86. rész

(Liz)

A történteket egyszerűen képtelen voltam felfogni. Nem elég, hogy teljesen elhidegült tőlem, semmibe veszi az érzéseimet, és még meg is aláz mások előtt. Ha mindez még mindig csekély dolog, akkor még azt is sikerült elintéznie, hogy szabadságra küldjenek bizonytalan időre.

Gina boldog, nem akarom zavarni a történtekkel, vagyis lehet, már tudja, hiszen Kimit már minden bizonnyal drága barátja értesítette. Barátnőmet mondjuk megértem, hogy nem jelentkezett, hiszen nagy most náluk a boldogság az ő finnjével, és nem akar veszekedni egy olyan lány miatt, mit én.

Mégis… annyira szenvedek a viszonzatlan szerelem miatt. életemben még nem adtam senkinek sem a szívemet és az életemet így, mint neki. De ez sem volt elég… minden megváltozott egy olyan hírtől, amire azt hiszem, egyikőnk sem számított.

Nem tudom megmondani, hogy hány napja is vagyok a berlini lakásomban, azt meg főleg, hogy mikor ettem utoljára. Egész nap csak sírok, vagy bolyongok a lakásban, mint egy zombi. Fáj, hogy ezt tette velem, mégis… még mindig ugyanúgy szeretem Őt…

Ismét az ablakkal szemben ülök, és várok valamire. Fogalmam sincs igazából mire, hallgatom a csendet, és nézek ki a fejemből. A nagy merengésemet a csengőszó szakítja félbe. Megdöbbenve fordulok a bejárati ajtó felé, mint egy lassított felvétel. Felkeltem a kanapéról, s odasétáltam. Kinyitottam az ajtót, és a legnagyobb megdöbbenésemben, ott állt velem szemben a legjobb barátnőm, Gina.

- Gina? – suttogtam halkan – Hát te?

- Szia Liz – köszönt elhaló hangon – Bejöhetek?

- Persze gyere csak… - álltam félre az ajtóból, míg ő lepakolt az előszobában. Komótosan a nappaliba mentem, és elfoglaltam az előző helyemet a kanapén, s néztem újra ki az ablakon.

- Örülök, hogy az elmúlt években annyira már megismertelek, hogy tudjam, hol kell keresnem téged, ha elmész egy szó, egy hívás, vagy üzenet nélkül! - beszélt hozzám, miközben a nappaliba jött. Alapesetben talán kissé sértőnek érezhettem volna a megjegyzését, de most valami más volt.

- Örülök, hogy legalább valaki ismer… - mondtam halkan, de nem szakítottam el a pillantásomat a kinti tájról.

- Nem festesz valami jól. - ült le mellém a kanapéra, és ahogy egy pillanat erejéig felé fordítottam a fejem, láthattam, hogy ő is a tájat kezdte bámulni.

- Pedig jól vagyok... - egyáltalán nem akartam erőltetni a meggyőzésben.

- Liz. - fogta meg a kezem hirtelen, meglepve ezzel engem. - Mi történt? Miért jöttél el Baarból, és mi az amit Sebastian annyira titkol, hogy hiába üvöltöttük szét a házat, még akkor sem tudtam kiszedni belőle?

- Azt hittem majd büszkén fogja újságolni a hírt, hogy megszabadult tőlem. - buggyant ki egy könnycsepp ismét, a szívem már darabokban volt. - Nem bírtam tovább vele egy fedél alatt lakni... értsd meg. Az utolsó csepp az volt, amikor a vendégszobában aludt... - sírtam el magam visszagondolva.

- Az Istenért Liz! - állt fel hirtelen a kanapéról. - Mondd már el, hogy mi történt? - förmedt rám idegesen. Nagyon megdöbbentem ezen a hangvételen, és nagy szemekkel néztem őt. - Én... én, ne haragudj. Sajnálom… csak nem bírom kontrollálni ezt... mindegy. Ne haragudj! Mondd el kérlek, hogy miért vesztetek össze? De töviről-hegyire mindent!

- Én... én... nem is tudom, hogy hol kezdjem...

- Az elején Liz... az elején...

- Sebastiannal... - facsarodott össze a szívem a név kimondásakor - úgy döntöttünk, hogy felkutatjuk a szüleimet... Sikerült egy ilyen férfit találni, aki ilyen ügyekkel foglalkozik. - vágtam egy grimaszt - És meg is találta az anyámat, na meg az apámat is...

- Óhh Liz de hát ez remek. - csillantak fel egy pillanatra a szemei. - Vagy mégsem? - fagyott le az arcáról azaz aprócska mosoly is hirtelenjében.

- Nem gondolod, hogy akkor itt tartanánk? - kérdeztem kissé ironikusan - Persze az élet nekem még ezen a téren sem könnyű. Az anyám meghalt. Valami kis könnyűvérű nőcske volt egy bárban...

- Nem gondolkodtam mielőtt beszéltem, ne haragudj. - hajtotta le a fejét szégyenlősen. - És a magánnyomozó még mit derített ki róla? És az édesapádról mit tudni? - sorolta a kérdéseket.

- Az apám... hát az a történet legkényesebb része... de tudod azt mondta, hogy semmi nem fog megváltozni... mégis minden megváltozott... - sírtam el magam.

- Ezt így nem értem Liz. Szóval mi van az apáddal?

- Az apám... szóval ő... Hanna apja is... - nyökögtem ki.

- Hogy kinek az apja? - nyíltak tágra a szemei.

- Hanna... az ex... úgy néz ki, hogy mostohatestvérek vagyunk... - sóhajtottam egy hatalmasat.

- Az a Hanna? Az a szemét kis kígyó, aki a középiskolában mindig téged bántott? - kérdezett vissza teljesen ledöbbenve.

- Úgy, ahogy mondod...

- Te Jó Ég! - suttogta maga elé, miközben hátradőlt a kanapén. - Várj! - ült fel hirtelen, néhány másodperc múlva. - Akkor most ez a balga német azért dobott ki, mert...

- Mert Hanna a féltestvérem. - fejeztem be a mondatát - Gina, közöttünk mindennek vége. Ő már nem szeret... - sírtam el magam ismét.

- Óhh Istenem Liz! - húzott magához, hogy megölelhessen.

- Túlteszem magam rajta... majd valahogy túlélem. - távolodtam el tőle.

- Liz, ez nem ilyen egyszerű. Nem fogod tudni magad mögött hagyni, ezt te is tudod. De nem szabadna feladnotok ezt a kapcsolatot pont amiatt a lány miatt. Muszáj ezt megbeszélnetek!

- Mit beszéljek meg vele, amikor megalázott engem!? Még annak a szerelőnek is bemosott egyet, csak azért, mert beszélt velem! - csattantam fel.

- Milyen szerelőnek? - nézett rám értetlenkedve.

- Az egyik csapatnál dolgozik, és csak egy italra akart meghívni, erre ő, mint egy dúvad odajött, és bemosott egyet neki. Ezért is szabadságoltak engem. - dühöngtem.

- Liiiz, Drágám. Hát nem veszed észre, hogy majd belepusztul a féltékenységbe? Szerinted mi másért csinálta volna ezt, ha nem emiatt?

- A féltékenységbe? Jó vicc!! Inkább nem bírta elviselni, hogy néhány percig jól éreztem magam... - nem akartam elmondani Ginának az egész történetet, hogy igazából megmentett tőle.

- Összevesztetek, nem viselkedett szépen, és te ott hagytad, ez tény, és igazad is van. De Liz, azt neked is be kell látnod, hogy ő soha nem akarna neked rosszat. És ezt te is nagyon jól tudod! - felelt erre kissé szigorúan.

- Nem akarna rosszat?? Akkor miért verte be az orrát annak a férfinak??? - kötöttem az ebet a karóhoz.

- Elmondtál te nekem mindent erről a férfiról? Biztos, hogy oktalan volt az a pofon? Mert, hogy őszinte legyek, nem igazán úgy ismerem Sebastiant, mint aki mindennap beleköt valakibe, és az elagyabugyálja. - kezdett el gyanakodni.

- Nem hiszel nekem?

- Nem erről van szó Liz!

- Hanem? Akkor miről? - fordultam el tőle.

- Csak tudod, kicsit furcsa nekem ez az egész. - kezdte, miközben felállt a kanapéról, és az üvegfalhoz sétált. - Ha Sebastian annyira gyűlölne, és rosszat akarna Neked, akkor minden kapcsolatot megszakított volna Veled, követelte volna, hogy bocsássanak el téged, és hadd ne soroljam tovább. Ez az ügy pedig, ezzel a rejtélyes férfival… kicsit azaz érzésem, hogy te nem akarsz elmondani valamit, mert akkor rá kellene jönnöd, hogy valójában Seb nem bántani akart téged, csak esetleg megvédeni. No meg persze, valószínűleg nem bírta nézni, hogy másik pasival beszélgetsz. - fejtegette a feltevéseit.

- De bántott Gina, igenis bántott!! - keltem fel a kanapéról - Ő kérte azt, hogy ne legyek a sajtósa, és így tettek át Adrian Neweyhoz, de ez sem volt elég. El is távolítatott egy kis beszélgetés miatt!- vettem át egy durcás stílust.

- Na látod, így már más a helyzet! - húzta el a száját. - De én ezt akkor sem értem Liz! Ennyire nem lehet szűk látókörű, és makacs! Hiszen mi közöd lenne neked ehhez a Hannahoz? - kapta fel a vizet.

- Annyi, hogy a féltestvére vagyok... - sóhajtottam egy hatalmasat, s a tekintetem a kék foltomra esett, amit az a bizonyos szerelő okozott.

- Ez micsoda? - kérdezte a barátnőm döbbenten, és követte a pillantásomat.

- Semmi... - feleltem zavartan.

- Liz! - nézett rám szigorúan. - Halljam!

- Én... szóval... hazudtam neked! - ültem vissza a kanapéra - Az a férfi, a szerelő, erőszakoskodott velem, és ekkor lépett közbe Sebastian...

- És ezt miért nem tudtad rögtön elmondani? Én azt hittem, hogy a barátnőd vagyok! - méltatlankodott rögtön, és karba tett kézzel járkálni kezdett előttem. – Megmondtam, hogy Sebastian nem olyan, aki csak úgy szétveri valakinek a képét!

- Én... csak... - sírtam el magam ismét.

- Jajj, Drágám, gyere ide! - ült le mellém, és átölelt. - Ne haragudj, hogy így beszéltem Veled. Nem akartalak még én is megbántani téged. Úgy sajnálom, ami történt. De hidd el, majd minden rendeződni fog, és újra boldogok lesztek! - simogatta a hátam.

- Én nem akarom Őt soha többé látni! - csattantam fel.

- Liz, ne mondj ilyet! Most csak a csalódottság, és a düh beszél belőled, de szereted őt, és ha lenyugszol, erre te is rá fogsz jönni. Idő kell ahhoz, hogy a sebeid begyógyuljanak, de bármi történjék is, én itt leszek veled, ha szükséged lesz valakire!

- Köszönöm Gina. - néztem rá lágyan, de ekkor beugrott valami - Álljunk csak meg! Te, mit keresel itt? És hol van Kimi? És miért van ennyire kisírt szemeid, és karikák a szemed alatt? Azt hiszem, erre most én szeretnék magyarázatot kapni...

85. rész

Gina

Már vagy egy órája ültünk a teljesen üres és csendes kórházi váróban. Idegesen tördeltem a kezeimet, míg Kimi mozdulatlanul ült ott mellettem, a fejét a hideg csempének támasztva. Idegtépő volt ez a várakozás, főleg úgy, hogy a párom csak alig néhány szót váltott velem. A kórház parkjában sétálgatva is mindvégig hallgatott, a kezemet sem fogta meg, csak baktatott mellettem zsebre tett kezekkel és lehajtott fejjel. Rosszul esett, hogy ennyire hidegen viselkedett velem, és igazándiból fogalmam sem volt, hogy most mit is gondoljak erről a távolságtartásról. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy talán fél. Retteg attól, hogy az édesapja, és Laura utána talán engem is…..De nem, ebbe nem is akartam belegondolni, mégis szöget ütött ez a fejemben, és hiába akartam, nem tudtam kitörölni a gondolataim közül. Egyre inkább belevésődött ez az agyamba és féltem attól, hogy esetleg bekövetkezik. Éppen fel akartam állni a székről, hogy sétálni induljak, amikor nyílott a rendelő ajtaja.
-Gyertek be! Megvannak az eredmények.-szólított minket az orvos, aki egyébként Kimi egyik barátja volt. Az arcát fürkésztem, ám azon semmiféle érzelmet nem láttam, és ez még inkább megrémített. Kimire pillantottam, ő azonban rögtön bólintott, jelezvén, hogy induljak, majd ő is felállt és követett engem.
-Foglaljatok helyet!-mutatott a székekre, miután felpillantott a papírjaiból és látta, hogy csak toporgunk ott az asztal előtt. Ismét Kimire néztem, mint egy segítséget várva tőle, ő azonban csak egy gyenge mosolyt engedett meg magának, majd leült, én pedig követtem a példáját. Az idegesség bennem egyre csak nőtt, de Kimi nagy meglepetésemre, megfogta a kezem, és a hüvelykujjával gyengéden megcirógatta a kézfejem. Jól esett ez a gesztus, de nagyon meglepett, főleg annak tükrében, hogy az elmúlt órákban elég távolságtartóan, s hidegen viselkedett velem. Rám mosolygott, majd a barátjára nézett.
-Nos, megvannak az eredmények. Már meg is néztem őket.-kezdett bele, miközben a papírjait rendezgette maga előtt.
-Mondd Tim, fel kell készülnünk erre?-kérdezte Kimi nagyot sóhajtva. Azt hiszem, hogy tudta, most helyettem is neki kell beszélnie.
-Hát, azt hiszem, hogy nem ártana!-válaszolt komolyan, nekem pedig megfeszült a testem, és elkezdtem szorongatni Kimi kezét.
-Mennyi időm van még?-csúszott ki a számon a kérdés.
-Hát, szerintem olyan 8-9 hónap.-adta meg a választ némi gondolkodás után.
-Óhh Istenem!-suttogtam teljesen összetörve, és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Kimire néztem, és azt láttam, hogy behunyt szemekkel, nagyokat sóhajt.
-Úgyhogy még van egy kis időtök, hogy elkezdjetek készülődni, vásárolgatni, ruhát kötögetni, szobát festeni.-mosolyodott el.
-Tessék?-kérdeztünk vissza egyszerre, és mindkettőnk szemöldöke magasra szaladt.
-Babátok lesz. Gratulálok!-mosolygott ránk kedvesen, nekem ez azonban már nem jutott el a tudatomig. Egyszerűen leblokkoltam, amikor kiejtette a száján azt a szót, hogy „baba. Kimire pillantottam, de az ő tekintetéből is csak a döbbenetet és a zavartságot lehetett kiolvasni.
-Baba……-suttogtam magam elő döbbenten-…..baba…..-ismételgettem a szót, és még mindig nem voltam képes felfogni, hogy gyermeket várok. A szabad kezem önkéntelenül is a hasamra kúszott és végigsimítottam azon. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy ott belül, a szívem alatt egy emberi élet indult fejlődésnek. Mosolyra húzódott a szám, miközben letöröltem a könnyeket az arcomról, azonban ez az öröm rögtön tovatűnt, amikor Kimi kihúzta a kezét az enyémből, majd felállt és kisétált a helyiségből. Döbbenten néztem utána, majd segélykérően pillantottam az orvosra.
-Biztosan meglepte a hír, de amint sikerül összeszednie magát, hidd el, ő is nagyon fog örülni a piciek!-bíztatgatott, de ettől még a könnyeim zápora nem állt el.-Mindenképpen el kell majd menned nőgyógyászhoz, hogy megvizsgáljon, és ultrahangot is csináljon. Van egy nagyon kedves barátom, aki remek szakorvos, beszélek vele, hogy nézzen meg valamelyik nap.-ajánlotta fel kedvesen.
-Rendben. Köszönöm!-bólintottam szipogva.-És azt is, hogy rendelésen kívül is fogadtál minket.-suttogtam halkan, miközben felálltam a székről, és az ajtó felé indultam.
-Ugyan!-legyintett.-Igazán nincs mit!-mosolygott.-Megvan a telefonszámod, úgyhogy hívni foglak, amint a kollégám tud időpontot adni.-mosolygott.-És ne aggódj Kimi miatt, minden rendben lesz!-bíztatott rendületlenül.
-Köszönök mindent! Szép napot! Szia!-búcsúztam.
-Vigyázz magadra és ne idegeskedj, mert nem tesz jót a picinek! Hívni foglak! Szia!-köszönt el, és utamra engedett. Ahogy kiléptem a helyiségből, újra előtört belőlem a sírás, és szinte futva indultam el a kijárat felé. A parkolóba érve már nem láttam ott Kimi autóját, elment, ott hagyott. Nem örült a babának, és ez akkor tudatosult bennem végérvényesen. Teljesen összetörve és elkeseredetten indultam el a buszmegálló felé, remélve, hogy van járat, amivel hazajuthatok.
A buszon ülve azon gondolkodtam, hogy most mi lesz velünk. Nem tudtam mit kezdjek ezzel a helyzettel, Kimi viselkedésével, fogalmam sem volt arról, hogy mi ütött belé. Azt gondoltam, örülni fog a babának, azok után, hogy úgy tudta, nem lehet gyereke. Ez egy csoda volt, ő azonban ezt nem így fogta fel. Hazaérve, ledobtam a táskámat az előtérben álló cipősszekrényre, majd lassú, és kissé tétova léptekkel indultam el a nappali felé. Meglepett, hogy Seb még mindig nálunk volt és Leenaval játszott a nappali közepén elterülő szőnyegen, Kimit azonban sehol nem láttam.
-Sziasztok!-köszöntem nekik erőtlen hangon.
-Anyuci!-kapta fel a fejét az én kis Hercegőm, aztán mire feleszméltem, már ott állt előttem, a derekamat ölelve.
-Minden rendben?-kérdeztem, miközben megsimogattam az arcát.
-Igen, jót játszottunk Szebi bácival.-újságolta lelkesen.
-Hát az klassz!-válaszoltam színtelen hangon, miközben a pillantson az említettre terelődött.
-Kimi még nem jött haza?-néztem rá, választ várva.
-De igen!-bólintott.-Hazajött, bevágta a bejárati ajtót, káromkodott egy sort, aztán kicsörtetett az udvarra.-vázolta fel nagyvonalakban, nekem pedig a gyomrom nagyon kicsire szűkült.-Mi történt?-vonta fel a szemöldökét. Nem tudtam most válaszolni neki, csak megráztam a fejem, és a hátsó ajtóhoz sétáltam, hogy a párom után menjek. Nem kellett nagy távolságot megtennem, ugyanis amint kinyitottam az ajtót, szembe találtam magam Kimivel
-Kimi!-szólítottam meg remegő hangon, mire felém fordult. Valami olyan haragot, és fájdalmat olvashattam ki a szeméből, amilyet eddig még soha, és ez nagyon megrémített.-Miért hagytál ott? Miért nem beszélsz velem?-kérdeztem tőle kissé számonkérően, majd a könnyeim is kibuggyantak.
-Mit kellene mondanom?-vetette oda félvállról, majd a konyhapult felé fordult és rátámaszkodott arra.
-Kims!-sírtam el magam.-Az Isten szerelmére! Gyerekünk lesz, és te azt kérdezed, hogy mit kellene mondanod?-háborodtam fel ezen rögtön.
-Minek jöttél ide? Miért nem futottál azonnal a kölyköd apjához, és újságoltad el neki, hogy hurrá, gyereketek lesz?-fordult felém ismét, és szikrákat lövellő tekintettel nézett rám.
-Hogy mi?-ráztam a fejem értetlenkedve.-Te most miről beszélsz?-kérdeztem vissza döbbenten.
-Ki az a palimadár, akit befogtál magadnak, mi? Toni, Atte, Mark, vagy netalántán SEB? Melyikkel feküdtél össze?-mennydörögte, aztán rácsapott a konyhapultra, én pedig ijedtemben ugrottam egyet.
-Hogy mondhatsz ilyet Kimi?-suttogtam a sírástól vészesen remegő hangon.-Nem csaltalak meg, soha nem is csalnálak meg senkivel!-zokogtam.-Kims, ez a baba a tiéd.-bizonygattam, habár a szívem legmélyén tudtam, hogy ez itt már teljesen felesleges. Kimi eltévedt, bement egy olyan alagútba, amelyből nem volt kiút, és hiába is akartam őt meggyőzni az igazságról, ő már a fejébe vette a számára valósnak vélt tényt.
-Szép szavak, de mi a jó büdös francot érnek?-ordította magából kikelve.-Megbíztam benned, elhittem, hogy képesek leszünk családként viselkedni, hogy Veled majd nyugodtan élhetek, és közösen felneveljük Leenat. DE NEM!-csapott rá újra a pultra.-Neked ez nem volt elég jó, én nem kellettem Neked, pedig megmondtam, hogy én nem adhatok meg neked mindent, amit szeretnél. Mégis belementél ebbe a kapcsolatba. De mégis miért? Hogy direkt feltépd a sebeimet, hogy megalázz, kihasználj?-ordibált torka szakadtából, nekem pedig már záporként hulltak a könnyeim.
-Miért nem akarsz hinni nekem? Miért nem akarod legalább egy percig elhinni, hogy igaz amit mondok, és ez a pici itt a szívem alatt, a tiéd?!-próbálkoztam még a lehetetlennel.
-Az a gyerek nem az enyém, és ki ne ejtsd még egyszer a szádon ezeket a szavakat!-egy pillanatra ránéztem, így láthattam, hogy a szemei szinte szikrákat lövellnek, miközben a száját egy vékony kis vonallá préselte.-Fejezzük be, most és mindenkorra ezt a színészkedést, ezt az álszetkedést, amit hetek óta tanúsítasz velem szemben! –lett egy kicsit csendesebb.
-Azt akarod, hogy elmenjek?-kérdeztem tőle teljesen összetörve.
-Igen!-vágta rá könyörtelenül, mélyen a szemembe nézve, majd hátat fordított.
-Ahogy szeretnéd Kimi!-suttogtam fátyolos hangon, majd kisétáltam a konyhából, és Seb, valamint Leena fürkésző pillantását magamon érezve, az emeltre siettem, hogy minél előbb összeszedhessem a dolgaimat, és elhagyhassam ezt a házat. Lehetetlen elmondani, hogy milyen érzések játszódtak le bennem. Dühös voltam, csalódott, megbántott, elárult, szomorú? Fogalmam sincs, akkor semmi mást nem éreztem, csak azt az iszonyatos fájdalmat, ami minden sejtembe beköltözött. Nem kerítettem nagy feneket a pakolásnak, mert nem akartam az időt húzni, így bő fél óra múlva már a csomagjaimat húzkodtam lefelé a lépcsőn.
-Anyuci!-rohant oda hozzám Leena, amikor a földszintre értem.-Elmész? Hova mész? Miért mész?-sorolta a kérdéseket türelmetlenül.
-El kell most mennem Leena, és nem tudom, hogy visszajövök-e még, de ígérem, hogy látni fogjuk még egymást. Hívlak majd Kicsim!-hajoltam le hozzá, és a könnyeim között azért megpróbáltam rámosolyogni. Megsimogatta az arcom, aztán megölelt engem. Átkaroltam őt, és hosszú percekig voltunk még így ott a nappali közepén.
-Ne menj el! Maradj itt velem és Apucival!-nézett rám szinte könyörögve.
-Nem lehet Hercegnőm, sajnos nem lehet!-ráztam a fejem szomorúan, miközben letöröltem a könnyeimet, amelyek azonban továbbra is patakokban folytak le az arcomon.
-De neeeeeee, maradj itt.-toppantott a lábacskájával durcásan.
-Leena…..-simogattam meg az arcát gyengéden.
-Igaz, hogy kistesóm lesz?-kérdezte váratlanul, és felcsillantak a szemei.
-Igen, igaz!-mosolyogtam rá. Legalább a pici létezésének a gondolatára költözött némi kis boldogság a lelkembe.-De te ezt honnan tudod?-kérdeztem vissza ledöbbenve.
-Hát, hallottam, amikor mondtad Apucinak.-pironkodott.-Jujj de olyan jó!-kiáltotta lelkesen.-Kistesóm lesz!-bújt oda a hasamhoz, ezzel ismét egy nagyon apró kis mosolyt csalva a arcomra.-Akkor maradjatok itt, oké?-pislogott fel rám kérlelően.
-Nem lehet Leena, kérlek értsd meg!-ráztam a fejem.-De nekem most mennem kell…..-suttogtam sírástl fojtott hangon, és ismét megölelgettem őt.-Vigyázz magadra Hercegnőm! Ígérem, nemsokára újra látjuk egymást!-simogattam meg az arcát.
-Siess haza!-nézett rám könnyektől csillogó szemekkel.- Láttam, hog sírásra görübl a kis szája.
-Ne sírj Picikém! Itt lesz Veled Apuci és Sebi bácsi, de majd én is meglátogatlak!-bíztatgattam őt, holott még számomra is elég kilátástalannak tűnt ezekben a pillanatokban az elkövetkező időszak.-Légy ügyes Kislány Hercegnőm!-adtam egy puszit az arcára, miután felöltöztem és minden csomagomat magamhoz vettem.-Szeretlek Leena!-öleltem meg gyorsan.
-Én is Téged Anyuci!-adott egy puszit, aztán integetett még, de utamra engedett. Kilépve a házból újból előbukkantak a könnyek a szememből, de csak némán tűrtem, hogy áztassák az arcom. A bőröndjeimet magam után húzva indultam el az utcán, a városközpont irányába, cél nélkül, a szívemben égető fájdalommal…

84. rész

(Liz)

Fáradtan és kedvetlenül Adrian papírjait összeszedve indultam vissza a Home felé, mikor láttam, hogy a szerelő, akivel a tesztek alatt találkoztam megint ott ólálkodik az épület előtt. Hatalmasat sóhajtottam, és bíztam benne, hogy nem rám vár, de az előérzetem nem ezt súgta. Ahogy meglátott a mosolya széles lett.

- Szia! – jött elém, s nekem ehhez nem volt túl sok kedvem.

- Szia… - mondtam sóhajtva.

- Zavarlak? – bizonytalanodott el, ahogy rám nézett, s majdnem közöltem vele, hogy igen, mikor a háttérbe megláttam Sebet, aki nagyon méregetett minket.

- Nem! – vágtam rá.

- Csak gondoltam… izé – vakargatta zavartan fejét – meglátogatlak.

- Jól gondoltad. – mosolyogtam rá. Azt akartam, hogy Seb lássa, már nem érdekel… hogy boldog vagyok nélküle… mégis összefacsarodik a szívem, ahogy ott áll és néz minket.

- Igen? Ennek nagyon örülök! – mosolygott rám kedvesen. – Szóval arra gondoltam, hogy megihatnánk majd együtt valamikor egy kávét… - kezdte félszegen.

- Ö… majd valamikor, oké? – mosolyogtam rá erőltetetten.

- Nem akarom erőltetni… - ragadta meg a karomat – csak tudod, olyan gyönyörű vagy…

- Persze, majd megbeszéljük… - próbáltam meg kihúzni, de túl erős volt hozzám képest.

- Miért sietsz annyira? – nézett rám komolyan, és én kezdtem egy kicsit megijedni.

- Nem sietek… - közöltem neki zavartan. Seb egyre mérgesebben méregetett minket.

- Akkor jó… - a hangja lágy volt, de a kezemet egyre jobban szorította.

- Engedj el… - próbálkoztam újra, de már egyet léptem is hátra, de továbbra is szorított.

- NEM AZT MONDTA, HOGY ENGEDD EL????? – jelent meg Seb, és ragadta meg a férfi grabancát, majd behúzott egyet neki.

- Seb!!! Elég!!! – állt meg előtte Tommi, én döbbenten álltam ott, pedig a kezem lüktetett a fájdalomtól.

- TŰNJ EL INNEN… KÜLÖNBEN MEGBÁNOD!!! – kiabált Seb magából kikelve, Tomminak úgy kellett visszafognia, különben biztos, hogy nekimegy.

- Seb, higgadj le!! – szólt rá erőteljesebben a finn, amikor a szerelő már eltűnt onnan.

- Nem!!! – vágta rá – Úgy látom már túlléptél rajtunk!!! – fordult felém – Nem jelentett semmit a szerelmünk, igaz??? – szúrta a tőröket még jobban a szívembe.

- Ne papolj nekem! – vágtam neki vissza kissé mérgesen – Mit műveltél velem? Kidobtál, mint egy kutyát!!!

- Te mentél el!!! Te hagytál el!!! Én nem dobtalak ki!!

- Persze… - nevettem már a kínomon – hisz alig vártad, hogy elmenjek!!! Levegőnek néztél!!!

- Liz, egyszerűen nem érted! – váltott át könyörgőbe – Nekem ez az egész hirtelen nagyon sok volt… nem érted, hogy bennem, mi megy végbe…

- Ha jól tudom, kettőnk közül én tudtam meg, hogy kik is a valódi szüleim. - vágtam a képébe vészjósló hangon – Azt mondtad, hogy semmi sem fog változni… mégis minden megváltozott… elhagytál… - suttogtam már a végét, és a könnyeimet nyeltem folyamatosan vissza. Nem bírtam már tovább, és otthagytam őket, úgy menekültem be a csapathoz…

Másnap reggel Christian Horner hivatott az irodájába. Halkan kopogtam, és egy erőteljes „Szabad!” után beléptem. Ott volt még Adrian Newey és Helmut Marko is. Christian mutatta, hogy üljek le a székre, mely üresen állt ott.

- Liz, azt hiszem te is tudod, hogy beszélnünk kell! – kezdte komolyan hangon Helmut Marko.

- Fogalmam sincs, hogy miről kéne. – néztem körbe zavartan.

- Ha nincs, akkor majd segítünk… - dobott elém egy újságot – Ez mai…

„Féltékenység? Vége?

Megerősített források alapján tegnap este a paddockban jó néhány tanú előtt Liz Strassberg, Sebastian Vettel kedvese szemmel láthatóan flörtölt a Lotus Renault egyik szerelőjével. Vettel ezt nem bírta végignézni, odament és bemosott egyet a szerelőnek, akinek össze kellett varrni a száját! Az incidens után a páros össze is veszett, s nem érdekelte őket, hogy ki hallja mindezt!

Állítólag a párnál már korábban jelentkeztek a bajok, mert a hétvégén Miss Strassberg már nem Vettel sajtósa, hanem Newey személyi asszisztense. Nem sikerült egyenlőre több információt megtudni a párosról, akiket Németországban ’Álompár’-ként tartanak számon. Mindenesetre nyitott szemmel járunk a paddockban, hátha megtudunk a szerelmesekről még több dolgot…”

Döbbenten olvastam végig a cikket. Fogalmam sem volt, hogy a veszekedésünket valaki tegnap hallotta. Erre meg végképp nem gondoltam.

- Még mindig úgy gondolod, hogy nincs miről beszélnünk? – fordult felém Christian komolyan.

- Nem tudom, hogy mit mondhatnék… - hajtottam le a fejem.

- Liz… mi tudjuk, hogy most épp nincs köztetek minden rendben, de ezt a csapat nem engedheti meg magának. – magyarázta türelmesen Adrian.

- Mit vártok tőlem? – néztem rájuk elkeseredve – Mondjak fel?

- Nem! – közölte azonnal Helmut – Szeretnénk, ha egy kicsit szabadságra mennél, amíg elcsitulnak a dolgok. A szerelő fel akarja jelenteni Sebet…

- Jézusom… - suttogtam halkan.

- Liz eszünk ágában sincs eltüntetni. Mi szeretnénk a legjobban, ha rendeződnének a dolgaid Sebbel, de most szabadságra kell, hogy küldjünk… - magyarázta együtt érző Christian is – Értsd meg… nem tehetünk mást…

83. rész

Gina

Napok óta hiába hívtam Lizt, vagy nem volt elérhető, vagy nem volt hajlandó felvenni a készüléket. Seb házához is elmentem már, azonban ott sem találtam soha senkit, és feleslegesen hívtam a barátnőm párját, ő sem volt elérhető. Kimondhatatlanul ideges voltam attól, hogy nem tudtam mi lehet velük és ezt az aggodalmat Kimi is észrevette rajtam. Próbált meggyugtatni, elterelni a figyelmemet erről az egészről, de a törekvéseit nem koronázta siker. Nagyon ki voltam borulva, és a helyzetemet az sem könnyítette meg, hogy az állandó rosszullétek nem akartak szűnni. Reggelente mindig úgy keltem fel, hogy az első utam a mosdóba vezetett, de a napom további része sem volt valami verőfényes, ugyanis hol elfogyott az erőm, és összeestem, hol sírni kezdtem, vagy nevetni kezdtem, teljesen indokolatlanul, és szokatlan módon még olyan ételeket is megettem, amiked eddig nem. A legrosszabb pedig az volt, hogy Kimi parfümének illatát egyenesen meggyűlöltem, holott előtte a lábaim is megremegtek, ha megéreztem ezt. Egyik délután éppen a fürdőszobában rostokoltam, a WC fölé görnyedve, mikor hangfoszlányokat hallottam a nappali irányából. Füleltem egy kicsit, hogy vajon ki jött hozzánk, és amikor felismertem Seb hangját, nagyon megörültem. Összeszedtem magam egy kicsit, megmostam az arcom, és kimentem hozzájuk, hogy a barátnőm felől érdeklődjek tőle.

-Sebastian!-szólítottam meg hirtelen és mit sem törődve azzal, hogy szédölögtem, odasiettem hozzá.-Hála az égnek! Már annyiszor kerestelek titeket, de soha nem vettétek fel, és nem találtalak titeket otthon, amikor mentem.-hadartam el egy szuszra.

-Láttam!-vetette oda félvállról, nekem meg az állam a padlón kötött ki a stílusától.

-És nem lett volna annyi erőd, hogy visszahívj? Már halálra aggódtam magam miattatok!-rivalltam rá düösen.-Mi van Lizzel? Miért nem vette fel a telefont? Jól van? Ugye nem esett semmi baja?-soroltam a kérdéseket.
-Megvan neked is a dolgod, meg nekünk is. Látod itt vagyok és élek!-válaszolta flegmán.

-De én nem ezt kérdeztem Sebastian! Hol van Liz, miért nem jött most Veled?-ismételtem meg a kérdést.

-Mit tudom én, hogy hol van! Nem látod, hogy beszélgetünk Kimivel?

-Először is, te velem ne beszélj így, másodszor, most legkevésbé sem érdekel, hogy az imént még Kimivel társalogtál, harmadszor pedig összevesztetek Lizzel?-nézem rá szigorúan.

-Kérdezd meg tőle, hogy miért lépett le!-vonta meg a vállát.

-Hogy mit csinált?-nyíltak tágra a szemeim.

-Fogta magát, összepakolt és elemet! Szóval ne rajtam keresd a drága barátnődet!

-Mit műveltél vele Vettel? Nekem ne mond, hogy magától ment el, mert ezt nem veszem be! Ismerem már Lizt annyira, hogy tudjam, ő ilyet nem csinál!-ment fel bennem a pumpa a stílusától.

- Én nem csináltam semmit!!! Kérdezd a barátnődet, és különben is nem azért jöttem ide, hogy a téged és a barátnődről szóló kérdéseket hallgassam!!! Kimihez jöttem!!!-vágta oda nekem roppant szemtelenül.

-De Kimi most nem ér rá, és különben is én beszélek!-kiabáltam idegesen.-Megcsaltad őt, vagy mégis mi a fenét mondtál neki Vettel?

- Én ezt nem hallgatom, és nincs jogod kiabálni velem! Ha Kimi nem ér rá, majd keresem Őt!-kiabálta dühösen.

-Hééé, nyugi, ne ordítsatok már!-szólt ránk a párom.-Leena alszik, és nem akarom, hogy a ti kiabálásotokra ébredjen fel!-csitított minket.-Nem igaz, hogy normálisan nem tudjátok ezt megbeszélni?

- Én ezt nem hallgatom, elmegyek! Majd hívlak Kimi! - vett vissza azonnal a hangerőből, s kinyitotta az ajtót, majd az autójához sétált.

-Sebastian!-ment utána Kimi.-Gyere vissza és nyögd ki, hogy mi akarsz, utána meg legyél olyan kedves és normál hangerővel beszéld  meg Ginával a dolgokat!-parancsolt rá kissé erélyesen a finnem.

- Te is kezded? - nézett rá elesetten - Jó, rendben van... fogd nyugodtan a pártját, és nem kell meghallgatnod... - nyitotta ki az ajtót, és beszállni készült.

Ekkor lett végképp elegem, és mit sem törődve azzal, hogy ki hallja és ki nem, egyenesen a némethez robogtam és becsaptam előtte a kocsi ajtaját, még mielőtt be tudott volna szállni.

-Tudod Sebastian! Fogalmam sincs, hogy Liz miért ment el, de teljesen megértem őt. Én sem maradtam volna egy olyan férfi mellett, aki csak hátat fordít a problémáknak, és ahelyett, hogy megbeszélné őket valakivel, eljátssza a sértődött kisfiút és elrohan!-vágtam a szeme közé a lehető legőszintébben.

- Tudod mit Gina??? Pokolian elegem van belőled!! Nem tudsz mást csak nyafogni, és mindenkinek az életébe bele akarsz szólni, holott ha jól tudom egyikőnk sem kért meg rá! Fogalmad sincs, hogy mi történt, hisz mással sem vagy elfoglalva, mint a te is csodálatos életeddel!!! Csak akkor hívod fel Lizt, ha már nem tudsz másba belekotyogni!-ordította magából kikelve, nekem pedig minden mondata után nagyobbra nyíltak a szemeim.

-Seb, álljon meg a menet! Ne beszélj így Ginával, még akkor sem, ha esetleg igazad van…-jegyezte meg Kimi, mire én dühös pillantásokkal illettem őt.

-Mi?? Hogy mit mondtál? Elfogadod, hogy azt mondta, folyton csak nyafogok? És hogy jön ő ahhoz, hogy a Lizzel való kapcsolatomat megkérdőjelezze?! Évek óta vele vagyok, és nem tűröm sem Tőled.....-mutattam Sebre.-sem pedig tőled.-néztem a páromra, hogy ilyenekkel vádaskodjatok!-ordítottam dühösen.

- Nekem ebből az egészből nagyon elegem van! Nem fogom ezt hallgatni, bocs Kimi, de én most elmegyek! - szállt be a kocsiba.

-Persze, menj csak, végre már, hogy…-hirtelen úgy éreztem, hogy kimegy az erő a lábaimból, és forogni kezdett velem minden. Nem tudtam másba kapaszkodni, ezért Seb autójának támaszkodtam, és csak reménykedtem, hogy nem akar elindulni.

-Kimi szedd össze a barátnődet! - parancsolt rá a német - Nem akarok végigmenni rajta! Liz meg is ölne... -suttogta a végét alíg hallhatóan.

-Ne aggódj, nem piszkolom

- Nekem ebből nagyon elegem van! Bocs Kimi, de egyszerűen a csajod elviselhetetlen...   szólt még a  páromhoz, majd nagy port kavarva elhajtott.

-Beképzelt majon....-kiáltottam utána, persze ezt ő már nem hallotta, majd dühösen a lépcsőhöz sétáltam, de ahogy felléptem az első lépcsőfokra, a maradék erő is elszállt a lábaimból.

-Gina!-hallottam még Kimi ijedt kiáltását, aztán minden elsötétült előttem.

Valami nedveset éreztem az arcomon, aztán egy gyengéd simogatást is. Lassan nyitottam ki a szemeimet, és pislognom kellett néhányat, hogy felmérjem hol is vagyok, és mi történt egyáltalán. Kimi mellettem ült, és ahogy felemeltem a fejem, meglepetten vettem észre, hogy Sebastian is ott járkál fel-alá a házunk nappalijában.

-Kimi!-suttogtam, és fel akartam ülni, de ő finoman visszanyomott az ágyra.-Mi történt?-kérdeztem kissé kábám és a tenyeremet a homlokomra szorítottam.

-Veszekedtetek Sebbel, aztán be akartál jönni a házba, de elájultál.-mondta el tömören, nekem pedig kezdtek derengeni a dolgok.

-És ő mit keres most itt?-érdeklődtem, az említett felé biccentve.

-Visszahívtam, mert valakinek vigyáznia kell Leenara, amíg mi elmegyünk az orvoshoz!-magyarázta, nekem viszont magasra szaladt a szemöldököm.

-Hogy hova? Orvoshoz? Mégis mi a fenének?

-Mert már unja, hogy a nyafogás mellett még azt is el kell viselnie, hogy lépten-nyomon összeesel.-dörmögte Seb.

-Téged senki nem kérdezett!-rivalltam rá rögtön.

-Úgy látom, hogy semmi baja nincsen a barátnőcskédnek. Nem tudom, hogy minek kellett idehínod!-zsörtölődött tovább.

-Képzeld el, kivételesen egyet kell, hogy értsek Veld! Minden rendben, teljesen jól vagyok, és fogalmam nincs Kimi miért hívott ide! Semmi szükség nincsen rád, szóval EL IS MEHETSZ!-vágtam a képébe, odaállva elé, majd rácáfolva az imént mondottakra, ismét megszédültem.

-Az Isten áldjon meg!-fogta meg váratlanul a karom, mielőtt elestem volna.-Ne legyél már ennyire önfejű még amellett, hogy rettentően kiállhatatlan vagy! Hallgass végre egyszer Kimire és menj el vele az orvoshoz!-parancsolta mérgesen, de meglepő volt, hogy azért az aggodalmat is éreztem a hangjában.

-Vigyázni fogsz Leenara?-kérdeztem halkabban.

-Attól még, hogy mi leordítjuk egymás fejét, a keresztlányomra még ugyanolyan szívesen vigyázok!-bökte oda szúrósan.

-Kössz!-suttogtam lesütött szemekkel.-Kimi, ha annyira menni akarsz, akkor ne húzd az időt, induljunk!-néztem a Jégemberre.

-Anyuci!-szaladt le Leena a lépcsőn hirtelen.-Hova mentek?-kérdezte, miközben odaszökdellt hozzám.

-Kicsikém, most van egy kis dolgunk Apucival, de sietük haza Drágám! Addig Sebi bácsi vigyáz rád, rendben?-mosolyogtam a kis hercegnőre.

-De Ti hova mentek? Miért mentek? És Szebi báci miért ilyen mérges? És Anyuci te olyan sápadt vagy!-tette a kis kezét az arcomra.

-Drágám, most nincs időm mindent elmagyarázni, de hidd el, velem minden rendben, Sebi bácsi pedig nem mérges, és biztosan szívesen játszik Veled, amit csak szeretnél!-igyekeztem megnyugtatni, de a hangom remegett.

-Szebi báci, Lizy nénit nem hoztad?-fordult  felé a kishölgy. Seb felkapta a fejét, én pedig hirtelen rá néztem. Egy pillanatra összekapcsolódotta tekintetünk, de ő gyorsan elkapta az övét, és lehajolt Leenahoz.

-Most ő…..hát tudod……szóval dolga volt…..úgyhogy, hát most…..nem tudott jönni!-dadogta, majd lesütötte a szemeit.

-Kár, hogy ő nem tudott jönni! Pedig megmutattam volna neki az új babámat!-görbült lefelé a kis szája.

-Majd máskor megmutatod neki Kicsim!-próbáltam őt megvigasztalni, holott ennek semmi alapja nem volt sajnos, mert én sem tudtam semmit a barátnőmről.

-Igaz van Anycinak Kicsim.-simogatta meg Kimi a pofiját, és adott neki egy puszit.-Menjünk, rendben?-nézett rám kedvesen. Lassan bólintottam, aztán az emeletre mentem, hogy összeszedjem a holmimat, átöltözzek és indulhassunk. Semmi kedvem nm volt ehhez az orvoshoz menéshez, de tudtam, hogy Kimit nem tdom erről lebeszélni.

-Na menjünk!-sóhajtottam hatalmasat, miután összekészülődtem és az előtérbe siettem, ahol még gyorsan felkaptam a kabátomat, és a cipőm is felvettem.-Leena, sietünk!-kiáltottam vissza neki a nappaliba.

-Szia Anyuci!-dobált nekem néhány puszit, amitől azt hittem, hogy teljesen elolvadok. Imádtam ezt a hercegnőt, egyre inkább.

-Menjünk Kicsim és tegyünk egyszer s végre pontot ezeknek a rosszulléteknek a végére!-fogta meg a kezemet a párom, és az autóhoz indultunk.

-Tegyünk!-sóhajtottam nagyot, és követtem őt, azonban a gondolataim nem saját magam, hanem a barátnőm körül forogtak.

82. rész

(Liz)

Két napja volt itt a magánnyomozó, s azóta, minden megváltozott. Nemcsak az én életemben, hanem kettőnkében Sebbel. Kerül, és nem szólt hozzám. Tegnap este tetőzte mindezt azzal, hogy a vendégszobában aludt. Teljesen el vagyok keseredve, és úgy érzem, nem fogom ezt a rideg elutasítást tovább bírni. Azt mondta, hogy nem fog semmi megváltozni… mégis minden megváltozott.

Két napja alig ettem valamit, egyfolytában a barna mappát olvasgatom, és folyamatosan sírok. Ginát sem akartam felhívni, hisz megvan neki is a maga baja, a saját élete, nem hiányzik neki még az enyém is. Hisz tudom, hogy végre boldog, és megtalálta azt az embert, aki társa lehet neki egy életen át.

Az utolsó síráshullámomnál lett teljesen elegem, mikor meghallottam odalentről az autó zúgását, és láttam, hogy elment. Ekkor nem csak fájt, amit velem művelt, de mérges is lettem rá. Hisz én nekiadtam mindenemet… úgy látszik neki ez mégsem elég. Elővettem a két hatalmas bőröndömet, és elkezdtem beledobálni a szekrényből a ruháimat. Elég volt! Nem fogok megalázkodni előtte a múltam miatt!

Az összes holmimat összeszedtem a lakásból, nem akartam, hogy bármi rám emlékeztesse Őt. Olyan legyen, mintha itt sem laktam volna. Amikor mindezzel végeztem hívtam egy taxit magamnak, amely majd kivisz a reptérre. Utoljára végigsétáltam a házon, azt akartam, hogy mindez beleégjen az elmébe, mert nem akartam kitörölni ennek a pár gyönyörű szép hónapnak az emlékét. Mindenre emlékezni akartam, és tudom, hogy fogok is, amíg élek…

A gépen mindent elkövettem, hogy tartsam magam, nem akartam, hogy mások is lássák, hogy ki vagyok borulva. A fülembe tettem a lejátszóm hallgatóját, és próbáltam ellazulni. Az elmúlt pár hónap történései kezdtek belekúszni az elmémbe. A találkozásunk, a munka, az Espoo-i túra, az egymásra találás, és a közös életünk kezdete. Azt éreztem vele kapcsolatban, hogy jöhet bármilyen probléma, nehézség bátran szembenézünk majd ketten, együtt. Mégsem így lett. Az első komolyan próbatételnél elbuktunk. Lehet nem is vagyunk/ voltunk egymáshoz valók. A szívem összefacsarodott erre a gondolatra.

Berlinbe érve a lakásba mentem azonnal lepakoltam, majd a boltba, hogy vegyek valamit, hisz a hűtő üres volt. Mindent elkövettem, hogy ne kelljen gondolkodnom. Hazaérve kipakoltam, majd a bőröndjeimből is kiraktam a ruháimat. Ezek után nem tudtam, hogy mit is kezdjek magammal, s gondoltam felhívom Christiant, és értesítem a tartózkodási helyem megváltozásáról.

Nagyon mérges voltam a telefonbeszélgetés után, melyet a főnökömmel kellett lebonyolítanom. Semmi más nem érdekelte, csak az, hogy Sebbel minden a legnagyobb rendben legyen. A második kérdése, hogy mi lesz így a munkámmal? Mondjuk ez számomra is elég jó kérdés… fogalmam sincs, hogy így mi lesz. Nem mondtuk ki kerek perec a szakítást, de számomra egyértelmű. A könnyeim megint utat törnek… nem tudom, hogy alakulhatott így a mi történetünk. Minden olyan szépen indult… túl szépen… túl tökéletesen, és túl varázslatosan. De minden álomból egyszer fel kell ébredni, és nekem ez most jött. Fogalmam sincs, hogy leszek-e még valaha szerelmes, de Sebastiant soha nem fogom tudni kitörölni a szívemből… csak most még túlságosan fáj… nagyon, borzasztóan… fáj…

A lakásban bolyongva rájöttem, hogy mennyire magányos vagyok, és senkim sincs Ginán kívül az életemben. Mindenkinek terhére vagyok… Gináéra is. Ő most boldog, végre megtalálta azt az embert, aki mellett önmaga lehet. Én is így éreztem, de a múltam, amiről nem tehetek semmit, mégis mindent felforgatott… lehet jobb lett volna, ha meg sem születek… ha én is meghalok Anyukámmal együtt… zokogtam… mindenkinek sokkal jobb lenne így. Akkor nem fájna ennyire…

Az ausztráliai futamra is úgy utaztam el, hogy a csapatfőnök két nappal előtte hívott fel, hogy Adrian mellett fogok dolgozni, mert áthelyeztek. Mikor megkérdeztem, hogy Seb kérése volt-e mindez, csak mélyen hallgatott…

Az odautazásom is a csapattal történt, habár mindenki furcsán nézett rám, de próbáltam nem észrevenni. Adrian kedves volt velem, nem kérdezett, elmondta mi lesz hétvégén a dolgom. Ahogy nézegettem a programjaimat, észrevettem, Ő legalább figyelt arra, hogy ne nagyon kerüljek Seb közelébe. Mélyen a szívembe zártam miatta…

Akkor szakadt fel az egész fájdalom ismét bennem, mikor az elszállásolások történtek meg, és szembesültem szerény kis hajlékommal, ami inkább emlékeztetett az intézeti szobámra. Egy apró ablak, és egy fémágy. A szobában, már ha lehet annak nevezni, egyedül laktam. Nem tudtam, hogy ebben is ex barátom keze van, hogy érezzem még jobban mennyire szerencsétlen és magányos is vagyok. A gépen már gondolatban a felmondásomat fogalmaztam, és egyre közelebb kerültem a megíráshoz… Szombaton az időmérő után este olyan történt, amire magam sem számítottam…

Sziasztok! :)

Minden kedves olvasónknak sikerekben gazdag, békés, boldog új évet kívánunk! :) Kimi és Seb győzelmekben és sikeres eredményekben gazdag szezont, rengeteg kockás nacis, vigyorgós, nevetgélős, vidám képet, és sok-sok szép élményt kívánunk! :)

Puszi,

Szabus&Gina

81. rész

Gina

Néhány nappal később, egy napos péntek délutánon Seb és Liz elvitték Leenat moziba, én pedig otthon vártam haza Kimit, ugyanis elugrott valamiért Zürichbe A nappaliban olvasgattam egy női magazint, amikor rezegni kezdett a telefonom az asztalon, jelezve, hogy SMS-t kaptam. A kezembe vettem a készüléket, és olvasni kezdtem az üzenetet. Minden egyes szónál nagyobbra nyíltak a szemeim, és mire végigolvastam, azt hittem, hogy felrobbanok az idegtől. Ekkor hallottm meg az ajtó csukódását. Remek, a legjobbkor ahhoz, hogy „beszélgessünk”.
-Szia Édes! Merre vagy?-hallottam az előtérből a hangját.
-A nappaliban!-feleltem szűkszavúan.
-Szia Kicsim! Ne haragudj, hogy késtem, de még el kellett intéznem valamit!-jött be a nappaliba és meg akart csókolni, de én elhúztam a fejem.
-Ez mégis mit jelentsen?-kérdeztem kiabálva, miközben az orra elé toltam a telefonom.
-Micsoda?-nézett rám nagy szemekkel.
-Olvasd!-parancsoltam rá dühösen. Döbbenten nézett rám, majd tette amit kértem, és mire végére ért, elmosolyodott.
-Most ezzel mi a baj?-kérdezte gyengéden.
-MI EZ A 10000 EURÓ?-ripakodtam rá mérgesen.-Mi ez a könyöradomány?-dobbantottam a lábammal.
-Ez nem könyöradomány, csak a…
-Na idefigyelj Kimi Räikkönen! Most jól vésd bele az agyadba, hogy nem vagyok rászorulva a pénzedre! Megértetted?-kiabáltam teljesen kikelve magamból.
-Babám!-fogta a kezei közé az arcomat.-Ez nem könyöradomány, hanem a te pénzed!-mosolygott rám kedvesen.
-Milyen pénzem?-nyíltak tágra a szemeim.
-Az a pénz, amit a szponzoroknak kellett kifizetned miattam.-mosolygott rám, és a kezei közé fogta az arcomat.
-De Kimi…
-Csss…-tette a mutatóujját a számra.-Nincsen de, nincsenek kifogáok, ez a te pénzed és fogadd el kérlek, mert ezért te dolgoztál meg, és nem érdemled meg, hogy miattam megfosszanak ettől.-cirógatta meg az arcom.
-Kimi!-pityeredtem el.
-Mi a baj Kicsim? Miért sírsz?-nézett rám gyengéden.
-Nem sírok!-ráztam meg a fejem, de a könnyeim már záporoztak.-Kimi, én olyan hülye vagyok! Ne haragudj!-borultam a nyakáa zokogva, ő pedig megölelt és simogatni kezdte a hátam.
-Ne sírj, nincs semmi baj. És nem vagy hülye, csak kicsit sok minden volt mostanában és érzékenyebb vagy! De nincs semmi baj, most már minden rendben van!-súgta a fülembe kedvesen.
-Ne haragudj!-hajtottam a fejem a vállára.-Köszönöm, hogy még mindig kitartasz melettem, és nem dobtál még ki, amiért ilyen hisztis liba vagyok.-szipogtam.-Szeretlek!-csókoltam meg óvatosan, ő azonban elmélyítette a csókunkat. Olyan sok dolog volt mögöttünk, igazán most nem is volt időnk egymásra, ezért már nagyon hiányzott a párom, testileg és lelkileg is, így nem haboztam sokat. A kezemet a pólója alá csúsztattam és gyengéden simogatni kezdtem a hátát. Elhúzódott tőlem egy pillanatra és meglepetten pislogott.
-Ne nézz így!-szóltam rá viccesen.-Kívánlak!-súgtam érzékien a fülébe, és finoman megharaptam a fülcimpáját, mire egy elfojtott nyögés morjalott fel a mellkasából.
-Olyan gyönyörű vagy!-simogatta a fenekemet, a combjaimat, aztán a felsőm alá nyúlt és elkezdte lehúzni rólam. Felemeltem a kezeimet, hogy segítsek neki, de a csókolózást nem hagytuk abba, sőt egyre jobban belemerültünk.
-Kimi…-sóhajtottam fel hangosan, ahogy csókolgatni kezdte a nyakam, majd a kulcscsontom, és aztán a melleimet is. Hirtelen a karjaiba kapott, és elindult velem a lépcső felé, de továbbra is szenvedélyesen csókolt, szíttva bennem az így is lobogó tüzet. A szobába felérve, a lábával becsukta magunk után az ajtót, az ágyhoz vitt, óvatosan lefektetett rá, ő pedig fölém hajolt.
-Szeress engem Kimi, szükségem van rád!-suttogtam a fülébe vágytól fűtött hangon, ő pedig nem váratott tovább, mohón megcsókolt, és ezzel egy csodálatos délután vehette kezdetét…