49. rész

(Liz)

A tegnapi nap Gina bejelentette, hogy ma elmegy vásárolni, mert egy-két dologra nagy szüksége van, és mindenképp be akarja szerezni. Szerintem azonban csak kettesben akart minket hagyni egy kicsit, így párom sem szólhat egy szót se. Tegnap ennek a hírnek hallatán Seb felhívta Tommit, és mondta neki, hogy ma mindenképp pihenőt akar tartani, és csak velem foglalkozni. Ő már nem volt ennek a hírnek hallatán annyira boldog, de szerintem, nem mert ellenkezni Sebbel, mert beígérte neki, hogy a mai edzést holnap bepótolják.

Délelőtt együtt főztünk, bolondoztunk. Így került Seb szőke fürtjeibe egy kis tejszín, s lettem én nyakig lisztes. Miután összetakarítottunk a konyhát, a zuhanyzóban töltöttünk el pár forró órácskát. Sajnos néhány hivatalos telefont el kellett intéznem, de ahogy ezzel kész lettem indultam el megkeresni páromat. A nappaliban találtam meg a kanapén ülve, s az ablakon bámult ki. Látszott, hogy nem itt van… gondolatban semmiképp. Leültem mellé, s a kezemet a combjára csúsztattam. Az érintésre egy kicsit megugrott, de ahogy rám emelte tekintetét, elmosolyodott.

- Min gondolkodsz ennyire? – mosolyogtam rá.

- Csak kettőnkön gondolkodtam. Hogy mennyire a véletleneknek köszönhetjük, hogy most együtt vagyunk, és boldogok. Tudod én már mielőtt te jöttél azon gondolkodtam, hogy szakítok Hannával.

- Igen? – néztem rá meglepetten, s ő megfogta a kezem, s a szemembe nézett.

- Igen. Mindenki előtt titkolni akartam, hogy baj van a kapcsolatunkban. Nem akartam elismerni, hogy nekem valami nem mehet jól. Maximalista vagyok, és nem csak a pályán, egyszerűen mindenhol.

- Nem tudtam ezeket. – fordultam szembe vele teljesen, de a kezét nem engedtem el.

- Ah… annyira mások vagytok. Ahogy megláttalak az igazgatói ajtóban, már akkor elbűvöltél. Amikor rájöttem ki vagy… alig hittem el. A kedvességed, a szépséged, a bájod, a meleg szíved, teljesen levett a lábamról. Azt akartam, hogy velem legyél. Hannát meg szépen elküldtem…

- Akkor ezért nem találkoztam vele. – ugrott be a felismerés. – Tudod, fura is volt, hogy nincs ott.

- Azt akartam, hogy így legyen. Nem akartam, hogy megzavarjon minket. Tudom milyen Hanna, és mekkora patáliát csapott volna ezért.

- Hannával sosem voltunk… mondhatni egy hullámhosszon. – hajtottam le a fejem szomorúan.

- Tudom, hogy sosem bírt téged.  – emelte fel a fejem, s csókolt meg.

- Az, hogy nem bírt, nagyon enyhe kifejezés. – húztam el a számat. – Gondolom nem volt oda, hogy szakítottál vele.

- Emlékszel, amikor hazamentem decemberben? – én csak bólogattam – Akkor döntöttem el véglegesen, hogy szakítok vele. Rájöttem, hogy beléd szerettem, végérvényesen, és visszavonhatatlanul.

- Én is többet éreztem már akkor irántad. – pirultam bele.

- Tudod annyira megváltoztam, én is érzem ezt, és mások is mondják. – mosolygott rám.

- Én nem vettem észre, hogy megváltoztál.

- Azért nem, mert mindezt te okozod. Az egész életem felbolydult, és igazából minden most került teljesen egyensúlyba. És mindez neked köszönhető.

- Hékás, a végén még teljesen zavarba hozol. – pirultam tovább, és temettem a kezeimbe az arcomat zavaromban. Ő azonban átölelt és az ölébe ültetett.

- Nem akartalak zavarba hozni Gyönyörűm. Nézz rám… nézz rám Kicsim. – emelte fel a fejemet, hogy a szemébe nézzek. – Szeretlek… - csókolt meg szerelmesen.

- Szeretlek Seb… - suttogtam, amikor az ajkaink elválltak egymástól, s ő újra megcsókolt, majd a kanapéra fektetett, s rám feküdt.

Az ajkai bebarangolta az egész arcomat, s onnan a nyakamra vándorolt. A pólómat levette rólam, és a dekoltázsomat csókolgatta, a melltartómtól szabadított meg, majd a melleimet kényeztette, becézgette. Megmarkoltam a pólóját a hátán, s lehúztam róla, majd simogatni kezdtem, ahol elértem.

- Liz… Kicsim… annyira szeretlek… - suttogta a fülembe. Fordítani akartam magunkon, de nem számoltam azzal, hogy kanapén vagyunk, s ezzel a hirtelen mozdulattal a szőnyegen kötöttünk ki, hatalmas nevetés közepette.

- Seb, jól vagy? – nevettem.

- Igen… - kacagott. – Nem tudtam, hogy ennyire heves vagy, hogy még a kanapé se legyen elég?!

- Te! – csaptam a mellkasára, s ráültem a csípőjére, hogy a pólómat magamhoz vegyem.

- Nem-nem… ez nem kell… - vette ki a kezemből a ruhadarabot, majd félrehajította, majd felült hozzám. – Erre most nem lesz szükséged.

- Nem? – kacérkodtam vele.

- Nem-nem… - rázta a fejét továbbra is mosolyogva, s én felálltam a szőnyegről, ő kikerekedett szemekkel nézett rám. – Hová mész?

- Gyere velem Bajnok, és bebizonyíthatod, hogy miért nem kell az a póló. – nyújtottam felé a kezem, ő azonban gyorsan felpattant a padlóról.

- Nagyon szívesen bebizonyítom Gyönyörűm… csak érjünk fel. – kacérkodott velem, s a keze a popsimra kúszott.

- Már alig várom… gyere… - nyújtottam ismét felé a kezem, ő e helyett, inkább a karjaiba kapott.

- Hidd el, most be fogom bizonyítani neked, ha kettesben vagyunk, nem kell rád semmi… - és felsétált velem az emeletre, hogy pár órácskát töltsünk el szerelmesen…