23. rész

(Liz)

A karácsony két napja gyorsan suhant el mellettünk. Kimentünk a karácsonyi vásárba, de olyan volt, mintha bújócskán lettünk volna. Sokat nevettünk, mert Seb folyamatosan „rejtőzködő üzemmódban” volt.  Ittunk forró csokit, ettünk csokis perecet, vettünk egy csomó nyalókát, meg édességet. Seb a zsebeit megtömte, mindenféle nyalánksággal. Belegondoltam egy röpke pillanatig ehhez mit szólna Tommi… a mosolyomat el kellett rejtenem… olyan volt, mint egy ovis…

Hamar eljött az utazás napja is. Reggel Seb elég komor és szótlan volt. Nem erőltettem a kettőnk közötti kommunikációt, mert tudtam a rossz kedvének az okát. Tegnap este beszéltem Ginával telefonon…

- Szia Gina, mi újság?Jól vagy? Vagyis vagytok? - érdeklődtem óvatosan.

- Szia Liz. Annyira jó hallani a hangod. – sóhajtott hatalmasat. – A helyzet itt Espooban nem a legrózsásabb. A sajtó állandóan a ház előtt ólálkodik, s nem győzöm elküldeni őket…

- Nem lehet könnyű neked. – feleltem szomorúan.

- De Kiminek és a családjának még nehezebb. – sóhajtott nagyot. – Tudod, sokszor nem tudom, hogy mit mondjak nekik. Kimi… ahogy elnézem, teljesen össze van omolva. Tegnap megkért, hogy maradjak náluk.

- Hogyan? – lepődtem meg.

- Megkért, hogy ne menjek hotelbe, hanem maradjak náluk. Talán a kettőnk kapcsolata is kezd normális mederbe kerülni, legalábbis remélem. Habár sokat nem tudtam aludni éjszaka, de képzeld benéztem hozzá, és rémálma volt…

- Szegény… teljesen megértem…

- Figyelj Liz! Arra jutottam, hogy nekem megvan még a szobafoglalásom a hotelben. Nem akartok inkább holnap Espooban aludni, s másnap indulni haza?

- Hát nem tudom. Ezt meg kell beszélnem Sebbel is. Az csak egy szoba, ugye? – kérdeztem félve.

- Ha arra gondolsz, szerintem Herr Vettelnek nem lesz kifogása, hogy veled töltse az éjszakát… - fogalmazott szerintem direkt kétértelműen barátnőm.

- De mi nem… szóval mi nem is… - dadogtam.

- Értem én, nem kell itt a rizsa. – nevetett. – Most azonban mennem kell. Akkor holnap találkozunk, de vigyázzatok magatokra.

- Rendben van Gina. Akkor holnap. Szia…

Megint Mannheimbe mentünk, de most Melanie és a barátja Brandon vitt minket. Már inkább bele sem gondoltam, hogy öt napon belül harmadszor ülök repülőn. Még a végén törzs utas leszek. Habár, amint beindul a szezon Sebnek az év háromnegyedét repülőn fogjuk tölteni. Úgyhogy szoros és meleg kapcsolatot fogok ápolni a légitársaságokkal.

Christian Horner elintézte nekünk, hogy a csapat magángépe, amivel hazajöttünk, ismét a rendelkezésünkre álljon, csak egyet kért, hogy ne legyünk feltűnőek. Nem akarja, hogy ez egy szenzáció legyen a médiának. Így is elég bajuk van Kimiéknek, nem kell ezt még jobban mindezt fokozni.

A gépen Seb nem szólt egy szót sem. Láttam rajta, hogy el van mélyedve a gondolataiba, s nem akartam megzavarni. Abban maradtunk, hogy ma éjszakát Espooban fogjuk tölteni, ezzel elfogadva barátnőm ajánlatát, s csak holnap indulunk vissza. Én is egy ablak mellett foglaltam helyet, úgy, mint Seb, de azért szemmel tartva Őt, s halvány mosolyra húzódott a szám, amikor eszembe jutott a tegnap esti beszélgetésünk…

Már épp készülődünk a lefekvéshez, amikor eszembe jutott, hogy még nem is beszéltem vele Gina ajánlatáról. Az esti dolgaink lassan már rituálénak számítanak nálunk, így megvártam, amíg kényelmesen elhelyezkedik az ágyon, s kinyújtja felém a karját, hogy foglaljam el a helyemet, a mellkasán, s belekezdtem…

- Ma felhívott Gina…

- Igen? Kimi hogy van? Habár tagnap is meg ma is beszéltünk…

- Hát elég rosszul. Azaz igazság, hogy a finn barátod rábeszélte Ginát, hogy maradjon náluk, amíg Espooban tartózkodik, így az a szoba, amit foglalt magának szabad. Felajánlotta, hogy esetleg… nekünk… szóval érted… - dadogtam pironkodva.

- Szóval felajánlotta a szobát nekünk, ugye? – kérdezte mosolyogva.

- Iiigen… - pirultam el.

- De ha jól értem csak egy szoba van, egy ággyal, ugye? – kérdezte egy kaján mosollyal.

- Iiigen…

- Oké, felőlem rendben van, de egy feltétellel…

- S mi az? – néztem rá nagy szemekkel.

- Ha együtt alszunk…

Espooba érve leszálltunk a gépről, s bérelt autó már ott várt minket. Christian mindent elintézett nekünk, majd ne felejtsem el megköszönni neki. A csomagokat bepakoltuk hátra, s iránynak vettük a szállodát, hogy egy kicsit felfrissülhessünk, s átöltözhessünk.  A szállodába érve, ami inkább egy aprócska kis hotel volt, elfoglaltuk a szobánkat. A recepción a hölgy nagyon barátságos volt, nem kérdezett feleslegesen. Az én nevemre vettük ki a szobát, hogy senkinek se legyen semmi feltűnő. Ezzel is teljesítjük Christian kérését, hogy láthatatlanok legyünk.

A temetőhöz évre alig találtunk parkolóhelyet. Seb szemüveget és sapkát is vett fel. Bíztunk abban, hogy legalább ezen a szent helyen, békén hagyják a gyászolókat. Kiszálltunk az autóból, s egy kicsit szállingózott a hó. A kabátomhoz tartozó csuklyát a fejembe húztam, hogy a hajam ne ázzon el. Seb odalépett hozzám, és megfogta a kezem. Ránéztem, s az arcán egy aprócska mosoly suhant át, de mindez egy röpke ideig tartott. A keze olyan puha, és meleg volt, míg az enyém annyira hideg. Az ujjainkat összefűzte, és a zsebébe mélyesztette őket. A kesztyűmet a hotelben hagytam, így a másikat a saját zsebembe tettem.

Kimi, a nagy Jégember, csak állt ott a koporsó mellett, és nézte a feliratot. Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni, egyedül csak a fájdalommal teli tekintete árulkodott a lelke legmélyén dúló hatalmas viharról. Ránéztem Seb arcára, amit a szemüveg elrejtett, de a száját egy vonallá préselte össze, s tudtam, hogy a könnyeit próbálja meg visszanyelni. Megszorítottam azt a kezét, mely a zsebében volt, s odabújtam hozzá.

A szertartásból nem értettem semmit, mert az egész finn nyelven zajlott. A pap mondta a szöveget, az emberek pedig, mint a szobrok álltak az egyre sűrűbb hóesésben, nem mozdult senki sem. Síri csend honolt a tömegben, így még szívszaggatóbbnak tűnt, mikor egy-egy eddig elfojtott keserves zokogás hangzott fel valamelyik fájdalommal teli szív gazdájától. A sajtó képviselőit nem láttam a temetőben, fogalmam sincs, hogy mindezt Gina, miképp intézte el, de az bizonyos, hogy nagyon sok munkájába kerülhetett. Seb a szertartás alatt, sokszor simogatta meg a kezemet, amely a zsebében volt. A temetés vége felé már nem igazán éreztem a lábaimat, mert nagyon hideg volt.

Kimi viszont, meg sem mozdult, fel sem nézett. A szemeivel kitartóan szuggerálta a koporsót, mint aki azt várja, hogy az édesapja felkel onnan. Talán még fel sem fogta igazán, hogy az édesapja örökre eltávozott közülük. A szemeit sokszor, pár percre becsukta, mélyeket lélegzett, de többet nem mutatott. Tudtam, hogy próbálja tartani magát, igyekszik támasza lenni a családjának, különösen az édesanyjának, és azt hiszem, volt benne egy nagyfokú büszkeség is, amely nem engedte neki, hogy az érzelmeit hagyja elhatalmasodni maga felett. Ahogy ránéztem, a szemeiből csak ürességet olvashattam ki, az arca apró pici rezdülései pedig elárulták, hogy mennyi erőt követel tőle az, hogy megpróbálja visszatartani a fájdalmat, amely a lelke mélyét nyomja…

Ginán láttam, hogy sokszor felejti a pillantását Kimin, és aggódást véltem felfedezni abban a mélybarna szempárban. Láttam, hogy kicsordult néhány könnycsepp a szeméből, amelyet gyorsan letörölt az arcáról, hogy ne lássa meg senki, de ahogy Kimi, ő is erős akart maradni. Biztos támasz, akire bármikor bátran lehet számítani.  Nem akart tolakodó lenni, ezért nem furakodott oda a család mellé, csak csendes szemlélője maradt az eseményeknek, kicsit hátrébbról, de észrevettem, hogy legszívesebben Kimi mellett lett volna…

A szertartás végeztével az emberek lassan elindultak a temető kapuján át, a parkoló felé. Mire beültem az autóba, már úgy éreztem, hogy minden tagom teljesen átfagyott. Seb feltűnően nagyon szótlan volt. Sokáig ültünk csendben, az autóban, vártuk, hogy egy kicsit meginduljon a forgalom. Ő viszont végig a távolban, a sír mellett álldogáló barátját figyelte aggódó tekintettel. A kezemet, ami teljesen átfagyott, az övére csúsztattam. Ahogy rám nézett, halványan elmosolyodott.

- Menjünk vissza a hotelba, mert a végén még megfázol. – indított, s célnak vettük a hotelt, magukra hagyva a barátainkat…