36. rész

Gina

Miután Lizék felszálltak a gépre, Kimivel hazaindultunk. Késő délután volt, és már kezdett sötétedni, ennek ellenére szép idő volt, ezért aztán én szerettem volna még kicsit sétálni, csak Kimivel……kettesben. Nem ágált ő sem az ötletem ellen, így az autót hazavittük, majd elindultunk a parkba, ahol délelőtt korcsolyáztunk. Most csak néhány párocska lézengett, és gyerekek szánkóztak, akiknek a boldog és önfeledt nevetése nekünk is mosolyt csalt az arcunkra, miközben kéz a kézben sétálgattunk a szállingózó hóesésben. Úgy éreztem, már nem kellenek szavak, hogy értsük egymást, elég egy gyengéd érintés, egy kedves mosoly, vagy egy apró kis puszi, hogy tudjuk mit érez a másik. Igazán boldog voltam, és most úgy éreztem, minden tökéletes.

Délután nem voltam éhes, és hiába kínálgatták Lizék, nem ettem sült gesztenyét, este azonban megkívántam, Kimi pedig nem is habozott sokáig, és amikor meghallotta, hogy mennyire „vágyakozom” a csemege után, vett egy kis papírtasakkal, utána pedig még egy forró csokit is, mondván biztos el kezdek majd nyafogni érte. Azt hiszem, tényleg kezdett kiismerni engem. A vásárolgatás után odamentünk az egyik üresen álló padhoz és lesöpörtük róla az ujjnyi vastagságban rajta lévő havat.

-Nem bánod, ha felülök  a háttámla szélére?-kérdeztem picit elpirulva.

-Nem!-vágta rá.-Mert én is ott szeretek ülni!-tette hozzá és elvigyorodott, aztán felpattant az említett helyre, és engem is felsegített oda.-Tessék! Itt a gesztenyéd!-nyomta a kezembe  a papírzacskót, én pedig mohón vettem ki az első szemet, azonban rá kellett jönnöm, hogy nem tudom kibontani azt, ugyanis nem vittem magammal kesztyűt, és a kezeim már teljesen le voltak dermedve.

-Segítsek?-kérdezte Räkka kedvesen, és még mielőtt válaszolhattam volna, kivette a kezemből a zacskót, és nekilátott a gesztenye kibontogatásához.

-Köszönöm!-mosolyogtam rá hálásan, miközben dörzsölgetni kezdtem a kezeimet, hogy azok kicsit felmelegedjenek. A lehéjazott szemet felém nyújtotta, én pedig el akartam azt venni, ám  megrázta a fejét, így már értettem mit akar. Picit szétnyitottam az ajkaimat, ő pedig mintha valami kislány lennék, a számba tette a gesztenyét. Nem tudom miért, de elnevettem magam.

-Mi az?-húzta fel a szemöldökét meglepetten a Jégember.

-Nem tudom!-ráztam meg a fejem, de továbbra sem tudtam abbahagyni a kacarászást.

-Azt hiszem, a szíved legmélyén te még csak egy kislány vagy, akinek nem kell törődnie az élet nagy gondjaival, és  élhet a maga kis álomvilágában!-jegyezte meg elgondolkodva, és egy bódult mosoly ült ki az arcára.

-Hm, talán igazad van. Ki tudja?-rántottam meg a vállam, és belekortyoltam a forrócsokiba.

-Mondd Gina, hogy lehet az, hogy te már szinte az egész életemet ismered, én viszont még azt sem tudom, hogy hol laksz, vagy hogy mit csinálsz, ha nem éppen az én ügyeimet kell intézned?-nézett rám kissé furcsán, és a hangjában mintha némi vádaskodást is felfedeztem volna. Zavarba jöttem, és éreztem, hogy az arcom egy árnyalattal pirosabb színt vett fel.

-Talán mert eddig nem voltál kíváncsi rá?-kérdeztem vissza költőien, ám azt hiszem, kicsit erősen hangzott ez a mondat.-Ne haragudj, nem úgy gondoltam!-szabadkoztam rögtön, amikor egy kicsit fájdalmas fintor futott végig az arcán. Lehajtottam a fejem, és beharaptam az alsó ajkam picit. Nagyon bántam, hogy kiszaladt ez a kérdés a számon, és tudtam, hogy ezzel nagyon megbántottam Kimit.

-Nézz rám kérlek!-szólított meg szelíden, és a mutatóujját az állam alá téve óvatosan felemelte  a fejem, és belenézett a szemembe.-Neked nincs okod bocsánatot kérni, egyedül csak én lehetek az, akinek az elnézésedet kell kérnie. És nagyon szeretném, ha mesélnél magadról, és a te kis álomvilágodról!-mosolyodott el, és ezzel nekem is sikerült újra mosolyt csalnia az arcomra.

-Hát rendben!-sóhajtottam.-Hol kezdjem?-tettem fel a nagy kérdést.

-Ahol szeretnéd!-vágta rá egyből, és ismét a számba adott egy szem megpucolt gesztenyét.

-Szóval…..-kezdtem bele, még a csemege csócsálása közben.-Gondolom rájöhettél, annak ellenére, hogy a múltkor németül kezdtem el kiabálni Veled, a németen kívül angol vér is folyik az ereimben, ugyanis apukám brit, de meg kell hogy nyugtassalak, semmi közünk sincs a híres-neves Hamilton családhoz, és a te hőn szeretett pilótatársadhoz.-tettem hozzá kuncogva.

-Csak volt!-morogta.-És mostmár legalább nyugodtan alhatok azzal kapcsolatban, hogy biztos nem Lewiska valamelyik téglája vagy!-jegyezte meg szemrebbenés nélkül, azonban amikor látta az arcomon megjelenő grimaszt, hangosan felnevetett.

-Annyira lökött vagy!-boxoltam bele  a karjába, ő azonban ahelyett hogy ezt valamilyen módon visszaadta volna, inkább egy puszit adott az arcomra.

-Kössz a bókot!-vigyorgott.-Na de mesélj tovább inkább!-buzdított.

-Nos, Apu Németországban dolgozott, ott ismerte meg Anyukámat, és mivel a munkája is odakötötte, és persze a felesége is, ezért ő is ott maradt Berlinben. Soha nem éltünk Londonban, bár nyaranta sok időt toltöttünk ott a nagyszüleimnél. Ezért aztán a szívem leginkább Németországhoz húz, nekem az a hazám.-tettem hozzá kicsit elgondolkodva, és belekortyoltam a forrócsokiba. Kimire pislantottam, és láttam, hogy egy picike kis mosoly húzódik meg a szája szegletében.-Így persze én is Berlinben jártam ki az ovit, az iskolákat, és a Red Bull ottani irodájában kaptam munkát is. Őszintén szólva, mindenki utált ott, mindenki csak kinézett onnan a korom miatt, és rengetegszer hallottam vissza azt, hogy csak apuci pénze miatt vagyok ott. Ez persze nem igaz. Az életem egyik legnagyobb ajándékát azonban mégis ott kaptam meg, amikor megismerkedhettem Lizzel. Nála jobb emberrel nem igen találkoztam egész eddigi életemben, azonban nagyon sokat kellett nélkülöznie, és olyan támadások kereszttüzében volt, amelyeknek a hatása még ma is érezhető rajta. Éppen ezért örülök annak, hogy egymásra találtak Sebastiannal. Úgy érzem, hogy ő meg tudja adni Liznekbarátnőm, és nagyon tisztelem őt!-fejeztem be a monológomat, a mondat végére egészen elhalkulva, és a könnyek is megcsillantak már  a szemeimben.

-Azt hiszem, Liz is hálás lehet azért, hogy ilyen csodálatos barátnője van, mint te!-mosolygott rám Kimi, és letörölte az arcomon végigcsorgó könnycseppet. Bólintottam egy aprót, meghálálva neki az iménti megjegyzését.-Na és miket szeretsz csinálni szabadidődben?-érdeklődött tovább Räkka.

-A szívem csücske, az életem apró kis darabja a zene és a tánc. 12 évig zongoráztam és ha tehetem, akkor még ma is leülök kicsit a hangszer elé. Táncot pedig 5 évig tanultam, bár úgy érzem, hogy minden lépés elfelejtődött már!-nevettem.

-A nagymamám imádott zongorázni, és bár nem rajongok a komoly zenéért, van amikor hiányzik, hogy hallhassam azt ahogyan játszik, és láthassam, hogy milyen átéléssel nyomogatja azokat a billentyűket!-mosolyodott el fájdalmasan, és egy hatalmasat sóhajtott. Megsimogattam a hátát, és közben újra belekortyoltam a már lassan kihűlő italba, bízva abban, hogy az majd felmelegít kicsit, ugyanis már nagyon kezdtem fázni. Kimi felemelte a fejét, és néhány másodpercig fürkészte az arcomat, majd váratlanul közelebb hajolt, és finoman leszedte az ajkaival a szám fölött maradt kakaóhabot. Egy pillanatra behunytam a szemem, és próbáltam stabilizálni a légzésem, ám ez még nehezebben ment, amikor Kimi megcirógatta az arcom, és az ajkaimon továbbra is éreztem a forró lehelletét.

-Kimi!-suttogtam a nevét, még mindig behunyt szemekkel.

-Tessék?-kérdezett vissza halkan, közben megfogva a jéghideg kezeimet.

-Nagyon…….fázom……-nyögtem ki nehézkesen, és remegő hangon. Nem szólt semmit, csak eltávolodott tőlem, aztán letette a kezünkben lévő dolgokat a padra, ő pedig felállt, majd megfogta a derekam és engem is odaállított a földre, közvetletlenül maga elé.

-Menjünk haza, nem szeretném, hogy megfázz!-mosolygott rám, aztán megfogta a kezem, összekulcsolta az ujjainkat, és lassan elindultunk hazafelé, egy olyan beszélgetés után, amely azt hiszem még közelebb hozott minket egymáshoz…..