35. rész

(Liz)

A gép indulásáig volt még időnk, így négyesünk úgy döntött, hogy elmegyünk egyet sétálni abba a vásárba, amit Sebbel tegnap bizonyos okok miatt elszalasztottunk. Volt jobb dolgunk is… sokkal jobb.

Mosolyogva vettem észre, hogy nemcsak páromra jellemző a rejtőzködő életmód az emberek között, hanem a finn is hasonlóképp cselekszik. Annyira beöltöztek, hogy szerintem így még feltűnőbbek, mintha nem akarnák magukat ennyire kényszeresen eltakarni. A mosolyomat alig bírtam leplezni, de ahogy elnéztem barátnőm is így volt vele, amit a két férfire nézett. Nem mertünk összenézni, mert attól féltünk, hogy nevetés lesz a vége…

A vásárba tervezett közös sétából a végén ebéd lett. Mind a két pasi nekiállt hisztizni, hogy ők bizony éhesek. Seb a fülembe súgta, hogy kell az utánpótlás a reggel miatt, erre én elpirultam a két barátunk, meg, ahogy rájuk néztem szerintem értettek mindent, s jót nevettek kettősünkön. A hiszti vége az lett, hogy Kimi egyik haverjának az éttermébe mentünk, de egy elkülönített részbe, ahová napközben nem engednek be senkit. Annyira jól éreztük így négyen magunkat, hogy nem lett volna jó, ha percenként jön oda valaki egy aláírásért vagy egy fotó kedvéért. Szerintem Christian sem örült volna neki, ha a másnapi lapokban Sebet látja, ahogy Espoo utcáin a sültgesztenyét majszolja, vagy amint kézen fogva sétálgatunk a bódék között, meg-megállva egy apró puszira vagy csókra. Még mi, Ginával nem voltunk ismertek, hogy rájöttek volna a srácok kilétére… így nem kellett félnünk a leleplezéstől.

A búcsúzás nagyon nehezen ment. Ginával nagyon nehézkesen engedtük el egymást, hisz csak most találkoztunk ismét. Egy-egy apró könnycsepp elhagyta a szemeinket, s felszálláskor ott volt a torkomban egy fojtogató érzés, de tudtam, és láttam, hogy jó kezekben van. Megbeszéltük, hogy amint vége az ünnepeknek, és mindenki visszateszi a székhelyét Baarba, sok közös programot fogunk szervezni.

Észrevettem, pedig a fiúk nagyon dugiba csinálták, amint Seb egy kisebb csomagot ad Kiminek, ami át van kötve egy rózsaszín szalaggal.  A finn erre elmosolyodik, és elteszi a csomagtartóba. Nem értettem az egészet, de láttam rajtuk, nem akarják ezt a tudtunkra hozni, így nem feszegettem Gina előtt. Négyszemközt a németemmel… na, akkor majd kifaggatom.

A gépen kényelmesen elhelyezkedünk, én Seb, ölelő karjaiba bújtam. Kifelé bámultam az ablakon, s figyeltem, hogy a gép felemelkedik a szilárd talajról a felhők közé. A szemeimet becsuktam, s a mellkasába temettem az arcomat.

- Máskor is visszajöhetnénk Espooba. – szakította meg ő a csendet, s a szemébe néztem. – Mondjuk nosztalgiázni. – vigyorgott.

- Nosztalgiázni? – jelent meg nekem is egy kacér mosoly az arcomon.

- Hát igen. Van néhány nagyon kellemes emlékem Espooból, különösen abból a bizonyos hotelból. – suttogta a fülembe, s a nyakamat kezdte csókolgatni.

- Seb… - sóhajtottam egyet – ne csináld ezt.

- Miért ne csináljam? – mormolta a nyakhajlatomnál.

- A gépen vagyunk. Még a végén valaki meg fog látni. – próbáltam meg elhúzódni tőle, de annál inkább húzott magához közel.

- Ahhh… te nyertél, de érjünk csak haza. – fenyegetett meg az ujjával – Gyere ide. – lazán az ölébe húzott, s az arcát a nyakhajlatomba temette. Így utaztunk egymás karjaiban egészen hazáig.

A mannheimi repülőtéren Melanie várt minket barátjával Brandonnal. Még nekem is feltűnő volt, hogy Seb nem vitatkozott, hogy Ő szeretne vezetni, hanem beszállt hátra egy szó nélkül. Én is csatlakoztam hozzá, majd megfogta a kezem, s összefűzte az ujjainkat. Mel ránk pillantott elölről, és elmosolyodott.

- Látom, hogy jó volt az út. – biccentett a kezeink felé.

- Jobb nem is lehetett volna. – vigyorgott mellettem a párom, én meg pirultam. – Részletet is akarsz tudni? – nézett rá vigyorogva.

- Nem-nem. Lehet, belepirulnék, mint Liz. – nevetett ki minket, Seb pedig gondolkodás nélkül megcsókolt. – Elég legyen fiatalok! – szólt ránk, mikor elváltak az ajakink egymástól. – Gondoljatok arra, hogy otthon van egy kiskorú is, és viselkednetek kell… és megtanulni, csendben maradni. – vigyorgott már ő is.

- Csak nem tapasztalatból mondod? – kíváncsiskodott kacarászva párom.

- Hááát… - pirult el zavarában Mel, Brandon pedig kinevette.

Hamar elértünk a családi házig így is, hogy nem Seb vezetett. Habár engem is, de legfőképp a pilótámat eléggé frusztrálta mindez. Sokszor bújt bele a nyakhajlatomba, s mélyeket lélegezett. Ahogy az autó megállt az épület előtt Heikke, mint jó anyuka már várt is minket az ajtóban egy hatalmas mosollyal az arcán. Gyorsan beterelt minket a hidegről, s nem bírta ki, hogy ne tömhessen meg minket.

- Már hiányzott a főzted Anya. – mosolygott rá Heikkére, akinek egy megnyugtató mosoly jelent meg az arcán, ahogy figyelte, hogy mind a ketten rendesen eszünk. A szemeivel követett minket, őszintén szólva meg voltunk figyelve, de rendesen. Sebet az egész különösebben nem érdekelte, ha ő meg akart simogatni, meg is tette.. Mel mindentudó mosolyától szerintem rájött, hogy összejöttünk. Seb ragyogott a boldogágtól, és szerintem ez rám is igaz volt.

Késő délután a nappaliban ült a család, én az emeletről jöttem épp le, mert egy sürgős telefont kellett elintéznek a jövő évi fotózással kapcsolatosan. A lépcső aljához értem, amikor csengettek, pont szemben voltam a bejárati ajtóval. Fabi, mint a villám suhant el mellettem, mert az egyik haverját várta, hogy végre kimozdulhasson a szülői felügyelet alól. Meg se próbáltam megelőzni, hagytam had nyissa csak ki az ajtót, úgyis hozzá jönnek. Én sokkal jobban siettem Sebhez, mert nagyon vágytam már, hogy hozzábújhassak.

Teljesen lefárasztott ez az alak, aki az egész reklámkampányt készíti. Nagyon kellett magamon uralkodnom, hogy ne ordítsak vele. Megmosolyogtatott Fabi lelkes sietsége az ő „szabadsága” felé. Ahogy elfutott mellettem rám vigyorgott. Seb elmondása szerint Fabi szereti, ha Ő itthon van, mert ilyenkor kibújhat Heikke pillantása alól, mert minden figyelmet az idősebbik fia kap meg, akit annyira ritkán lát. Még hallottam, ahogy a legkisebb Vettel kinyitja az ajtót. Aztán arra leszek figyelmes mögöttem, hogy hatalmas csörömpölés, majd Fabi felkiált, majd valaki hátulról belecsimpaszkodik a hajamba, és húzni-tépni kezdi azt…

A fájdalom, amit akkor éreztem elmondhatatlan volt. Az első reakcióm az volt, hogy azonnal elkövetőm kezeit próbáltam meg lerángatni magamról, s hallok egy hatalmas kiáltást… Eljut a tudatomig, hogy én kiáltottam fel fájdalmamban. Tehetetlennek éreztem magam, egyszerűen nem tudtam megvédekezni, annyira váratlanul történt. A szemeim résnyire nyitva voltak, így láttam, hogy Seb azonnal ott terem, és a többiek segítségével leszedik rólam a bántalmazómat, ekkor már a földön feküdtem, s a könnyeim megállíthatatlanul folytak. Hallottam a dulakodást, a kiabálást körülöttem, de semmi sem jutott el a tudatomig. Úgy éreztem, hogy a hajammal együtt, mintha a bőrömet is ráncigálta volna. Nagyon fájt… nagyon fájt az egész fejem. Magzatpózba kuporodtam össze a padlón, de Seb nem hagyott ott és felvett a karjai közé, majd felsétált velem az emeltre. Ekkor már csak Heikke és Mel voltak odalenn. Szorosan bújtam Sebhez, s zokogva könyörögtem neki, hogy ne hagyjon el…