80. rész

(Liz)

Seb lenn izzad a kondiba, így gondoltam, hogy dolgozom egy kicsit, mert egy-két beszámolóval el vagyok maradva. A nappaliban lévő kisasztalra teszem a laptopomat, és leültem a vastag szőnyegre, bekapcsoltam a gépet, majd nekiálltam. Csengetnek. El se tudom képzelni, hogy ki lehet az. Seb nem mondta, hogy vár valakit, Gináék meg nem mondták, hogy beugranak ma. Pont akkor ér fel az alagsorból a lépcsőn, és kíváncsian néz rám.

- Vársz valakit? – nézett rám döbbenten.

- Nem… te?

- Én sem… mindegy. Megnézem ki az. – sétált oda a bejárati ajtóhoz.

Gyorsan mentettem a munkámat, kiléptem a programból, és kikapcsoltam a gépet. Párom egy idősebb őszes úrral tért vissza a nappaliba hozzám.

- Kicsim… engedd meg, hogy bemutassam Vlagyimir Antonovot. – mutatta azonnal be.

- Elisabeth Strassberg, nagyon örvendek. – néztem zavartan Páromra, nem értettem semmit.

- Kicsim… Ő a magánnyomozó. – súgta oda.

- Értem… nagyon örvendek Uram. – magyaráztam zavartan, de éreztem, hogy a vérnyomásom az egekbe szökken, és a tenyerem izzadni kezd.

- Én is örvendek Kisasszony. – nézett rám kedvesen.

- Kérem, foglaljon helyet. – mutattam a kanapéra. – Hozhatok esetleg valamit?

- Nem köszönöm, nem kérek semmit. Gondolom, sejtik, hogy miért jöttem. – egymás mellett ütünk Sebbel a kanapén, és szorongattam a kezét. – Elisabeth… - nézett rám a szemüvege felett, majd vett elő egy barna dossziét – Strassberg, ugye ezen a néven anyakönyvezték?

- Igen… - suttogtam.

- Született Mannheim, 1984. szeptember 16?

- Igen…

- Anyja és apja neve ismeretlen. Ugye ez áll a születési anyakönyvi kivonatában? – néz rám érdeklődve.

- Igen…- a hangom egyre vékonyabb lesz.

- Heppenheimbe lakott egy gyermekotthonban, és ott is járt általános majd középiskolába?

- Igen…

- Berlinben végzett kommunikáció és médiagyakorlaton, és ott is helyezkedett el az ottani Red Bullnál egészen decemberig?

- Igen… - már nagyon ideges voltam, nem tudtam mire megy ki ez az egész. Seb nyugtatólag simogatta a kezemet, egyikünknek sem könnyű ez most.

- Decembertől pedig a Red Bull Racing Formula One Team tagja, mint Sebastian Vettel sajtósa?

- Igen… - a sírás határán álltam.

- Mire akar célozni ezekkel? – tette fel Seb mellettem a kérdést, ami engem is nagyon foglalkoztatott már.

- Csak tisztáztuk a hölgy adatait, és hogy pontosan róla derítettem-e ki valamit. Nem szeretném, hogy a végén mégsem lennének jók az adatok. Nem jó, ha az ember hiú ábrándokba kergeti magát. Ugye érti, mire gondolok? – magyarázta kedvesen.

- Igen… azt hiszem értem.

- Szóval… - vette le a szemüvegét és ránk nézett. – Először is Mannheimbe kerestem adatokat Önről, az ottani kórházban, mivel ott anyakönyvezték. Nem sok mindenre jutottam, így átnéztem, természetesen egy kis kapcsolat révén, az akkori nőgyógyászati kartonokat, hogy ki volt annak idején állapotos, és összevetettem a szülő nők névsorával. Nem volt ez egyszerű, mert volt olyan, aki elköltözött, és volt olyan, akinél a baba nem élve született. – a gombóc egyre csak nőtt a torkomban.

- És jutott valamire? – kíváncsiskodtam szinte cérnavékony hangon.

- Mindjárt, tudom, hogy Önnek ez most a legnehezebb, de kérem, hallgasson végig. – intett türelemre kedvesen.

- Bocsánat… - suttogtam.

- Szóval kijött egy név, akit kezeltek a nőgyógyászaton, mégis olyan volt, mint aki azt a babát nem is szülte volna meg. Nem költözött el, hanem… meghalt. Valószínűleg belehalt a szülésbe… mert ’84. szeptember 16-án halt meg, és állapotos volt. A kartonjai alapján akkortájt kellett volna szülnie.

- Istenem… - suttogtam – Ezek szerint az anyám halott? – buggyant ki az első könnycseppem.

- Minden jel erre utal… nagyon sajnálom. – nézett rám együtt érzően.

- És az apja? Róla lehet valamit tudni? – kíváncsiskodott Párom, de közben a hátamat simogatta.

- Hát, igen… az apa… ő megint egy érdekesség.

- Mire céloz ezzel? – néztem rá.

- Akkor kezdem az elején. Szóval az Ön édesanyja után kellet nyomoznom, hogy kikkel tartotta a kapcsolatot, voltak-e barátai, stb. Sokáig szinte nem is tudtam meg róla semmit. Mintha nem is lettek volna rokonai, mintha csak úgy idecsöppent volna valahonnan. Mert ugye tudják, azért mégis 26 év telt el. Az emberek memóriája is megkopik, így az adatok sem lesznek pontosak. Aztán valahogy a szerencse mégis mellém szegődött. Egy éjszakai klubban emlékeztek az anyja nevére Mannheimben.

- Egy éjszakai klubban? – kerekedtek ki Seb szemei.

- Igen… minden valószínűség szerint ott dolgozott. – próbáltam nem ezen agyalni most, ráérek később is – És ott az egyik pultos emlékezett rá, és arra is, hogy terhes lett, majd egyszer csak eltűnt, nem jelentkezet többet. Fél évre rá meg látták az újságban a gyászhirdetést. Aztán mondott egy nevet az anyjával kapcsolatban, hogy ez a fiatalember, akkor sokat járt ide, sokszor lehetett őket együtt látva távozni, összebújni. Szóval valószínűleg szerelmesek voltak.

- Ő lehet az apám? – kérdeztem szinte Sebbe kapaszkodva, könnyes szemekkel.

- Minden jel erre mutat, azonban valós képet csak egy DNS tesztel lehetne kimutatni. Én nem tudok többet tenni az ügyért Elisabeth. Itt van a kartonja, ebben mindent megtalál. Ha bármi kérdése lenne, Mr. Vettel tudja a számomat. – adta a kezembe a barna mappát, és én azonnal kinyitottam. Egy név volt bekeretezve ott, és az összes vér kifutott az arcomból. Seb kapott el, nehogy leessek a kanapéról.

- LIZ!!! Liz, mi a baj? – kérdezte kétségbeesetten. Felé mutattam a mappát, és azonnal tudta mit kell néznie. – Nem… az nem lehet. – távolodott el azonnal tőlem, és nézett rám kikerekedett szemekkel – Ilyen nincs…

79. rész

(Liz)

- Stephanie szeretne valamit megbeszélni veled… - kezdtem, s bátorítóan mosolyogtam rá, Párom meg mellém telepedett az ágyra.

- Mond csak… - mosolygott ő is testvérére.

- De Seb… Liz… miért hozol ilyen helyzetbe…- görbül sírásra a szája.

- Steph… kérlek… mond csak. – guggolt le elé Seb.

- Találtam egy specialistát – suttogta.

- Hiszen ez nagyon jó! – mosolygott rá testvére – Kértél időpontot is?

- Seb… ez nagyon drága.

- Ezzel ne foglalkozz, mondtam neked. Én mindent ki fogok fizetni – magyarázta neki türelmesen.

- De ti is akartok majd családot… én ezt nem fogadhatom el.

- Steph, figyelj rám. – fogta meg a kezét – Megígértem neked, és tartani fogom a szavamat. Ahhoz, hogy Liz az életemben van, nem fogom megmásítani, amit mondtam. Van elég pénzem, és hidd el, nagyon szívesen segítek neked. Mond, kinn segítenek, ha nem azokon, akik a családom?

- Seb… - borult Öccse nyakába, s nekem is le kellett törölnöm a könnyeimet, mert nagyon meghatódtam ezen a testvéri szereteten.

Pár napot még Heppenheimbe maradtunk, nyugalomba a családdal, majd célnak vettük otthonunkat, Svájcot. Ginával szinte napi szinten beszéltem, főleg most, hogy új lakó érkezett a Raikkonen-rezidenciába. Seb is izgult, rendesen, és a gépen megbeszéltük, hogy hazamegyünk, kipakolunk, és elmegyünk Kimiékhez.

Gináék felé egész úton dobolt a kormányon, de én csak mosolyogtam rajta, nem feszélyezett az egész. A ház előtt megállva, szinte úgy ugrott ki az autóból, engem is sietségre sarkallva.

- Nem futnak ám el… - kuncogtam rajta.

- Jól van na… - vigyorgott Ő is – csak olyan régen láttam a keresztlányomat, és már hiányzik.

- Ne haragudj… nem tudom, hogy mit érzel. – néztem rá nagy szemekkel, mialatt a kocsi csomagtartójából vette ki a nagy plüssmacit.

- Gyönyörűm… nem haragszom… - csókolt meg – De haladhatnánk? – vigyorgott.

- Persze te kis Türelmetlenkém… - vigyorogtam én is rá, de Seb már türelmetlenül csengetett.

- Mi van, ha Leena alszik?

- Oh… - ijedt meg – Erre nem is gondoltam.

- Akkor most szépen felébresztettük… - húztam el a számat.

- Sziasztok! – nyitott ajtót szélesen mosolyogva maga a Jégember.

- Hello Haver! – fogtak kezet.

- Szia Kimi! – léptem hozzá közel két puszira.

- Mi járatban ekkora medvével? – vigyorgott ránk.

- Leenának hoztuk… - jött zavarba Párom.

- Már azt hittem, hogy nekem… - pukkadozott a röhögéstől.

- Kimi! Miért nem hívod be őket? – jelent meg Gina az ajtóban.

- Szia Gina! – ugrottam barátnőm nyakába.

- Szia! Olyan régen láttalak Liz… - ölelt meg szorosan.

- Figyelj Édes, én behívnám őket, ha nem foglalnátok el az egész ajtót. – röhögött Kimi.

- Te azt állítod, hogy akkorák vagyunk, hogy nem lehet tőlünk elférni? – nézett nagyon csúnyán Gina a Párjára.

- Én nem ezt mondtam. Hanem azt, hogy Seb a medvével nem fér el. – vigyorgott, mint a vadalma.

- Te szívtál? – néz rá gyanakodva Seb.

- Persze, maximum meleg levegőt. Na, gyertek már be! – terelt minket be egyenesen a nappaliba. Épp helyet foglaltunk, amikor egy vékony kis hangra lettünk figyelmesek.

- Apuciiii…

- Leena, gyere ide Kicsim. Nézd kik jöttek el hozzánk… - ment a lépcsőn fel.

- Apuciiii… kik jöttek? – hallottuk a kérdést, majd Kimi jelent meg a karjában egy csöpp leányzóval. - SZEBI BÁCI!!!! – kéredzkedett le, és a kanapéról felpattanó Párom karjába rohant.

- Leena… - ölelte szorosan magához, és forgatta meg a levegőben.

- Szebi báci, hát te is itt vagy!!! Annyira örülök neked! – csacsogott – Képzeld, Apucival lakom együtt!

 - Az nagyon jó! – simogatta meg a kis arcot – Így majd többet tudunk találkozni!

- Igen, és végre elvihetsz állatkertbe, amit megígértél nekem… - nézett a kislány nagyon csúnyán Sebre.

- Pedig illik ám betartani a szavad… - szóltam bele, és felém fordultak. A kislány egy kissé megszeppent, amikor meglátott.

- Ne félj… - mondta neki azonnal Seb. – Ő az én Kedvesem Liz, ő nem bánt. – mondta neki lágyan.

- Ő a szerelmed? – nézett rá nagy szemekkel.

- Igen… - nyújtotta felém a kezét, és odamentem hozzájuk – Ő Liz…

- Szia Lizy néni… - nézett rám nagy szemekkel és egy halvány kis mosollyal.

- Szia Leena, nagyon örülök, hogy megismerhettelek. – mosolyogtam rá kedvesen.

- Képzeld Lizy néni Szebi báci az én keresztapucim, és megígérte, hogy állatkertbe visz. – csacsogta önfeledten.

- Tudod, az ígéret szép szó… - néztem Páromra mellettem.

- Igen Szebi báci, megígérted… - könyörgött neki, és szorosan odabújt hozzá, nekem meg elszorult a torkom, nagyon megható volt.

- Képzeld Leena… - suttogta a fülébe – hoztunk neked valamit.

- Igen? - csillantak fel a szemei – Te és Lizy néni? – nézett ránk.

- Igen Én és Lizy néni… - ment oda vele a bejárathoz, ahol a nagy maci volt.

- Júúúúj egy MACI! Szebi báci!!! Egy maci! – ugrándozott, Seb mellett.

- Reméljük nem Szebi báci lett maci. – kötözködött Kimi, Gina meg tarkón vágta. – Ezt most miért?

- Mert nem tudsz viselkedni…

- De tudok… - vágta be a durcit, Gina meg csak csóválta a fejét.

- Nem ám összevesztek itt nekem. – néztem rájuk vigyorogva.

- Mi? Nem is szoktunk, igaz Édes? – hajolt hozzá Gina, és csókolta meg Kimit, akinek ez nagyon tetszett és kezdte elmélyíteni azt.

- Nem ám itt estek egymásnak…- szúrtam oda.

- Ünneprontó… - vált el Kimi morogva Ginától.

A délután hátralévő részében a fiúk folyamatosan ugratták egymást, és minket is. Gina felvetette, hogy vacsorázzuk együtt, így barátnőmmel közösen elkészítettük azt. A vacsora alatt természetesen szóba került a munka, így a rally és a Forma 1 is. Kellemes nap volt, s fáradtan dőltünk az ágyba este…

78. rész

Sziasztok! :)


Ezzel a résszel szeretnénk békés, boldog karácsonyt kívánni mindenkinek! :) Való igaz, hogy már el is múlik lassan az ünnep, de mivel mindkettőnknek sok elfoglaltsága volt mostanság, nem tudtuk előbb hozni a folytatást! Reméljük, hogy az elmúlt néhány nap nagyon boldogan, és meghitt hangulatban telt, és kívánjuk, hogy a karácsonyból hátra lévő néhány óra is hasonlóan alakuljon! :)


Puszi,
Szabus&Gina

Másnap reggel nyúzottan ébredtem és először megijedtem, hogy Kimit nem találtam magam mellett, de biztosra vettem, hogy Leenaval aludt a múlt éjjel. Lezuhanyoztam, felöltöztem és miután kicsit rendbe szedtem magam, a konyhába mentem, hogy reggelit készítsek. Oda sem figyeltem arra, amit csináltam, hiszen teljesen máshol jártak a gondolataim, így kicsit meg is ijedtem, amikor két erős kar fonódott a derekam köré.
-Óhh Kimi!-emeltem a kezem a mellkasomhoz.-Megijesztettél!-suttogtam.
-Jó reggel Kicsim!-csókolt bele a nyakamba.-Ne haragudj, nem akartam!-hajtotta a fejét a vállamra.
-Semmi gond!-feleltem színtelen hangon.
-Mi a baj?-kérdezte gyengéden, maga felé fordítva.
-Semmi!-ráztam meg a fejem, és oldalra fordultam, hogy elkerüljem a pillantását.
-Nem csapsz be, tudom, hogy van valami. Az éjszaka történtek miatt vagy ilyen szomorú, igaz?-cirógatta az arcom.
-Nem sürgethetem Leenat, hiszen még csak tegnap óta van itt, és nincs egy napja, hogy az édesanyja elment. Annyi időt hagyok neki, amennyire szüksége van.-vontam meg a vállam.
-Tudom, hogy fáj és rosszul esik, de ez nem ellened irányul, egyszerűen csak hiányzik neki Laura, ami teljesen érthető is.-mosolygott.
-Tudom, és tényleg nem sürgetem. Ahogy tudok, segítek neki, de várok türelmesen, és ha ő közeledik, akkor természetesen…
-Apuci!-toppant be a konyhába a kishölgy és nagy szemekkel nézett ránk.-Nem tudom felvenni!-vágta csípőre a kezeit és ugyanolyan fejet vágott, mint amilyet Kimi szokott, amikor morcos. Nem tehettem róla, kuncogni kezdtem, amikor megláttam rajta a kis ruhácskát, amit teljesen össze-vissza ráncigált magára.
-És akkor most én vegyem fel?-vigyorgott rá Kimi.
-Neeem, csak segííííts!-pislogott fel az apukájára.
-De én ehhez nem értek!-tárta szét a kezeit. Már értettem, hogy mire akar kilyukadni.
-De akkor hogy veszem fel?-görbült sírásra a kis szája.
-Segíthetek Leena?-kérdeztem tőle óvatosan.
-Tudsz?-nézett rám nagy szemekkel.
-Hát megpróbáljuk, oksi?-mosolyogtam rá, aztán odaléptem hozzá, és normálisan felöltöztettem őt, utána pedig még a kezében szorongatott pillangós csatot is beletűztam a hajába.-Na, kész. Nagyon szép lettél!-fogtam meg a kezét és megpörgettem a konyha közepén.
-Jujj de ügyi vagy! Köszönöm!-ölelt meg engem hirtelen, óriási megdöbbenést, de boldogságot okozva ezzel számomra. Meghatottan néztem Kimire, ő azonban elismerően bólintott. Tudtam, és éreztem hogy szépen lassan alakulni fog majd ez a kapcsolat Leena és közöttem, csak türelmesnek kellett lennem.
Nagyon boldog voltam, hogy igazam lett, és tényleg egyre közelebb kerültünk egymáshoz a kislánnyal. Szinte minden nap szerveztünk valami programot, vagy ha otthon maradtunk, akkor sem unatkoztunk, hiszen társasoztunk, filmet néztünk, vagy csak nagyokat beszélgettünk, és hallgattuk a kishölgy önfeledt csacsogását. Egyre közelebb engedett magához, olyanokat is megcsinálhattam, amiket korábban csak Kiminek engedett és volt alkalom, hogy engem kért meg arra is, hogy mondjam el neki az esti mesét. Egy hónapja volt már nálunk Leeena, amikor egy délutánon Kimi hívást kapott, és amikor viszajött a teraszról, nagyon megijedtem, ugyanis az arca sápadt lett, a száját egy vonallá préselte össze és a szemeiben könnyek csillantak meg.
-Mi történt?-kérdeztem halkan, és bátorítóan a vállára tettem a kezem.
-Laura…..meghalt…..-annyira tudtuk, hogy ez be fog következni, de erre egyszerűen nem lehetett igazán felkészülni. Ahogy ezt meghallottam, a szívembe fájdalom nyilallt és ez csak erősödött, amikor a szőnyegen játszó Leenara pillantottam. Eddig is igyekeztem az ígéretemnek megfelelően viselkedni, most már azonban még fontosabbá vált ez.
-Mikor lesz a temetés?-suttogtam a kérdést sírva.
-Holnap délután.-válaszolt halkan, közben a lányát figyelve.-El kell mennem.-suttogta megtörten, és letörölte az arcán végigcsorgó könnycseppeket.
-Veled megyek.-simítottam végig a karján.
-Ne gyere Szívem, inkább maradj itthon Leenaval. Szüksége van rád!-sóhajtott nagyot, és a nyakamba borult.-Nem így kellett volna lennie.-suttogta megtörten, azonban nem tudtam neki mit mondani, csak a hátát simogattam, mert a sírás teljesen eluralkodott felettem…
Másnap reggel Kimi a magángéppel Finnországba ment, mi pedig Leenaval otthon maradtunk. A kislány mit sem sejtett a történtekből, vidáman jött el velem a boltba, segített főzni, vagy játszott a szobájában, míg én csendesen sírdogáltam a hálószoba magányában. Még aznap éjszaka Kimi hazajött, és néhány mondatban elmondta a délután eseményeit, de tudtam, hogy semmi ereje és kedve beszélni erről, így nem nyaggattam őt, inkább lefeküdtünk, és egymást szorosan ölelve próbáltunk elaludni.
Lassan viszaálltak a dolguk a maguk megszokott kis medrébe, és akármennyire is fájó volt és nehéz, muszáj volt elfogadnunk, hogy Laura meghalt és ezzel a kislány, boldog családban való felnevelése a mi feladatunk lett.
Egy szép napos délelőttön amíg én a konyhában főztem, Kimi a közeli boltban vásárolgatta a bevásárlólistámon összeírt dolgokat, Leena pedig a szobájában játszott az új babáival. A levest akartam éppen megkóstolni, amikor hirtelen betoppant a konyhába.
-Anyuci!-a kanál a kezemből a levesbe esett, a szívem nagyot dobbant, és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Meghatottan fordultam felé, ő azonban nem értette miért nézek így rá.
-Leena, azt mondtad, hogy…
-Anyuci!-pislogott nagyon bájosan.
-Óhh Leena!-térdeltem le elé, és szorosan magamhoz öleltem őt.-Szeretlek kicsi Hercegnőm!-simogatta a fejecskéjét, közben pedig letöröltem az arcoon végigfolyt könnyeket.
-Anyuci! Kapok almalevet?-nézett rám kérlelően.
-Hát persze, persze, hogy kapsz Kicsim!-mosolyogtam rá kedvesen, aztán gyorsan letöröltem a könnyeimet, felálltam, és a konyhaszekrényhez léptem. Ekkor vettem észre, hogy Kimi a konyhaajtóban áll és minket figyel. Töltöttem Leenanak üdítőt, és a kezébe adtam a rózsaszín, pillangós műanyagpoharát.
-Köszönöm Anyuci!-küldött felém egy csillogó mosolyt, és a másik ajtón át kiment a helyiségből.
-Hallottad?-fordultam Kimi felé.-Hallottad?-nevettem vidáman, és a párom nyakába ugrottam.
-Igen, hallottam!-nevetett ő is, miközben magához ölelt.-Látod Kicsim, csak türelmesnek kellett lenni és te az is voltál!-cirógatta meg az arcom és forrón megcsókolt.
-Szeretlek titeket!-támasztottam a homlokomat az övének, és behinytam kicsit a szemeimet. Újra olyan boldognak éreztem magam.

77. rész

Gina

Kis idő múlva a kislány megunta a kutyussal való játékot, ezért aztán Kimivel visszajöttek a házba, és miután az apukája lecsutakolta a piszkos mancsait, úgy döntöttünk, hogy megmutatjuk neki és Laurának a szobáját. Nagyon izgultam, hogy tetszeni fog-e neki, de a kis hercegnő teljesen elámulva forgott körbe a helyiségben, amikor bevezettük oda, és ahogy láttam az édesanyjának is elnyerte a tetszését. Kiminek boldog sóhaj hagyta el a mellkasát, és nem voltam ezzel én sem másként. Az első akadályt azt hiszem sikeresen vettük. Leena nem igazán értette még, hogy minek neki ez a szoba, de alig akarta onnan kitenni a lábát, egyszerűen beleszeretett a pillangós falakba, és bútorokba. Azonban muszáj volt mennie, nem volt választás, ugyanis Laurának indulnia kellett…..
Tudtam, hogy ezek kegyetlenül nehéz pillanatok lesznek, de erős akartam maradni, hogy Leenanak támasza lehessek, amikor igazán szüksége lesz rá. Kimi odajött hozzám, és a karjaiba zárt, így figyeltük anya és lánya utolsó beszélgetését.
-Leena, kicsim…..-fogta meg a kislány kezét Laura, miközben leguggolt hozzá.
-Anyuci, olyan szomorúnak tűnsz. Valami baj van? Rosszat csináltam?-kérdezte megszeppenve a kis hercegnő.
-Nem Drágám, dehogy, én…..csak…..-elcsuklott a hangja.-Olyan szép vagy kicsi Hercegnőm, és olyan okos nagy lány lettél a három év alatt.-simogatta az arcát gyengéden. Éreztem, hogy kezd gombóc nőni a torkomban, és akaratlanul is jobban kapaszkodtam Kimibe.
-Anyuci, de hát mindig látsz engem, most miért mondod ezt?-kérdezett vissza értetlenkedve a kislány. Éreztem, hogy a szíve legmélyén sejti mi fog következni.
-Leena…..-suttogta.-Nekem…..nekem most mennem kell Drágám.
-De mikor jössz vissza?-fogta meg az anyukája vállait hirtelen és olyan segélykérően pillantott rá, hogy nekem abba belefájdult a szívem.
-Kicsim, én már nem jövök vissza.-súgta zokogva.-Nekünk ennyi idő jutott Kincsem, de tudd, hogy én mindig szeretni foglak, és ha nem is leszek itt melletted, akkor is fogom a kezed és vigyázok rád. Nem fogsz látni, de én látlak majd téged és ígérem, minden lépésedet vigyázni fogom. Csak, valahonnan nagyon messziről….-magyarázta türelmesen a kislánynak, de a könnyei úgy folytak, mint a záporeső. A szívem rettenetesen sajgott, úgy éreztem, hogy nem bírom ezt végignézni, és hallgatni, de muszáj volt erősnek lennem. A párom nyugtatóan simogatta a karom, de ahogy hozzám simult, éreztem, hogy az ő teste is remeg, tudtam, nehezen bírja visszatartani a könnyeit, és csak a lányok miatt akart kitartani.
-Anyuci, ne menj el! Nem akarom, hogy elmenj!-borult a kislány az édesanyja nyakába, Laura pedig a sírástól rázkódó testéhez ölelte őt, miközben térdre rogyott. Néhány másodperc múlva azonban eltolta magától, a kezei közé fogta a kis arcot, és mélyen a szemébe nézett.
-Leena, kérlek, maradj meg mindig ilyen Angyalnak, amilyen vagy, mindig legyén helyed az eszed, de ha kell, hagyd, hogy a szíved diktáljon, és ne állj a boldogságod útjába Drágám.-magyarázta a kislánynak, ő azonban nem értette mindezt, csak nagy szemekkel nézett az édesanyjára.-Tudom, hogy nem érted még, de idővel majd rájössz mindenre, megértesz mindent Kicsim.-simogatta az arcát remegő kézzel.-Bocsáss meg nekem, amiért itt kell hagyjalak, bocsáss meg.-zokogta.-Légy mindig nagyon boldog Leena, kerüljön el téged a fájdalom és a szomorúság, mosolyogj olyan sokat, mint ahogy szoktad is azt Kicsim, és ha tudsz, akkor bocsáss meg nekem egyszer azért, hogy itt kellett hagynom téged.-sírt keservesen.-Itt ez a nyaklánc Hercegnőm…..-vett ki egy vékony kis aranyláncot a nyakából, amin apró medál is függött, majd a lánya nyakába tette azt.-ez mindig emlékeztetni fog majd rám Leena. Soha ne felejtsd el, hogy szeretlek, és melletted leszek Kicsim, soha ne felejtsd el.-zokogott fájdalmasan.
-Anyuci!-zokogott fel Leena, és Laura nyakába borult.-Ne menj el, ne hagyj el, kérlek! Szeretlek Anyuci!-sírta a kislány olyan szívszorítóan, hogy azt már én sem bírtam tovább hallgatni. Kimi nyakhajlatába temettem az arcomat, míg ő szorosan ölelt engem, így éreztem, hogy az ő teste is rázkódik.
-Mennem kell Leena, bocsáss meg!-távolodott el a kislánytól, majd rengeteg puszit adott neki, aztán végigsimított az arcán, és fel akart állni, de Leena nem hagyta.
-Ne menj el, ne menj el Anyuci!-ölelte a lábát. Laura nem tudta mit tegyen. Nem akarta, hogy a kislánynak fájjon a búcsúzás, de nem tudta megállni, hogy ne ölelje meg őt még egyszer, utoljára.-Szeretlek Leena, nagyon szeretlek!-simogatta a könnyáztatta arcot, aztán erőt vett magán és Kimire nézett.
-Mennem kell!-suttogta a fülembe. Nem tudtam megszólalni, csak bólogattam. Adott egy gyengéd puszit a homlokomra, és elindult. Laura pillantása most rám esett.
-Ígérem!-suttogtam, közben mélyen a szemébe nézve. Hálásan bólintott, aztán még utoljára a lányára nézett.
-Bocsáss meg, bocsáss meg, nagyon szeretlek Leena, nagyon szeretlek!-ölelte meg őt még egyszer, aztán indulni akart, de Leena megfogta a kezét. Tudtam, hogy most már nekem is oda kell mennem.
-Anyuci, szeretlek!-zokogott a kislány, és szorongatta Laura kezét.
-Leena, Leena!-fogtam meg a vállat. Ezzel kicsit elterelődött a figyelme, így Laura sírva kihúzta a kezét a lányáéból, mire a pici kezecske elernyedt és leesett, Leena pedig a nyakamba borult.-Csss, csss, itt vagyok, itt vagyok Leena! Minden rendben lesz, ígérem minden rendben lesz!-simogattam a hátát, a hajacskáját, de a sírása nem akart csillapodni, ahogy az enyém sem.-Minden szép lesz megint Hercegnőm, minden rendbe jön Leena!-suttogtam a fülébe gyengéden, ő azonban tovább sírt. Sokáig térdeltem így a nappali közepén, a kislányt ölelve, amíg nagyon lassan elapadtak a könnyei és elaludt a karjaim között. Letöröltem a könnyeket az arcomról, aztán az erőtlen kis testet szorosan magamhoz ölelve felálltam a szőnyegről és a szobájába vittem őt. Óvatosan lefektettem az ágyára, betakargattam, és a még mindig hulló könnyeim függönyén keresztül néztem a hófehér, könnymaszatos arcot, majd halkan kimentem a szobából, becsukva magam után az ajtót, hogy Leena tudjon aludni.
A nappaliba mentem és a kanapéra lerogyva, a kezeimbe hajtottam a fejem, úgy sírtam tovább. Nem tudtam, hogy mennyi idő telhetett el, de egyszer csak hallottam az ajtó csukódását, majd halk lépteket, aztán nem sokára Kimi állt előttem. Felemeltem a fejem, így láthattam a kivörösödött szemeit és a sápadt arcát.
-Leena?-kérdezte rekedten.
-Elaludt a karjaim között. Felvittem a szobájába!-válaszoltam színtelen hangon, miközben felálltam a kanapéról.
-Te hogy vagy?-nézett rám gyengéden.
-Hogy lehetnék?-vontam meg a vállam. Éreztem, hogy megint a sírás fojtogat.
-Gyere ide!-ölelt magához, én pedig átkaroltam a nyakát, és szorosan hozzábújtam. Szavak nélkül is értettük egymást, tudta, hogy most csak az ő közelségére van szükségem, és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. Ő megtette ez az enyémen. Amint sikerült kicsit mindegyőnknek megnyugodnia, felmentünk a szobánkba és lefeküdtünk az ágyra, de nem aludtunk, csak néztük egymást, és csupán néha váltottunk egy-egy szót. Később Leena is felébredt, de akármennyire is szerettünk volna beleimádkozni egy kis vacsorát, nem sikerült. Kedvetlen volt, és csak az édesanyját kereste, de mi őt sajnos nem tudtuk visszaadni neki. Este megfürdettük, felöltöztettük, aztán Kimi lefektette őt, és megvárta, amíg elalszik, csak utána csatlakozott hozzám a hálóban. Egész este csak forgolódtam, és míg Kimi valahogy elaludt, ez nekem nem sikerült. Ezért is hallottam meg az éjszaka közepén a szomszéd szobából áthallatszódó nyösörgést…..
Halkan másztam ki az ágyból, és indultam át a szomszédos szobába, hogy Kimit ne ébresszem fel a mozgolódással. Az ajtó elé érve már jól hallhattam, hogy Leena nyöszörög valamit, és amikor benyitottam a szobájába, láttam, hogy összeszorított szemekkel dobálja magát az ágyon és sírva kiabált valamit, amit nem értettem. Odasétáltam hozzá, óvatosan az ágya szélére ültem és simogatni kezdtem az arcát, remélve, hogy sikerül ezzel felébresztenem őt.
-Leena, Kicsim, Leena!-ráztam meg nagyon finoman a vállát, de nem használt.-Leena, Hercegnőm, ébredj fel.-próbálkoztam újra, és először úgy tűnt, nem használ, majd hirtelen felpattant a szemhéja és felült az ágyban. A homlokán izzadságcseppek csillogtak, a szemeiből pedig úgy hullottak a könnyek, mint a záporeső.
-Anyuci, Anyuci, Anyucit akarom!-sírdogált szomorúan, és előre-hátra kezdett dülöngélni az ágyban.
-Css Leena, nincs semmi baj. Csak egy rossz álom volt. De most már minden rendben.-próbáltam megsimogatni az arcát, és megölelni, de ő hirtelen elhúzódott tőlem és szúrós pillantásokkal méregetett.
-Te nem vagy az Anyucim! Menj innen, én nem téged akarlak!- rivallt rám méregsen és úgy fújtatott, mint egy feldühödött harci paripa. Szíven ütöttek a szavai, de tudtam, hogy nem szabad ettől összeomlanom, hiszen még alig ismer engem. Mégis, olyan nehezen ment ez. Felálltam az ágyról, aztán visszamentem a hálóba, és fájó szívvel, de hozzáláttam a még mindig mélyen alvó párom ébresztgetéséhez.
-Kimi!-simogattam meg az arcát.-Kelj fel Drágám, Leenanak szüksége van Rád!-suttogtam a fülébe gyengéden és közben nagy erőfeszítést követelt, hogy ne hagyjam megremegni a hangom.
-Leena?!-riadt fel egyszeriben.-Mi mi az? Mi történt Leenaval?-nézett rám zavartan.
-Rosszat álmodott, aztán felébresztettem, meg akartam nyugtatni, de azt mondta, hogy menjek onnan, mert én nem az édesanyja vagyok.-magyaráztam türelmesen, de a mondat végére érve elszomorodtam.
-Átmegyek hozzá!-mondta egyből, közben elnyomott egy ásítást is.
-Sajnálom, hogy nem tudtam megnyugtatni és fel kellett, hogy keltselek téged!-hajtottam le a fejem szomorúan.
-Babám, kérlek, ne ostorozd magad!-ölelt magához.-Minden rendben lesz, de most megyek, megnézem Leenat!-suttogta a fülembe, majd adott egy puszit az arcomra és egy óvatos csókot a számra.
-Rendben!-bólintottam. Kimi gyorsan felvett egy melegítő alsót, aztán átbaktatott a lányához, én pedig eldőltem az ágyon és vártam, hogy a párom visszajöjjön. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de érezni kezdtem, hogy a könnyeim elapadnak és egy nagyon hosszú és megterhelő nap hatásaként szépen lassan lassan az álmosság eluralkodott felettem, és elalszom.

76. rész

Gina

Hétfő reggel korán keltünk, hiszen aznap érkeztek Lauráék, és még utoljára mindent végig akartunk nézni, valamint volt egy olyan érzésem, hogy Kimi még egyszer szeretné velem is megbeszélni a dolgokat. A délelőtt gyorsan elszaladt, ugyanis én főztem az ebédet, a párom pedig már 11 órakor elment Zürichbe, hogy elintézzen még valamit, mielőtt a lányáék megérkeznek. A konyhából kiszabadulva lefürödtem gyorsan, átöltöztem, aztán idegesen kezdtem fel-alá járkálni a házban. Már vagy 10-szer megigazítottam a díszpárnákat a nappaliban, és ugyanennyiszer megnéztem Leena szobáját is, mégsem tudtam lenyugodni. Úgy éreztem szétrobbanok az idegességtől, ami az egész bensőmet feszítette és néhány pillanatig még az is átfutott a fejemben, hogy most legszívesebben elrohannék, azonban gyorsan el is hessegettem onnan ezeket a gondolatokat, amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Vettem egy mély levegőt, aztán lassú léptekkel az előtérbe indultam, hogy fogadjam őket. Amikor megláttam Kimi lányát, nagyra nyíltak a szemeim. Korábban nem gondoltam, hogy gyerek ennyire hasonlíthat a szülőjére, de ez most bebizonyosodott számomra. Leena szőke, göndörkés tincsei, az arcvonásai, az orrocskája mind-mind olyanok voltak mint az apjáé. És amikor rám nézett, nagyot dobbant a szívem a gyönyörű kék szemei láttán. Gyengéden rámosolyogtam, ő azonban megijedhetett, ugyanis elbújt az anyukája mögé és annak kabátját szorongatta. Leaura meglepődött a lánya reakcióján, de amikor felemelte a fejét, rájött, hogy miért ijedt meg a kislány.

-Szia!-köszönt kedvesen, és közelebb lépett hozzám. Iszonyatosan zavarban voltam, nem tudtam, hogy mit tegyek, mert attól féltem, minden mozdulatommal megsértem őt. Ha nem tudtam volna, hogy milyen súlyos beteg, akkor nem is jöttem volna rá erre, mert azt leszámítva, hogy rettenetesen le volt fogyva, és sápadt volt, nem látszott rajta semmi.

-Szia!-suttogtam.-Georgina Hamilton!-nyújtottam felé a kezem mosolyogva.

-Laura Vantanen.-rázott kezet velem.-Nagyon örülök!-mosolygott.

-Én úgy szintén!-bólintottam.-Szia Hercegnő!-köszöntem a kislánynak is, leguggolva hozzá, de ő még mindig az anyukája kabátját szorongatta.-Az én nevem Gina. Na és téged hogy hívnak?-próbáltam meg szóra bírni őt.

-Leena.-válaszolta halkan, egy kis idő múlva.

-Óhh hát Neked bizony gyönyörű neved van!-mosolyogtam á kedvesen, amikor végre előbújt a rejtekhelyéről. Lassan közelebb lépdelt hozzám, de azért a három lépés távolságot továbbra is tartotta. Hosszasan fürkészte az arcomat, majd hirtelen felkapta a fejét és Laura nézett.

-Anyucii! Éhesz vagyok!-pislogott fel rá.

-Figyelj csak.-szólítottam meg gyengéden, mire ő ismét rögtön rám nézett.-Szereted a gyümölcslevest?-kérdeztem mosolyogva.

-Nagyon!-csillantak fel a szemei.-Epresz?-kérdezte meglepően bátran és lelkesen.

-Igen, epres!-bólogattam.

-Ezt honnan?-nézett rám meglepetten az anyukája.

-Kimi!-biccentettem a párom felé, aki eddig is csendben volt és mosolyogva figyelte a még kicsit csetlő-botló ismerkedésünket.

-Áháá!-világosodott meg egyszerre és melegen rámosolygott a lánya édesapjára.

-Ész kapok belőle?-kérdezte Leena halkan, kicsit szégyenlősen.

-Persze hogy kaphatsz, hiszen a kedvedét csináltam!-kacsintottam rá. Végre megjelent az első igazán őszinte mosoly az arcán, ami tudom, csak nekem szólt. Kicsit félve emeltem fel a kezem, hogy megsimogassam az arcát, de ő nem húzta el a fejét, inkább még egyszer rám mosolygott, Az apró kis gesztusai csak úgy melengették a szívemet, és annyira meghatottak, hogy ettől könnyek szöktek a szemembe.

-Lau, felviszem Leena csomagjait, addig nyugodtan beszélgessetek, mossatok kezet és utána akkor ebédelünk, jó?-mosolygott Kimi a lányra.

-Rendben, köszönöm!-bólintott.

-Te nem maradsz itt éjszakára sem?-kérdeztem meglepetten, amikor feltűnt, hogy a párom csak azt mondta, a lánya csomagjait viszi fel.

-Nem maradhatok itt Gina!-hajtotta le a fejét.-Minél előbb menni akarok, hogy Leena helyzetét legalább ennyivel megkönnyítsem!-suttogta olyan halkan, hogy azt csak én halljam. Nem tudtam mit mondhatnék, vagy mit tehetnék, de éreztem, hogy gombóc nő a torkomban, előtte azonban erősnek kellett lennem.

-Ahogy szeretnéd!-tettem a kezét a vállára, mire ő felemelte a fejét és hálásan rám mosolygott, aztán megfogta a lánya kezét és a nappali felé indult.

-Csodálatosan csinálod!-suttogta a párom a fülembe, és egy gyengéd puszit adott a homlokomra.

-Nagyon félek!-mondtam remegő hangon.

-Ha Leena egy-két percen belül rád mosolyog és kérdezget tőled, akkor jó úton jársz, hidd el. Ismerem a lányomat!-mosolygott rám.

-Szeretlek!-hajtottam a fejemet egy picit a nyakhajlatához, aztán megcsókoltam és a lányok után indultam.

Amíg ők a mosdóban voltak, Kimi pedig a csomagokat pakolászta, megterítettem az étkezőben és kicsit lehűtött gyümölcslevest is kivittem az asztalra.

-Epreeesz!-csacsogott a kislány lelkesen, amikor beszökdelve az étkezőbe, meglátta az átlátszó tálban lévő levest.

-Igen!-nevettem.-Szedhetek Neked?-kérdeztem kedvesen.

-Nanáá!-vágta rá izgatottan, miközben az emeletről visszatérő apukája segített neki az asztalhoz ülni.

-Tessék! Jó étvágyat!-tettem le elé a tányért, amiben szép nagy, egész szem eprek voltak.

-Jó étvágyat!-csacsogta, aztán nem várva ránk tovább, nekilátott az evésnek. Szedtem Launak, Kiminek és magamnak is, de én még nem fogtam hozzá az evéshez, ugyanis kíváncsian figyeltem, hogy a kislány mit kezd a főztömmel, de boldog voltam, hogy láttam, ízlik neki.

-Na?-néztem rá kíváncsian, amikor letette a kanalat.

-Ez nagyon fincsi volt!-pislogott rám csillogó szemekkel, amitől nekem megint megdobbant  a szívem.

-Örülök, hogy ízlett.-mosolyogtam rá.-Nincs kedved segíteni nekem egy kicsit? Összeszedjük a koszos edényeket, aztán kihozzuk a főételt, de te lehetsz az első aki megkóstolja a husit, na?-ajánlottam fel neki, hogy kicsit ezzel is közelebb kerülhessek hozzá.

-Okész, benne vagyok!-lelkesedett és a székről lecsusszanva, máris mellettem termett.

-Ugye nem baj?-néztem a szüleire kérdőn.

-Nem, dehogy. Menjetek csak!-mosolygott Lau és Kimi is így tett.

-Milyen huszit csináltál?-nézett rám nagy szemekkel, miközben lehuppant az egyik konyhai székre.

-Sült husit, csirkemellett. Remélem szereted.-adtam meg a választ kedvesen, majd megfújtam egy kis darabot és neki adtam.

-Nyami!-majszolgatta a húst.-Te olyan ügyesz vagy!-pislogott meglepetten, mire én elnevettem magam, aztán kiszedtem a tányérokra az ételt, és egy kicsit megdíszítettem azt.

-Gyere, te kis Hercegnő!-mosolyogtam rá, ő pedig felpattant a székről és mellettem ugrándozva visszajött az étkezőbe.

-Anyuuu, tudod milyen finomat főzött Gina?-újságolta lelkesen Launak, én meg nevetve ráztam a fejem.

-Úgy látom skerült őt teljesen elbűvölnöd!-suttogta a fülembe a párom, miközben leraktam elé a tányért. Hálám képpen egy puszit nyomtam az arcára, és visszaültem a helyemre. Mosolyogva hallgattam a kislány önfeledt csacsogását, és boldog voltam, hogy ilyen rövid idő alatt velem is kezdett megbarátkozni. Szerettem volna a kedvében járni, ezért sütöttem is, és kíváncsi voltam, hogy mit fog szólni hozzá.

-Nézd csak Leena, mi van még itt!-kacsintottam a kislányra, amikor letettem az asztalra egy kisebb tortát, amit a délelőtti nagy rohanás közepette sütöttem.

-Csokisz?-csillogott a szeme.

-Igen, és epres krém van benne. Kérsz?-mosolyogtam rá.

-Kaphatok?-kérdezte szégyenlősen.

-Hát persze, miattad sütöttem!-simogattam meg az arcát aztán egy vékony kis szeletet a tányérjára tettem, ő pedig rögtön falatozni kezdte.

-Jajj Gina, nem kellett volna ennyit fáradnod miattunk!-sóhajtott Lau, és hálásan pillantott rám.

-Nem volt fáradtság, nagyon szívesen csináltam!-viszonoztam a gesztust.-Ez a legkevesebb amit megtehetek érted, értetek.-tettem hozzá halkabban.

-Köszönöm!-nézett rám könnyektől csillogó szemekkel. Próbáltam bíztatóan mosolyogni rá, és óvatosan megfogtam az asztalon fekvő kezét.

-Megettem!-kiáltott fel Leena vidáman, mit sem sejtve a körülötte zajló dolgokból.-Ehetek még?-nézett rám boci szemekkel.

-Kicsim, szerintem most egyszerre elég volt.-szólt rá gyengéden az apukája.-Mi lenne, ha kimennénk játszani az udvarra? Ajax már nagyon hiányol ám téged.-mosolygott rá szeretetteljesen a kislányra.

-AJAX!-kiabálta lelkesen.-Juuuj megint visszahajthatom a füleit?-nézett az apukájára csillogó szemekkel.

-Nem.-nevetett Kimi.-És nem is pacizhatsz rajta.-kacagott tovább.-De megsimogathatod.-tette hozzá nagyon „bőkezűen”.

-Okkkéééé!-kiabálta Leena izgatottan, és máris ott állt Kimi előtt. A párom mosolyogva állt fel az asztaltól aztán megfogta a lánya kezét és az udvarra vitte.

-Édes kislány!-néztem hosszasan utána.

-Az!-sóhajtott Lau.-Az én kis Hercegnőm marad, örökre…….

Miután Laura segítségével bepakoltuk a piszkos edényeket a konyhába, leültünk a nappaliban álló kanapéra és onnan figyeltük apa és lány vidám és önfeledt játékát, na meg szegény kutya menekülését. Hiába, Leenat nem lehetett lebeszélni a fülhúzogatásról.

-Nagyon elcsendesedtél. Minden rendben?-érintette meg a karomat Lau, mire én összerezzentem, és felé fordítottam a fejem.

-Igen, persze, csak elgondolkodtam. Furcsa érzés, hogy pont Neked mondom el ezt, de nagyon félek. Leena tündéri kislány, nagyon barátságos, és már most imádom őt, de rettenetesen tartok attól, hogy nem fog elfogadni.-hajtottam le a fejem szomorúan.-Ne értsd félre, én nem akarom átvenni a szereped, egyszerűen csak jó anyukája szeretnék lenni.-suttogtam.

-Figyelj Gina!-szorította meg a kezem.-Én most elmegyek, és soha nem fogok már visszajönni ide, soha többet nem fogom látni a lányomat, mégis van a lelkemben némi kis boldogság, hogy tudom, csodálatos embrekre bízom őt.-mosolygott rám kedvesen. Csodáltam őt azért, hogy ennyire őszintén, és erősen tudott beszélni minderről.

-Kimi mindig kérdezi, hogy jól vagyok-e, minden rendben van-e velem, és tudom, hogy elmondhatnám, de nem merem neki bevallani, hogy félek ettől a gyerekneveléstől. Félek attól, hogy igaza volt, amikor azt mondta, túl fiatal, és talán éretlen is vagyok még ehhez.-súgtam elhaló hangon, és éreztem, hogy gombóc nő a torkomban.

-Nézz rám kérlek.-emelte fel a fejem Laura-Most jól figyelj rám Kislány! Igen, igazad van, amikor azt mondod, hogy fiatal vagy, de ez most semmit nem számít, mert akkora szíved van, hogy azzal az egész világot szeretni tudnád, és olyan törődés, és gondoskodás csillog a szemeidben, amelyre Leenanak és Kiminek is szüksége van és lesz is mindig. Elég volt meglátnom téged, és már tudtam, hogy életem értelme jó kezekbe kerül. Én is féltem, annak ellenére is, hogy tudom, Kiminél jobb helye nem is lehetne, de most, hogy tudom, te leszel az, aki helyettem is édesanyja lesz, nyugodtan megyek el. Csak bízz magadban, bízz Kimiben, és abban, hogy képes vagy felnevelni őt, mert én tudom, hogy így van. És csak annyit kérek, hogy szeresd őt helyettem is, és vigyázd minden lépését.-nézett mélyen a szemembe, és akármennyire is erős volt eddig, most már neki is kicsordultak a könnyek a szeméből.

-Így fogok tenni, ígérem Neked!-suttogtam a sírástól fojtott hangon, ő pedig szorosan magához ölelt engem…..

75. rész

(Liz)

Annyi minden történt velünk mostanában, hogy Seb úgy látta a legjobbnak, ha pár napot szülővárosunkban, Heppenheimben töltünk. Nem ellenkeztem, mert én is úgy éreztem, hogy kell nekünk egy kicsi pihenő a család társaságában.

A reptérről kocsival mentünk a kisvárosba, ahol sokan megnéztek minket. Seb boldogan mosolygott az emberekre, de a kezemet folyamatosan simogatta. A családi házhoz érve Heikke már az ajtó előtt várt minket széles mosollyal.

- Gyerekek! – futott elénk, ahogy kiszálltunk az autóból. – Annyira hiányoztatok nekem! – ölelt meg mindkettőnket.

- Anya! – csontropogtató ölelésbe zárta Anyukáját. – Hiányoztál… - vallotta be.

- Kisfiam! – borult a nyakába, s engem nagyon meghatott ez a szeretet, amely körbeölelte őket. – Liz, kislányom… - fordult felém - úgy ki vagy virulva! – állapította meg mosolyogva.

- Köze van a fiadnak hozzá. – mosolyogtam rá, Seb pedig átkarolt, és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Gyertek be… ne ácsorogjuk idekinn… – terelt be minket a házba – remélem, éhesek vagytok…

- Sziasztok!!! – szaladt felénk Fabi. – Anya egy egész hadseregnek főzött… - újságolta.

- Szia Öcskös! – ölelte meg a legkisebb Vettelt –Mi újság? Suli hogy megy?

- Dög unalom. – legyintett – Szia Liz! Hogy megy a munka? A bátyám nagyon megdolgoztat? – kíváncsiskodott.

- Hááát… - küldtem egy kaján mosolyt Seb felé, míg ő elpirult – annyira nem vészes… tudnám még bírni a tempót! –vigyorogtam töretlenül.

- Anya! Felmegyünk kipakoltunk, elrendezkedünk, s jövünk le, oké? – fordult Seb Heikke felé.

- Rendben, de nem kell sietni, addig én megterítek. – mosolygott ránk, s mi elindultunk fel a csomagokkal az emeletre.

A szobába érve letettük a csomagokat, és Seb becsukta az ajtót és azonnal felém fordult, és a karjaiba zárt.

- Hogy bírnád még??? Annyira nem vészes? – kajánkodott azonnal velem, és az ágyra döntött, ő pedig fölém gördült.

- Most miért? Én így gondolom… - vigyorogtam rá.

- Olyan gyönyörű vagy… - suttogta, majd a nyakamat kezdte csókolgatni.

- Seb… - sóhajtottam fel, amikor érzékeny területre kalandozott ajkaival.

- Shhh… halkak leszünk… - nyögött fel, s a keze máris a pulcsim alatt indult el, a melltartóm alá benyúlt, s megmarkolta az egyik mellemet.

- Istenem… - nyögtem fel, s a vágy elborította az egész elmémet.

- Kívánlak… - suttogta a fülembe, a pulcsimtól szabadított már meg, s csatolta ki a melltartómat, ezzel szabaddá váltak halmaim előtte. Felkelt az ágyról, s engem is magával húzott, egyenesen a fürdőbe…

Másnap telefonált Christian Horner, hogy a Bahrein-i futamot törölni fogják, így van még két hét az igazi kezdésig. Annyira nem voltunk elkeseredve, hisz együnk sem akart egy olyan országba menni, ahogy belpolitikai harcok folynak.  Pár nappal így meg tudtuk hosszabbítani Heppenheim-i tartózkodásunkat, aminek a család nagyon örült.

Stephanie is sokat volt otthon, és tudtunk így egy kicsit beszélgetni. Ő a legidősebb testvér, már külön él, férjhez is ment már pár éve. A legnagyobb vágyuk azonban nem jön össze…

- Szeretnénk egy kisbabát… - meséli vágyakozó hangon. – De nem akar összejönni…

- Voltál orvosnál? – kérdeztem tapogatózva.

- Igen, és mind a kettőnknél mindent rendben talált. Ő sem érti, hogy miért nem jön össze… - vált keserűvé a hangja. – Mindenki azt mondja, hogy ne görcsöljek rá… de könnyű ezt mondani…

- El se tudom képzelni, hogy mit érzel most…

- Anya is azt mondja, hogy ne járjon mindig ezen az eszem… de ő könnyen beszél, hisz van neki négy gyereke?! – folyt le az első könnycsepp az arcáról.

- Ő szerintem csak segíteni próbál… - simogattam meg a hátát.

- Tudom… és Seb is…

- Hogy? – lepődtem meg.

- Azt mondta, hogy váltsak orvost. Keressem meg a legjobb specialistát, és ő mindent kifizet… - a szívembe valami megfoghatatlan melegség költözött, büszke voltam rá… nagyon.

- És sikerült már megtalálni? – kérdeztem tőle barátságosan.

- Igen… de nagyon drága… - panaszolta – én ezt nem fogadhatom el…

- Steph ne mondj ilyet. Ő ajánlotta fel…

- De akkor sem mehetek oda, hogy fizessen mindent Ő. Hisz már itt vagy neki te… - nézet rám könnyes szemmel.

- Én hogy jövök a képbe? – lepődtem meg.

- Gondolom majd ti is családot akartok… nem várhatom el tőle…

- Stephanie Vettel! – mosolyogtam rá – Ne legyél ennyire makacs, mint az öcséd! Felajánlotta, hogy segít, és hidd el, ismerem Őt annyira, valószínűleg nem akarja felhozni a dolgot, nehogy fájdalmat okozzon neked ezzel… - magyaráztam neki türelmesen – Erre még nem is gondoltál?

- Annyira hülye vagyok… – sírdogált – Anyának igaza van… csak a gyerek körül járnak a gondolataim…

- Ne mondj ilyet! Segítünk neked. – győzködtem – Beszélünk Sebbel, és elmondhatod neki, oké? – néztem rá lágyan.

- Miről kell velem beszélni? – jelent meg mosolyogva az ajtóba Párom.

74. rész

Gina

Már este hét óra volt, amikor Lizék hazamentek, és én még ez után felmostam a parkettát, megtisztítottam az ablakokat, így nem is vágytam másra, csak egy frissítő zuhanyra, és hogy befekhessek a jó meleg ágyikóba. A fürdés után, a hálószobába lépve meglepetés fogadott, ugyanis az éjjeliszekrényemen ott volt egy tálca, rajta pedig szépen kitálalva a hús és a zöldségek, amik az ebédből maradtak még, Kimi pedig éppen ekkor lépett be a szobába, az egyik kezében két poharat, míg a másikban egy pezsgőt tartva.

-Ünneplünk valamit?-kérdeztem az üveg felé biccentve, és az arcomon egy fáradt mosoly jelent meg.

-Hmm, nem kifejezetten, csak gondoltam megéheztél, és igazán rád fér már egy kis lazítás is!-adott egy puszit a homlokomra –Gyere!-fogta meg a kezem, miután letette a kezében lévő dolgokat, és az ágyhoz húzott. Odaült, nekivetette a hátát a háttámlának, aztán az ölébe húzott, és a tálcáért nyúlt.

-Hát, meg tudnám ezt szokni!-nevettem, mikor a párom a számhoz emelte a villát, én pedig levettem arról a húst.

-Micsodát?-kérdezett vissza mosolyogva, és közben bekapcsolta a tévét.

-Hogy ennyire elkényeztetsz engem!-csókoltam meg szerelmesen. Lassan, ráérősen eszegettünk, majd amikor elfogyott a kaja, Kimi letette a tálcát az éjjeliszekrényre, így én végre a mellkasára hajthattam a fejem. Fáradt voltam már, de az agyam folyton kattogott, és ahogy egyre közelebb volt a nap, amikor találkozom a lányával, félelem kerített a hatalmába. Nem tudtam mi a baj, de éreztem, hogy valami nincs rendben most velem sem. Talán attól tartottam, hogy nem fog elfogadni, de azt hiszem a legnagyobb félelmem az volt, hogy túl fiatal vagyok, túl tapasztalatlan és nem leszek képes betölteni az űrt, ami az édesanyja távozásával keletkezik majd a szívében.

-Valami baj van?-súgta a kérdést a fülembe a párom, miközben a karomat simogatta.-Nagyon elpilledtél!-puszilta meg az arcom.

-Csak fáradt vagyok!-vontam meg a vállam, és az éjjeliszekrényen lévő pohárért nyúltam, amiben még ott volt a kitöltött nedű jó része. Belekortyoltam, de úgy éreztem, hogy nem bírom lenyelni, nem kívántam.

-Jól vagy?-kérdezte gyorsan Kims, amint látta az arckifejezésemet.

-Igen, minden rendben!-igyekeztem megnyugtatni, és egy aprócska csókot nyomtam a szájára.

-Úgy érzem, valami bánt téged, igazam van?-nézett a szemembe, és úgy éreztem az a hideg, jeges pillantás a lelkem mélyéig hatol.

-Félek Kimi, nagyon félek!-fúrtam az arcom a mellkasába.

-Mitől Kincsem?-simogatta nyugtatóan a hátam.

-Attól, hogy nem leszek képes felnevelni ezt a kislányt! Illetve nem is attól, hanem hogy mindent el fogok rontani hogy minél jobban akarom őt szeretni, annál több hibát fogok majd elkövetni!-suttogtam sírástól fojtott hangon.

-Kicsim, Neked nem az lesz a dolgod, hogy Laura szerepét betöltsd, hanem az, hogy úgy szeresd Leenat, hogy közben saját magad maradsz, nem más bőrébe próbálsz belebújni. Megértem hogy félsz, hiszen fiatal vagy, még nem készültél fel az anyaságra és most hirtelen lesz egy 3 éves kislányod.-türelmes volt, odaadó, és hihetetlenül kedves. Annyira hálás voltam neki mindezért a sok törődésért, de nem tudtam kifejezni, mert a sírás eluralkodott rajtam.-Nézz rám Édes!-emelte fel a fejem, és a szemembe nézett.-Azt jegyezd meg, hogy attól még, hogy a lányom édesanyja leszel, az én szememben ugyanolyan okos, intelligens, gyönyörű és kívánatos nő leszel, mint eddig voltál. Neked nem kell semmin változtatnod, hiszen tudom, hogy könnyen megtalálod majd a közös hangot Leenaval, nekem viszont meg kell tanulnom, hogy miként lehet két ilyen csodát, amilyenek ti vagytok, a lehető legjobban szeretni, és megóvni őket minden rossztól.-mosolygott rám őszintén és gyengéden megcsókolt. Újra kibuggyantak a könnyek a szememből, és az arcomat a mellkasába temetve zokogtam tovább, Kimi azonban nyugtatóan simogatta a hátam és türelmesen várt, amíg nem apadtak el teljesen a könnyeim.

-Szeretlek!-pislogtam rá, miután felemeltem a fejem. Rám mosolygott, majd gyengéden megcsókolt, bennem azonban fellobbant a szenvedély, és a nyaka köré kulcsolva a karjaimat, közelebb húztam magamhoz. Megsimogatta az arcom, a nyakam, a karjaimat, aztán a keze megállapodott a nyakamon, és miközben csókolt engem, óvatosan maga alá fektetett. Nem bírtam már magammal, és miközben ő a nyakamat, a kulcscsontomat csókolgatta, a pólója alá csúsztattam a kezeimet, és először a hátán, majd a mellkasán simítottam végig. Belenyögött a csókunkba, és nekem sem kellett több bátorítás, egy határozott mozdulattal megszabadítottam a felsőjétől, aztán a hátára fordítottam. Lehajtottam a fejem és apró csókokkal kényeztettem a mellkasát, a hasát, és haladtam egyre lejjebb. A boxeréhez érkezve láttam, hogy már igencsak meredezik a férfiassága, én pedig még egy kicsit húzni akartam, így végigsimítottam a belső combján, ezzel egy hangos nyögést kicsalva a torkából. Hirtelen lefogta a kezeimet és lökve egyet magunkon, ismét fölém került. Ő sem tudott már tovább uralkodni magán, gyorsan lehúzta rólam a hálóingemet, és a melleimet kényeztette. Ahogy végigsimította, csókolta őket, és harapdálta a megkeményedett mellbimbóimat, a kéj hullámai máris átcsaptak a fejem fölött és nem akartam mást, csakis azt, hogy a magáévá tegyen, de minél előbb, ezért lehúztam róla a boxerét, és ahogy megláttam a harcra kész farkát, beharaptam az alsó ajkam. Felvonta az egyik szemöldökét és ravasz vigyor ült ki az arcára, de nem siettette a dolgokat, ugyanis a hasamat csókolgatta tovább, és csak nagyon lassan haladt lejjebb. Az aprócska bugyim csipkeszegélyénél elidőzött egy darabig, aztán végre nem várakozhatott tovább, lehúzta rólam az utolsó ruhadarabot is és finoman belém hatol.

-Kims!-sikítottam egy aprót, ahogy megéreztem őt magamban, de ő megcsókolt, belém fojtva ezzel a szót, majd lassan mozogni kezdett. Valahogy ráérzett, hogy nekem most mire van szükségem, hiszen nem gyorsított, csak amennyit én is megkívántam, mégis hamarosan éreztem, hogy a csúcsra érkeztünk, és ahogy szétáradt a gyönyör az egész testemben, a gerincem ívbe feszült, és felnyögtem. Olyan csodálatos és felemelő érzés volt, hogy ezzel egyidejűleg Kimireterítette a takarót. Nem kellettek szavak, hogy értsük egymást, hiszen a tetteink beszéltek helyettünk. Kimi átölelt, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem és így ért utol az álom.