El sem tudom hinni, hogy elérkezett ez a pillanat! Drága Szabusommal, első közös történetünk 100. részéhez érkeztünk! Már több, mint egy év közös munka van mögöttünk, több mint egy éve élvezzük a szereteteket, a bizalmatokat, és ilyen hosszú ideje halmoztok már el minket, sok-sok kedves szóval! :) Köszönjük a 99 212 oldalmegjelenítést, a több tíz, vagy talán több száz hozzászólást, az ajándékokat, a dicsérő szavakat, építő kritikákat! :) Való igaz, hogy többször volt már olyan időszakunk, amikor úgy gondoltuk, a történet senkit nem érdekel már, talán abba kellene hagyni, de aztán mindig jöttetek Ti, és megmutattátok nekünk, hogy érdemes ezt folytatni! :) Most, a 100. részhez érkezvén, én személy szerint, nagyon meg vagyok hatódva, és őszinte szívvel köszönöm Mindannyiótoknak a támogatását! :) Már a célegyenesben van a történet, innen már nincs olyan sok a végéig, de remélem, hogy tudunk mg Nektek meglepetést szerezni, és velünk maradtok a továbbiakban is! :) Megsúgom, valamit a történet után is tervezünk, de hogy mit, azt még nem szeretném elárulni! :)
Úgy érzem, ez a 100. rész talán méltó lehet arra, hogy megünnepeljük ezt az "évfordulót" vele, mert végre olyas valamit hozott el, amire azt hiszem, már régóta várt mindenki! :)
Szeretnénk még egyszer megköszönni mindenkinek a támoogatást, reméljük a rész tetszeni fog Nektek! :) Jó olvasást kívánunk Mindenkinek! :)
Puszi,
Szabus& Gina
Gina
Gina
Három nap telt el amióta Liz újra hazaköltözött. Boldogsággal töltött
el a tudat, hogy a barátnőm kibékült a szerelmével, és hogy az örömüket még az
a két kis csöppség is megkoronázta, amelyek Liz pocakjában indultak fejlődésnek.
Sokat hívott engem, de nekem most nem volt még ahhoz se kedvem, hogy beszéljek
vele, pedig tudtam, hogy mennyire aggódik. Mégis úgy éreztem, nem vagyok képes
felvenni a telefont, vagy bárkinek is ajtót nyitni. Lelkileg jobban össze
voltam törve mint bármikor. Egyedül voltam, mint a kisujjam, magányos voltam
abban a zürichi lakásban és a fájdalmamat még az sem mérsékelte, hogy a napok
nagy részében a kisbabámról készült ultrahangképet nézegettem. Csak sírtam és
sírtam hoszzú-hosszú órákon át, és bár tudtam hogy a vetélést lehetőségét maga
után vonja a vizsgálat, amire bejelentkeztem, mégis meg akartam csináltatni,
hogy Kimi elhiggye nekem, a szívem alatt növekvő pici tényleg az övé. Hétfő délelőtt,
izgatottan, de az idegességtől remegve készülődtem össze, magamhoz vettem az
összes papíromat, a táskámat, és miután a lábamra húztam a tavaszi cipellőmet,
kinyitottam az ajtót, ám azt hittem, hogy rosszul látok, amikor megpillantottam
a velem szemben álló illetőt.
-Kimi!-suttogtam elhalóan a hőn szeretett férfi nevét, és nagy
szemekkel néztem őt, amint az ajtófélfának támaszkodva, látszólag fáradtan
lihegett.
-Gina!-suttogta a nevem.-Ugye még nem késtem el? Még csak most indulsz,
ugye?-hadarta.
-Mit keresel te itt?-kérdeztem akadozva és éreztem, hogy gombóc nő a
torkomban.
-Ne menj el arra a vizsgálatra, kérlek, könyörgöm!-nézett rám
fájdalmasan.
-Engedj ki a lakásból légyszíves, már vár rám a taxi!-kértem csendesen,
eleresztve a fülem mellett az imént elhangzott mondatokat.
-Tudok mindent Gina! Tudom, hogy mégis lehet gyerekem, hogy nem csaltál
meg, hogy nem hazudtál, és ez a kicsi itt a pocakodban az enyém!-lágyult el a
hangja a mondat végére, és megfogta a kezem, ám én gyorsan ki is húztam azt az
övéből.
-És erre most jöttél rá?-kérdeztem vissza színtelen hangon, közben a
könnyeimmel küszködve.
-Voltam orvosnál, megvizsgált és azt mondta, valami tévedés, hogy a
felállított diagnózis szerint nem lehet gyerekem!-magyarázta türelmesen.
Éreztem, hogy a lábaim cserben hagynak, az egész helyiség forgott velem, és én
ösztönösen Kimi karja után kaptam, mielőtt összeestem volna.-Jézusom! Jól
vagy?-nézett rám aggódva, miközben átkarolt és a nappaliba vezetett, majd
leültetett a kanapéra.
-Csak a szokásos rosszullét!-vontam meg a vállam.
-Mi az, hogy a szokásos? Miért nem mész el orvoshoz, ha nem vagy jól?
Kockáztatni akarod az egészségeteket?-sorolta a kérdéseket aggodalmaskodva.
-Nem fontos Kimi. Ez Neked úgysem számít!-válaszoltam csendesen, és
igyekeztem minél mélyebbeket lélegezni, hogy elmúljon az időközben felerősödő
hányingerem is.
-De…..én…..
-Nem Kimi!-ráztam meg a fejem szigorúan.-Azért jöttél ide, hogy
elmondd, most egy csapásra elhinnél mindent amit mondok Neked?-tettem fel a
kérdést, igyekezve közben erős maradni.
-Én…tudom hogy egy hülye barom vagyok, hiszen meg sem hallgattalak, a
fejedhez vágtam egy csomó szemétséget, és minden rosszért téged okoltalak. De
nem gondolkodtam, ellepte az agyam a lila köd, és még csak nem is akartam hinni
Neked. De én tényleg megbántam ezt, és sajnálom. Bocsáss meg nekem
kélek!-suttogta maga elé a mondat végét, de aztán rám emelte a tekintetét, és a
szemeiből valóban a bűnbánatot olvashattam ki.
-És nekem ennyitől a karjaidba kellene omlanom Kimi?-kérdeztem vissza
felszegett fejjel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érintett meg az iménti
vallomása, de nem gyengülhettem el, ezt a büszkeségem nem engedte volna.
-Nem Gina.-rázta a fejét szomorúan.-Igazad volt, és én nem hallgattalak
meg, de egyszerűen annyira felfoghatatlan hogy babánk lesz, közös gyerekünk, és
egy gyönyörű család lehetnénk ha egyszer
meg tudnál bocsátani nekem.-nézett rám gyengéden.-Tudom, hogy nem érdemlem meg
hogy szeress engem, hogy adj nekem, nekünk még egy esélyt, de kérlek, próbáljuk
meg újra. Szeretnék vigyázni rád, rátok…-lágyult el a hangja és óvatosan a
hasamra tette a kezét, én pedig meglepő módon nem tiltakoztam, hagytam neki
mindezt.
-Kimi!-suttogtam elhalóan.-Nem akarok minden nap úgy ébredni melletted,
hogy tudom, kétségeid vannak affelől hogy egyáltalán tiéd-e az a baba. Értsd
meg, ezért kell elmennem a vizsgálatra, hogy bebizonyítsam, igazat
mondok.-válaszoltam csendesen, de közben már nagyon erősen küzdöttem a
kikívánkozó könnyeimmel.
-Soha többet nem fogok kételkedni benned. Ez túl fájdalmas lecke ahhoz,
hogy még egyszer elkövessem ezt a hibát.-nézett rám szomorúan.-Tudom hogy ez a
kicsi itt a pocakodban az enyém, és nem
akarom, hogy a születendő gyermekünk életét miattam kockáztasd.-simított végig
a hasamon, mire nekem remegés futott végiga testemen.
-Kims, ez olyan nehéz…..-csordultak
ki a szememből az első könnycseppek.-Néhány nappal ezelőtt, azt mondtad
ott a kórházban, hogy hisztis, felelőtlen csitri vagyok, hogy már túlléptél
rajtam, és se a pici, se én nem érdeklünk téged…-elcsuklott a hangom, és
elfordítottam a fejem, hogy ne láthassa a könnyeimet.
-Dehogy léptem túl rajtatok!-pattant fel hirtelen a szőnyegről, amelyen
egész eddig térdelt, majd odaült mellém a kanapéra, és gyengéden a kezei közé
fogta az arcomat. –Nem voltam Veled őszinte, amit mondtam abból egy szó sem
volt igaz, mert minden nappal egyre nagyobb űr keletkezett a szívemben. Úgy
éreztem, hogy megbolondulok nélküled. De rájöttem, hogy be kell vallanom
magamnak, és Neked is végre, hogy tiszta szívemből beléd szerettem
Egyetlenem!-suttogta, mélyen a szemembe nézve.
-Kimi!-csuklott el a hangom ismételten.-Azt mondtad, hogy…hogy…
-Szeretlek, igen és szükségem van Rád, ahogy Leenanak is. Annyira
hiányzol neki, hogy azt mondta tegnap, ha nem jössz haza, akkor nem fog enni a
kotyvalékból amit elé teszek. Mióta Liz otthon van, csak náluk eszik, de azt is
csak azért, mert Seb valahogyan belekönyörög egy kis ebédet, és azt mondta a
barátnőd, hogy a kislányom közölte velük, odaköltözik, ha nem jössz haza.
Rááadásul sokszor ébredt fel éjszaka, sírva, és téged keresett.
-Istenem!-emeltem a szám elé a kezem.-Az én okos, és ügyes
kislányom…-súgtam elhalóan, aztán nem bírva már tovább tartani magam,
egyszerűen Kimi nyakába borultam és zokogni kezdtem.
-Shhh…jól van Kicsim, jól van. Most már minden rendben lesz, minden
rendbe fog jönni Babám!-suttogta a fülembe gyengéden és közben a hátamat
simogatta, hogy megnyugodjak kicsit, de ez csak hosszú percek múlva sikerült.
Annyira sok volt már nekem mindez, ami rám zúdult az elmúlt időszakban, hogy a
súlya alatt teljesen összeroppantam, és hiába is akartam erős maradni, rá
kellett jönnöm, hogy ehhez én túlságosan le vagyok már gyengülve.
-Tudom jól, hogy nem érdemlem meg, de adsz nekem, nekünk még egy utolsó
esélyt?-kérdezte mélyen a szemembe nézve, amikor sikerült kicsit megnyugtatnia.
-Szeretlek te lökött finn. Szeretlek és szeretni is foglak bármit is
tegyél!-mosolyogtam rá a könnyeim között, és megsimogattam az arcát. Kimi
megfogta ezt a kezemet, a szájához húzta, és belepuszilt a tenyerembe, amitől
nekem az egész testemben végigfutott az a jóleső remegés.
-Én is szeretlek téged!-ölelt meg, aztán megcirógatta az arcomat és
lassan közelebb hajolt hozzám. Az ajkaink centinként lopták a távolságot, és
amikor végre egy lágy csókban egyesültek, mindkettőnk mellkasából egy boldog
sóhaj szakadt fel. Annyira hiányoztak a csókjai, az érintései, hogy most
amennyire csak lehetett hozzábújtam és addig csókoltam, amíg levegő hiányában
nem kellett egymástól elszakadnunk.
-Annyira hiányoztál Kimi! Úgy éreztem, hogy már belepusztulok a
magányba, és abba a kegyetlen sóvárgásba, ami hozzátok húzott.-súgtam az ajkai
közé, de a szemeimet még mindig behunyva tartottam, hogy örökre
elraktározhassam ezeket a pillanatokat az emlékezetemben.
-De most már itt vagyok megint, vigyázok rátok, és ígérem, hogy soha
többet nem hagylak elmenni! Nagyon szeretlek!-csókolt meg ismét, de ez most
csak egy röpke pillanatig tartott.-Gina!-ejtette ki a száján a nevemet, még
mindig olyan csendes, de nyugodt hangon, mint amilyenen az imént is beszélt.
-Hmm?-mosolyogtam rá.
-Lenne hozzád még egy röpke kérdésem!-cirógatta meg az arcom gyengéden,
majd egy puszit is kaptam oda. Mindeközben előhúzott valamit a kabátja
zsebéből, és a tenyerébe rejtette a valószínűleg aprócska tárgyat, és még az
ujjait is összecsukta, hogy ne láthassam ezt.
-És mi lenne az?-kérdeztem vissza kíváncsian.
-Csupán csak annyi, hogy hozzám jönnél feleségül?-tette fel életem
egyik legnagyobb kérdését számomra, majd felfedte előttem a csodát, amely egy
gyönyörű eljegyzési gyűrű volt, apró kis gyémántokkal. Azt hittem, hogy egy
tündérmese kellős közepébe csöppentem, egyszerűen nem tudta elhinni azt, ami
történik velem. Hitetlenkedve ráztam a fejem, de akaratlanul is, kiült az
arcomra az a boldog mosoly.
-Igen!-suttogtam a választ elcsukló hangon.-Igen, igen, igen, persze,
hogy hozzád megyek!-sírtam el magam ismét, és a nyakába borultam. Gyengéden
simogatta a hátam, én pedig a légvételéből is éreztem, hogy megnyugodott, és ez
a nyugalom az én bensőmet is eltöltötte.-Óhh Istenem! Ez gyönyörű!-suttogtam
teljesen megbabonázva, miközben az ujjamra húzta a gyűrűt.
-Köszönöm, hogy igent mondtál, és a feleségem leszel.-csókolt
meg.-Szeretlek Gina és most már tudom, megérte, hogy vártam Rád és adtam még
egy esélyt annak hogy boldog lehessek, mert így rátalálhattam arra a nőre, aki
mellett végre önmagam lehetek, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, és ami a
legfontosabb, hogy kitűntet a bizalmával
és a szerelmével.-mosolygott rám.
-Én is szeretlek téged!-öleltem meg őt hosszasan.-De most már nekem is
lehetne egy kérdésem?-mosolyogtam rá.
-Persze Egyetlenem!-simogatta meg a karom.
-Hazamegyünk?-kérdeztem halkan, közben az alsó ajkamat beharapva.-Látni
szeretném már az én kis hercegnőmet.-vontam meg a vállam egészen kislányosan.
-Hazamegyünk!-válaszolt mosolyogva, és ahogy a szemébe néztem,
láthattam hogy az könnyektől csillog, és ez engem is nagyon meghatott.
Összepakoltuk a holmimat, aztán kézenfogva, újra boldogan és szerelmesen
indultunk el abba a házba, amelyik mindkettőnknek egyet jelentett, az otthont…
