54. rész

(Liz)

Egy hónap csak úgy elszaladt mellettünk, szinte észre sem vettem, ha nem szembesülnék minden egyes nap a naptárral. Sok mindenen vagyunk túl, kezdve a munkával. Januárban egy nem várt címlap kissé borzolta a kedélyünket, de Gina mindent elrendezett, hála neki, mielőtt a sajtó kiszagolhatta volna, hogy mi is van köztem és Seb között. Megegyeztünk abban, hogy most még nem fogjuk nagydobra verni, hogy együtt vagyunk. Párom szerint nem csak őt, hanem engem is szétszednének a futamok alatt, s ez egyikünknek sem tenne majd jót. Beleegyeztem az inkognitóba, azonban a csapat tudja az igazat. Sebnek az első dolga az volt amikor a gyárba értünk, hogy közös szobát kért nekünk. Christian és Helmut csak mosolyogtak rajtunk, Sebbel meg közölték, hogy szálljon le végre a rózsaszín felhőről a munka talajára. Aznap nem is szólt a két férfihoz… mondhatni kissé durcás lett…

Egy dolgot azonban nem tudtak mondani nekünk. Mégpedig azt, hogy mindig egymás nyakán lógtunk volna. Mind a kettőnknek épp elég munkája volt napközben ahhoz, hogy este a kiérdemelt pihenőnket kettesben tölthessük el.

A sajtó munka egy pilóta mellett nem épp leányálom, ez kiderült nekem így az első tanuló-hónapom alatt. Reklámfilm-forgatás, fotózások, interjúk, tévés szereplések… szó, mi szó mélyvízbe dobtak. Seb sokat segített nekem, s mindez nagy hasznomra volt, hisz másra nem számíthattam csak saját magamra.

Úgy döntöttem, hogy mára befejezem, mert a szemeim már égtek a folyamatos monitor előtti munkától. A pillantásom az órára kúszott, s láttam este hét van. Kikapcsoltam a számítógépet, s elindultam, hogy megkeressem a Páromat az épületben. Útközben Tommival találkoztam, aki közölte velem, hogy Guillel van a szimulátorban, így a büfé felé vettem az irányt. Vittem fel mind a kettőnknek enni, majd írtam Sebnek egy üzenetet, hogy a szobánkba várom vacsorával. Lezuhanyoztam, s mire végeztem Seb is megérkezett. Követte példámat a fürdőbe, majd kettesben elfogyasztottuk a vacsorát. Már az ágyban tévéztünk összebújva, mikor megszólalt…

- Gondolkodtál már azon, amiről beszéltünk? – nézett rám csillogó szemekkel.

- A szülő dolgon? – fordultam felé, s ő bólintott egyet. – Nem tudom… vagyis ne értsd félre, szeretném tudni, hogy kik ők, csak…

- Félsz. – simogatta meg az arcomat.

- Igen… - néztem félre.

- De nem kell találkoznod velük, hisz erről is beszéltünk. – simogatott tovább, s az arcomat az övé felé fordította, s kényszerítette, hogy a szemébe nézzek.

- Tudom… - néztem mélyen a szemébe, s szorosan hozzábújtam.

- Nem akarok semmit erőltetni Kicsim, ez a te döntésednek kell lennie. Ha szeretnéd tudni kik azok, akkor mindet el fogok követni, hogy ez kiderüljön, de csak számodra. Ha nem akarod ezt az egészet, akkor azt is tiszteletben fogom tartani, és többet nem fogom felhozni a témát. – szorított magához.

- Az intézetben sokszor gondoltam arra, hogy milyen lehet családban élni, szülőkkel és testvérekkel együtt felnőni. Annyira magányos, és elkeseredett voltam akkoriban. – szorosan ölelt magához és apró-pici csókokkal borított be.

- Most már itt vagyok melletted, és szeretlek. Nem vagy egyedül. – fogta kezébe az arcomat.

- Tudom – néztem rá lágyan – én is szeretlek téged. Az én életemben te vagy a csoda. Amikor ismét találkoztunk… nem tudom elmondani milyen volt, mintha újra élni kezdtem volna… érezni… - nagyon lágyan megcsókolt, mint egy kincset, úgy vigyázott rám.

- Nem akarom, hogy úgy érezd, rád akarom ezt erőltetni. Csak egy lehetőségnek akarom kínálni számodra, amivel ha akarsz, élsz, ha nem, akkor sem fog semmi megváltozni kettőnk között.

- Ha én úgy döntök, tudni akarom… akkor ők attól még nem fognak minderre rájönni… igaz? – néztem rá félve.

- Te döntöd el, hogy meg akarod-e ismerni őket, vagy sem. – simogatta az arcomat. – Nálad van a lehetőség, hogy tudni akarod-e miért hagytak el annak idején.

- El sem tudod képzelni, hogy ez milyen nehéz. Ugyanakkor ott van az is, hogy lenne jó pár kérdésem… amire csak ők tudják megadni a válaszokat. De nem tudom, hogy tudni akarom-e egyáltalán. – merengtem el.

- Egyet ne felejts el. – nézett rám elszántan – Bárhogy is alakul, bárkik ők, mindez nem fogja megváltoztatni azt, hogy szeretlek, és veled akarok lenni.

- Az életem nagy ajándéka vagy. – csókoltam meg lágyan. – Szóval van egy ilyen alak, aki ilyenekkel foglalkozik?

- Igen. Segít megtalálni a vérszerinti szülőket. – simogatta a hátamat.

- Szeretném, ha az enyémeket is megtalálná, de kérlek… nem akarom, hogy ezt kettőnkön kívül bárki megtudja.

- Még Ginának sem mondod el? – kerekedtek ki a szemei.

- Egyenlőre nem, majd talán, ha tudom kik. Szeretném, hogy ez kettőnk titka legyen. – néztem mélyen a szemébe.

- Rendben van Kicsim, ahogy szeretnéd. – csókolt meg. – Jut eszembe! Kimi hívott, hogy holnap este, miután kipakoltunk vár minket egy kis összejövetelre…

- Összejövetel? Kiminél ez mit takar? – néztem rá gyanakodva.

- Iszogatás, és pár barát, ennyi, nem több.

- Alkohol és tesztoszteron, értem én. – ő meg nevetett. – Azért remélem, nemcsak ketten leszünk Ginával lányok… habár, ahogy Kimit ismerem, előfordulhat…