24. rész

Gina

A temetés után a hangulat érthető módon még lankadtabb és szomorúbb volt, mint az elmúlt másfél napban. Tudtam, hogy lelkileg teljesen össze vannak törve, ezért nem is értettem Paulát, aki még ilyen helyzetben is képes volt arra, hogy meginvitálja a legközelebbi hozzátartozókat és Matti fiatalkori barátait a házukba. Én senkit nem ismertem, ezért inkább a szervezési feladatokból próbáltam kivenni a részem, és igyekeztem úgy tenni a dolgom, hogy lehetőleg a legkevesebb teher nehezedjen az asszony vállára. A nappali és a konyha között róttam a köröket szinte egész délután, de az nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy Kimit nem láttam sehol. Aggódtam érte, hiszen tudtam, hogy még ha nem is akarja kimutatni, de nagyon megtört lelkileg és a szíve most apró pici darabokban hever. Hirtelen ötlettől vezérelve magamra kaptam a kabátom, gyorsan felvettem a csizmám és kimentem az udvarra, abban a reményben, hogy megtalálom a Jégembert. A sejtésem valósnak bizonyult, hiszen amint kitettem a lábam az ajtón, máris megpillantottam Kimit, aki az udvaron álló kis faházban üldögélt, lehajtott fejjel, a kezeit tördelve. Halkan közelebb sétáltam hozzá, de nem akartam tolakodó lenni, így megálltam a házacska bejáratánál és nekitámaszkodtam az oszlopnak. Érezhette magán a pillantásomat, ugyanis lassan felemelte a fejét és fájdalommal teli tekintettel nézett rám. Nagyot dobbant a szívem, és egy lépést közelítettem felé, mire ő kihúzta magát és egy mélyet lélegzett.
-Kimi!-mondtam ki egészen halkan a nevét és megpróbáltam még közelebb menni hozzá, ám ő ekkor felemelte az egyik kezét.
-Georgina, kérlek! Hagyj most magamra!-suttogta rekedten és szigorúan nézett rám.
-Bocsáss meg!-súgtam sírástól fojtott hangon, aztán megfordultam és visszasiettem a házba, újra egyedül hagyva őt. Visszacsuktam az ajtót magam után, majd nekidőltem és hagytam, hogy a könnyeim végre kendőzetlenül peregjenek le az arcomon. Azt hittem képes leszek magam mögött hagyni az emlékeimet és nem lesznek kihatással rám, de nem lett igazam. Lelkileg teljesen össze voltam törve én is, ennek ellenére próbáltam a külvilág számára a határozottságot és az összeszedettség sugallni, ám mostmár nem volt erőm tovább küzdeni saját magam ellen. Muszáj volt végre nekem is sírnom, hogy enyhítsem a szívemet égető fájdalmat.
Hosszú óráknak tűnő percek múlva elapadtak a könnyeim, és csak üresen néztem magam elé. Még mindig a kiborulás szélén álltam, ám mostmár tudtam, hogy össze kell szednem magam, újra, ezért aztán letöröltem a könnyeimet, kifújtam az orrom, és egy nagyot sóhajtva elindultam vissza, hogy segítsek Pauláéknak. Szerencsére, nem olyan sokára minden vendég elszállingózott, és Ramiék is hazamentek, ugyanis a kicsik nagyon elálmosodtak, és le kellett fektetni őket. Az idősebbik Räikkönen testvér nem szívesen hagyta ott az édesanyját és az öccsét, de végül a felesége unszolására ő is elhagyta a szülői házat. Paulát nagy nehézségek árán meggyőztem, hogy menjen fel a szobájába és dőljön le kicsit pihenni, aztán Kimi barátaival, valamint Markkal és a két Robertsonnal nekifogtunk a rendrakásnak. Miután az összes széket és asztalt a helyükre rakták, és segítettek bepakolni a konyhába, útjukra engedtem őket, én pedig bepakoltam a hűtőbe tettem a megmaradt ételeket, majd nekiálltam elmosni azt a rengeteg koszos tányért, és evőeszközt. Este 8-ra járt már az idő, amikor az utolsó tiszta poharat is betettem a konyhaszekrénybe. Fáradtan dőltem neki a mosogatónak, és úgy éreztem, hogy ott helyben, akár állva is el tudnék aludni, ám amint rájöttem, hogy ez nem lenne a legkényelmesebb pozíció, sóhajtottam egyet, lekapcsoltam a villanyt és a csendes földszinten át elindultam a lépcső felé. Sorra oltottam le a falra szerelt lámpácskákat, így már csak az emeleti folyosón volt némi kis fény. Halkan a szobámba „osontam”, összeszedtem a fürdéshez szükséges dolgokat, aztán elindultam, hogy vegyek egy forró zuhanyt, ami vége ellazít kicsit. Nagyon fárasztó és fizikálisan, valamint mentálisan is megterhelő nap volt ez számomra is. Még a zuhany sem tudott most igazán felfrissíteni, így kicsit bágyadtan indultam vissza a szobámba, hogy végre lefekhessek aludni. Útközben azonban Kimi szobája előtt haladtam el, és amikor megláttam, hogy résnyire nyitva van az ajtó, bátorságot vettem magamon, és halkan benyitottam hozzá. A Jégember a hátán feküdt, és meg sem mozdult a jöttömre. A szemei behunyva voltak, a kezei a hasán pihentek, úgy tűnt, elaludt. Egy apró, ám szomorú mosoly ült ki az arcomra, aztán lassan megfordultam, hogy elinduljak vissza, és hagyjam őt nyugodtan pihenni, ám egy lépést sem tudtam megtenni, amikor meghallottam a hangját.
-Maradj!-szólalt meg kicsit erélyesebben.-Kérlek!-tette hozzá suttogva. Ismét felé fordultam és kissé bizonytalanul, az egyik lábamról a másikra kezdtem taporogni.-Gyere ide!-súgta színtelen és üres hangon, és olyan fájdalommal, könyörgéssel teli pillantással nézett rám, hogy nem volt szívem ellent mondani neki. Lassan odasétáltam az ágya mellé, ám ott ismét megálltam és szomorúan néztem rá.
-Bocsáss meg azért, hogy bejöttem a szobádba! Nem lett volna szabad!-szabadkoztam pironkodva és lehajtottam a fejem. Nem mondott semmit, helyette finoman megfogta a csuklóm és lehúzott maga mellé az ágyra. Meglepetten néztem rá, de nem én voltam az egyetlen, aki megdöbbent a reakcióján. Azt hiszem, ő sem számított arra, hogy ezt fogja tenni.
-Holnap hazautazom Berlinbe!-törtem meg néhány perc múlva a köztünk beálló csendet.
-Nem lehetne, hogy itt maradj még néhány napot?-kérdezte kissé akadozva és olyan megtört pillantásokkal nézett rám, hogy abba belefájdult a szívem.
-Nem szeretnék tovább zavarkodni nálatok!-ráztam meg a fejem.
-Gina, kérlek!-nézett rám esdeklően.-Szükségem van rád!-suttogta erőtlenül. Nem tudtam mást csinálni, csak odahúzni magamhoz és szorosan átölelni őt. Úgy kapaszkodott belém, mint egy fuldokló az utolsó mentőövbe; az arcát a vállamba fúrta, így éreztem, hogy remeg az egész teste.
-Kimi, itt maradok, csak nyugodj meg, kérlek!-súgtam a fülébe gyengéden, miközben az ujjaim a haján át a hátára csúsztak, és nyugtatótan simogattam őt.
-Maradj velem, kérlek!-mondta szaggatottan, továbbra is belém kapaszkodva.
-Veled maradok Kimi, veled maradok…..-suttogtam a fülébe, majd gyengéden megpusziltam az arcát, és csendesen ringattam őt.