5. rész

(Liz)

 Nagyon jól éreztem magam abban a két órában. Főként a kisebbek kérdeztek tőle rengeteget, de Ő minden kérdésre készségesen, és türelmesen válaszolt. Észrevettem, hogy sokszor néz felém, és rám mosolyog. Hanna is követte a pillantását, és a szemeivel ölni tudott volna, az már az első percben megtörténik.

Ahogy az egésznek vége lett, mi még nem álltunk fel a helyünkről, azt akartunk, hogy egy kicsit oszoljon a nép. Seb persze aláírást osztogatott, fényképezkedett, mindenkihez volt egy jó szava. Hanna láthatóan már nagyon unta a dolgot, és Annat boldogította a jelenlétével. Sajnáltam a kismamát, mert neki nem volt más választása, mint tűrni ezt, hisz nem hagyhatta egyedül a pilótát. Szegénynek láthatóan már kezdett szakadni a cérna…

Frau Müller felkelt mellőlem, odament Annahoz, s mondott neki valamit, majd nekem mutogatott, hogy kövessem őt. Visszamentünk az igazgatóiba.

- Jaj, nem bírom ezt a tömeget… - rogyott le az egyik székre. – Gyere, ülj le te is, ne ácsorogj ott nekem… olyan zavaró tud lenni… - eleget tettem a kérésének, nem akartam megbántani. – Na mi van? Elvitte a cica a nyelvedet? – nézett rám mosolyogva.

- Nem… csak… - dadogtam.

- Hééé… nyugi. Láttam, hogy meglepődtek páran, hogy mi lett belőled. Főképp Hanna. Jaj, azon annyira jól szórakoztam… annyira megérdemli. - kuncogott.

- De Frau Müller, hogy mondhat ilyet. Hanna volt az iskola sztárja. Mindenki vele akart jóban lenni, és minden srác érte volt oda. – néztem rá értetlenül.

- Ugyan Liz. Én mindig is tudtam, hogy milyen ember valójába Hanna. Nem tudom, hogy miképp tudta Sebastiant behálózni, de azt hiszem, benned versenytársra akard. – kuncogott.

- Hogy mi??? Én és Seb? Ugyan Frau Müller, én labdába sem rúghatok… meg különben is, neki komoly kapcsolata van…

- Persze, Liz, persze. Majd meglátod, hogy igazam lesz… - nézett rám mindentudóan. Én meg kezdtem a volt töri tanárnőm épelméjűségét kétségbe vonni, mikor nyílt az ajtó, és Seb lépett be rajta a többiekkel. Hatalmas lett a mosolya, amikor meglátott miket.

- Frau Müller! Lekötelezettje leszek magának, hogy ezt a gyönyörűséget szemmel tartotta. – kezet csókolt neki, a nő meg elpirult.

- Ugyan Sebastian. – kuncogott.

- Meddig maradsz itt?- lépett oda hozzám, s helyet foglalt a mellettem lévő széken.

- Úgy terveztem, hogy ma visszamegyek Berlinbe. – néztem bele a csodálatosan kék szemeibe.

- Na azt már nem! Anya biztos megnyúzna, ha csak így engednélek elmenni. Tudsz maradni még pár napot? – nézett rám kérlelően.

- Hát végülis, holnap szombat… - továbbra is csak nézett rám. – na, jó maradok még. – adtam meg magam.

- Ez fantasztikus! – lelkesedett be. – Mi lenne, ha holnap átjönnél hozzánk ebédre? A többek is biztos kíváncsiak rád.

- Én nem akarok tolakodó lenni…

- Liz, ugyan ne beszélj butaságokat! – fogta meg a kezem. – Nálunk mindig szívesen látott vendég vagy, ezt ne felejtsd el. És most, hogy visszakaptalak, nem foglak egykönnyen elengedni, ebben biztos lehetsz. – ismét nyílt az ajtó, de most nem épp szívemnek tetsző ember lépett be rajta. – Hanna nézd ki látogatott meg minket?!

- Hát te meg minek jöttél vissza? – vetette oda flegmán. – És el a kezekkel a pasimtól. Ami az enyém, az neked tabu, értve vagyok?- fenyegetőzött.

- Hanna, ne csinálj itt jelenetet… – állt fel Seb a székből.

- Hogy én ne csináljak jelenetet? – váltott egy oktávot a hangja. – Inkább Ő ne fogdosson téged. Különben is, minek jött vissza? Marad volna ott ahol volt. Jól megvoltunk nélküle is… - gorombáskodott tovább.

- Hanna ezt most fejezd be. – váltott komolyra Seb. – Azt hiszem mi most jobb lesz, ha megyünk. - Terelte ki Hannát a szobából, de visszalépett hozzám. – 11-re várunk, és ne késs. Nyugi, Hanna nem lesz ott. – egy gyors puszit kaptam és már ott sem volt.

Másnap a délelőttöm nagy részét azzal töltöttem, hogy készülődtem, de természetesen minden második percben nem akartam elmenni. Már ott tartottam, hogy felhívom Ginát, mégis elbizonytalanodtam. Ő biztosan azt mondaná, hogy minek tépelődöm ezen ennyit, menjek el és kész. Hívtam magamnak egy taxit, és 11 óra előtt öt perccel, már ott is voltam az ismerős ház előtt.

Ahogy kiszálltam a taxiból és fordultam a ház elé, Seb már az ajtóban várt rám egy hatalmas mosollyal az arcán.

- Pontos, mint mindig… - nézett elismerően az órájára. – Azt hiszem, van mit tanulnom tőled…

- Hát igen a nagylányok mindenhova pontosan odaérnek. A kisfiúk meg mindig elkésnek… - kötözködtem vele mosolyogva.

- Csak ne bámulna annyira a szomszéd néni és akkor megmutatnám, hogy mennyire vagyok kisfiú… - nézett rám kihívóan.

- Igen? – kacérkodtam vele.

- Igen… - nézett végig rajtam. A tekintete szinte perzselt, s én elpirultam. – Na, gyere, menjünk be. Még a végén a többiek azt hiszik, hogy kisajátítalak magamnak. – karolt át mosolyogva. Tudtam, hogy egy csodás délutánt fogok eltölteni a Vettel-család társaságában…

Szombati ebéd, ami egészen estig tartott, fantasztikusan telt. Heikke nem is engedett el, míg meg nem vártam a vacsorát. Csodálkozott is rendesen, amikor felajánlottam a segítségemet neki, de szívesen fogadta.

Ebéd elfogyasztása után leszedtük az asztalt, és a többiek kitalálták, hogy activityzzünk. Természetesen úgy intézte a két lánytesója a dolgot, addig ment az osztozkodás, míg én Sebbel kerültem egy csapatba. Elmondhatom egy külön élmény volt. Ő még ebből a társasból is vérre menő harcot vív. Egyszerűen muszáj neki mindenben nyernie.

Az egyik feladványnál azonban nem igazán akartam rájönni, hogy mit akar elmutogatni, de ahogy végignéztem a társaságon a többiek sem nagyon tudták. Melanie már a hasát fogta a nevetéstől. Ő meg csak bőszen mutogatott.

- Lejár az időd!!!! – kiabálta neki Stephanie.

Ő meg csak mutogatott nekem, és láttam szinte fizikai fájdalommal jár neki, hogy nem szólalhat meg.

- Nem tudom Seb… valami szellő… Mi??? Valami a füllel??? Fülgyulladás vagy mi??? – nem értettem ő meg csak mutogatott. – 1. szó: Szív? Infarktus? Szívritmuszavar? – Melanie már a szőnyegen feküdt a nevetéstől. Már én is nevettem és a többiek is. – 2. szó: Seb ez az előbb sem ment… Hifi? – mutatott a zenedobozra bólogatva. – MI????Infarktust kapott hifi vagy mi??? – már mindenki dőlt a röhögéstől, Ő is.

- Lejárt az időd!!!!! – kiabálta Steph.

Odament a berendezéshez bekapcsolta, és odajött hozzám, s a karját nyújtotta felém. Zavartan fogadtam el. A hifiből egy halk lassú szám ment. Készségesen simultam a karjaiba, Ő pedig perzselő tekintettel nézett.

- Tudod már a megfejtést? – kérdezte rekedten.

- Szerelmes tánc… - suttogtam. Seb rám mosolygott, s megsimogatta az arcomat.

A hétvégém, amit Sebbel és a családjával töltöttem egyszerűen csodálatos volt. Nagyon sokat nevettünk, és rengeteget beszélgettünk, főként kettesben. Elmentünk kocsikázni, s megmutatta, hogy nyolc év alatt mennyit fejlődött, változott szülővárosunk. Szerettem hallgatni, ahogy mesél. Mindezt olyan beleéléssel teszi, hogy sokszor nevettem rajta. De mint minden szép, egyszer ennek is vége szakad. Pár telefonszámmal, sok öleléssel és puszival lettem gazdagabb, mialatt búcsúzkodtunk a vasúton… mert nekem mennem kellett… várt a munka… és Berlin…

4. rész

(Gina)

Szerencsére sikerült meggyőznöm Lizt arról, hogy el kell utaznia Heppenheimbe, ám ezzel magamra zúdítottam az ő félben lévő munkáit is. Mivel a többi munkatársam segítségére nem számíthattam, főleg annak tükrében, hogy már a kezdetek óta kinéztek onnan. Bár ez még mindig jobb volt így, mintha minden áldott nap beszóltak volna valamit. Az első néhány hónapban volt erre nem egy precedens, ám szépen lassan ezt az undorító szokásukat szerencsére elhagyták. Néhányszor megfordult már a fejemben, hogy elmegyek innen, de Liz visszatartott ebben, mondva, hogy neki szüksége van rám és nem bírná már ki, ha nem lennék ott mellette. Mindig sikerült meggyőznie, így aztán ott maradtam az irodában.

Azon a borongós decemberi napon, amikor Liz elment, én még este fél 9-kor is az asztalomnál ültem és szorgosan gépeltem azokat a munkákat, amiket ő félbe hagyott. Senki nem volt már bent, az összes lámpa le volt oltva, és csupán a számítógép monitorja bocsátott ki némi kis fényt. Megborzongtam néhányszor, amikor belegondoltam abba, hogy teljesen egyedül vagyok azon a nagy részlegen, de aztán mielőtt még tovább szőttem volna ezeket a nem éppen kellemes gondolatokat, inkább megráztam magam és újra a munkámra koncentráltam. Éppen bele voltam „bújva” egy vastag papírkötegbe, amikor valaki megérintette a vállam. Hirtelen olyannyira megijedtem, hogy egy apró sikoltás hagyta el a torkom és azonnal felpattantam a helyemről és szembefordultam az illetővel, aki nem más volt, mint  a közvetlen főnököm.

-Áhh Uram, ne haragudjon, én csak nem számítottam arra, hogy még bárki is itt van!-magyarázkodtam és közben serényen kapkodtam a levegőt.

-Nem tiszta tán a lelkiismerete, Miss Hamilton?-kérdezte kimérten és az arca egy kissé gúnyos mosolyra húzódott.

-Erről szó sincsen Uram! Megmagyaráztam már az ijedtségem okát!-mondtam elég távolságtartón és picit hátrébb léptem.

-Kapcsolja le a gépet, és jöjjön be az irodámba, beszélni akarok Önnel!-jelentette ki határozottan, aztán mielőtt reagálni tudtam volna, ő már ott sem volt. Csodálkozva néztem utána néhány másodpercig, majd a gépemhez fordultam, bezártam a szövegszerkesztőt, lekapcsoltam a berendezést, és a cuccomat magamhoz véve elindultam utána.

-Jöjjön! Üljön le!-mutatott az egyik asztal mellett álló székre, miután bekopogtam hozzá és bekukucskáltam az irodába.

-Mit szeretne velem megbeszélni Uram?-kérdeztem halkan, miközben keresztbe tettem a lábam, és összekulcsoltam a kezeimet a térdem fölött.

-Nos Miss Hamilton, mint már észrevettem, Ön nem érzi magát jól az irodában, igaz? Úgy gondolja, hogy ez túl kicsi Önnek, túl sok a munka, nincsenek kalandok és unalmas az élet.

-Uram, elnézést, hogy közbeszólok, de erről szó sincs!-ágáltam rögtön.

-Tudom, amit tudok kisasszony, és nincs szükségem arra, hogy megmagyarázza a dolgokat. Szóval lenne Önnek egy ajánlatom!-felvontam a szemöldököm és kíváncsian vártam, hogy ebből mit fog kihozni.-Gondolom nem kell Önnek különösebben ecsetelnem, hogy ki is az a Kimi Räikkönen! És biztosan azt is tudja, hogy többek között őt is szponzoráljuk, ám mivel ő a „nagy Jégember”, ezért sokszor nem hajlandó eljönni a rendezvényeinkre, amiken illő lenne megjelennie. Tehát, kellene mellé egy „gardedám”, aki fejben tartja ezeket a programokat, elutazik vele a helyszínekre, és lebonyolít minden szervezési feladatot. Erre a feladatra Ön, Miss Hamilton tökéletes lenne!-fejezte be a mondandóját, én pedig döbbenten néztem rá. Alig akartam elhinni, amiket mondott, azt hittem ez csak valami vicc. A szívem legmélyén már az első, munkatársakkal való incidens után elmentem volna az irodából, de Liznek hála maradtam. Most viszont, egyszerűen úgy éreztem, hogy képtelen lennék nemet mondani erre az ajánlatra. Tisztában voltam azzal, hogy hatalmas teher fog  a vállamra nehezedni, és rengeteg nehézség fog az utamba kerülni, ám mégis attól féltem a leginkább, hogy elveszítem a legjobb barátnőmet. Percek alatt kellett mérlegelnem magamban mindent, és ez rettenetesen nehéz volt. Mindig, amikor a nemleges válaszra jutottam, megszólalt valami belső hang, ami azt sugallta, hogy muszáj lépnem, és hinnem kell abban, hogy Liz sem fog ezért a döntésemért megharagudni rám. Éppen egy ilyen elragadtatott pillanatot választottam, hogy kimondjam a döntésemet.

-Elfogadom az ajánlatot!-mondtam ki, némiképp forrófejűen és talán kicsit elhamarkodottan is.

-Sejtettem, hogy ezt az opciót fogja választani!-jegyezte meg a főnököm kisvártatva és egy furcsa, kissé sejtelmes mosoly jelent meg a szája sarkában, majd elém tolta a szerződést és rámutatott egy, a lap alján lévő, lényegesen apróbb betűvel írt bekezdésre.-Még így is elfogadja?-tette fel a kérdést a szemembe nézve.

Kissé értetlenül ráztam meg a fejem, aztán elkezdtem olvasni a sorokat, amik nem várt meglepetést tartogattak a számomra. Kétségtelen, hogy az ott olvasottak elbizonytalanítottak és már fele annyira sem gondoltam úgy, hogy jó ötlet ez a munka. Azt hiszem, hosszú percek is eltellettek már, míg az én agyam csak kattogott és kattogott, míg meg nem hoztam azt  a bizonyos döntést. Még egyszer belenéztem a főnököm szemébe, aztán felkaptam az asztalról az előttem heverő tollat, és a papír aljára firkantottam a nevem…

3. rész

(Liz)

El sem hiszem, hogy hagytam magam rábeszélni erre az őrültségre. Ginának is az a fránya jó rábeszélőkéje. Pár órája érkeztem, de legszívesebben máris fordultam volna vissza. A táskámban bent lapul az ajándéka. Nem valami nagy dolog, csak egy pici apróság, aminek tudom, hogy örülni fog. Ha tudok vele egyáltalán beszélni. Az se biztos , hogy a közelébe engednek. Gondolom lesz egy csomó biztonsági őr, hisz azért azt ne felejtsük el, hogy a 2010-es világbajnokról beszélünk.

A helyi lapok is csak vele foglalkoznak. Amikor fellapoztam idefele jövet a vonaton, még szerencse, hogy ültem, mert ha nem így lett volna, biztosan összeesek. Hanna… az a kis… nem is tudok rá megfelelő szót használni, talán nincs is. Hát megfogta magának. Már előre látom, hogy ott fog csücsülni az első sorban, és előveszi a műmosolyát, s mindenki elhiszi neki, hogy ő a világ legártatlanabb embere. Sajnálom azokat, akiket meg tudott vezetni eddig. De ezek szerint Őt is sikerült…

Úgy terveztem, hogy elmegyek, ott leszek egy kicsit, aztán szépen, láthatatlanul elosonok, amikor senki sem figyel, és a következő járattal hazamegyek. Azért egy dologban bízom, hogy Hanna észrevesz. Látja ki lett belőlem, mert lettem valaki. Nem a barátom hátán akarok felkapaszkodni. Az újságban a cikk is arról szól, hogy nem jár ki a futamokra, mert Seb védi a magánéletét, meg nem tudna figyelni… persze… van, aki ezt el is hiszi… Gondolom, Hanna sokat nyafog, és Seb nem bírja elviselni. Ez inkább hihetőbb, mint amit a sajtó állít. Jó PR-osa van Sebnek az biztos, hogy ezt be tudta adagolni a médiának.

Úgy gondoltam, hogy megadom a kegyelemdöfést a volt iskolatársaimnak, így a legdrágább holmiimat vettem fel. Még meg is mosolyogtam a dolgot, amikor öltöztem. Látni akarom az arcukon a felismerés szikráját, amikor rájönnek, hogy ki is vagyok…

A bejárathoz érve már nem tűnt olyan jó ötletnek ez az egész. Átkoztam ezt az egészet. Olyan szép életem volt az ilyenek nélkül is. Igazából nincs nekem erre semmi szükségem. Már majdnem meggyőztem magam, hogy nincs is itt semmi keresnivalóm, amikor…

- Liz? Liz Strassberg? Jézusom! Ezer éve nem láttalak… - csapta össze tenyerét a volt történelem tanárnőm Frau Müller.

- Jó napot Frau Müller. – köszöntem illedelmesen. Semmit sem változott az évek alatt, a szemei még most is olyan mosolygósak és kedvesek, mint régen. – Igen, nagyon régen jártam már itt.

- Álmomban sem gondoltam volna, hogy visszajössz, de jóban voltatok Sebastiannal így viszont érhető a dolog. Gyönyörű nő lett belőled. – pirultam a bókjára. – Ne álldogáljuk már itt, hisz a vendégük megérkezett már. – terelt be az épületbe - Gondolom megbeszéltétek, hogy találkoztok utána…

- Ööö… Seb nem tudja, hogy itt vagyok. – sütöttem le a szemeimet.

- De miért nem? – lepődött meg.

- Hát, tudja nem akartam zaklatni Őt. Biztosan örül, hogy ebben a nagy felhajtásban egy kicsit együtt tud lenni a családjával. – magyarázkodtam.

- Akkor épp itt az ideje, hogy tudjon róla, hogy itt vagy. – nyitott be a régi tanári ajtaján.

Mindenki felék fordult. Őt nem láttam sehol, de sok Red Bullos egyenruhába öltözött ember pillantott felénk. Az egész mindössze egy röpke percig tartott, utána mindenki visszafordult a munkájához. Azt hittem megúszom… tévedtem. Frau Müller húzni kezdett a belső tárgyaló felé. Régen ide mentünk az igazgató elé, ha hívatott. Egy határozott mozdulattal lenyomta a kilincset, és belépett a szobába, én inkább a falnál húzódtam meg, az ajtó mellet.

- Frau Müller! – hallottam a szívemnek legszebb hangot – De rég láttam! Jól vannak? A férjének rendbe jött a térde?

- Sebastian úgy látom nem változtál, udvarias vagy, mint mindig. Köszönöm kérdésed, a férjem nagyon jól van. De most nem ezért jöttem. Találkoztam valakivel odakinn és szerintem nagyon örülnél neki, ha látnád…

- Seb nincs sok időnk. Menned kéne, különben csúszni fogunk. – hallottam egy női hangot.

- Nyugi Anna, minden rendben lesz. Anna a sajtósom, és mindig mindenen aggódik, pedig nem kellene.

- Igen látom. És mikorra várja a babát?

- Januárra… - lágyult el a nő hangja.

- Gratulálok. Na, akkor itt is van, azaz ember, akit látnod kell. – fordult felém, és egy határozott mozdulattal maga elé tolt.

Amikor megláttam egy szó, annyi sem jött ki a torkomból. Mondhatni szóhoz sem jutottam döbbenetemben. 8 év alatt nagyon megférfiasodott. A szeme volt az, ami nem változott semmit. Láttam először értetlenül néz rám, majd a felismerés szikrája a szemében, majd a hitetlenség az arcán.

- Liz… te jóságos ég… Liz… - és se szó se beszéd ott mindenki előtt szorosan megölelt. Egy röpke másodpercre lefagytam, majd karjaimmal szorosan megöleltem őt. Nagyon jó illata volt, még akkor is éreztem, mikor egy kicsit eltávolodott tőlem, de a karjaival szorosan tartott. – El se hiszem, hogy itt vagy. Gyönyörű vagy! Mit gyönyörű, csodaszép! – bókolt én meg pirultam.

- Ugyan Seb, ne túlozz…

- Én nem túlzok, hidd el. De hogy? Mikor? Vagyis mikor érkeztél? Meddig maradsz? – rohamozott meg a kérdéseivel azonnal.

- Ma jöttem…

- Seb mennünk kell. – szólt egy láthatóan terhes kismama, biztos Ő Anna.

- Oké. De ígérd meg, hogy most nem szöksz el. Megvársz, és beszélni fogunk. – simogatta meg az arcomat.

- Majd én szemmel tartom. – jött oda mellém Frau Müller.

- Köszönöm. – mosolygott rá Seb - Most mennem kell, de ígérd meg, hogy maradsz.

- Seb… - szólt Anna.

- Ígérd meg. – kérlelt.

- Rendben, megígérem. – adtam meg magam. Hát lehet neki nemet mondani??!! Megölelt, kaptam egy puszit, és elment.

Frau Müllerrel mi is elfoglaltuk a helyünket a sportcsarnokban. Láttam, hogy páran rajtam felejtik a szemüket, és elcsodálkoznak. Örömmel töltött el, főleg, amikor Hanna kiszúrt a tömegben. Azt az arcot, míg élek nem felejtem el. A volt történelem tanárnőm is jót kuncogott mellettem. Jól szórakoztam. Igaza volt Ginának, érdemes volt eljönni…

2. rész

(Gina)


Hétfő reggel még a szokásosnál is korábban értem be a munkahelyemre, ugyanis szerettem volna már találkozni a barátnőmmel, Lizzel, aki egész hétvégén nem válaszolt a hívásaimra. Nagyon aggódtam érte, és szinte rettegéssel töltött el, amikor belegondoltam abba, hogy esetlegesen valami komolyabb történt vele. Nagyon szerettem őt, hiszen talán ő volt az egyetlen, aki nem egy fiatal, tapasztalatlan csitrinek nézett, aki csak annak köszönheti, hogy idekerült, hogy az apukájának sok pénze van. A munkatársának tekintett, rengeteget segített, amikor szükségem volt rá, számtalanszor volt úgy, hogy éjszakákat töltött velem az irodában és lépésről lépésre mutatott meg mindent nekem. Mérhetetlenül hálás voltam neki ezért, és tiszteltem azért, hogy önzetlenül képes segíteni másokon még azok után is, amiken ő keresztül, ment eddigi élete során. A munkakapcsolatból szépen lassan barátság szövődött és azt hiszem, elmondhatom, a legjobb barátnőm lett. Éppen emiatt aggódtam érte ilyen nagyon.

Ahogy beléptem az épület ebédlőjébe, szinte rögtön megpillantottam a barátnőmet egy sarokban lévő asztalnál ülve. Távolba révedő tekintettel nézett a pult irányába, és szinte görcsösen fogta már a kezében lévő poharat. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amint megbizonyosodhattam róla, hogy nem történt vele baleset, azonban nem nyugodtam meg, hiszen tudtam, hogy valami nagyon bántja őt.

Csendesen az asztalához sétáltam és a vállára tettem a kezem. Kicsi összerázkódott, aztán felém fordult és bár rám mosolygott, a szemeiben láttam megcsillanni a bizonytalanságot és a félelmet.

- Jó reggelt Liz! - köszöntem halkan, majd a kabátomat a szék támlájára terítettem és leültem mellé.

- Neked is Gina! - bólintott lassan és ismét az arcára erőltetett egy mosolyt. - Sajnálom, hogy nem vettem fel a telefont, amikor hívtál! - hajtotta a fejét.

- Mi történt? - kérdeztem kedvesen és bátorítóan megfogtam a kezét.

- Kaptam egy levelet a hétvégén! - mondta, közben egy hatalmasat sóhajtva.

- És ez dúlt fel ennyire? - pillantottam rá meglepetten.

- A régi iskolámból…- tette hozzá, mire nekem rögtön lefagyott, azaz aprócska mosoly az arcomról, ami még az előbbi mondata után megjelent. - Egy ünnepséget szerveznek Sebastian tiszteletére és az összes jelenlegi, illetve volt dákot meghívják! - hadarta el egy szuszra, nekem pedig minden egyes szónál nagyobbra nyíltak a szemeim.

- De hiszen te mindig ódákat zengtél róla?! Most mégsem akarod viszontlátni?

- Nem erről van szó! - vágta rá. - Meséltem neked, hogy őt mindig is nagyon kedveltem, és nagyon büszke vagyok rá, hogy sikerült elnyernie a világbajnoki trófeát, csak abba az iskolába nem akarok visszamenni! - mondta, elhalkuló hanggal.

- Tudom drága Liz, hogy a lelkedben maradandó sérüléseket okoztak azok az évek, de azt hiszem, hogy éppen azért kellene most visszamenned oda, hogy megmutasd az összes tuskónak, hogy te sokkal többre vitted, mint ők - mert lefogadom, hogy így van - és képes voltál túllépni mindenen és egy határozott, és erős nővé válni. - mondtam, kicsit hangosabban is talán a kelleténél és észre sem vettem, de már szerencsétlen asztalt ütöttem a mondókám közben.

- Tudod, valahol én is úgy érzem, hogy oda kellene mennem és mélyen a szemükbe nézve elmondani azt, hogy ki vagyok, hogy mi lett belőlem, és hogy hová jutottam el! Ugyanakkor, a másik felem még mindig azt mondja, hogy ne menjek oda, mert csak felszakadnának azok a régi sebek!

- Most az egyszer, felejtsd el ami történt, menj oda felemelt fővel és bizonyítsd be nekik, hogy ők még a lábad ujjáig sem érnek fel! - magyaráztam neki ismét hevesen.

- Hmm, talán tényleg ezt kellene tennem! - mosolyodott el és elgondolkozva nézett ismét maga elé.

- Hát akkor mire vársz még?

1. rész

(Liz)

Hazafelé tartottam a munkából, épp a szokásos késő délutáni bevásárláson voltam túl, s hullafáradtan léptem be a lakásomba, egyik kezemben a szatyor, másikban az aznapi posta. A leveleket egy laza mozdulattal az előszobaszekrényre hajítottam, hogy később is lesz időm őket megnézni. A konyhát vettem célba, mert éhes is voltam, meg jó lett volna megszabadulni a dög nehéz szatyortól a kezemben.

A levelek akkor jutottak már csak eszembe, amikor végre az üres pocakomat tömtem lelkesen. Ma is alig volt időm enni valamit. Komolyan kezd nagyon elegem lenni pár munkatársam felületes munkatempójából. Aztán a dolgok vége mindig a kapkodás, s természetesen mindig nekem kell megcsinálni az elmaradt dolgokat. Ma is ezért maradt ki a reggeli meg az ebéd is…

Csodás… számla… számla… és számla… állj… ez egy levél… Azt hittem leestem a székről, amikor megláttam a feladóját. Kikerekedett szemekkel néztem. Hogyan találtak meg? Ki adta meg a címem? 8 évvel ezelőtt a saját akaratomból döntöttem úgy, eljövök, megmutatom nekik, vittem valamire az életben. Nem vagyok már az a kövér kislány, aki mindenkinek a céltáblája…

Képtelen voltam tovább fogni ezt a levelet. Kibontatlanul tettem le a konyhaasztalra. Otthagytam, nem akartam tudni, hogy mi áll benne. A hegeim újra fájni kezdtek. Éreztem a fizikai fájdalmat odabenn. Az életem ezen szakasza lezárult, és nem fogom újra felszakítani a sebeket, melyek olyan nehezen gyógyultak be.

Éjszaka közepéig bírtam az ágyban maradni. Egyfolytában azon a levélen törtem az agyam. Vajon mit akarnak tőlem? Minek kerestek meg? Nem akartam tudni, hogy minek, de azt tudni akartam, hogy miért küldték ezt nekem… Furcsa dolog a női logika, nem? Félve indultam el a konyhába. Ahogy beléptem az aprócska helységbe és egy pillantást vetettem a falon lévő órára. Éjjel három van. Csodás. Még szerencse, hogy holnap szombat, és nem kell mennem dolgozni.

Remegő kezekkel nyúltam a boríték felé. Egy pillantással még méltattam a feladót. Starkenburg Gymnasium Heppenheim. A iskola, ahova jártam annak idején, és ahová annyi fájó emlék köt. Egy nagy levegőt vettem és kibontottam a borítékot. Egy szép papír volt összehajtva középen arany betűkkel feltüntetve a ’Meghívó’ szó díszelgett. Meglepett, nagyon is. Kíváncsian hajtottan ki a papírt. Ahogy elolvastam a szöveget, alig jutottam szóhoz…

Szeretettel meghívjuk minden volt és jelenlegi diákunkat

iskolánkban tartott ünnepségre

2010. december 3-án,

ahol átadhatjátok jókívánságaitokat

az idei Forma 1-es világbajnoknak

SEBASTIAN VETTELNEK!

Mindenkit szeretettel várunk!

Szóval megcsinálta. Őszintén, szívből nagyon örültem neki, s szégyelltem is magam, amiért nem követtem nyomon a pályafutását. Anno megígértem neki. Ő volt az egyetlen, aki megvédett, pedig alattam is járt, de az Ő szava már akkor szent volt. Előtte nem is, de amikor nem volt ott a háta mögött bepótolták a gúnyolódásaikat.

Bőven elég lett volna az élettől, hogy kövér voltam, de a dolgokon az sem segített, hogy árvaházban nőttem fel. A szüleimet nem ismertem, már nem fáj, de akkor nagy szükségem lett volna rájuk.  A mellkasomban lévő lyuk kezdett egyre nagyobb méreteket ölteni ismét, de nem fogom hagyni magam. Nem teszem vissza magam az évekkel ezelőtti állapotomba.

Egész hétvégén alig ettem és alig aludtam valamit. Minden gondolatomat lekötötte a meghívó. Szívem szerint úgy tettem volna, mintha azt a levelet meg sem kaptam volna, de képtelen voltam rá. Gina, a barátnőm is keresett párszor telefonon, de nem vettem fel, nem akartam senkivel sem beszélni. Teljesen kifacsarva jelentem meg hétfő reggel dolgozni, hatalmas munkakedvvel…