80. rész

(Liz)

Seb lenn izzad a kondiba, így gondoltam, hogy dolgozom egy kicsit, mert egy-két beszámolóval el vagyok maradva. A nappaliban lévő kisasztalra teszem a laptopomat, és leültem a vastag szőnyegre, bekapcsoltam a gépet, majd nekiálltam. Csengetnek. El se tudom képzelni, hogy ki lehet az. Seb nem mondta, hogy vár valakit, Gináék meg nem mondták, hogy beugranak ma. Pont akkor ér fel az alagsorból a lépcsőn, és kíváncsian néz rám.

- Vársz valakit? – nézett rám döbbenten.

- Nem… te?

- Én sem… mindegy. Megnézem ki az. – sétált oda a bejárati ajtóhoz.

Gyorsan mentettem a munkámat, kiléptem a programból, és kikapcsoltam a gépet. Párom egy idősebb őszes úrral tért vissza a nappaliba hozzám.

- Kicsim… engedd meg, hogy bemutassam Vlagyimir Antonovot. – mutatta azonnal be.

- Elisabeth Strassberg, nagyon örvendek. – néztem zavartan Páromra, nem értettem semmit.

- Kicsim… Ő a magánnyomozó. – súgta oda.

- Értem… nagyon örvendek Uram. – magyaráztam zavartan, de éreztem, hogy a vérnyomásom az egekbe szökken, és a tenyerem izzadni kezd.

- Én is örvendek Kisasszony. – nézett rám kedvesen.

- Kérem, foglaljon helyet. – mutattam a kanapéra. – Hozhatok esetleg valamit?

- Nem köszönöm, nem kérek semmit. Gondolom, sejtik, hogy miért jöttem. – egymás mellett ütünk Sebbel a kanapén, és szorongattam a kezét. – Elisabeth… - nézett rám a szemüvege felett, majd vett elő egy barna dossziét – Strassberg, ugye ezen a néven anyakönyvezték?

- Igen… - suttogtam.

- Született Mannheim, 1984. szeptember 16?

- Igen…

- Anyja és apja neve ismeretlen. Ugye ez áll a születési anyakönyvi kivonatában? – néz rám érdeklődve.

- Igen…- a hangom egyre vékonyabb lesz.

- Heppenheimbe lakott egy gyermekotthonban, és ott is járt általános majd középiskolába?

- Igen…

- Berlinben végzett kommunikáció és médiagyakorlaton, és ott is helyezkedett el az ottani Red Bullnál egészen decemberig?

- Igen… - már nagyon ideges voltam, nem tudtam mire megy ki ez az egész. Seb nyugtatólag simogatta a kezemet, egyikünknek sem könnyű ez most.

- Decembertől pedig a Red Bull Racing Formula One Team tagja, mint Sebastian Vettel sajtósa?

- Igen… - a sírás határán álltam.

- Mire akar célozni ezekkel? – tette fel Seb mellettem a kérdést, ami engem is nagyon foglalkoztatott már.

- Csak tisztáztuk a hölgy adatait, és hogy pontosan róla derítettem-e ki valamit. Nem szeretném, hogy a végén mégsem lennének jók az adatok. Nem jó, ha az ember hiú ábrándokba kergeti magát. Ugye érti, mire gondolok? – magyarázta kedvesen.

- Igen… azt hiszem értem.

- Szóval… - vette le a szemüvegét és ránk nézett. – Először is Mannheimbe kerestem adatokat Önről, az ottani kórházban, mivel ott anyakönyvezték. Nem sok mindenre jutottam, így átnéztem, természetesen egy kis kapcsolat révén, az akkori nőgyógyászati kartonokat, hogy ki volt annak idején állapotos, és összevetettem a szülő nők névsorával. Nem volt ez egyszerű, mert volt olyan, aki elköltözött, és volt olyan, akinél a baba nem élve született. – a gombóc egyre csak nőtt a torkomban.

- És jutott valamire? – kíváncsiskodtam szinte cérnavékony hangon.

- Mindjárt, tudom, hogy Önnek ez most a legnehezebb, de kérem, hallgasson végig. – intett türelemre kedvesen.

- Bocsánat… - suttogtam.

- Szóval kijött egy név, akit kezeltek a nőgyógyászaton, mégis olyan volt, mint aki azt a babát nem is szülte volna meg. Nem költözött el, hanem… meghalt. Valószínűleg belehalt a szülésbe… mert ’84. szeptember 16-án halt meg, és állapotos volt. A kartonjai alapján akkortájt kellett volna szülnie.

- Istenem… - suttogtam – Ezek szerint az anyám halott? – buggyant ki az első könnycseppem.

- Minden jel erre utal… nagyon sajnálom. – nézett rám együtt érzően.

- És az apja? Róla lehet valamit tudni? – kíváncsiskodott Párom, de közben a hátamat simogatta.

- Hát, igen… az apa… ő megint egy érdekesség.

- Mire céloz ezzel? – néztem rá.

- Akkor kezdem az elején. Szóval az Ön édesanyja után kellet nyomoznom, hogy kikkel tartotta a kapcsolatot, voltak-e barátai, stb. Sokáig szinte nem is tudtam meg róla semmit. Mintha nem is lettek volna rokonai, mintha csak úgy idecsöppent volna valahonnan. Mert ugye tudják, azért mégis 26 év telt el. Az emberek memóriája is megkopik, így az adatok sem lesznek pontosak. Aztán valahogy a szerencse mégis mellém szegődött. Egy éjszakai klubban emlékeztek az anyja nevére Mannheimben.

- Egy éjszakai klubban? – kerekedtek ki Seb szemei.

- Igen… minden valószínűség szerint ott dolgozott. – próbáltam nem ezen agyalni most, ráérek később is – És ott az egyik pultos emlékezett rá, és arra is, hogy terhes lett, majd egyszer csak eltűnt, nem jelentkezet többet. Fél évre rá meg látták az újságban a gyászhirdetést. Aztán mondott egy nevet az anyjával kapcsolatban, hogy ez a fiatalember, akkor sokat járt ide, sokszor lehetett őket együtt látva távozni, összebújni. Szóval valószínűleg szerelmesek voltak.

- Ő lehet az apám? – kérdeztem szinte Sebbe kapaszkodva, könnyes szemekkel.

- Minden jel erre mutat, azonban valós képet csak egy DNS tesztel lehetne kimutatni. Én nem tudok többet tenni az ügyért Elisabeth. Itt van a kartonja, ebben mindent megtalál. Ha bármi kérdése lenne, Mr. Vettel tudja a számomat. – adta a kezembe a barna mappát, és én azonnal kinyitottam. Egy név volt bekeretezve ott, és az összes vér kifutott az arcomból. Seb kapott el, nehogy leessek a kanapéról.

- LIZ!!! Liz, mi a baj? – kérdezte kétségbeesetten. Felé mutattam a mappát, és azonnal tudta mit kell néznie. – Nem… az nem lehet. – távolodott el azonnal tőlem, és nézett rám kikerekedett szemekkel – Ilyen nincs…

79. rész

(Liz)

- Stephanie szeretne valamit megbeszélni veled… - kezdtem, s bátorítóan mosolyogtam rá, Párom meg mellém telepedett az ágyra.

- Mond csak… - mosolygott ő is testvérére.

- De Seb… Liz… miért hozol ilyen helyzetbe…- görbül sírásra a szája.

- Steph… kérlek… mond csak. – guggolt le elé Seb.

- Találtam egy specialistát – suttogta.

- Hiszen ez nagyon jó! – mosolygott rá testvére – Kértél időpontot is?

- Seb… ez nagyon drága.

- Ezzel ne foglalkozz, mondtam neked. Én mindent ki fogok fizetni – magyarázta neki türelmesen.

- De ti is akartok majd családot… én ezt nem fogadhatom el.

- Steph, figyelj rám. – fogta meg a kezét – Megígértem neked, és tartani fogom a szavamat. Ahhoz, hogy Liz az életemben van, nem fogom megmásítani, amit mondtam. Van elég pénzem, és hidd el, nagyon szívesen segítek neked. Mond, kinn segítenek, ha nem azokon, akik a családom?

- Seb… - borult Öccse nyakába, s nekem is le kellett törölnöm a könnyeimet, mert nagyon meghatódtam ezen a testvéri szereteten.

Pár napot még Heppenheimbe maradtunk, nyugalomba a családdal, majd célnak vettük otthonunkat, Svájcot. Ginával szinte napi szinten beszéltem, főleg most, hogy új lakó érkezett a Raikkonen-rezidenciába. Seb is izgult, rendesen, és a gépen megbeszéltük, hogy hazamegyünk, kipakolunk, és elmegyünk Kimiékhez.

Gináék felé egész úton dobolt a kormányon, de én csak mosolyogtam rajta, nem feszélyezett az egész. A ház előtt megállva, szinte úgy ugrott ki az autóból, engem is sietségre sarkallva.

- Nem futnak ám el… - kuncogtam rajta.

- Jól van na… - vigyorgott Ő is – csak olyan régen láttam a keresztlányomat, és már hiányzik.

- Ne haragudj… nem tudom, hogy mit érzel. – néztem rá nagy szemekkel, mialatt a kocsi csomagtartójából vette ki a nagy plüssmacit.

- Gyönyörűm… nem haragszom… - csókolt meg – De haladhatnánk? – vigyorgott.

- Persze te kis Türelmetlenkém… - vigyorogtam én is rá, de Seb már türelmetlenül csengetett.

- Mi van, ha Leena alszik?

- Oh… - ijedt meg – Erre nem is gondoltam.

- Akkor most szépen felébresztettük… - húztam el a számat.

- Sziasztok! – nyitott ajtót szélesen mosolyogva maga a Jégember.

- Hello Haver! – fogtak kezet.

- Szia Kimi! – léptem hozzá közel két puszira.

- Mi járatban ekkora medvével? – vigyorgott ránk.

- Leenának hoztuk… - jött zavarba Párom.

- Már azt hittem, hogy nekem… - pukkadozott a röhögéstől.

- Kimi! Miért nem hívod be őket? – jelent meg Gina az ajtóban.

- Szia Gina! – ugrottam barátnőm nyakába.

- Szia! Olyan régen láttalak Liz… - ölelt meg szorosan.

- Figyelj Édes, én behívnám őket, ha nem foglalnátok el az egész ajtót. – röhögött Kimi.

- Te azt állítod, hogy akkorák vagyunk, hogy nem lehet tőlünk elférni? – nézett nagyon csúnyán Gina a Párjára.

- Én nem ezt mondtam. Hanem azt, hogy Seb a medvével nem fér el. – vigyorgott, mint a vadalma.

- Te szívtál? – néz rá gyanakodva Seb.

- Persze, maximum meleg levegőt. Na, gyertek már be! – terelt minket be egyenesen a nappaliba. Épp helyet foglaltunk, amikor egy vékony kis hangra lettünk figyelmesek.

- Apuciiii…

- Leena, gyere ide Kicsim. Nézd kik jöttek el hozzánk… - ment a lépcsőn fel.

- Apuciiii… kik jöttek? – hallottuk a kérdést, majd Kimi jelent meg a karjában egy csöpp leányzóval. - SZEBI BÁCI!!!! – kéredzkedett le, és a kanapéról felpattanó Párom karjába rohant.

- Leena… - ölelte szorosan magához, és forgatta meg a levegőben.

- Szebi báci, hát te is itt vagy!!! Annyira örülök neked! – csacsogott – Képzeld, Apucival lakom együtt!

 - Az nagyon jó! – simogatta meg a kis arcot – Így majd többet tudunk találkozni!

- Igen, és végre elvihetsz állatkertbe, amit megígértél nekem… - nézett a kislány nagyon csúnyán Sebre.

- Pedig illik ám betartani a szavad… - szóltam bele, és felém fordultak. A kislány egy kissé megszeppent, amikor meglátott.

- Ne félj… - mondta neki azonnal Seb. – Ő az én Kedvesem Liz, ő nem bánt. – mondta neki lágyan.

- Ő a szerelmed? – nézett rá nagy szemekkel.

- Igen… - nyújtotta felém a kezét, és odamentem hozzájuk – Ő Liz…

- Szia Lizy néni… - nézett rám nagy szemekkel és egy halvány kis mosollyal.

- Szia Leena, nagyon örülök, hogy megismerhettelek. – mosolyogtam rá kedvesen.

- Képzeld Lizy néni Szebi báci az én keresztapucim, és megígérte, hogy állatkertbe visz. – csacsogta önfeledten.

- Tudod, az ígéret szép szó… - néztem Páromra mellettem.

- Igen Szebi báci, megígérted… - könyörgött neki, és szorosan odabújt hozzá, nekem meg elszorult a torkom, nagyon megható volt.

- Képzeld Leena… - suttogta a fülébe – hoztunk neked valamit.

- Igen? - csillantak fel a szemei – Te és Lizy néni? – nézett ránk.

- Igen Én és Lizy néni… - ment oda vele a bejárathoz, ahol a nagy maci volt.

- Júúúúj egy MACI! Szebi báci!!! Egy maci! – ugrándozott, Seb mellett.

- Reméljük nem Szebi báci lett maci. – kötözködött Kimi, Gina meg tarkón vágta. – Ezt most miért?

- Mert nem tudsz viselkedni…

- De tudok… - vágta be a durcit, Gina meg csak csóválta a fejét.

- Nem ám összevesztek itt nekem. – néztem rájuk vigyorogva.

- Mi? Nem is szoktunk, igaz Édes? – hajolt hozzá Gina, és csókolta meg Kimit, akinek ez nagyon tetszett és kezdte elmélyíteni azt.

- Nem ám itt estek egymásnak…- szúrtam oda.

- Ünneprontó… - vált el Kimi morogva Ginától.

A délután hátralévő részében a fiúk folyamatosan ugratták egymást, és minket is. Gina felvetette, hogy vacsorázzuk együtt, így barátnőmmel közösen elkészítettük azt. A vacsora alatt természetesen szóba került a munka, így a rally és a Forma 1 is. Kellemes nap volt, s fáradtan dőltünk az ágyba este…

78. rész

Sziasztok! :)


Ezzel a résszel szeretnénk békés, boldog karácsonyt kívánni mindenkinek! :) Való igaz, hogy már el is múlik lassan az ünnep, de mivel mindkettőnknek sok elfoglaltsága volt mostanság, nem tudtuk előbb hozni a folytatást! Reméljük, hogy az elmúlt néhány nap nagyon boldogan, és meghitt hangulatban telt, és kívánjuk, hogy a karácsonyból hátra lévő néhány óra is hasonlóan alakuljon! :)


Puszi,
Szabus&Gina

Másnap reggel nyúzottan ébredtem és először megijedtem, hogy Kimit nem találtam magam mellett, de biztosra vettem, hogy Leenaval aludt a múlt éjjel. Lezuhanyoztam, felöltöztem és miután kicsit rendbe szedtem magam, a konyhába mentem, hogy reggelit készítsek. Oda sem figyeltem arra, amit csináltam, hiszen teljesen máshol jártak a gondolataim, így kicsit meg is ijedtem, amikor két erős kar fonódott a derekam köré.
-Óhh Kimi!-emeltem a kezem a mellkasomhoz.-Megijesztettél!-suttogtam.
-Jó reggel Kicsim!-csókolt bele a nyakamba.-Ne haragudj, nem akartam!-hajtotta a fejét a vállamra.
-Semmi gond!-feleltem színtelen hangon.
-Mi a baj?-kérdezte gyengéden, maga felé fordítva.
-Semmi!-ráztam meg a fejem, és oldalra fordultam, hogy elkerüljem a pillantását.
-Nem csapsz be, tudom, hogy van valami. Az éjszaka történtek miatt vagy ilyen szomorú, igaz?-cirógatta az arcom.
-Nem sürgethetem Leenat, hiszen még csak tegnap óta van itt, és nincs egy napja, hogy az édesanyja elment. Annyi időt hagyok neki, amennyire szüksége van.-vontam meg a vállam.
-Tudom, hogy fáj és rosszul esik, de ez nem ellened irányul, egyszerűen csak hiányzik neki Laura, ami teljesen érthető is.-mosolygott.
-Tudom, és tényleg nem sürgetem. Ahogy tudok, segítek neki, de várok türelmesen, és ha ő közeledik, akkor természetesen…
-Apuci!-toppant be a konyhába a kishölgy és nagy szemekkel nézett ránk.-Nem tudom felvenni!-vágta csípőre a kezeit és ugyanolyan fejet vágott, mint amilyet Kimi szokott, amikor morcos. Nem tehettem róla, kuncogni kezdtem, amikor megláttam rajta a kis ruhácskát, amit teljesen össze-vissza ráncigált magára.
-És akkor most én vegyem fel?-vigyorgott rá Kimi.
-Neeem, csak segííííts!-pislogott fel az apukájára.
-De én ehhez nem értek!-tárta szét a kezeit. Már értettem, hogy mire akar kilyukadni.
-De akkor hogy veszem fel?-görbült sírásra a kis szája.
-Segíthetek Leena?-kérdeztem tőle óvatosan.
-Tudsz?-nézett rám nagy szemekkel.
-Hát megpróbáljuk, oksi?-mosolyogtam rá, aztán odaléptem hozzá, és normálisan felöltöztettem őt, utána pedig még a kezében szorongatott pillangós csatot is beletűztam a hajába.-Na, kész. Nagyon szép lettél!-fogtam meg a kezét és megpörgettem a konyha közepén.
-Jujj de ügyi vagy! Köszönöm!-ölelt meg engem hirtelen, óriási megdöbbenést, de boldogságot okozva ezzel számomra. Meghatottan néztem Kimire, ő azonban elismerően bólintott. Tudtam, és éreztem hogy szépen lassan alakulni fog majd ez a kapcsolat Leena és közöttem, csak türelmesnek kellett lennem.
Nagyon boldog voltam, hogy igazam lett, és tényleg egyre közelebb kerültünk egymáshoz a kislánnyal. Szinte minden nap szerveztünk valami programot, vagy ha otthon maradtunk, akkor sem unatkoztunk, hiszen társasoztunk, filmet néztünk, vagy csak nagyokat beszélgettünk, és hallgattuk a kishölgy önfeledt csacsogását. Egyre közelebb engedett magához, olyanokat is megcsinálhattam, amiket korábban csak Kiminek engedett és volt alkalom, hogy engem kért meg arra is, hogy mondjam el neki az esti mesét. Egy hónapja volt már nálunk Leeena, amikor egy délutánon Kimi hívást kapott, és amikor viszajött a teraszról, nagyon megijedtem, ugyanis az arca sápadt lett, a száját egy vonallá préselte össze és a szemeiben könnyek csillantak meg.
-Mi történt?-kérdeztem halkan, és bátorítóan a vállára tettem a kezem.
-Laura…..meghalt…..-annyira tudtuk, hogy ez be fog következni, de erre egyszerűen nem lehetett igazán felkészülni. Ahogy ezt meghallottam, a szívembe fájdalom nyilallt és ez csak erősödött, amikor a szőnyegen játszó Leenara pillantottam. Eddig is igyekeztem az ígéretemnek megfelelően viselkedni, most már azonban még fontosabbá vált ez.
-Mikor lesz a temetés?-suttogtam a kérdést sírva.
-Holnap délután.-válaszolt halkan, közben a lányát figyelve.-El kell mennem.-suttogta megtörten, és letörölte az arcán végigcsorgó könnycseppeket.
-Veled megyek.-simítottam végig a karján.
-Ne gyere Szívem, inkább maradj itthon Leenaval. Szüksége van rád!-sóhajtott nagyot, és a nyakamba borult.-Nem így kellett volna lennie.-suttogta megtörten, azonban nem tudtam neki mit mondani, csak a hátát simogattam, mert a sírás teljesen eluralkodott felettem…
Másnap reggel Kimi a magángéppel Finnországba ment, mi pedig Leenaval otthon maradtunk. A kislány mit sem sejtett a történtekből, vidáman jött el velem a boltba, segített főzni, vagy játszott a szobájában, míg én csendesen sírdogáltam a hálószoba magányában. Még aznap éjszaka Kimi hazajött, és néhány mondatban elmondta a délután eseményeit, de tudtam, hogy semmi ereje és kedve beszélni erről, így nem nyaggattam őt, inkább lefeküdtünk, és egymást szorosan ölelve próbáltunk elaludni.
Lassan viszaálltak a dolguk a maguk megszokott kis medrébe, és akármennyire is fájó volt és nehéz, muszáj volt elfogadnunk, hogy Laura meghalt és ezzel a kislány, boldog családban való felnevelése a mi feladatunk lett.
Egy szép napos délelőttön amíg én a konyhában főztem, Kimi a közeli boltban vásárolgatta a bevásárlólistámon összeírt dolgokat, Leena pedig a szobájában játszott az új babáival. A levest akartam éppen megkóstolni, amikor hirtelen betoppant a konyhába.
-Anyuci!-a kanál a kezemből a levesbe esett, a szívem nagyot dobbant, és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Meghatottan fordultam felé, ő azonban nem értette miért nézek így rá.
-Leena, azt mondtad, hogy…
-Anyuci!-pislogott nagyon bájosan.
-Óhh Leena!-térdeltem le elé, és szorosan magamhoz öleltem őt.-Szeretlek kicsi Hercegnőm!-simogatta a fejecskéjét, közben pedig letöröltem az arcoon végigfolyt könnyeket.
-Anyuci! Kapok almalevet?-nézett rám kérlelően.
-Hát persze, persze, hogy kapsz Kicsim!-mosolyogtam rá kedvesen, aztán gyorsan letöröltem a könnyeimet, felálltam, és a konyhaszekrényhez léptem. Ekkor vettem észre, hogy Kimi a konyhaajtóban áll és minket figyel. Töltöttem Leenanak üdítőt, és a kezébe adtam a rózsaszín, pillangós műanyagpoharát.
-Köszönöm Anyuci!-küldött felém egy csillogó mosolyt, és a másik ajtón át kiment a helyiségből.
-Hallottad?-fordultam Kimi felé.-Hallottad?-nevettem vidáman, és a párom nyakába ugrottam.
-Igen, hallottam!-nevetett ő is, miközben magához ölelt.-Látod Kicsim, csak türelmesnek kellett lenni és te az is voltál!-cirógatta meg az arcom és forrón megcsókolt.
-Szeretlek titeket!-támasztottam a homlokomat az övének, és behinytam kicsit a szemeimet. Újra olyan boldognak éreztem magam.

77. rész

Gina

Kis idő múlva a kislány megunta a kutyussal való játékot, ezért aztán Kimivel visszajöttek a házba, és miután az apukája lecsutakolta a piszkos mancsait, úgy döntöttünk, hogy megmutatjuk neki és Laurának a szobáját. Nagyon izgultam, hogy tetszeni fog-e neki, de a kis hercegnő teljesen elámulva forgott körbe a helyiségben, amikor bevezettük oda, és ahogy láttam az édesanyjának is elnyerte a tetszését. Kiminek boldog sóhaj hagyta el a mellkasát, és nem voltam ezzel én sem másként. Az első akadályt azt hiszem sikeresen vettük. Leena nem igazán értette még, hogy minek neki ez a szoba, de alig akarta onnan kitenni a lábát, egyszerűen beleszeretett a pillangós falakba, és bútorokba. Azonban muszáj volt mennie, nem volt választás, ugyanis Laurának indulnia kellett…..
Tudtam, hogy ezek kegyetlenül nehéz pillanatok lesznek, de erős akartam maradni, hogy Leenanak támasza lehessek, amikor igazán szüksége lesz rá. Kimi odajött hozzám, és a karjaiba zárt, így figyeltük anya és lánya utolsó beszélgetését.
-Leena, kicsim…..-fogta meg a kislány kezét Laura, miközben leguggolt hozzá.
-Anyuci, olyan szomorúnak tűnsz. Valami baj van? Rosszat csináltam?-kérdezte megszeppenve a kis hercegnő.
-Nem Drágám, dehogy, én…..csak…..-elcsuklott a hangja.-Olyan szép vagy kicsi Hercegnőm, és olyan okos nagy lány lettél a három év alatt.-simogatta az arcát gyengéden. Éreztem, hogy kezd gombóc nőni a torkomban, és akaratlanul is jobban kapaszkodtam Kimibe.
-Anyuci, de hát mindig látsz engem, most miért mondod ezt?-kérdezett vissza értetlenkedve a kislány. Éreztem, hogy a szíve legmélyén sejti mi fog következni.
-Leena…..-suttogta.-Nekem…..nekem most mennem kell Drágám.
-De mikor jössz vissza?-fogta meg az anyukája vállait hirtelen és olyan segélykérően pillantott rá, hogy nekem abba belefájdult a szívem.
-Kicsim, én már nem jövök vissza.-súgta zokogva.-Nekünk ennyi idő jutott Kincsem, de tudd, hogy én mindig szeretni foglak, és ha nem is leszek itt melletted, akkor is fogom a kezed és vigyázok rád. Nem fogsz látni, de én látlak majd téged és ígérem, minden lépésedet vigyázni fogom. Csak, valahonnan nagyon messziről….-magyarázta türelmesen a kislánynak, de a könnyei úgy folytak, mint a záporeső. A szívem rettenetesen sajgott, úgy éreztem, hogy nem bírom ezt végignézni, és hallgatni, de muszáj volt erősnek lennem. A párom nyugtatóan simogatta a karom, de ahogy hozzám simult, éreztem, hogy az ő teste is remeg, tudtam, nehezen bírja visszatartani a könnyeit, és csak a lányok miatt akart kitartani.
-Anyuci, ne menj el! Nem akarom, hogy elmenj!-borult a kislány az édesanyja nyakába, Laura pedig a sírástól rázkódó testéhez ölelte őt, miközben térdre rogyott. Néhány másodperc múlva azonban eltolta magától, a kezei közé fogta a kis arcot, és mélyen a szemébe nézett.
-Leena, kérlek, maradj meg mindig ilyen Angyalnak, amilyen vagy, mindig legyén helyed az eszed, de ha kell, hagyd, hogy a szíved diktáljon, és ne állj a boldogságod útjába Drágám.-magyarázta a kislánynak, ő azonban nem értette mindezt, csak nagy szemekkel nézett az édesanyjára.-Tudom, hogy nem érted még, de idővel majd rájössz mindenre, megértesz mindent Kicsim.-simogatta az arcát remegő kézzel.-Bocsáss meg nekem, amiért itt kell hagyjalak, bocsáss meg.-zokogta.-Légy mindig nagyon boldog Leena, kerüljön el téged a fájdalom és a szomorúság, mosolyogj olyan sokat, mint ahogy szoktad is azt Kicsim, és ha tudsz, akkor bocsáss meg nekem egyszer azért, hogy itt kellett hagynom téged.-sírt keservesen.-Itt ez a nyaklánc Hercegnőm…..-vett ki egy vékony kis aranyláncot a nyakából, amin apró medál is függött, majd a lánya nyakába tette azt.-ez mindig emlékeztetni fog majd rám Leena. Soha ne felejtsd el, hogy szeretlek, és melletted leszek Kicsim, soha ne felejtsd el.-zokogott fájdalmasan.
-Anyuci!-zokogott fel Leena, és Laura nyakába borult.-Ne menj el, ne hagyj el, kérlek! Szeretlek Anyuci!-sírta a kislány olyan szívszorítóan, hogy azt már én sem bírtam tovább hallgatni. Kimi nyakhajlatába temettem az arcomat, míg ő szorosan ölelt engem, így éreztem, hogy az ő teste is rázkódik.
-Mennem kell Leena, bocsáss meg!-távolodott el a kislánytól, majd rengeteg puszit adott neki, aztán végigsimított az arcán, és fel akart állni, de Leena nem hagyta.
-Ne menj el, ne menj el Anyuci!-ölelte a lábát. Laura nem tudta mit tegyen. Nem akarta, hogy a kislánynak fájjon a búcsúzás, de nem tudta megállni, hogy ne ölelje meg őt még egyszer, utoljára.-Szeretlek Leena, nagyon szeretlek!-simogatta a könnyáztatta arcot, aztán erőt vett magán és Kimire nézett.
-Mennem kell!-suttogta a fülembe. Nem tudtam megszólalni, csak bólogattam. Adott egy gyengéd puszit a homlokomra, és elindult. Laura pillantása most rám esett.
-Ígérem!-suttogtam, közben mélyen a szemébe nézve. Hálásan bólintott, aztán még utoljára a lányára nézett.
-Bocsáss meg, bocsáss meg, nagyon szeretlek Leena, nagyon szeretlek!-ölelte meg őt még egyszer, aztán indulni akart, de Leena megfogta a kezét. Tudtam, hogy most már nekem is oda kell mennem.
-Anyuci, szeretlek!-zokogott a kislány, és szorongatta Laura kezét.
-Leena, Leena!-fogtam meg a vállat. Ezzel kicsit elterelődött a figyelme, így Laura sírva kihúzta a kezét a lányáéból, mire a pici kezecske elernyedt és leesett, Leena pedig a nyakamba borult.-Csss, csss, itt vagyok, itt vagyok Leena! Minden rendben lesz, ígérem minden rendben lesz!-simogattam a hátát, a hajacskáját, de a sírása nem akart csillapodni, ahogy az enyém sem.-Minden szép lesz megint Hercegnőm, minden rendbe jön Leena!-suttogtam a fülébe gyengéden, ő azonban tovább sírt. Sokáig térdeltem így a nappali közepén, a kislányt ölelve, amíg nagyon lassan elapadtak a könnyei és elaludt a karjaim között. Letöröltem a könnyeket az arcomról, aztán az erőtlen kis testet szorosan magamhoz ölelve felálltam a szőnyegről és a szobájába vittem őt. Óvatosan lefektettem az ágyára, betakargattam, és a még mindig hulló könnyeim függönyén keresztül néztem a hófehér, könnymaszatos arcot, majd halkan kimentem a szobából, becsukva magam után az ajtót, hogy Leena tudjon aludni.
A nappaliba mentem és a kanapéra lerogyva, a kezeimbe hajtottam a fejem, úgy sírtam tovább. Nem tudtam, hogy mennyi idő telhetett el, de egyszer csak hallottam az ajtó csukódását, majd halk lépteket, aztán nem sokára Kimi állt előttem. Felemeltem a fejem, így láthattam a kivörösödött szemeit és a sápadt arcát.
-Leena?-kérdezte rekedten.
-Elaludt a karjaim között. Felvittem a szobájába!-válaszoltam színtelen hangon, miközben felálltam a kanapéról.
-Te hogy vagy?-nézett rám gyengéden.
-Hogy lehetnék?-vontam meg a vállam. Éreztem, hogy megint a sírás fojtogat.
-Gyere ide!-ölelt magához, én pedig átkaroltam a nyakát, és szorosan hozzábújtam. Szavak nélkül is értettük egymást, tudta, hogy most csak az ő közelségére van szükségem, és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. Ő megtette ez az enyémen. Amint sikerült kicsit mindegyőnknek megnyugodnia, felmentünk a szobánkba és lefeküdtünk az ágyra, de nem aludtunk, csak néztük egymást, és csupán néha váltottunk egy-egy szót. Később Leena is felébredt, de akármennyire is szerettünk volna beleimádkozni egy kis vacsorát, nem sikerült. Kedvetlen volt, és csak az édesanyját kereste, de mi őt sajnos nem tudtuk visszaadni neki. Este megfürdettük, felöltöztettük, aztán Kimi lefektette őt, és megvárta, amíg elalszik, csak utána csatlakozott hozzám a hálóban. Egész este csak forgolódtam, és míg Kimi valahogy elaludt, ez nekem nem sikerült. Ezért is hallottam meg az éjszaka közepén a szomszéd szobából áthallatszódó nyösörgést…..
Halkan másztam ki az ágyból, és indultam át a szomszédos szobába, hogy Kimit ne ébresszem fel a mozgolódással. Az ajtó elé érve már jól hallhattam, hogy Leena nyöszörög valamit, és amikor benyitottam a szobájába, láttam, hogy összeszorított szemekkel dobálja magát az ágyon és sírva kiabált valamit, amit nem értettem. Odasétáltam hozzá, óvatosan az ágya szélére ültem és simogatni kezdtem az arcát, remélve, hogy sikerül ezzel felébresztenem őt.
-Leena, Kicsim, Leena!-ráztam meg nagyon finoman a vállát, de nem használt.-Leena, Hercegnőm, ébredj fel.-próbálkoztam újra, és először úgy tűnt, nem használ, majd hirtelen felpattant a szemhéja és felült az ágyban. A homlokán izzadságcseppek csillogtak, a szemeiből pedig úgy hullottak a könnyek, mint a záporeső.
-Anyuci, Anyuci, Anyucit akarom!-sírdogált szomorúan, és előre-hátra kezdett dülöngélni az ágyban.
-Css Leena, nincs semmi baj. Csak egy rossz álom volt. De most már minden rendben.-próbáltam megsimogatni az arcát, és megölelni, de ő hirtelen elhúzódott tőlem és szúrós pillantásokkal méregetett.
-Te nem vagy az Anyucim! Menj innen, én nem téged akarlak!- rivallt rám méregsen és úgy fújtatott, mint egy feldühödött harci paripa. Szíven ütöttek a szavai, de tudtam, hogy nem szabad ettől összeomlanom, hiszen még alig ismer engem. Mégis, olyan nehezen ment ez. Felálltam az ágyról, aztán visszamentem a hálóba, és fájó szívvel, de hozzáláttam a még mindig mélyen alvó párom ébresztgetéséhez.
-Kimi!-simogattam meg az arcát.-Kelj fel Drágám, Leenanak szüksége van Rád!-suttogtam a fülébe gyengéden és közben nagy erőfeszítést követelt, hogy ne hagyjam megremegni a hangom.
-Leena?!-riadt fel egyszeriben.-Mi mi az? Mi történt Leenaval?-nézett rám zavartan.
-Rosszat álmodott, aztán felébresztettem, meg akartam nyugtatni, de azt mondta, hogy menjek onnan, mert én nem az édesanyja vagyok.-magyaráztam türelmesen, de a mondat végére érve elszomorodtam.
-Átmegyek hozzá!-mondta egyből, közben elnyomott egy ásítást is.
-Sajnálom, hogy nem tudtam megnyugtatni és fel kellett, hogy keltselek téged!-hajtottam le a fejem szomorúan.
-Babám, kérlek, ne ostorozd magad!-ölelt magához.-Minden rendben lesz, de most megyek, megnézem Leenat!-suttogta a fülembe, majd adott egy puszit az arcomra és egy óvatos csókot a számra.
-Rendben!-bólintottam. Kimi gyorsan felvett egy melegítő alsót, aztán átbaktatott a lányához, én pedig eldőltem az ágyon és vártam, hogy a párom visszajöjjön. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de érezni kezdtem, hogy a könnyeim elapadnak és egy nagyon hosszú és megterhelő nap hatásaként szépen lassan lassan az álmosság eluralkodott felettem, és elalszom.