43. rész

Gina 

A Helsinkiből Berlinbe vezető út hosszú volt, ráadásul nem aludtam már majdnem egy napja, ennek ellenére nem bírtam álomra hajtani a fejem. Csak a történteken kattogott az agyam és a kérdőjelek tucatjával sorakoztak a fejemben. Egyszerűen nem értettem, hogy miként omolhatott össze ilyen gyorsan és hirtelen az lerombolhatatlan szilárdságúnak hitt vár, amely ez alatt a néhány nap alatt körbevett minket minden rossztól. A gondolataim az elindulásom előtt írt levélre terelődtek, és felderengtek az emlékezetemben a soraim, amelyet már talán olvas a címzettje, miközben én hazafelé tartok Berlinbe.

„Kedves Paula!

Kérem ne haragudjon rám, amiért ilyen váratlanul és búcsúzás nélkül hagytam ott Önöket, de sajnos közbejött valami otthon, és sürgősen haza kellett sietnem! Hálásan köszönöm az elmúlt majdnem egy hetet, a példátlan vendégszeretetüket, a remek programokat, és azt is, hogy már az első pillanattól fogva engedte, hogy betekintést nyerjek egy rendkívüli család életének egyik legnehezebb szakaszába, és köszönöm, hogy hagyta, kicsit én is próbáljak enyhíteni a szívükben lakozó égető fájdalmon. Mindig szeretettel fogok visszagondolni ezekre a napokra, és örömmel tölt el a tudat, hogy ilyen csodálatos embereket ismerhetek. Kérem adja át üdvözletemet Raminak, Kriistinának és persze a két kicsinek is. Sokszor puszilom őket és sok sikert kívánok nekik a gokartos és később talán az autóversenyzői karrierükhöz is. Tonit és Attet is üdvözlöm, kérem mondja meg nekik, hogy annak ellenére is, hogy sokszor hangoztattam, hogy már unom a lököttségeiket, azért nagyon jól szórakoztam ezeken! És végezetül, köszönök Önnek mindent, sok erőt, és kitartást kívánok, és remélem, hogy bár nagyon nehéz, minél előbb sikerül túllendülnie ezen a nehéz időszakon! Puszilok mindenkit, és köszönöm ezt a csodálatos hat napot, amit ott tölthettem Önöknél Espooban.

                                                             

                                                                                                                 Szeretettel,
                                                                                                             Gina Hamilton

Amikor a gép megérkezett a berlini reptérre, kicsit fáradtan, és kimerülten léptem be a terminálba, és miután magamhoz vettem a csomagjaimat, fogtam egy taxit és az új évben, először ébredező Berlin utcáin át suhanva hazafelé indultunk. A lehető legcsendesebb módon próbáltam bejutni a házunkba, hogy nehogy véletlenül is felkeltsem a szüleimet, és lábujjhegyen lépkedve topogtam el az emeleten lévő szobámba. Vettem egy hosszú, forró zuhanyt, remélve, hogy ez majd ellazít, ám egyszerűen képtelen voltam kikapcsolni az agyam. A kabin falához dőltem, és akaratlanul is végigsimítottam az ajkaimat, ám ahogy a csókra és az utána történtekre gondoltam, ismét előtört belőlem a zokogás. Most nem tudtam erős lenni, és őszintén szólva nem is akartam az lenni, csak ki akartam adni magamból azt az égető fájdalmat, ami már az egész szívemet felperzselte. A testemen végigfolyt vízcseppek sokaságával párhuzamban a könnyeim lassan elapadtak, én pedig elzártam a csapot, aztán megtörölköztem, és magamra kaptam egy kényelmes melegítőt, és pólót, a vizes hajamat kifésültem, aztán lementem a konyhába, hogy mielőtt még ledőlök pihenni kicsit, iszom egy pohár gyümölcslevet. Testben már Németországban voltam, a gondolataim azonban még mindig Finnországban kalandoztak, ezért történhetett meg az is, hogy miközben kivettem a szekrényből egy poharat, vele együtt másikakat is kirántottam, és azok hatalmas csattanással érkeztek le  a taposóra , persze mindegyik ezer meg ezer apró darabkára törött.

-Ez nem lehet igaz! Miért van még ez is ellenem?-sírtam el magam ismét elkeseredésemben és lehajoltam, hogy elkezdjem összeszedegetni a szilánkokat, de figyelmetlen és óvatlan voltam, így az egyik darabka megvágta az ujjam, abból pedig ömleni kezdett a vér. Felszisszentem a kezembe nyilalló fájdalomtól, és fel akartam állni, de ez nem ment olyan könnyen, ugyanis szédülni kezdtem a vér látványától. Csak pillanatokon múlott, hogy ne üljek bele a szilánkokba, két erős kar még éppen az utolsó pillanatban kapott utánam, és  állított fel.

-Ginuska, drágám!-szólított meg Anyu, én pedig a hangja hallatán rögtön felkaptam a fejem.

-Édesem, mit keresel te itt? És mi történt Veled?-kérdezgetett tovább apukám is, és továbbra is szorosan tartott, tudva, hogy bármikor elveszthetem az egyensúlyom.

-Én csak……csak hazajöttem!-hajtottam le  a fejem.-Ne haragudjatok, hogy felkeltettelek titeket az ügyetlenségemmel!-szabadkoztam.

-Dehogy haragszunk Kicsim! Csak aggódunk érted! Miért nem Espooban vagy most Kimivel? Hiszen úgy volt, hogy csak holnap jössz haza!-rázta a fejét értetlenkedve Anya.

-Változott a program!-rántottam meg a vállam.-Viszont, bocsássatok meg, de most felmennék a szobámba pihenni kicsit! Lassan már egy napja nem aludtam egy szemhunyásnyit sem!-mondtam alig hallhatóan, még mindig lehajtott fejjel.

-Rendben Kicsim, de előtte még lefertőtlenítem az ujjadon ezt a vágást, és Apa összeszedi a szilánkokat!-suttogta Anya szelíden csengő hangon, miközben magához ölelt. Lassan bólintottam, és hagytam, hogy leültessenek az egyik székre, majd elkezdje lekezelni a sérülést. Nem beszéltünk már semmit, és nem is kérdezgettek, és így ment ez tovább az elkövetkezendő három napban is. Hálás voltam nekik amiért nem forszírozták a történteket, és hogy hagytak engem a szobám magányában. Egész nap csak ültem az ágyamban, és hiába próbáltam meg bármit is csinálni, egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni a történtekről. Nem mozdutam ki, nem ettem, hiába hozott fel Anyu kaját, nem kapcsoltam be  a gépet, és nem vettem a kezembe  a telefonomat sem, csak gubbasztottam a négy fal között, egészen addig a pillanatig amíg meg nem szólalt a mobilomnak azon csengőhangja, amely a lejobb barátnőm hívására figyelmeztetett. Meglepetten kaptam fel a fejem, és sokáig haboztam azon, hogy mit csináljak, de végül arra az elhatározásra jutottam, hogy nem bánthatom meg Lizt, így kényszerűen, de megnyomtam az Elfogad gombot, és a fülemhez emeltem a készüléket.

-Szia Liz!-szóltam bele halk, elgyötört hangon.

-Boldog Új Évet kívánok Fräulein Hamilton! Mi történt Önnel? Elnyelte a föld?-hallottam meg a barátnőm boldogságtól kicsattanó hangját a vonal végén, amitől még inkább összeszorult  a gyomrom.

-Boldog Új Évet!-mondtam neki gépiesen.-Már itthon vagyok, de nem hívtalak, nem akartam zavarni!-füllentettem neki aprót.

-Te soha nem zavarsz! És amúgy meg nem csapsz be! Mi történt? Miért vagy ilyen kedvetlen?-hiába, őt nem tudtam semmivel megvezetni.

-Semmi, csak kicsit fáradt vagyok!-próbálkoztam meg ismét egy kis füllentéssel.

-Ne hazudj már nekem!-csattant fel Liz váratlanul.-Mi történt? Kimi csinált valamit?-kérdezősködött meglepően helyes irányban.

-Nem!-vágtam rá.-Illetve…….-bizonytalanodtam el! Nem, semmit!-hadartam idegesen.

-Nem hiszek Neked! Látni akarom, hogy minden rendben Veled, úgyhogy most azonnal hazautazom!-jelentette ki határozottan.

-Alig találtatok egymásra Sebbel, ne hagyd most őt ott egyedül. Annyit én igazán nem érek, hogy neki hányolnia kelljen téged!-mondtam halkan.

-Héé Drágám, miket mondasz? Ezt azonnal hagyd abba! Ne beszélj így magadról!-suttogta szomorúan.-Ha nem akarod, hogy én menjek oda, akkor gyere el hozzánk Baarba!-ajánlotta fel.

-Kedves tőled Liz, de most nem mehetek oda!-ráztam meg a fejem, és éreztem, hogy újra könnyek szöknek a szemembe. Lassan már azt sem tudtam, hogy miért is sírok.

-De miért nem? És azt ne mondd nekem, hogy nem akarsz zavarni! Mert ha csak ennyit tudsz felhozni kifogásként, akkor itt le is zártuk a vitát, pakolsz és indulsz! Én pedig foglalok Neked jegyet! Megbeszéltük?-mindig elcsodálkoztam, amikor ilyen határozott volt a fellépése, de sokszor ez kellett is nekem.

-De……-próbáltam meg ismét ellentmondani.

-Nincsen de! Nincsenek kifogások! Csomagolsz és jössz! Értve vagyok?-parancsolt rám.

-Igen Liz!-suttogtam.-Pakolok, és megyek hozzátok!-sóhajtottam.

-Na végre! Ez a beszéd!-változott ismét csillogóra a hangja.-Lefoglalom a jegyed, és majd visszaszólok! Szia!-köszönt el gyorsan, és már le is rakta a telefont, én pedig kelletlenül felkeltem az ágyamról, és elkezdtem összepakolni a cuccom. Szóltam a szüleimnek, hogy Baarba megyek Lizékhez, ők pedig meglepetésemre ezt örömmel fogadták, és rögtön ajánlkoztak, hogy kivisznek a reptérre engem. Elbúcsúztam tőlük, aztán becsekkoltam, és a három órási géppel Svájc felé vettem az irányt…ismét…..