39. rész

(Liz)

A gépről leszálltunk, s bepakoltunk a kocsikba. Észrevettem, hogy Seb kerül, mondjuk elég feltűnően ténykedte mindezt, mert a vége az lett, hogy vele mentek a szülei és az öccse Fabi, én pedig Melanieval és Brandonnal. Ahogy elindultunk Melanie hátrafordult hozzám.

- Mi történt köztetek? – nézett rám kíváncsian.

- Őszintén, fogalmam sincs. – rántottam meg kissé elkeseredetten a vállamat.

- De valaminek csak kellett történnie, hogy Seb még fel sem ajánlotta, hogy menjetek egy kocsival, hanem anyuékat tuszkolta be magához, téged meg szépen kihagyott belőle? – kötötte az ebet a karóhoz.

- Nem tudom Mel… - sóhajtottam nagyot.

- Liz, ismerem az öcsémet és látszik rajta, hogy valami nincs köztetek rendben. Tudok segíteni? – kérdezte kedvesen.

- Mel… egyszerűen nem értem Őt. – néztem rá kétségbe esve.

- De Liz, mégis mi történt? Veszekedtetek? – próbálta kitalálni a bajom forrását.

- Nem. – adtam meg a választ gyorsan.

- Akkor? Valaminek csak történnie kellett? Liz én nem akarok kíváncsiskodni, hanem segíteni szeretnék. – nézett rám bátorítóan.

- A gépen azt mondta, hogy együtt fogunk lakni… - adtam meg a választ Seb szerintem vélt problémájára.

- És te ettől félsz. – nem kérdezte, egyszerűen mondta.

- Rátapintottál a lényegre. – néztem rá szomorúan. – Pár napja vagyunk együtt és nekem ez még… - gesztikuláltam nagyokat kínomban.

- Gyors. – fejezte be helyettem, s én egy aprót bólintottam rá. – És ezt megmondtad neki?

- Még időt sem hagyott rá. Egyszerűen otthagyott. – éreztem, hogy a torkomban egyre nagyobb lett a gombóc. A sírás fojtogatott. Hogy lehetséges az, hogy valaki még csak pár napja az életed része, mégis a hiánya felér egy kínzással?

Brandon egy gyönyörű ház udvarába kanyarodott be. Kavargó érzésekkel ültem az autóban. Mel rám pillantott, mire észbe kaptam, hogy ki kellene szállni. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a család többi tagjának fürkésző pillantásait, így csak az előttem álló látványra összpontosítottam. Ahogy kiszálltam az autóból, egy röpke másodpercre találkozott a pillantásunk Sebbel. Megbánás és fájdalom tükröződött belőle. Egy röpke mosolyt küldtem felé, ő azonban ekkor már Fabira figyelt. A könnyeimet próbáltam visszanyelni jelenleg még sikeresen. Seb mindenkit beterelt a házba, én azonban még Brandonnal a kocsi mellett álltam, s a bőröndömmel szerencsétlenkedtem. Nem is figyeltem rá, nem akartam tudni, hogy mennyire semmibe vesz. Sikerült Brandonnak kiszednie a csomagokat, és mi is elindultunk befelé…

A nappaliba érve, csak kapkodtam a fejem. A fa mindenhol megtalálható volt. A többiek már nekiálltak felhordani a csomagjaikat, én inkább körbenéztem egy kicsit. Az első ajtón, amit megláttam lassan, komótosan besétáltam rajta. Nem tudtam, hogy most mi lesz kettőnkkel, hogy egyáltalán fel kellene-e mennem a közös szobánkba. Összeszorult szívvel gondoltam az Espoo-i kirándulásunkra, hogy akkor azt mondta ki se enged majd onnan… lehet, hogy most be se enged…

A konyha nagy és barátságos volt, fa és világos színek, ez a kettő olyan összhangot adott, mely azt sugallta minden centiméteren, hogy otthon. Középen egy nagy asztallal, és hozzá tartozó székekkel. Végighúztam az ujjamat az asztal lapján, mely tükörsima volt. Az ablakhoz léptem, mely egy hatalmas kertre nézett. A nap épp lenyugvóban volt. A látvány leírhatatlanul gyönyörű volt, ahogy az a fénylő égitest vörösre festi a horizontot. Annyira elbambultam, hogy észre se vettem mikor valaki mögém lépett.

- Liz… - szólalt meg mögöttem, mire én megfordultam, s a szívem hatalmasat dobbant.

- Seb! A frászt hoztad rám! – kaptam a szívemhez, és dőltem neki a pultnak.

- Nem akartalak megijeszteni. Sajnálom… sajnálom, hogy felkaptam a vizet. – nézett rám könyörgő tekintettel. – És tudom, hogy bántottalak. Én… - de nem tudta befejezni, mert az ujjamat a szájához tettem.

- Shhh… ezt nem itt és nem most fogjuk megbeszélni. Mind a ketten hibásak vagyunk. – simogattam meg az arcát.

- Szeretlek Liz. – ölelt meg azonnal, és belecsókolt a nyakamba, amitől megborzongtam.

- Én is téged, te ovis. – nevettem el magam, mire ő is elmosolyodott.

- Gyere velem, megmutatom a hálónkat. – lépett távolabb, de a kezemet nem engedte el.

- A bőröndjeimet fel kell vinnem. – akartam az ajtó felé indulni, mire megállított.

- Már fenn vannak. Felvittem őket a helyükre…

Lassan sétáltunk fel, kéz a kézben az emeletre. A lépcsők, és a korlát is fából volt, a falak itt is krémszínűek. Minden egyszerű, mégis otthonos. Az emeletre felérve egy folyosóra értünk, ahonnan ajtók nyíltak szobákra. Mi a folyosó végére sétáltunk, és Seb lazán kinyitotta az ajtót. Egy elefántcsontszínű szobába értünk, melynek közepén egy hatalmas franciaágy volt. A bútorok sötétbarnák, akárcsak a padló, melyen világosbarna szőnyegek voltak elhelyezve. Sebre néztem, aki végig az arcomat fürkészte, mióta kitárta a szoba ajtaját.

- Tetszik? – nézett mélyen a szemembe.

- Nagyon szép, és otthonos. – mondtam meg nyíltan.

- Örülök, hogy tetszik. – mosolyodott el végre őszintén. – Gyere beljebb, még nem is láttál szinte semmit.

A fürdőbe húzott, ahol egy hatalmas sarokkád volt, és legalább egy kétszemélyes zuhanyzó. A falakon kék színű csempék voltak, melyek egészen a plafonig voltak rakva. A tekintetem újra és újra a hatalmas kádra és zuhanyzóra kúsztak, s belepirultam a saját képzeletem által kreált képekbe.

- Miért pirultál el? – nézett rám, s a fejemet felé fordította, s kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Hogy én? – pirultam el még jobban, és tekintetem újra a kád és a zuhany között ingázott. Azt hiszem Sebnek egyből leesett, ahogy követte a pillantásom.

- Ó… már értem. – húzott közel magához, úgy, hogy az ajkunk már összeért. – Kipróbáljuk mindkettőt… lehet akkor is belepirulsz majd…