35. rész

(Liz)

A gép indulásáig volt még időnk, így négyesünk úgy döntött, hogy elmegyünk egyet sétálni abba a vásárba, amit Sebbel tegnap bizonyos okok miatt elszalasztottunk. Volt jobb dolgunk is… sokkal jobb.

Mosolyogva vettem észre, hogy nemcsak páromra jellemző a rejtőzködő életmód az emberek között, hanem a finn is hasonlóképp cselekszik. Annyira beöltöztek, hogy szerintem így még feltűnőbbek, mintha nem akarnák magukat ennyire kényszeresen eltakarni. A mosolyomat alig bírtam leplezni, de ahogy elnéztem barátnőm is így volt vele, amit a két férfire nézett. Nem mertünk összenézni, mert attól féltünk, hogy nevetés lesz a vége…

A vásárba tervezett közös sétából a végén ebéd lett. Mind a két pasi nekiállt hisztizni, hogy ők bizony éhesek. Seb a fülembe súgta, hogy kell az utánpótlás a reggel miatt, erre én elpirultam a két barátunk, meg, ahogy rájuk néztem szerintem értettek mindent, s jót nevettek kettősünkön. A hiszti vége az lett, hogy Kimi egyik haverjának az éttermébe mentünk, de egy elkülönített részbe, ahová napközben nem engednek be senkit. Annyira jól éreztük így négyen magunkat, hogy nem lett volna jó, ha percenként jön oda valaki egy aláírásért vagy egy fotó kedvéért. Szerintem Christian sem örült volna neki, ha a másnapi lapokban Sebet látja, ahogy Espoo utcáin a sültgesztenyét majszolja, vagy amint kézen fogva sétálgatunk a bódék között, meg-megállva egy apró puszira vagy csókra. Még mi, Ginával nem voltunk ismertek, hogy rájöttek volna a srácok kilétére… így nem kellett félnünk a leleplezéstől.

A búcsúzás nagyon nehezen ment. Ginával nagyon nehézkesen engedtük el egymást, hisz csak most találkoztunk ismét. Egy-egy apró könnycsepp elhagyta a szemeinket, s felszálláskor ott volt a torkomban egy fojtogató érzés, de tudtam, és láttam, hogy jó kezekben van. Megbeszéltük, hogy amint vége az ünnepeknek, és mindenki visszateszi a székhelyét Baarba, sok közös programot fogunk szervezni.

Észrevettem, pedig a fiúk nagyon dugiba csinálták, amint Seb egy kisebb csomagot ad Kiminek, ami át van kötve egy rózsaszín szalaggal.  A finn erre elmosolyodik, és elteszi a csomagtartóba. Nem értettem az egészet, de láttam rajtuk, nem akarják ezt a tudtunkra hozni, így nem feszegettem Gina előtt. Négyszemközt a németemmel… na, akkor majd kifaggatom.

A gépen kényelmesen elhelyezkedünk, én Seb, ölelő karjaiba bújtam. Kifelé bámultam az ablakon, s figyeltem, hogy a gép felemelkedik a szilárd talajról a felhők közé. A szemeimet becsuktam, s a mellkasába temettem az arcomat.

- Máskor is visszajöhetnénk Espooba. – szakította meg ő a csendet, s a szemébe néztem. – Mondjuk nosztalgiázni. – vigyorgott.

- Nosztalgiázni? – jelent meg nekem is egy kacér mosoly az arcomon.

- Hát igen. Van néhány nagyon kellemes emlékem Espooból, különösen abból a bizonyos hotelból. – suttogta a fülembe, s a nyakamat kezdte csókolgatni.

- Seb… - sóhajtottam egyet – ne csináld ezt.

- Miért ne csináljam? – mormolta a nyakhajlatomnál.

- A gépen vagyunk. Még a végén valaki meg fog látni. – próbáltam meg elhúzódni tőle, de annál inkább húzott magához közel.

- Ahhh… te nyertél, de érjünk csak haza. – fenyegetett meg az ujjával – Gyere ide. – lazán az ölébe húzott, s az arcát a nyakhajlatomba temette. Így utaztunk egymás karjaiban egészen hazáig.

A mannheimi repülőtéren Melanie várt minket barátjával Brandonnal. Még nekem is feltűnő volt, hogy Seb nem vitatkozott, hogy Ő szeretne vezetni, hanem beszállt hátra egy szó nélkül. Én is csatlakoztam hozzá, majd megfogta a kezem, s összefűzte az ujjainkat. Mel ránk pillantott elölről, és elmosolyodott.

- Látom, hogy jó volt az út. – biccentett a kezeink felé.

- Jobb nem is lehetett volna. – vigyorgott mellettem a párom, én meg pirultam. – Részletet is akarsz tudni? – nézett rá vigyorogva.

- Nem-nem. Lehet, belepirulnék, mint Liz. – nevetett ki minket, Seb pedig gondolkodás nélkül megcsókolt. – Elég legyen fiatalok! – szólt ránk, mikor elváltak az ajakink egymástól. – Gondoljatok arra, hogy otthon van egy kiskorú is, és viselkednetek kell… és megtanulni, csendben maradni. – vigyorgott már ő is.

- Csak nem tapasztalatból mondod? – kíváncsiskodott kacarászva párom.

- Hááát… - pirult el zavarában Mel, Brandon pedig kinevette.

Hamar elértünk a családi házig így is, hogy nem Seb vezetett. Habár engem is, de legfőképp a pilótámat eléggé frusztrálta mindez. Sokszor bújt bele a nyakhajlatomba, s mélyeket lélegezett. Ahogy az autó megállt az épület előtt Heikke, mint jó anyuka már várt is minket az ajtóban egy hatalmas mosollyal az arcán. Gyorsan beterelt minket a hidegről, s nem bírta ki, hogy ne tömhessen meg minket.

- Már hiányzott a főzted Anya. – mosolygott rá Heikkére, akinek egy megnyugtató mosoly jelent meg az arcán, ahogy figyelte, hogy mind a ketten rendesen eszünk. A szemeivel követett minket, őszintén szólva meg voltunk figyelve, de rendesen. Sebet az egész különösebben nem érdekelte, ha ő meg akart simogatni, meg is tette.. Mel mindentudó mosolyától szerintem rájött, hogy összejöttünk. Seb ragyogott a boldogágtól, és szerintem ez rám is igaz volt.

Késő délután a nappaliban ült a család, én az emeletről jöttem épp le, mert egy sürgős telefont kellett elintéznek a jövő évi fotózással kapcsolatosan. A lépcső aljához értem, amikor csengettek, pont szemben voltam a bejárati ajtóval. Fabi, mint a villám suhant el mellettem, mert az egyik haverját várta, hogy végre kimozdulhasson a szülői felügyelet alól. Meg se próbáltam megelőzni, hagytam had nyissa csak ki az ajtót, úgyis hozzá jönnek. Én sokkal jobban siettem Sebhez, mert nagyon vágytam már, hogy hozzábújhassak.

Teljesen lefárasztott ez az alak, aki az egész reklámkampányt készíti. Nagyon kellett magamon uralkodnom, hogy ne ordítsak vele. Megmosolyogtatott Fabi lelkes sietsége az ő „szabadsága” felé. Ahogy elfutott mellettem rám vigyorgott. Seb elmondása szerint Fabi szereti, ha Ő itthon van, mert ilyenkor kibújhat Heikke pillantása alól, mert minden figyelmet az idősebbik fia kap meg, akit annyira ritkán lát. Még hallottam, ahogy a legkisebb Vettel kinyitja az ajtót. Aztán arra leszek figyelmes mögöttem, hogy hatalmas csörömpölés, majd Fabi felkiált, majd valaki hátulról belecsimpaszkodik a hajamba, és húzni-tépni kezdi azt…

A fájdalom, amit akkor éreztem elmondhatatlan volt. Az első reakcióm az volt, hogy azonnal elkövetőm kezeit próbáltam meg lerángatni magamról, s hallok egy hatalmas kiáltást… Eljut a tudatomig, hogy én kiáltottam fel fájdalmamban. Tehetetlennek éreztem magam, egyszerűen nem tudtam megvédekezni, annyira váratlanul történt. A szemeim résnyire nyitva voltak, így láttam, hogy Seb azonnal ott terem, és a többiek segítségével leszedik rólam a bántalmazómat, ekkor már a földön feküdtem, s a könnyeim megállíthatatlanul folytak. Hallottam a dulakodást, a kiabálást körülöttem, de semmi sem jutott el a tudatomig. Úgy éreztem, hogy a hajammal együtt, mintha a bőrömet is ráncigálta volna. Nagyon fájt… nagyon fájt az egész fejem. Magzatpózba kuporodtam össze a padlón, de Seb nem hagyott ott és felvett a karjai közé, majd felsétált velem az emeltre. Ekkor már csak Heikke és Mel voltak odalenn. Szorosan bújtam Sebhez, s zokogva könyörögtem neki, hogy ne hagyjon el…

34. rész

(Liz)

A másnap reggel nagyon lassan kúszott el a tudatomig. Éreztem, hogy valaki apró csókokkal borít be, és simogat a takaró alatt. Eszem ágában sem volt kinyitni a szemeimet, ahhoz túlságosan élveztem a kényeztetést. A keze fel és le, vándorolt a testemen, de nem bírtam sokáig az ajkamat egy apró sóhaj hagyta el.

- Jó reggelt Gyönyörűm! – suttogta a fülembe. S mindennek nyomatékot is adjon megcsókolt. Eszem ágában sem volt megválni tőle, hisz élveztem ennek a reggelnek minden percét.

- Neked is jó reggelt Bajnok! – néztem rá, mosolyogva.

- Veled csak szép és jó lehet. – nyomta a csípőjét nekem.

- Érzem, hogy mennyire szép és jó… - nevettem rá kacéran, ahogy megéreztem a merevedését odalenn.

- Mi lenne, ha zuhanyoznánk egyet közösen? – indítványozta, de nem hagyta abba simogatást.

- Hogy végre befejezzük, amit tegnap elkezdünk ott? – néztem rá kihívóan.

- Bizony-bizony… nem szabad semmi félbehagyni. - vett a karjaiba, s a fürdőbe sétált velem. A nap máris sokkal szebben indul…

Pár órával később nekiállunk pakolni, hisz indultunk vissza Németországba. A mosolyunkat nem tudtunk elrejteni, de nem is nagyon akartuk. Megpróbáltam rendesen összepakolni mind a kettőnknek, mert, ahogy Seb pakol az katasztrófa. Mindent beledobál a bőröndbe, és kész. Elhessegettem onnan, hogy majd én megcsinálom, Ő azonban végig méregetett egy-egy karcér, mindentudó pillantással. Csak nevetni tudtam rajta, bár simogatta a lelkemet, hogy ilyesmit váltok ki belőle.

- Hazaérünk, ki sem engedlek a szobából. – nézett végig rajtam. Már a szálloda előtt álltunk, s vártunk Ginára és Kimire, mert ők visznek ki minket a reptérre. Örültem neki, hogy végre találkozom a barátnőmmel.

- Csak a szobából? – néztem rá kacéran.

- Megnyugtatlak Gyönyörűm… az ágyból sem. – suttogta a fülembe, a keze pedig végigsimított a popsimon.

- Már alig várom… - suttogtam vissza. Nem tudtuk folytatni ezen eszmecserét, mert megérkeztek a barátaink. Gina, ahogy megállt az autó már szállt is, ki és a nyakamba ugrott.

- LIZ!!! De jó, hogy látlak! – kiabált a fülembe.

- Azért megvárhattad volna, míg megállunk. – szállt ki a híres - neves Jégember a túloldalon. – Seb! – ment oda hozzá – Mi újság?

- Hello Haver! – egy gyors pacsi, ők is üdvözölték egymást. – Hadd mutassam be neked az én szépségemet. – mentem oda a barátom mellé, miután Gina elengedett. – Ő Liz Strassberg. Kicsim Ő pedig Kimi Raikkonen.

- Nagyon örülök Liz. – fogtunk kezet, és rám mosolygott.

- Én is Kimi. – somolyogtam vissza. Láttam Kimi nagyon jókat derül Seb elszólásán, szerintem csak neki nem tűnt fel, ahogy Ginára néztem ő is egyszerre értett mindent. – Kimi apukádat nagyon sajnálom… - fordultam ismét a finnhez.

- Köszönöm Liz. Nagyon aranyos vagy. – láttam az arcán egy röpke pillanatig átsuhant a fájdalom, de Gina megszorította a kezét, és bátorítóan mosolygott rá.

Bepakoltak a fiúk a kocsiba, de én folyamatosan szemmel Ginát és Kimit néztem. Gyanúsak nekem. Itt már nem pusztán egy munkakapcsolatról van szó. Ennél ez sokkal több. Mondjuk az is igaz, hogy bagoly mondja verébnek, hogy nagy a füle. Velem és Sebbel ugyan ez a helyzet. Nekünk is pusztán munka téren kellene találkoznunk, de az élet másként akarta, s én nem bánom mindezt. A fiúk még hátul pepecseltek, így barátnőmhöz fordultam.

- Mi újság van veletek? – mutattam Kimire.

- Velünk? – kerekedtek ki a szemei – Semmi… - pirult el.

- Persze-persze, szerinted én ezt elhiszem? – néztem rá mindentudóan.

- Csak barátok vagyunk. – válaszolt szűkszavúan, és még a pillantásomat is kerülte. Egyre gyanúsabb.

- Majd ez az újságíróknak előadhatod, de nem nekem. Ismerlek, mint a tenyeremet. Szóval hallani akarom! – fenyegettem meg az ujjammal. – Mi van köztetek?

- Nem tudom. Fogalmam sincs. Néha úgy érzem, hogy közel enged magához, hogy megnyílik nekem. A következő pillanatban pedig a kapukat újra bezárja előttem. – nézett rám tanácstalanul. – De azt látom, hogy Sebbel mind a ketten ki vagytok virulva. – mosolygott rám sejtelmesen.

- Hogy mi ketten? – pirultam el, s néztem a barátom irányába, ő nagyban gesztikulált Kiminek és mind a ketten nevettek. Akaratlanul is elmosolyodtam.

- Igen, igen. Jó hallottam, hogy Seb Kicsimnek nevez… - nézett rám továbbra is vigyorogva.

- Aj, semmi sem kerüli el a figyelmedet. – nevettem már én is a zavaromon.

- De nem ám. – vigyorgott. – Na, részleteket akarok! – nézett rám kíváncsian.

- Biztos vagy abban, hogy részleteket akarsz tudni? – vigyorogtam rá

- Ajaj. Most hogy mondod nem! – nevettünk mind a ketten. – De egyet árulj el. Jó volt?

- Fantasztikus…

33. rész

(Gina)

A fiúk beszólogatásával, és célozgatásával teli reggeli után kicsit lefáradt aggyal indultam vissza a szobámba, azzal a szándékkal, hogy lecserélem a pólómat, amin Toni és Atte hathatós segítségének köszönhetően egy csodás eperlekvár folt díszelgett, aztán megkeresem Kimit és beavatom a mai napi terveimbe. Ám azzal nem számoltam, hogy előbb fogok találkozni a Jégemberrel…..Éppen a szobám kilincsét akartam lenyomni, de ő gyorsabb volt nálam, és még előttem rátette arra a kezét, engem pedig „kényszerített” ezzel arra, hogy felé forduljak.
-Kedves Uram, lesz szíves beengedni a szobámba?-kérdeztem kíváncsian, csípőre vágott kézzel és egy csillogó mosolyt intéztem felé.
-Hát persze Drága hölgyem!-viszonozta a gesztust, és picit meghajolva előttem kinyitotta az ajtót.-Parancsoljon!-mutatott a szoba belseje felé.
-Köszönöm kedvességét!-emeltem meg a nem létező szoknyámat. Mind a ketten hangos nevetésben törtünk ki.-Készülődj össze, 20 perc múlva indulunk!-adtam ki az utasítást, amint végre újra visszataláltam a hangomhoz.
-Hova?-nézett rám csodálkozva.
-Meglepetés!-öltöttem rá a nyelvem.-Szeretnélek kiengesztelni amiért tegnap kicsit elhanyagoltalak téged!-mosolyogtam.
-Ginus, ez nem igaz! Csak én voltam a hülye, hogy ilyen butaságokat a fejedhez vágtam!-szabadkozott pironkodva.
-Kimi, kérlek! Ne vitatkozzunk!-néztem rá könyörgő tekintettel.
-Oké-oké!-sóhajtott.-20 perc múlva a nappaliban!
-Igen! Ne késs!-viccelődtem vele, aztán gyorsan nyomtam még egy puszit az arcára, majd a szobámba mentem és visszacsuktam magam után az ajtót. Gyorsan felöltöztem, magamhoz vettem a telefonom, és még néhány számomra szükséges dolgot, aztán már siettem is le a földszintre. Kimi már ott volt lennt, felöltözve, menetre készen. Rámosolyogtam, majd én is magamra kaptam a csizmám, a kabátom, a sapkám, a sálam és elindultam kifelé, Kimi pedig követett engem. Előtte még soha nem voltam Espoo-ban és ez a néhány nap sem volt elég ahhoz, hogy kiismerjem a várost, így kissé bizonytalanul „vezettem” Kimit a célunk felé, ám ő jól szórakozott azon, hogy néha navigációs nehézségeim adódtak. Amikor megláttam végre a fákat, amik a keresett parkot eltakarták, megnyugodtam, hogy azért még képes vagyok odatalálni az alig ismert helyekre is.
-Megjöttünk!-jelentettem ki vidáman, amint pár méter sétálás után a látószögünkbe került a park és az ott lévő hatalmas szabadtéri jégpálya is.
-Ne nee!-nevetett fel.-Te komolyan korizni hoztál engem?-kérdezte, és izgalomtól csillogó szemekkel nézett rám.
-Igen, gondoltam örülnél neki!-vontam meg a vállam picit szégyenlősen. Kicsit elbizonytalanodtam azzal kapcsolatban, hogy jó ötlet volt-e ez a program.
-Fantasztikus vagy!-nevetett ismét és mire észbekaptam, a lábaim már nem voltak a földön, és Kimi szorosan tartott engem. Most rajtam volt, a sor, hogy kacagjak.
-Ugyan, semmiség! Örülök, ha azt látom rajtad, hogy boldog vagy!-mosolyogtam rá, amint újra a havas utacskán álltam, szemben Rakkával.
-Gyere menjünk!-fogta meg hirtelen a kezem és elkezdett húzni engem a pálya felé.
-Ugye nem gondoltad, hogy én……én is rámegyek erre a jégre?-kérdeztem hebegve, amikor Kimi felém nyújtott egy pár fehér korcsolyát. Ő már felvette a sajátját, és azt hiszem, hogy már csak rám várt.
-Szépségem, te meg ugye nem gondoltad, hogy itt fogsz ülni és hagyod, hogy egyedül csúszkáljak ?!-kérdezte költőien, ám mielőtt válaszolhattam volna, ő finoman lenyomott az egyik székre, és nemes egyszerűséggel levette a csizmám, majd a korcsolyákat elkezdte felszerelni a lábamra.
-De……-kezdtem volna el akadékoskodni, ám rá kellett jönnöm, hogy ezt a csatát már elvesztettem. Hátradőltem a széken és hagytam, hogy szakszerűen rám adja a korikat. Jó szorosan megkötötte őket, és a csatot is meghúzta, így biztos lehettem abban, hogy nem fogom őket elhagyni még a csetlés-botlás közben sem.
-Így ni! Ez tutira tartani fogja a lábad!-paskolta meg a lábbeliket, majd felállt és kicsit feltérképezte a terepet. Rajtunk kívül alig voltak, csupán néhány kisgyerek, egy-két párocska, de nem volt tömeg. Ez nekünk így pont megfelelő volt. –Megyek, megnézem milyen a jég, kicsit bemelegítem a lábaimat, aztán jövök vissza érted!-kacsintott rám.
-Ne siess!-szóltam utána még, mire ő a fejét csóválva nevetni kezdett és a pályára ment.
Olyan jó érzés volt nézi őt, ahogy a jégen is otthonosan mozgott, és profi jégkorongosokat, valamint jégtáncosokat meghazudtoló módon korizott. Ám nagyon hamar végzett a bemelegítéssel, az volt az érzésem, hogy túl hamar. Visszacsúszott a pálya széléhez, aztán élvédők nélkül, kicsit nehézkesen, de odatotyogott hozzám, és felállított a helyemről. Ezt én csak hagytam, nem tettem semmit, hogy megakadályozzam ebben.
-Kimi, ezt én tényleg nem szeretném!-kezdtem el nyöszörögni, amint egyre közelebb kerültünk a jéghez.
-Gina! Ezt nem hiszem el! Gyere már Kicsilány! Nem lesz semmi baj!-nézett rám könyörgő pillantással.

-De ismerem magam, tudom, hogy a második lépésnél hasra fogok vágódni!-ágáltam.

-Ne aggódj, akkor is csak az én lábaim előtt fogsz heverni!-jegyezte meg egy kaján vigyorral.
-Ez nem vicces!-vágtam rá durcásan.-Te könnyen hülyülsz, nem neked kellett egy hetet kórházban töltened korcsolyázásból származó lábtörés miatt!-vágtam oda kicsit mérgesen és karba tettem a kezeimet.
-Gina!-sóhajtott.-Megbízol bennem?-kérdezte, mélyen a szemembe nézve.
-Igen!-válaszoltam habozás nélkül és bólintottam egy aprót.
-Akkor nem lesz semmit baj, ígérem!-cirógatta meg az arcom, és lassan, a kezemet fogva a jégre lépett, én pedig nagyon bátortalanul, de követtem őt.-Eeez az, remekül csinálod!-dicsért meg máris, holott még csak az első lépést tettem meg, és azt is remegő lábakkal. Lassan elindulok, de fogom a kezed, neked pedig csak annyi a dolgod, hogy lassan és óvatosan jössz felém, rendben?-mosolygott. Bólintottam, és tettem amit mondott. Miután megtettünk egy egész kört, azon a számomra hatalmas pályán, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.
-Ez nem is volt olyan rossz!-mosolyodtam el félszegen, és hálásan megöleltem Rakkát.
-Na látod, mondtam én!-vigyorodott el.
-Megpróbálhatom egyedül is?-kérdeztem meg halkan, kissé szégyenlősen.
-Hát persze hogy meg! Megyek mögötted és vigyázok rád!-biztosított Kimikorcsolyázni. Egészen felszabadultan haladtam körről körre, és hihetetlenül jól éreztem magam, de azt hiszem, hogy kicsit elbíztam magam. Az egyik óvatlan pillanatban az egyensúlyom felborult, és a gyakorlatlanságomból kifolyólag rögtön landoló testhelyzetbe kerültem. Kimi utánam kapott, és megfogta a derekam, ám én akkora lendülettel haladtam a jég felé, hogy őt is magammal rántottam. Elég rosszul érintett ez a puffanás, és az sem volt túl kényelmes, hogy Räkka rajtam feküdt.
-Gina! Minden rendben?-kérdezte Kimi azonnal és ahogy ránéztem, láttam megcsillani az aggódást a szemében.
-Azt hiszem!-suttogtam.-Ne haragudj, hogy magammal rántottalak!-pironkodtam.
-Ne butáskodj már, a lényeg, hogy Neked ne essen semmi bajod!-simogatta meg az arcom.
-Köszönöm!-hálálkodtam ismét, és nem tudom milyen felindulásból, de megcirógattam az arcát, és a karomat a nyaka köré fontam. Elmosolyodott, de továbbra is kitartóan fürkészte az arcom. Lassan elkezdett közeledni hozzám, én pedig hagytam, hogy az érzéseim vezessenek, behunytam a szemem, és csak vártam……Éreztem a forró lehelletét az arcomon, amitől kicsit megremegtem és még jobban vágytam arra, amit bekövetkezni véltem, ám váratlanul Kimi visszakozott, én pedig rögtön kinyitottam a szemeimet és választ várva pillantottam körbe. Azonnal meg is kaptam őket.
-Kimi bácsi!-kocogtatta meg egy kisfiú Rakka vállát.
-Hannu!-mondta a kissrác nevét meglepetten.-Mi a helyzet Kispajtás?-vigyorgott rá a kisfiúra és megsimogatta a buksiját. Kimi feltápászkodott a jégről, aztán felsegített engem is, és miközben a kisgyerekkel beszélgetett, a pálya széléhez kísért engem. Hosszasan társalgott a kisfiúval, ám ezt én nem bántam, mert igazán bájos volt látni, hogy milyen jól el van Kimi a gyerekekkel. Amikor megérkeztek Hannuért a szülei, a Jégember szabadkozva visszajött hozzám és újra rávett, hogy jégre lépjünk. Egy kis ideig még csúszkáltunk ott, és igazán jól éreztük magunkat, ám lassan mennünk kellett, hiszen Kimi megígérte Sebnek és Liznek, hogy kiviszi őket a reptérre.
Csendesen sétáltunk egymás mellett a parkban, nem kellettek szavak, felesleges mondatok, vagy értelmetlen fecsegés, ezek nélkül is tökéletesen értettük egymást. Néha-néha egymásra néztünk, elmosolyodtunk, ám el is fordítottuk a fejünket és csak zavartan mosolyogtunk…… A havas tájat csodáltam éppen, amikor éreztem, hogy Kimi megfogta a kezem. Jól eső remegés futott végig a testemen, aztán a kezeinkre néztem, majd az arcára. Félszegen egymásra mosolyogtunk, majd Kimi összekulcsolta az ujjainkat, és az így egybefonódott kezeinket felemelte és egy gyengéd puszit adott a kézfejemre. Elpirultam, de az arcomon boldog mosollyal sétáltam tovább……mellette……

32. rész

(Gina)

Sokáig csak álmatlanul forgolódtam az ágyban és fogalmam sem volt arról, hogy mit gondoljak, vagy mitévő legyek. Egyszerűen nem értettem, a viselkedését, hogy miért rivallt rám ilyen szigorúan. Bíztam abban, hogy a kapcsolatunk szépen lassan helyre áll, ám ez a „beszélgetés” nem erről tanúskodott. Olyan egyedül éreztem magam és csak arra vágytam, hogy valaki magához öleljen, megvigasztaljon és azt súgja a fülembe, minden rendbe fog jönni. Legszívesebben a kezembe vettem volna a telefonom és felhívtam volna Lizt, de tudtam, hogy a barátnőmet mostmár nem zargathatom folyton az aprócseprő gondjaimmal, hagynom kell, hogy végre megtalálja a boldogságot, méghozzá Seb mellett.

Ilyen gondolatok közepette ért utol az álom, ám nem volt ez egy mély és pihentető alvás, szinte minden apró neszt hallottam és az éjszaka közepén már nem bírva tovább ezt az áldatlan állapotot, kimásztam a takaró alól, belebújtam a papucsomba és egy vékony selyemköntöst magamra véve elindultam a konyhába, hogy igyak egy pohár gyümölcslevet. Szinte lábujjhegyen lépkedtem a folyosón, hogy nehogy felébresszek bárkit is, így ebben a nagy csendben rögtön meghallottam, hogy valaki kétségbeesetten nyöszörög. Megálltam, hogy rájöjjek, honnan jön a hang és egyértelműen megállapíthattam, hogy Kimi szobájából. Elfelejtkezve az este történtekről, azonnal visszafordultam és a szobájához siettem. Kopogás nélkül, halkan benyitottam a helyiségbe és azonnal az ágyon akadt meg a szemem. Räkka verejtéktől csillogó arccal forgott jobbra-balra és közben finnül motyogott valamit, amiből persze egy kukkot sem értettem, de észrevehettem, hogy ez egy elkeseredett és segélykérő nyöszörgés. Közelebb léptem hozzá, majd leültem az ágya szélére és keltegetni kezdtem őt.

-Kimi, ébresztő, Kimi!-simogattam a karját, ám ez semmit nem használt, inkább még görcsösebb lett és a motyogása inkább kiabálásba csapott át. –Kimi, kelj fel, Kimi!-ráztam meg őt kicsit, ám most sem reagált. Kicsit én is kezdtem pánikba esni, de nem adtam fel, utolsó lehetőségként finoman pofozgatni kezdtem őt. Ismét az anyanyelvén motyogott kiabált valamit, ám hirtelen megszorította a karom, aztán felpattantak a szemei és zihálva felült az ágyban.

-Áúú!-szisszentem fel a fájdalomtól.

-Gina!-suttogta a nevem és kétségbeesetten pillantott rám, de látszott rajta, hogy azt sem tudja hol van, ám a könnyek patakként folytak le az arcán.. –Ne haragudj! Sajnálom!-rázta meg a fejét és elengedte a karom, amikor rájött, hogy nekem fájdalmat okoz a szorítása.

-Csss, semmi baj! Nincs semmi baj!-simogattam meg az arcát és magamhoz öleltem őt.

-Ezt én már nem bírom így tovább!-súgta elhalóan és szinte szorított magához engem.

-Tudom, tudom, hogy nagyon nehéz Kimi, de erősnek kell lenned, hallod?-toltam el magamtól kicsit és a kezeim közé fogtam az arcát.

-De olyan nehéz úgy erősnek lenni, ha még azokat az embereket is elmarom magam mellől, akik segíteni szeretnének!-hajtotta le  a fejét szomorúan.

-Most miről beszélsz, hmm?-néztem rá kedvesen, miközben kisimítottam egy tincset a homlokából.

-Rólad Kicsilány, rólad!-simított végig ezúttal ő az én arcomon.-Bocsáss meg az esti viselkedésemért, kérlek!-pillantott rám bűnbánó szemekkel.

-Nem haragszom Bajnok!-mosolyogtam rá bíztatóan.-Való igaz, hogy nem értettem miért mondtad azt amit mondtál, de tisztában vagyok azzal, hogy össze vagy zavarodva, így nincsen okom arra, hogy bármiért is mérges legyek!-vontam meg picit a vállam.

-Velem maradsz ma éjjel?-kérdeze picit elpirulva.

-Ha ezt szeretnéd, akkor itt maradok!-bólintottam.-De előtte még hozok Neked egy pohár vizet, rendben?

-Köszönöm!-suttogta.

-Mindjárt jövök vissza, addig cseréld át a pólód, mert ez teljesen vizes lett!-parancsoltam rá szelíden, majd gyorsan a konyhába mentem és magamhoz vettem egy üveg ásványvizet és két poharat, aztán visszasiettem a szobába, és töltöttem neki és magamnak is a vízből. Miután leraktuk a poharakat, én is bebújtam mellé a takaró alá, ő pedig hátulról átölelt engem, és a fejét a vállamra hajtotta.

-Mindent köszönök!-súgta a fülembe.

-Nincs mit köszönnöd!-simogattam meg az arcát a hátranyújtott kezemmel.

-Jó Éjt Gina!-köszönt halkan, és belepuszilt a nyakamba, amitől az egész testemben remegés futott végig.

-Jó Éjt Kimi!-rebegtem kissé megilletődve, és nagyokat lélegezve próbáltam nyugtatni a szívemben dúló érzéseket. A karjaiba simultam és vártam, hogy a szememre jöjjön az álom…..

Másnap reggel igen kellemetlenül ért, hogy az édes álmot, két a szobába berontó, akkori álláspontom szerint nem egészen normális finn férfiegyed űzte el.

-Jó Reggelt!.-harsogták, én pedig elfelejtve, hogy Kimi karjaiban aludtam, azonnal felültem az ágyban, persze vigyázva arra, hogy ne keltsem fel őt.

-Cssss. Mit kiabáltok itt hajnalok hajnalán?-pirítottam rájuk egyből, de még az én arcom lett piros, amikor megláttam azt a mindenttudó vigyort az arcukon.

-Hoppá! Kit látnak szemeink?-kurjantott teli torokból Toni.

-Ez nem az amire gondoltok! Teljesen félreértitek a helyzetet!-magyarázkodtam nekik, azt hiszem, hogy már vöröslő fejjel.

-Óhh hát persze, hogy nem az amire gondolunk!-nevetett Atte.

-De tényleg, mi……mi…..nem…..-dadogtam teljesen zavarban, ám a torkomon akadtak a szavak, amikor éreztem, hogy Kimi mocorogni kezdett mellettem.

-Kicsim, kérlek, adj még pár percet!-motyogta álmosan, én pedig azt kívántam, hogy maradt volna inkább csendben. Félve néztem a fiúkra, és amikor megláttam az arckifejezésüket, azt hittem hogy a föld alá süllyedek. Nem akartam őt felkelteni, de a takaró alatt löködni kezdtem őt, mire  hirtelen felült és értetlenül pislogott rám majd a fiúkra. Ők pedig hangos nevetésben törtek ki.

-To…..Toni, Atte ti meg mit kerestek itt?-kérdezte még kicsit rekedten és persze rajta is láttam, hogy milyen zavarban van.

-Csak gondoltuk felébresztünk téged, de úgy látom, hogy nem találtuk el az időzítést!-vigyorgott a fiatalabbik finn.

-Mi nem csináltunk semmit!-jelentettem ki akadozva, és pironkodva ingattam a szemem a három srác között.

-Hát persze hogy nem…….Kicsim!-ült ki egy kaján mosoly ezúttal Toni arcára.

-Na jó, nem fogok nektek magyarázkodni!-durcáztam be, persze részben azért, mert más utat nem találtam  a menekvésre. Kikászálódtam az ágyból, aztán elviharozva mellettük kivágtam az ajtót, és kirohantam a szobából.

-Elfuthatsz Kicsim, de nem menekülsz!-kiabált utánam Toni barátom, mire én megálltam a szobám előtt és nevetve támasztottam neki a fejemet az ajtónak…….

31. rész

(Liz)

Nagy nehezen sikerült rendesen megebédelnünk, mármint inkább nevezném uzsonnának így délután öt óra felé. Visszatelepedtünk az ágyba, egymás karjaiba. Seb bekapcsolta a televíziót, de az én figyelmemet egyáltalán nem kötötte le. Sokkal nagyobb érdeklődést tanúsítottam a barátomra, akinek a karjai között feküdtem. Sokszor találkozott a tekintetünk, ilyenkor megpuszilt, megcsókolt, vagy megsimogatott. Amennyire tehettem szorosan bújtam hozzá.

Azon merengtem el, hogy mennyi mindenen kellett nekem keresztülmenni ahhoz, hogy most elmondhassam, hogy boldog vagyok… boldog, a szeretett férfi karjai között. Úgy éreztem, hogy vele, mellette megvan mindenem, amire igazán vágyhattam az életben. Az egyik kezemmel végigsimítottam a mellkasán, majd egy apró puszit adtam rá, erre ő nagyot sóhajtott.

- Liz… Gyönyörűm… kérlek… ne csináld ezt… - fogta meg azt a kezemet, amely az előbb még simogatta őt.

- Miért? Mit csinálok? – néztem rá ártatlanul, habár a tekintetéből már láttam, hogy ez a pici érintés mit váltott ki belőle.

- Tudod te azt nagyon jól… - nevetett, s a kezemet amelyet az előbb még szorosan tartott a szájához emelte, és megcsókolta, közben pedig végig engem nézett. Még levegőt is elfelejtettem venni, egy mosollyal nyugtázta mindezt.

Majd bekeményített, s a keze, ami eddig a hátamat finoman cirógatta, teljesen véletlenül a pólóm alá vándorolt. Egy apró sóhaj hagyta el az ajkamat, de nem sokáig, mert lecsapott rá. Fölém gördült, s úgy csókolt tovább. Az eszemet vesztettem mellette. Az egyik keze alattam volt, s még mindig a hátamat simogatta, míg a másikkal a fejem mellett támaszkodott. Az ajkaimtól a nyakamra vándorolt, s ott folytatta tovább ezt az őrjítő kényeztetést. Kezeimmel a hátát barangoltam be, mire a nyakamba nyögött. Ahol értem csókoltam és simogattam őt. Meg akartam érinteni mindenhol. Kitapintani minden porcikáját, és kényeztetni őket. Mind a ketten nagyon szaporán vettük a levegőt. Eltávolodott tőlem, s rám nézett. A szeme egy örvénylő kékségre emlékeztetett. Szerelem és vágy… mind a kettő megtalálható volt benne.

- Azt hiszem, hogy ez nem kéne folytatni most… - térdelt fel az ágyon velem szembe. – Egy nő sem volt olyan hatással rám, mint te. S ez félelmetes. Nem bírok magammal, ha a közelemben vagy…

- Vagy inkább nem tudsz megmaradni a gatyádban… - mutattam neki az említett ruhadarabra, amely láthatóan elég szűk volt neki.

- Hékás… ezt mind te okozod. – nézett rám kacéran.

- Nem is bánom ezt. – mosolyogtam rá, mire lehajolt hozzám egy csókra.

- Mi lenne, ha elmennék sétálni ide a környékre? Láttam valahol errefelé van egy kicsi vásár. Nem nézünk körül? – vette elő a legszebb pillantását.

- Részemről rendben van, de ahhoz fel kell öltözni. – mutattam magunkra.

- És mire vársz Gyönyörűm? – húzott fel magához, majd kaptam egy rövid csókot, s készülődni kezdtünk…

Nagy nehezen összeszedtük magunkat, természetesen ebbe nagy szerepe volt annak is, hogy Seb szinte percenként jött oda egy pusziért vagy egy csókért… Párszor figyelmeztettem, hogy így nem fogunk tudni elkészülni, de csak legyintett egyet. A pulcsimért élet-halál harcot kellet vívnom, hogy fel tudjam venni. Sebnek ekkor már nem volt annyira mehetnéke…

- Seb… szépen kérem, és utoljára. Add ide a pulcsimat. – nyújtottam felé a kezemet.

- Nem-nem… - vigyorgott rám.

- Seb… - kezdtem elveszíteni a türelmemet.

- De most miért? Nem fázol itt, minek adjam oda? – játszott az értetlent.

- Talán azért, mert kitaláltad, hogy menjünk el szétnézni a vásárban. Hm? Rémlik valami?

- Ööö… azaz én ötletem volt? – játszotta az elgondolkodót. – Akkor az egy eléggé rossz ötlet volt. Nem kell neked ez a pulcsi… legalábbis most nem. – dobta a bőröndömre a ruhadarabot.

- Mire készülsz Bajnok? – néztem rá kacéran.

- Hogy én mire készülök? – húzott magához szorosan – Hát éppenséggel nagyon szívesen tudatom veled. – az ajka már az enyémet súrolta.

- Akkor tudasd… de gyorsan… ne hagyj kétségek közt… - simítottam végig a mellkasán, mire sóhajtott egyet.

- A világért se tenném azt… - csúsztatta a kezeit a popsimra. – Mindjárt rá fogsz jönni, hogy mire is gondolok pontosan…

- Sok a duma Bajnok… térj a lényegre… - fontam a karjaimat a nyaka köré, és szorosan bújtam hozzá.

- Ahogy óhajtja Hölgyem…- tapadt azonnal az ajkamra, s szenvedélyesen megcsókolt.

Arra eszméltem fel, hogy az ágyon fekszem, Seb felettem van, s csókol, a keze meg a pólóm alatt kalandozik. A következő pillanatban pedig az említett ruhadarab már nem volt rajtam. Ő csak nézett rám, az örvénylő kékség visszatért, s tudtam el akarok veszni benne.

- Seb… - simítottam végig az arcán.

- Gyönyörű vagy… a legszebb, akit eddig láttam. – szólt rekedt hangon, s végighúzta a kezét a melleim között. – Ha nem akarod, most még megállhatunk, de később nem biztos, hogy képes leszek rá.

- Szeretlek, és szeretni akarlak. A tiéd a szívem, s azt akarom, hogy a testem is a tiéd legyen. – emelkedtem meg, hogy megcsókoljam.

- Szeretlek Liz… annyira nagyon szeretlek…

Ahogy csókoltam éreztem, hogy az egyik keze a hátamra csúszik, és kioldja a melltartóm csatját. Rám nézett, mintegy beleegyezésemet adva neki. Láttam a szemében egy apró szikráját a félelemnek. Félt, hogy mégis úgy döntök, hogy visszautasítom őt. Pedig ez meg se fordult a fejemben, ahhoz túlságosan magába bolondított. Az ajka a nyakamra kúszott, majd a kulcscsontomat kényeztette. A vágy lávaként öntötte el a testemet. Minden egyes cirógatása, csókja égette a bőrömet, de ezt még tudta fokozni…

A melltartóm végérvényes levétele után a melleim következtek a kényeztetésben. Szívogatta, csókolgatta őket, s nekem ez már most egy őrület volt. A sóhajaim már nyögésekbe mentek át, nem tudtam, és nem is akartam visszafogni magam. A csókjaival és a kezeivel fokozatosan lejjebb vándorolt. Arra eszméltem fel, hogy a nadrágomat húzza le rólam. Egy szál bugyiban feküdtem alatta. Visszatért az ajkaimhoz, de nem hagytam magam…

Rajta hozzám képest rengeteg ruha volt. A kezeim a pólója alá kúsztak be, simogatva ezzel az ott található izomzatot. Belenyögött a csókunkba. Megkerestem a pólója szegélyét, és lehúztam róla, s átfordítottam magunkat, hogy most én legyek fölül, hogy végre én szerethessem őt. A nyakával kezdtem, külön figyelmet fordítva a füle mögötti résznek… A kezei folyamatosan simogattak, ezzel is őrületbe és még nagyobb vágyba hajszolva.

Ráültem a csípőjére lovagló pózba, éreztem, hogy alattam a farmerja már fájdalmasan szűk lehet, de nem akartam sietni, ahhoz túlságosan élveztem, hogy most én irányítok. Végighúztam mind a két kezemet a mellkasán, mire Ő felült és szenvedélyesen megcsókolt engem. A vágy átcsapott a fejünk felett. Megszűntek a gondolatok… megszűnt minden körülöttünk, csak ketten léteztünk ezen a bolygón… Ő és Én.

Azt sem tudtam mi történik, csak egyet… a keze és az ajka mindenhol ott volt. Minden érzékeny pontomat megtalálta. Már hangosan ziláltam és nyögtem, a józanész utolsó szikráját akkor vesztettem el, amikor egyesültünk… mint férfi, és mint nő…

Nagyon lassan kezdett mozogni bennem, számomra őrjítően lassan. A döfései viszont annál mélyebbek voltak. A bőrömön és magamban éreztem őt, a fülemben hallottam a zihálását… a szívem össze-vissza kalapált odabenn…

A gerincem ívbe feszült, ahogy a gyönyör köszöntött rám. Nem hallottam, nem láttam, csak éreztem… éreztem Őt. A karjai megfeszültek körülöttem, s a torkából egy hangos nyögés tört fel… éreztem, ahogy odabenn szétárad bennem, mint a boldogság, amely szívembe költözött. Még sosem éreztem ezt… még sosem voltam ennyire boldog, még sosem vágytam ennyire egy férfire sem, mint Őrá, s most megkaptam. Nagyobb boldogságban nem is részesülhettem volna… Boldog voltam és szerelmes… Vele…

30. rész

(Gina)

A fantasztikusra sikerült délelőtti programnak, úgy két óra tájt az vetett véget, hogy Juustu és Titus, na és bevallom töredelmesen, én is nagyon fáztam, ezért aztán Kimi és Rami úgy döntöttek, hogy ideje hazamenni. Már nem voltunk messze a háztól, amikor Kriisti rátelefonált a férjére, hogy menjünk be a közeli bevásárlóközpontba, és vegyünk néhány dolgot, így megváltoztattuk az útirányt és a közeli áruházba mentünk. Az idősebbik Räikkönen-testvérek kedélyesen elcseverésztek, és sokszor jót nevettek rajtam, amint a fiúkat próbáltam a helyes irányba terelgetni, közben pedig meg-megálltam a polcoknál, hogy a kocsiba tegyem a szükséges élelmiszereket. A kissrácokat egyre jobban megkedveltem, és azt hiszem, talán ők is így voltak velem, hiszen sokszor nem is az édesapjukat, vagy a keresztapjukat kérték meg, hogy segítsenek bármiben is, hanem engem, tőlem kérdezgettek és még egy-egy puszit is kaptam tőlük, köszönetként azért, hogy „suttyomban” megvettem nekik a csokit, amit Rami nem engedélyezett. Na persze, ezért én kaptam, az idősebbik Räikkönen testvértől……egy szerinte csúnyának titulált pillantást. Véleményem szerint inkább volt ez cuki, mint „fenyegető”.
Amint a szatyrok egész hadával hazaértünk, Kriisti azonnal „letámadott” és a konyha felé húzott engem, mondván segítségre van szüksége a vacsifőzéshez. És igaza is volt, ugyanis kissé elképedtem, amikor felvázolta nekem, hogy mi mindent szándékozik készíteni. A fiúkkal becipeltettük a szatyrokat, aztán „kizavartuk” őket a „felségterületünkről” és nekiláttunk elkészíteni a vacsorát.
-Mesélj! Milyen volt a délelőtti gokartozás?-érdeklődött kedvesen Kriisti, miután a levest felraktuk főni, és nekifogtunk a főétel elkészítésének.
-Áhh, remekül éreztem magam! A fiaid valóságos örökmozgók, és imádnivalóan édesek! Egész délelőtt úgy pörögtek, mint a ringlispi, és képzeld még a keresztapjukat is legyőzték!-meséltem lelkesen, az arcomon óriási mosollyal.
-Apropó Kimi, mi újság a sógorommal és Veled?-nézett rám egy kissé érdekes mosollyal.
-Kicsit nehezen indult a megismerkedésünk, de talán mostmár helyre rázódik a kapcsolatunk. Azt hiszem, hogy lassan kezdjük elfogadni egymást!-vontam vállat, miközben egy burgonyát hámoztam.
-Igen, ezt én is így látom!-mosolyodott el ismét.-A sógorom igazán kedvel téged!-jegyezte meg és jelentőségteljes pillantásokat intézett felém.
-Ezt hogy érted?-néztem rá meglepetten.
-Sehogy drága Gina, sehogy!-legyintett Kriisti, de az az furcsa mosoly továbbra is ott volt a szája szegletében.
Nem szóltam erre már semmit, mert féltem, hogy ebből mindenhogyan Kriisti jönne ki jobban, és csak csendesen pucolgattam tovább a zöldségeket. Az idő gyorsan haladt, de mi is nagyon tempósan haladtunk az ételek készítésével. 5-kor már minden a tűzön rotyogott, vagy a sütőben pirult, a konyhában pedig finom illatok terjengtek. Kriisti és én is egyre inkább kezdtük megismerni egymást, és nagyon sokat megtudtunk a másikról. Igazán jól éreztem magam vele.
-Hello Lányok, mi újság?-jelent meg egyszer csak Kimi a konyhában.
-Na, olyat se láttam még, hogy te drága sógorom, a konyha körül ólálkodsz!-vigyorodott el Kriistina.
-Olyan csodás illatok terjengenek a házban, gondoltam benézek már hozzátok!-mosolyodott el a Jégember is.
-Áhh gondolhattam volna, hogy a hasad vezetett, nem pedig segíteni jöttél!-sóhajtott fel lemondóan a nő, és megrázta a fejét. Annyira aranyos volt ez a kis jelenet, hogy akarva-akaratlanul, de elnevettem magam.
-Mmm, ez a leves nagyon jól néz ki. Ugye megkóstolhatom?-pislogott ránk kiskutya szemekkel.
-Nem, nem eszünk bele az ételbe!-emelte fel az ujját Kriisti, és rosszallóan rázta a fejét.
-Gina, kérlek!-fordult most felém Räkka, és könyörgő tekintettel nézett rám.
-De csak egy nyalintást!-esett meg rajta a szívem, aztán Kriisti rosszalló pillantásától, és kissé csalafinta mosolyától övezve kivettem egy kanalat a tartóból, majd szedtem ki vele picit a gőzölgő levesből, és a tenyeremet a kanál alá tartva közelítettem Kimi felé, közben pedig szorgosan fújogattam a levet, hogy ne legyen olyan forró. Nem akartam, hogy esetleg megégesse vele a nyelvét…….
-Csak óvatosan!-suttogtam, és finoman a szájába tettem a kanalat, közben a kezemet az álla alá emeltem. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, hogy most ez a felnőtt férfi olyan, mintha egy kisgyerek lenne, aki a boci szemeivel bárkit, bármikor le tud venni a lábáról……
-Mmm, ez nagyon fincsi!-dicsérte meg a közös főztünket, miután lenyelte azt a csepp kis levest és hagyta, hogy kihúzzam a kanalat a szájából.
-Örülünk, hogy ízlik drága sógorom, de mostmár vonszold ki azt a formás feneked a konyhából!-csipkelődött vele ismét Kriistina, és hogy nyomatékosítsa is a felszólítást, kifelé kezdte tolni Räkkát. Annyira aranyosak voltak, hogy ismét nevetnem kellett rajtuk, ám a torkomon akadt a kacagás, amikor Kimi váratlanul visszajött hozzám és egy puszit nyomott az arcomra.
-Köszi!-mosolygott, aztán rám kacsintott és kiment a konyhából.
-Na tessék, erről beszéltem!-vigyorodott el Kriisti sokat sejtetően, majd visszafordult a pulthoz, én pedig értetlenül, és kissé csodálkozva pislogtam rá. Már nem szóltam inkább semmit, és nem magyarázkodtam, annak ellenére sem, hogy kezdtem kapisgálni, mire is célozgat a finn hölgyemény.
A délutáni, konyhai „találka” után már nem is láttam Kimit és az esti vacsoránál sem beszéltem vele egy szót sem, hiszen Kriisti és én folyton a konyha és az étkező között járkáltunk, és amikor lett volna néhány szabad percem, hogy odamenjek kicsit a Jégemberhez, Paula hívott oda magához, hogy váltsunk néhány szót. Már az első pillanatban, ahogy megláttam az asszonyt, tudtam, hogy egy nagyon barátságos, messzemenőkig jószívű, és nem utolsó sorban kitartó nő, és ez még inkább be bizonyosodott számomra. Egyre jobban megkedveltem őt, és félve mondom, talán ő is így volt velem.
A vacsora után még elmosogattunk Kriistivel, így már fél 9 körül járt az idő, amikor végre el tudtam indulni fürödni. A zuhanyzás után egy kicsit rendbe szedtem magam, aztán gondoltam egyet és elindultam Kimi szobájához. Nem akartam illetlen lenni, és csak úgy bemenni hozzá, így bekopogtam az ajtón.

-Szia!-köszöntem kedvesen és kicsit közelebb léptem hozzá. A szekrény előtt állt, és a ruhái között keresett éppen valamit.
-Hello!-köszönt vissza, ám a hangjában semmi finomság nem volt, helyette ismét olyan rideg volt, mint amikor először találkoztunk. Megborzongtam kicsit.
-Igazán tartalmas nap volt ez mai! Nagyon elfáradtam!-próbáltam beszélgetést kezdeményezni vele.
-Hát azt nem csodálom! Feltűnt, hogy mindenkire volt időd, csak rám nem!-nézett rám jelentőségteljesen, jeges pillantásokkal.
-De Kimi…….én nem……vagyis te, de hiszen……-kezdtem el össze-vissza dadogni.
-Ugyan, ne magyarázkodj! Pihenj csak!-mosolyodott el, de ez olyan gúnyos gesztus volt, hogy nem lehetett nem észrevenni.
-Én…….én sajnálom!-hajtottam le a fejem, és megpróbáltam visszanyeli a kikívánkozó könnyeimet.-Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek!-suttogtam kissé kiábrándultan. Azt hiszem, rá kellett jönnöm, hogy fel kell ébredni abból az álomból, ami olyan szépen indult. –Jó Éjt Kimi!-köszöntem el tőle, és egy fájdalmas pillantással intéztem még felé, majd az ajtó felé indultam.
-Jó Éjt Georgina!-szólt még utánam, de ez is csak egy keserű, és szarkasztikus mondat volt, amitől kirázott a hideg is. Szomorúan, és teljesen elkeseredetten mentem ki a helyiségből, és miután a szobámba siettem, ledőltem az ágyra, és szabad utat hagytam a könnyeimnek. Nem értettem Kimi viselkedését, úgy éreztem, hogy megint elvesztettem a fonal végét, ami a Jégember szívéhez vezető úton tartott engem.