25. rész

Gina

Hosszú óráknak tűnő percekig ültem ott az ágy szélén, szorosan magamhoz ölelve Kimit, míg el nem húzódott tőlem és fájdalmas tekintettel nézett rám.

-Feküdj le kérlek, szükséged van a pihenésre!-mondtam halkan és megpróbáltam őt finoman visszanyomni fekvő testhelyzetbe, de nem hagyta, inkább fogta magát és kicsit arrébb húzódott, majd az ágyra, utána pedig rám pillantott. Hezitáltam kicsit, de aztán egy nagyot sóhajtva odaültem mellé.

-Valószínűleg most te sem lennél itt, ha akkor régen Apa nem indít el az autóversenyzés rögös útján.-váratlanul beszélni kezdett, én pedig türelmesen hallgattam őt, a világért sem szerettem volna félbeszakítani.-Mindent neki köszönhetek! Mindent!-ismételte meg a szót.-Ha nem támogatott volna, akkor nem itt tartanék. Én voltam az ő kicsi fia, aki mindig csak a versenyzésre tudott gondolni, akinek a szeme előtt csak egy cél lebegett, a győzelem. Alig volt pénzünk, fürdőszobára nem tellett és szinte egyik napról a másikra éltünk, még úgy is, hogy apa éjjel-nappal keményen dolgozott. Fáradt volt és túlhajszolt, ám mégis volt energiája egy kicsi gokartot építeni nekem. Ez volt az, amivel az első versenyeimen részt vettem. Mindig ott volt velem, szurkolt nekem, olyan instrukciókat adott, amik még most is hasznosak számomra. Amikor kamaszként úgy döntöttem, hogy elköltözök, a támogatásáról biztosított és megígérte, hogy mindig ott fog állni mögöttem. Ez így is volt. Velem tartott néhány tesztre, együtt örült velem a győzelmeimnek, és vigasztalt, ha elcsüggedtem egy-egy rossz eredmény miatt, amikor pedig ott álltam már a Forma-1 küszöbén, ő  megpróbált mindent elkövetni annak érdekében, hogy bekerülhessek a „királykategóriába”. Kifizette azt a rengeteg pénzt azért, hogy megkaphassam a szuperlicence-t, és 23 együléses autóban futott verseny után ideiglenes engedéllyel bekerülhessek a Forma-1-be. Soha nem felejtem el az arcát, amit akkor láttam, mikor kiszálltam az autóból az első versenyem után. Odajött hozzám, és szorosan magához ölelt. Emlékszem azt mondta nekem:

Büszke vagyok arra, hogy ilyen fiaim vannak mint te és Rami, akik képesek bebizonyítani, hogy még a romokból is fel lehet építeni egy csodálatos palotát. És meglásd fiam, egy szép napon majd teljesül az álmod, és világbajnok leszel. És akkor majd jussanak eszedbe a szavaim Kimi.  Abban a pillanatban, mikor 2007-ben a Brazil Nagydíjon a fülemre mondták, hogy világbajnok vagyok apa szavai derengtek fel az emlékezetemben. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor teljesült az álmom, amikor Kimi Räikkönen végre felért a csúcsra. Szerettem volna megölelni apát, és megköszönni neki, hogy mindig kitartott mellettem, hogy még akkor sem adta fel a reményt, amikor én már azt hittem, hogy mindennek vége, és hogy a végsőkig harcolt értem. Ha ő nem lett volna ilyen elszánt és messzemenőkig kitartó és erős, akkor én már összeroppantam volna és nem sikerült volna beteljesítenem az álmomat.-suttogta az utolsó mondatot, aztán elhalkult és csendesen nézett maga elé. Szerettem volna valami okosat mondani, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék, úgy éreztem, kevés vagyok én ahhoz, hogy ebben a helyzetben valami bíztatót szólhassak neki. Nem akartam, hogy lássa, sírtam, így gyorsan letöröltem az arcomon végigfolyt könnyeket.

-Mindig csodáltam őt, felnéztem rá, amiért a végsőkig kitartott, harcolt értünk és a sikereinkért, és amellett, hogy segítette az autóversenyzői pályánk alakulását, gondoskodó apuka és hűséges férj is volt, akire anya mindig számíthatott, akire támaszkodhatott, bármi történt is. Volt olyan, nem egyszer, hogy kamaszként azt hittem enyém az egész világ, és hogy megtehetek bármit, amit csak akarok, ám ilyenkor ő mindig visszahozott a valóságba, és felvilágosított arról, hogy a sikerek nem csettintésre születnek, azokért keményen meg kell dolgozni. Megtanított alázatosnak és a munkánk iránt elkötelezettnek lenni. Édesapa ettől többet nem tehet meg  a gyerekeiért, amit ő megtett Ramiért és értem. És én mivel háláltam meg neki ezt a felbecsülhetetlen tudást és tapasztalatot? Mivel?-emelte fel egyszeriben a hangját.-Soha semmit nem tudtam neki megköszönni, semmivel nem tudtam meghálálni azt a rengeteg törődést. Csak szégyent hoztam a nevére  az újságokban megjelenő féktelen bulizásaimról készült képekkel, az ivászattal, meg a nőügyeimmel. Soha nem lehetett büszke rám, hiszen a futamgyőzelmek mit számítottak, ha egyszer olyat életvitelt folytattam ami nem volt méltó a családom nevéhez?!

-Kimi, Kimi elég már!-hallgattattam el hirtelen.-Mégis miket beszélsz?-kérdeztem felzaklatottan és a szemébe próbáltam nézni, de ő elfordította a fejét.-Nézz rám Kimi!-szóltam rá kicsit erélyesebben, aztán a kezeim közé fogtam az arcát, kényszerítve ezzel őt arra, hogy a szemembe nézzen.-Édesapád mindig nagyon büszke volt rád, és még most is az. Csodálatos fiúkat nevelt fel. Olyanokat, akik becsületes, kemény, szívós férfiak lettek, akik soha nem hátrálnak meg semmitől, és beteljesítik az álmaikat. Apukád láthatta hogy a pályád hogy ívelt felfelé, hogy milyen kimagasló eredményeket értél el még a megfelelő műszaki háttér hiányában is, és biztos vagyok abban, hogy az egyik legnagyobb boldogság volt számára, hogy láthatott téged világbajnokságot nyerni!-magyaráztam neki szenvedélyesen és immáron sírva.-Az életét arra tette fel, hogy titeket boldognak és sikeresnek láthasson. Te megköszöntél neki mindent a tetteiddel, és a szereteteddel!-suttogtam a mondat végét és a tenyeremet a szíve fölé helyeztem.

-Egy élet se lenne elég ahhoz, hogy meg tudjam hálálni neki azt, hogy a helyes irányba terelgetett, és olyan kevésszer mutattam ki felé az érzéseimet. Pedig annyira szeretem őt!-emelte fel a hangját, és dühösen beleütött az ágy matracába. Nem tudtam mást tenni, csak szorosan magamhoz ölelni őt.-Miért kellett elmennie? Miért?-suttogta remegő hangon és megint úgy kapaszkodott belém, mintha az utolsó szalmaszál lennék, ami megtarthatja őt. Az egyik kezemet hátranyújtottam, és ahogy megsimogattam az arcát, éreztem, hogy az ujjamra cseppen valami, a könnye. Egy pillanatra behunytam a szemeimet és hálát adtam az égnek, hogy végre sikerült elérnem, hogy Kimi megnyíljon, és reméltem, hogy így talán ki tudja adni magából a lelke mélyén lakozó mérhetetlen fájdalmat.

-Css, nincs semmi baj! Sírj csak!-suttogtam a fülébe gyengéden, aztán megpusziltam az arcát és elkezdtem simogatni a hátát, bízva abban hogy ettől majd megnyugszik.

-Annyira hiányzol Apa, annyira hiányzol! Bárcsak itt lennél most velem!-zokogta keservesen és a vállamba fúrta az arcát. Olyan fájdalommal teli volt a hangja, és úgy szorított magához, olyan segélykérően, hogy nekem is, újra kicsordultak a könnyeim. Nekivetettem a hátam az ágy támlájának, aztán Kimi fejét odahúztam az ölembe és tovább simogattam az arcát, a hátát, és néha-néha a tincsein is végigsiklottak az ujjaim. A hangos zokogás idővel csendes sírássá szelidült, majd picit később a légzése is normalizálódott, álomba sírta magát. Még egy lágy puszit adtam az arcára, és betakargattam őt. Lekapcsoltam a pislákoló fényű éjjeli lámpát, majd a szemeimet behunyva a falnak támasztottam a fejem, és bízva egy szebb holnap eljövetelében, én is megpróbáltam elaludni……