38. rész

(Liz)

Másnap reggel egyedül ébredtem az ágyban. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most rosszat jelent vagy jót. Komótosan, és kedvtelenül indultam el lefelé, immáron felöltözve. A konyhában találtam meg a család nagy részét, és szemmel láthatóan tanácskoztak. Seb arca, de főleg szemei gondterheltek voltak. Ahogy beléptem a nem épp aprónak mondható helyiségbe minden szempár felém fordult.

- Jó reggelt! – köszöntem félénken.

- Jó reggelt! – hangzott az egyöntetű válasz. Seb azonnal elindult hozzám, s a karjaiba zárt.

- Jobban vagy? – suttogta a fülembe, hogy csak én halljam.

- Öhm. – motyogtam a mellkasába. Felemelte a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni, majd óvatosan, egy apró pici csókot lehelt az ajkamra. Tudtam, hogy most nagy közönség előtt be kell érnem ennyivel, de minden porcikám érte kiáltott.

- Liz – kezdett bele azonnal Heikke, s mind a ketten felé fordultunk – arra jutottunk, hogy a tegnapi nap történése miatt, lehet, jobb lenne, ha a fiammal hazamennétek Svájcba. Ne értsd félre, nem vagytok az utunkban, csak nem akarjuk, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon. És talán jobb lenne, ha egy kicsit csitulnának a kedélyek körülöttünk. Egész Heppenheim attól hangos, hogy Seb itthon van, és már a telefont is ki kellett húzni, mert folyamatosan csörgött.

- Miattam zaklatnak titeket. – ölelt még szorosabban Seb. Fájt neki, ha bántják a családját. – Tényleg jobb lenne, ha hazamennénk. – nézett rám hatalmas szemekkel.

- De így is alig vagy itthon. Nem akarom, hogy a tegnap történtek elrontsák az ünnepet! Nem megyünk sehova! Én ezt nem engedem! – dühödtem be.

- Kicsim! Itt már nem csak rólad meg rólam van szó! Itt már a családom nyugalma és biztonsága a kérdés. – nézett rám fájdalmasan.

- Nem akarom elhinni, hogy nincs más megoldás! Nem tudom elfogadni! – bújtam ki a biztonságot nyújtó karok közül.

- Nem tudunk mást tenni. – vonta meg a vállát, és nézett rám úgy, mint akitől elvették az összes karácsonyi ajándékát, mert elkapták egy csínytevés miatt.

- Nekem van egy ötletem! – világosodtam meg, s mosolyogva néztem páromra, hisz annyira nem kilátástalan a helyzet, mint ahogy mi azt gondoljuk.

- Mire gondolsz Gyönyörűm? – néz rám egy apró mosollyal, de csupa lágysággal a hangjában.

- Hát arra, hogy miért nem jöttök ti is velünk Baarba? – néztem ismét Seb karjai közül a család többi tagjára.

- Hogy? – kerekedtek ki Heikke szemei. – Mi nem akarunk zavarni… csak láb alatt lennénk… - jött most ő láthatóan zavarba.

- Engem egyáltalán nem zavarnátok, és szerintem Sebet sem. – néztem páromra, aki egy széles mosollyal válaszolt. A szemeiben hálát véltem felfedezni. – Heikke, itt nincs senkinek sem nyugta, ott viszont békésen és csendben tudnánk eltölteni az ünnep hátralévő részét. – magyaráztam neki kedvesen.

- Szerinted, ha összeeresztjük ezt a két srácot – mutatott Fabira és Sebre – béke és nyugalom lesz? – nevetett.

- Ugyan – legyintettem – inkább hallgatom a veszekedésüket, mint Seb letargiáját, hogy mennyire hiányoztok neki. – néztem a szeretett férfi szemébe, ő pedig megcsókolt.

- Anya, azt hiszem most alul maradtál. Pakoljatok, még ma megyünk. - döntötte el véglegesen a kérdést az idősebb Vettel-fiú. - Felhívom Christiant, hogy miénk lehet-e a gép. – s indult is telefonálni, a többiek meg pakolni.

Már a gépen kezdtem sejteni, hogy Heikke mire is célzott a konyhában. Fabi és Seb nem bírták ki sokáig csendben egymás közelében. Heikke próbálta őket csitítani, de engem különösebben nem zavart a dolog, így a gép elejébe mentem, leültem az egyik kényelmes fotelba, majd a fülhallgatót a fülembe téve elindítottam a zenelejátszást. Hátradöntöttem az ülést, így szinte majdnem feküdtem. Seb egyik pulcsijával betakargattam magam, aminek olyan illata volt, mint neki. Hamar elaludtam…

A külvilág nagyon lassan kúszott be a tudatomba. Fordulni akartam, de éreztem, hogy valami az utamba van. Ahogy kinyitottam a szemeimet, már láttam, hogy nem valami, hanem valaki, történetesen Seb az, akit hatalmas vigyorral néz rám.

- Mit vigyorogsz? Még a végén úgy marad az arcod. – bosszankodtam. Nem szeretem, ha felkeltenek, és Seb minden repülésünk alkalmával felkelt. Egy rossz pont neki…

- Lehet, hogy úgy is marad, míg haza nem érünk. – ölelt meg szorosan, s a szemembe nézett. – Együtt fogunk lakni! Felfogtad? Én még nem… - vigyorgott tovább álmodozó tekintettel.

- Hogy mi? – jutott el a tudatomig, amit az előbb mondott. – Mi együttlakni? – húzódtam el tőle. – És ezt kivel beszélted meg? – nem tudtam, hogy meglepődjek vagy inkább bosszús legyek.

- Hát most éppen, és veled. – mosolygott továbbra is, de azonnal riadttá vált, ahogy észlelte meglepett ábrázatomat. – Vagy te nem akarod? De én azt hittem…– vált kétségbeesetté az ábrázata.

- Mit hittél? – sóhajtottam nagyot, és tettem a táskámba a zenelejátszómat, majd kíváncsian fordultam felé.

- Hogy… hogy mi, szóval… - vált teljesen bizonytalanná, és lett egyre kétségbeesett a tekintete.

- Én ebből egy kukkot sem értek Seb. – néztem rá szerintem még mindig túlságosan álmos képpel.

- Nem is kell! Vedd úgy, hogy nem is mondtam semmit! – pattant fel mellőlem, s a gép végébe csörtetett a családja tagjaihoz.

Én ottmaradtam továbbra is a fotelben, és csak néztem ki a fejemből. Nem értettem a kirohanását, hisz pár napja, jobban mondva kettő teljes napja vagyunk csak együtt. Én még nem szeretnék ennyire a dolog elé menni, hisz ember tervez. Automatikusan az ablak felé fordultam, és próbáltam megérteni az előbbi viselkedését, de nem igazán ment…

37. rész

Gina

-Kimi, te annyira lökött vagy!-nevettem vidáman, amikor a szerencsétlenkedése után majdnem mindketten pofára esve érkeztünk meg a házba, és csak annak volt köszönhető, hogy elkerültük ezt  a balesetet, hogy a Jégember reflexei a helyükön voltak, és mielőtt még zuhanó „repülést” vettem volna  a padló felé, elkapta a derekam és visszarántott egyenesbe, igaz ezt csak úgy sikerült, hogy teljesen nekipréselődtem a mellkasának és ismét nagyon közel kerültünk egymáshoz.

-Igen ezt mondtad már párszor!-kacagott ő is, és elengedett engem, majd bezárta a bejárati ajtót és levetett kabátját a sapkával, sállal, kesztyűvel együtt a fogasra akasztotta. Ez után így tettem én is.-És most gyere!-fogta meg  a kezem és kezdett el húzni a nappali felé.

-Miért? Minek? Mit akarsz?-soroltam a kérdéseket.

-Szeretnék mutatni Neked valamit!-mosolygott rám, és a nappali kicsit kiugró, eddig számomra felfedezetlenül maradt részéhez lépdelt. Lassan követtem őt, és amint megláttam az ott álló csodát, a szám elé kaptam a kezem, és meglepetten pislogtam Kimire.

-Ez gyönyörű!-suttogtam teljesen megbabonázva.-Megérinthetem?-kérdeztem kicsit bátortalanul.

-Persze!-bólintott mosolyogva, én pedig közelebb léptem és a mutatóujjamat finoman végighúztam a látszólag már régen lakkozott, de még mindig csillogó fa felületen.

-Játszanál nekem valamit, kérlek?-kérdezte kicsit akadozva, halk hangszínen. Felkaptam a fejem, és meglepetten fürkésztem az arcát, de azt hiszem, hogy a mosoly már ott bujkált a szám szegletében.

-De…….de én már nem tudok semmit!-mondtam szomorúan és lehajtottam a fejem. Kimi óvatosan az állam alá nyúlt, és újra felemlte azt.

-De igen, képes vagy rá! Én tudom!-suttogta, mélyen a szemembe nézve.-Hiszek benned!-súgta a fülembe, majd gyengéden megpuszilta az arcom. Lassan bólintottam, majd leültem a hangszer előtt álló székre, és egy nagy levegőt véve óvatosan, minden mozdulatot átgondolva felnyitottam a billentyűket védő fedőt.Végigsimítottam a fekete-fehér billentyűkön és egy pillanatra behunytam a szemem, amikor hirtelen megrohamoztak az emlékek. Elmosolyodtam, majd ismét egy nagyot sóhajtva, játszani kezdtem. Azt hittem, hogy már rég elfelejtettem mindent, de nem így volt. A rég elfeledettnek hitt hangjegyek ismét eszembe jutottak, és olyan könnyedén, olyan szívből játszottam, ahogy mindig is szerettem volna. A Guns’N Roses November Rain c. dala mindig is nagy kedvencem volt, és ezen a hangszeren játszani maga volt a csoda. Imádtam a zongorázás minden pillanatát. Az utolsó akkordok leütése után behunytam a szemem és hagytam, hogy a zene utórezgései még egyszer elvarázsoljanak.

-Ez……ez egyszerűen gyönyörű volt!-suttogta Kimi a meglepettség és az áhítat keveredésével a hangjában. Elmosolyodtam, és a szemeimet kinyitva, felé fordítottam a fejem. Picit meglepődtem, amikor látta, hogy könnyek csillognak a szemében.

-Köszönöm, hogy megadtad nekem azt az örömöt, hogy ennyi év után újra hódolhassak a szenvedélyemnek!-mondtam hálásan, és bólintottam egy aprót.

-Én köszönöm neked! Amióta a nagyi meghalt, nem hallottam ilyen gyönyörű zongoraszót! Már hiányzott! És most végre nosztalgiázhattam kicsit, és tudom, hogy még mindig emlékszem azokra a szép napokra, amikor játszott magának, vagy nekünk!-mondta kicsit elmerengve. Odaléptem hozzá, és megsimogattam a vállát, majd a kezemet az övébe csúsztattam, és felhúztam őt  a székről, amin ült.

-Gyere! Próbáld ki te is!-küldtem felé egy csillogó mosolyt, és még mielőtt bármit is mondhatott volna, lenyomtam őt a zongoraszékre.

-Nagyon kedves tőled Ginus, hogy látsz bennem lehetőséget, de ki kell hogy ábrándítsalak, botfülem van!-vigyorodott el.

-Ugyanmár, ne mondj ilyet!-nevettem egy aprót.-Először is tedd a kezeidet a billentyűkre!-kezdtem el őt tanítgatni, és mögé állva, rásegítettem kicsit  a dologra.-Szuper, most pedig nyomd le azokat a billentyűket, amelyekre mutatok!-folytattam, és már el is kezdtem, Kimi pedig kis fáziskéséssel de követte az ujjaimat.

-Hát ez katasztrofálisan megy!-nevetett, amikor ötödszörre sem sikerült megtalálni a hangokat, amiket mutogattam neki.

-Ne add fel! Menni fog az!-bíztattam kitartóan, és közelebb léptem hozzá, majd a vállai fölött előre nyújtottam a kezeimet, és megpróbáltam lejátszani az egy soros kis darabot, de ez ebben a pozícióban elég nehéznek bizonyult. Mindenhogyan próbáltam már helyezkedni, de sehogy nem volt kényelmes, és egészen meglepődtem, amikor Kimi hirtelen megragadta a karom, és odahúzott az ölébe. Persze, rögtön fülig pirultam, és néhány másodpercig rá sem mertem nézni.

-Így talán könnyebb lesz!-suttogta a fülembe és hogy még inkább megnehezítse a dolgot, belepuszilt a nyakamba. Futólag rámosolyogtam, aztán lejátszottam a kis darabot, majd megfogtam a kezét, és így segítettem neki, hogy le tudja játszani. Rengeteget nevettünk, és igazán sokat küzdöttünk, mire megtanulta azt a rövid kis sorocskát, de nem bántuk, mert fantasztikusan érzetük magunkat.

-Áhh, olyan büszke vagyok rád!-nevettem vidáman, amikor sikerült eljátszania amit tanítgattam neki, és hogy nyomatékosítsam is a kijelentésemet, megöleltem át, és amikor húzódtam el, teljesen meggondolatlanul egy röpke kis puszit adtam a szájára. Azt még láttam, hogy elmosolyodott, de aztán lehajtottam a fejem, és felpattantam az öléből, hogy ne láthassa milyen zavarban vagyok.

-Elmész?-kérdezte egészen ijedt hangon, közben a kezem után nyúlva.

-Azt hiszem, ideje lenne aludni menni! És azt sem szeretném, ha a többiek felébrednének!-válaszoltam halkan.

-Haragszol?-kérdezte meg komolyan, belenézve  a szemembe.

-Nem, dehogy!-vágtam rá rögtön.-Csak szeretnék pihenni, mert nagyon elfáradtam. Csodálatosan éreztem magam ma Veled. Köszönöm ezt a napot! Fantasztikus volt!-mosolyogtam rá.

-Én is hasonlóképp érzek. És boldog vagyok, hogy itt vagy Velem!-viszonozta a gesztust, aztán felállt a székről, és odalépett elém, majd gyengéden megsimogatta az arcom, és egy puszit nyomott oda, majd ez után ő adott az én ajkaimra egy nagyon pici, szinte leheletnyi puszit.-Velem alszol ma is?-kérdezte halkan.

-Javaslom, inkább aludjon mindegyőnk a saját szobájában, mert nem akarok ismét olyan kínos szituációt, mint amilyen ma reggel is volt!-ingattam a fejem.

-Ahogy szeretéd

-Aludj jól! Jó Éjt!-mosolyogtam rá, majd elindultam az emeletre, hogy egy fárasztó, ám annál élménytelibb, és csodálatosabb nap után álomra hajtsam a fejem…….

36. rész

Gina

Miután Lizék felszálltak a gépre, Kimivel hazaindultunk. Késő délután volt, és már kezdett sötétedni, ennek ellenére szép idő volt, ezért aztán én szerettem volna még kicsit sétálni, csak Kimivel……kettesben. Nem ágált ő sem az ötletem ellen, így az autót hazavittük, majd elindultunk a parkba, ahol délelőtt korcsolyáztunk. Most csak néhány párocska lézengett, és gyerekek szánkóztak, akiknek a boldog és önfeledt nevetése nekünk is mosolyt csalt az arcunkra, miközben kéz a kézben sétálgattunk a szállingózó hóesésben. Úgy éreztem, már nem kellenek szavak, hogy értsük egymást, elég egy gyengéd érintés, egy kedves mosoly, vagy egy apró kis puszi, hogy tudjuk mit érez a másik. Igazán boldog voltam, és most úgy éreztem, minden tökéletes.

Délután nem voltam éhes, és hiába kínálgatták Lizék, nem ettem sült gesztenyét, este azonban megkívántam, Kimi pedig nem is habozott sokáig, és amikor meghallotta, hogy mennyire „vágyakozom” a csemege után, vett egy kis papírtasakkal, utána pedig még egy forró csokit is, mondván biztos el kezdek majd nyafogni érte. Azt hiszem, tényleg kezdett kiismerni engem. A vásárolgatás után odamentünk az egyik üresen álló padhoz és lesöpörtük róla az ujjnyi vastagságban rajta lévő havat.

-Nem bánod, ha felülök  a háttámla szélére?-kérdeztem picit elpirulva.

-Nem!-vágta rá.-Mert én is ott szeretek ülni!-tette hozzá és elvigyorodott, aztán felpattant az említett helyre, és engem is felsegített oda.-Tessék! Itt a gesztenyéd!-nyomta a kezembe  a papírzacskót, én pedig mohón vettem ki az első szemet, azonban rá kellett jönnöm, hogy nem tudom kibontani azt, ugyanis nem vittem magammal kesztyűt, és a kezeim már teljesen le voltak dermedve.

-Segítsek?-kérdezte Räkka kedvesen, és még mielőtt válaszolhattam volna, kivette a kezemből a zacskót, és nekilátott a gesztenye kibontogatásához.

-Köszönöm!-mosolyogtam rá hálásan, miközben dörzsölgetni kezdtem a kezeimet, hogy azok kicsit felmelegedjenek. A lehéjazott szemet felém nyújtotta, én pedig el akartam azt venni, ám  megrázta a fejét, így már értettem mit akar. Picit szétnyitottam az ajkaimat, ő pedig mintha valami kislány lennék, a számba tette a gesztenyét. Nem tudom miért, de elnevettem magam.

-Mi az?-húzta fel a szemöldökét meglepetten a Jégember.

-Nem tudom!-ráztam meg a fejem, de továbbra sem tudtam abbahagyni a kacarászást.

-Azt hiszem, a szíved legmélyén te még csak egy kislány vagy, akinek nem kell törődnie az élet nagy gondjaival, és  élhet a maga kis álomvilágában!-jegyezte meg elgondolkodva, és egy bódult mosoly ült ki az arcára.

-Hm, talán igazad van. Ki tudja?-rántottam meg a vállam, és belekortyoltam a forrócsokiba.

-Mondd Gina, hogy lehet az, hogy te már szinte az egész életemet ismered, én viszont még azt sem tudom, hogy hol laksz, vagy hogy mit csinálsz, ha nem éppen az én ügyeimet kell intézned?-nézett rám kissé furcsán, és a hangjában mintha némi vádaskodást is felfedeztem volna. Zavarba jöttem, és éreztem, hogy az arcom egy árnyalattal pirosabb színt vett fel.

-Talán mert eddig nem voltál kíváncsi rá?-kérdeztem vissza költőien, ám azt hiszem, kicsit erősen hangzott ez a mondat.-Ne haragudj, nem úgy gondoltam!-szabadkoztam rögtön, amikor egy kicsit fájdalmas fintor futott végig az arcán. Lehajtottam a fejem, és beharaptam az alsó ajkam picit. Nagyon bántam, hogy kiszaladt ez a kérdés a számon, és tudtam, hogy ezzel nagyon megbántottam Kimit.

-Nézz rám kérlek!-szólított meg szelíden, és a mutatóujját az állam alá téve óvatosan felemelte  a fejem, és belenézett a szemembe.-Neked nincs okod bocsánatot kérni, egyedül csak én lehetek az, akinek az elnézésedet kell kérnie. És nagyon szeretném, ha mesélnél magadról, és a te kis álomvilágodról!-mosolyodott el, és ezzel nekem is sikerült újra mosolyt csalnia az arcomra.

-Hát rendben!-sóhajtottam.-Hol kezdjem?-tettem fel a nagy kérdést.

-Ahol szeretnéd!-vágta rá egyből, és ismét a számba adott egy szem megpucolt gesztenyét.

-Szóval…..-kezdtem bele, még a csemege csócsálása közben.-Gondolom rájöhettél, annak ellenére, hogy a múltkor németül kezdtem el kiabálni Veled, a németen kívül angol vér is folyik az ereimben, ugyanis apukám brit, de meg kell hogy nyugtassalak, semmi közünk sincs a híres-neves Hamilton családhoz, és a te hőn szeretett pilótatársadhoz.-tettem hozzá kuncogva.

-Csak volt!-morogta.-És mostmár legalább nyugodtan alhatok azzal kapcsolatban, hogy biztos nem Lewiska valamelyik téglája vagy!-jegyezte meg szemrebbenés nélkül, azonban amikor látta az arcomon megjelenő grimaszt, hangosan felnevetett.

-Annyira lökött vagy!-boxoltam bele  a karjába, ő azonban ahelyett hogy ezt valamilyen módon visszaadta volna, inkább egy puszit adott az arcomra.

-Kössz a bókot!-vigyorgott.-Na de mesélj tovább inkább!-buzdított.

-Nos, Apu Németországban dolgozott, ott ismerte meg Anyukámat, és mivel a munkája is odakötötte, és persze a felesége is, ezért ő is ott maradt Berlinben. Soha nem éltünk Londonban, bár nyaranta sok időt toltöttünk ott a nagyszüleimnél. Ezért aztán a szívem leginkább Németországhoz húz, nekem az a hazám.-tettem hozzá kicsit elgondolkodva, és belekortyoltam a forrócsokiba. Kimire pislantottam, és láttam, hogy egy picike kis mosoly húzódik meg a szája szegletében.-Így persze én is Berlinben jártam ki az ovit, az iskolákat, és a Red Bull ottani irodájában kaptam munkát is. Őszintén szólva, mindenki utált ott, mindenki csak kinézett onnan a korom miatt, és rengetegszer hallottam vissza azt, hogy csak apuci pénze miatt vagyok ott. Ez persze nem igaz. Az életem egyik legnagyobb ajándékát azonban mégis ott kaptam meg, amikor megismerkedhettem Lizzel. Nála jobb emberrel nem igen találkoztam egész eddigi életemben, azonban nagyon sokat kellett nélkülöznie, és olyan támadások kereszttüzében volt, amelyeknek a hatása még ma is érezhető rajta. Éppen ezért örülök annak, hogy egymásra találtak Sebastiannal. Úgy érzem, hogy ő meg tudja adni Liznekbarátnőm, és nagyon tisztelem őt!-fejeztem be a monológomat, a mondat végére egészen elhalkulva, és a könnyek is megcsillantak már  a szemeimben.

-Azt hiszem, Liz is hálás lehet azért, hogy ilyen csodálatos barátnője van, mint te!-mosolygott rám Kimi, és letörölte az arcomon végigcsorgó könnycseppet. Bólintottam egy aprót, meghálálva neki az iménti megjegyzését.-Na és miket szeretsz csinálni szabadidődben?-érdeklődött tovább Räkka.

-A szívem csücske, az életem apró kis darabja a zene és a tánc. 12 évig zongoráztam és ha tehetem, akkor még ma is leülök kicsit a hangszer elé. Táncot pedig 5 évig tanultam, bár úgy érzem, hogy minden lépés elfelejtődött már!-nevettem.

-A nagymamám imádott zongorázni, és bár nem rajongok a komoly zenéért, van amikor hiányzik, hogy hallhassam azt ahogyan játszik, és láthassam, hogy milyen átéléssel nyomogatja azokat a billentyűket!-mosolyodott el fájdalmasan, és egy hatalmasat sóhajtott. Megsimogattam a hátát, és közben újra belekortyoltam a már lassan kihűlő italba, bízva abban, hogy az majd felmelegít kicsit, ugyanis már nagyon kezdtem fázni. Kimi felemelte a fejét, és néhány másodpercig fürkészte az arcomat, majd váratlanul közelebb hajolt, és finoman leszedte az ajkaival a szám fölött maradt kakaóhabot. Egy pillanatra behunytam a szemem, és próbáltam stabilizálni a légzésem, ám ez még nehezebben ment, amikor Kimi megcirógatta az arcom, és az ajkaimon továbbra is éreztem a forró lehelletét.

-Kimi!-suttogtam a nevét, még mindig behunyt szemekkel.

-Tessék?-kérdezett vissza halkan, közben megfogva a jéghideg kezeimet.

-Nagyon…….fázom……-nyögtem ki nehézkesen, és remegő hangon. Nem szólt semmit, csak eltávolodott tőlem, aztán letette a kezünkben lévő dolgokat a padra, ő pedig felállt, majd megfogta a derekam és engem is odaállított a földre, közvetletlenül maga elé.

-Menjünk haza, nem szeretném, hogy megfázz!-mosolygott rám, aztán megfogta a kezem, összekulcsolta az ujjainkat, és lassan elindultunk hazafelé, egy olyan beszélgetés után, amely azt hiszem még közelebb hozott minket egymáshoz…..

35. rész

(Liz)

A gép indulásáig volt még időnk, így négyesünk úgy döntött, hogy elmegyünk egyet sétálni abba a vásárba, amit Sebbel tegnap bizonyos okok miatt elszalasztottunk. Volt jobb dolgunk is… sokkal jobb.

Mosolyogva vettem észre, hogy nemcsak páromra jellemző a rejtőzködő életmód az emberek között, hanem a finn is hasonlóképp cselekszik. Annyira beöltöztek, hogy szerintem így még feltűnőbbek, mintha nem akarnák magukat ennyire kényszeresen eltakarni. A mosolyomat alig bírtam leplezni, de ahogy elnéztem barátnőm is így volt vele, amit a két férfire nézett. Nem mertünk összenézni, mert attól féltünk, hogy nevetés lesz a vége…

A vásárba tervezett közös sétából a végén ebéd lett. Mind a két pasi nekiállt hisztizni, hogy ők bizony éhesek. Seb a fülembe súgta, hogy kell az utánpótlás a reggel miatt, erre én elpirultam a két barátunk, meg, ahogy rájuk néztem szerintem értettek mindent, s jót nevettek kettősünkön. A hiszti vége az lett, hogy Kimi egyik haverjának az éttermébe mentünk, de egy elkülönített részbe, ahová napközben nem engednek be senkit. Annyira jól éreztük így négyen magunkat, hogy nem lett volna jó, ha percenként jön oda valaki egy aláírásért vagy egy fotó kedvéért. Szerintem Christian sem örült volna neki, ha a másnapi lapokban Sebet látja, ahogy Espoo utcáin a sültgesztenyét majszolja, vagy amint kézen fogva sétálgatunk a bódék között, meg-megállva egy apró puszira vagy csókra. Még mi, Ginával nem voltunk ismertek, hogy rájöttek volna a srácok kilétére… így nem kellett félnünk a leleplezéstől.

A búcsúzás nagyon nehezen ment. Ginával nagyon nehézkesen engedtük el egymást, hisz csak most találkoztunk ismét. Egy-egy apró könnycsepp elhagyta a szemeinket, s felszálláskor ott volt a torkomban egy fojtogató érzés, de tudtam, és láttam, hogy jó kezekben van. Megbeszéltük, hogy amint vége az ünnepeknek, és mindenki visszateszi a székhelyét Baarba, sok közös programot fogunk szervezni.

Észrevettem, pedig a fiúk nagyon dugiba csinálták, amint Seb egy kisebb csomagot ad Kiminek, ami át van kötve egy rózsaszín szalaggal.  A finn erre elmosolyodik, és elteszi a csomagtartóba. Nem értettem az egészet, de láttam rajtuk, nem akarják ezt a tudtunkra hozni, így nem feszegettem Gina előtt. Négyszemközt a németemmel… na, akkor majd kifaggatom.

A gépen kényelmesen elhelyezkedünk, én Seb, ölelő karjaiba bújtam. Kifelé bámultam az ablakon, s figyeltem, hogy a gép felemelkedik a szilárd talajról a felhők közé. A szemeimet becsuktam, s a mellkasába temettem az arcomat.

- Máskor is visszajöhetnénk Espooba. – szakította meg ő a csendet, s a szemébe néztem. – Mondjuk nosztalgiázni. – vigyorgott.

- Nosztalgiázni? – jelent meg nekem is egy kacér mosoly az arcomon.

- Hát igen. Van néhány nagyon kellemes emlékem Espooból, különösen abból a bizonyos hotelból. – suttogta a fülembe, s a nyakamat kezdte csókolgatni.

- Seb… - sóhajtottam egyet – ne csináld ezt.

- Miért ne csináljam? – mormolta a nyakhajlatomnál.

- A gépen vagyunk. Még a végén valaki meg fog látni. – próbáltam meg elhúzódni tőle, de annál inkább húzott magához közel.

- Ahhh… te nyertél, de érjünk csak haza. – fenyegetett meg az ujjával – Gyere ide. – lazán az ölébe húzott, s az arcát a nyakhajlatomba temette. Így utaztunk egymás karjaiban egészen hazáig.

A mannheimi repülőtéren Melanie várt minket barátjával Brandonnal. Még nekem is feltűnő volt, hogy Seb nem vitatkozott, hogy Ő szeretne vezetni, hanem beszállt hátra egy szó nélkül. Én is csatlakoztam hozzá, majd megfogta a kezem, s összefűzte az ujjainkat. Mel ránk pillantott elölről, és elmosolyodott.

- Látom, hogy jó volt az út. – biccentett a kezeink felé.

- Jobb nem is lehetett volna. – vigyorgott mellettem a párom, én meg pirultam. – Részletet is akarsz tudni? – nézett rá vigyorogva.

- Nem-nem. Lehet, belepirulnék, mint Liz. – nevetett ki minket, Seb pedig gondolkodás nélkül megcsókolt. – Elég legyen fiatalok! – szólt ránk, mikor elváltak az ajakink egymástól. – Gondoljatok arra, hogy otthon van egy kiskorú is, és viselkednetek kell… és megtanulni, csendben maradni. – vigyorgott már ő is.

- Csak nem tapasztalatból mondod? – kíváncsiskodott kacarászva párom.

- Hááát… - pirult el zavarában Mel, Brandon pedig kinevette.

Hamar elértünk a családi házig így is, hogy nem Seb vezetett. Habár engem is, de legfőképp a pilótámat eléggé frusztrálta mindez. Sokszor bújt bele a nyakhajlatomba, s mélyeket lélegezett. Ahogy az autó megállt az épület előtt Heikke, mint jó anyuka már várt is minket az ajtóban egy hatalmas mosollyal az arcán. Gyorsan beterelt minket a hidegről, s nem bírta ki, hogy ne tömhessen meg minket.

- Már hiányzott a főzted Anya. – mosolygott rá Heikkére, akinek egy megnyugtató mosoly jelent meg az arcán, ahogy figyelte, hogy mind a ketten rendesen eszünk. A szemeivel követett minket, őszintén szólva meg voltunk figyelve, de rendesen. Sebet az egész különösebben nem érdekelte, ha ő meg akart simogatni, meg is tette.. Mel mindentudó mosolyától szerintem rájött, hogy összejöttünk. Seb ragyogott a boldogágtól, és szerintem ez rám is igaz volt.

Késő délután a nappaliban ült a család, én az emeletről jöttem épp le, mert egy sürgős telefont kellett elintéznek a jövő évi fotózással kapcsolatosan. A lépcső aljához értem, amikor csengettek, pont szemben voltam a bejárati ajtóval. Fabi, mint a villám suhant el mellettem, mert az egyik haverját várta, hogy végre kimozdulhasson a szülői felügyelet alól. Meg se próbáltam megelőzni, hagytam had nyissa csak ki az ajtót, úgyis hozzá jönnek. Én sokkal jobban siettem Sebhez, mert nagyon vágytam már, hogy hozzábújhassak.

Teljesen lefárasztott ez az alak, aki az egész reklámkampányt készíti. Nagyon kellett magamon uralkodnom, hogy ne ordítsak vele. Megmosolyogtatott Fabi lelkes sietsége az ő „szabadsága” felé. Ahogy elfutott mellettem rám vigyorgott. Seb elmondása szerint Fabi szereti, ha Ő itthon van, mert ilyenkor kibújhat Heikke pillantása alól, mert minden figyelmet az idősebbik fia kap meg, akit annyira ritkán lát. Még hallottam, ahogy a legkisebb Vettel kinyitja az ajtót. Aztán arra leszek figyelmes mögöttem, hogy hatalmas csörömpölés, majd Fabi felkiált, majd valaki hátulról belecsimpaszkodik a hajamba, és húzni-tépni kezdi azt…

A fájdalom, amit akkor éreztem elmondhatatlan volt. Az első reakcióm az volt, hogy azonnal elkövetőm kezeit próbáltam meg lerángatni magamról, s hallok egy hatalmas kiáltást… Eljut a tudatomig, hogy én kiáltottam fel fájdalmamban. Tehetetlennek éreztem magam, egyszerűen nem tudtam megvédekezni, annyira váratlanul történt. A szemeim résnyire nyitva voltak, így láttam, hogy Seb azonnal ott terem, és a többiek segítségével leszedik rólam a bántalmazómat, ekkor már a földön feküdtem, s a könnyeim megállíthatatlanul folytak. Hallottam a dulakodást, a kiabálást körülöttem, de semmi sem jutott el a tudatomig. Úgy éreztem, hogy a hajammal együtt, mintha a bőrömet is ráncigálta volna. Nagyon fájt… nagyon fájt az egész fejem. Magzatpózba kuporodtam össze a padlón, de Seb nem hagyott ott és felvett a karjai közé, majd felsétált velem az emeltre. Ekkor már csak Heikke és Mel voltak odalenn. Szorosan bújtam Sebhez, s zokogva könyörögtem neki, hogy ne hagyjon el…

34. rész

(Liz)

A másnap reggel nagyon lassan kúszott el a tudatomig. Éreztem, hogy valaki apró csókokkal borít be, és simogat a takaró alatt. Eszem ágában sem volt kinyitni a szemeimet, ahhoz túlságosan élveztem a kényeztetést. A keze fel és le, vándorolt a testemen, de nem bírtam sokáig az ajkamat egy apró sóhaj hagyta el.

- Jó reggelt Gyönyörűm! – suttogta a fülembe. S mindennek nyomatékot is adjon megcsókolt. Eszem ágában sem volt megválni tőle, hisz élveztem ennek a reggelnek minden percét.

- Neked is jó reggelt Bajnok! – néztem rá, mosolyogva.

- Veled csak szép és jó lehet. – nyomta a csípőjét nekem.

- Érzem, hogy mennyire szép és jó… - nevettem rá kacéran, ahogy megéreztem a merevedését odalenn.

- Mi lenne, ha zuhanyoznánk egyet közösen? – indítványozta, de nem hagyta abba simogatást.

- Hogy végre befejezzük, amit tegnap elkezdünk ott? – néztem rá kihívóan.

- Bizony-bizony… nem szabad semmi félbehagyni. - vett a karjaiba, s a fürdőbe sétált velem. A nap máris sokkal szebben indul…

Pár órával később nekiállunk pakolni, hisz indultunk vissza Németországba. A mosolyunkat nem tudtunk elrejteni, de nem is nagyon akartuk. Megpróbáltam rendesen összepakolni mind a kettőnknek, mert, ahogy Seb pakol az katasztrófa. Mindent beledobál a bőröndbe, és kész. Elhessegettem onnan, hogy majd én megcsinálom, Ő azonban végig méregetett egy-egy karcér, mindentudó pillantással. Csak nevetni tudtam rajta, bár simogatta a lelkemet, hogy ilyesmit váltok ki belőle.

- Hazaérünk, ki sem engedlek a szobából. – nézett végig rajtam. Már a szálloda előtt álltunk, s vártunk Ginára és Kimire, mert ők visznek ki minket a reptérre. Örültem neki, hogy végre találkozom a barátnőmmel.

- Csak a szobából? – néztem rá kacéran.

- Megnyugtatlak Gyönyörűm… az ágyból sem. – suttogta a fülembe, a keze pedig végigsimított a popsimon.

- Már alig várom… - suttogtam vissza. Nem tudtuk folytatni ezen eszmecserét, mert megérkeztek a barátaink. Gina, ahogy megállt az autó már szállt is, ki és a nyakamba ugrott.

- LIZ!!! De jó, hogy látlak! – kiabált a fülembe.

- Azért megvárhattad volna, míg megállunk. – szállt ki a híres - neves Jégember a túloldalon. – Seb! – ment oda hozzá – Mi újság?

- Hello Haver! – egy gyors pacsi, ők is üdvözölték egymást. – Hadd mutassam be neked az én szépségemet. – mentem oda a barátom mellé, miután Gina elengedett. – Ő Liz Strassberg. Kicsim Ő pedig Kimi Raikkonen.

- Nagyon örülök Liz. – fogtunk kezet, és rám mosolygott.

- Én is Kimi. – somolyogtam vissza. Láttam Kimi nagyon jókat derül Seb elszólásán, szerintem csak neki nem tűnt fel, ahogy Ginára néztem ő is egyszerre értett mindent. – Kimi apukádat nagyon sajnálom… - fordultam ismét a finnhez.

- Köszönöm Liz. Nagyon aranyos vagy. – láttam az arcán egy röpke pillanatig átsuhant a fájdalom, de Gina megszorította a kezét, és bátorítóan mosolygott rá.

Bepakoltak a fiúk a kocsiba, de én folyamatosan szemmel Ginát és Kimit néztem. Gyanúsak nekem. Itt már nem pusztán egy munkakapcsolatról van szó. Ennél ez sokkal több. Mondjuk az is igaz, hogy bagoly mondja verébnek, hogy nagy a füle. Velem és Sebbel ugyan ez a helyzet. Nekünk is pusztán munka téren kellene találkoznunk, de az élet másként akarta, s én nem bánom mindezt. A fiúk még hátul pepecseltek, így barátnőmhöz fordultam.

- Mi újság van veletek? – mutattam Kimire.

- Velünk? – kerekedtek ki a szemei – Semmi… - pirult el.

- Persze-persze, szerinted én ezt elhiszem? – néztem rá mindentudóan.

- Csak barátok vagyunk. – válaszolt szűkszavúan, és még a pillantásomat is kerülte. Egyre gyanúsabb.

- Majd ez az újságíróknak előadhatod, de nem nekem. Ismerlek, mint a tenyeremet. Szóval hallani akarom! – fenyegettem meg az ujjammal. – Mi van köztetek?

- Nem tudom. Fogalmam sincs. Néha úgy érzem, hogy közel enged magához, hogy megnyílik nekem. A következő pillanatban pedig a kapukat újra bezárja előttem. – nézett rám tanácstalanul. – De azt látom, hogy Sebbel mind a ketten ki vagytok virulva. – mosolygott rám sejtelmesen.

- Hogy mi ketten? – pirultam el, s néztem a barátom irányába, ő nagyban gesztikulált Kiminek és mind a ketten nevettek. Akaratlanul is elmosolyodtam.

- Igen, igen. Jó hallottam, hogy Seb Kicsimnek nevez… - nézett rám továbbra is vigyorogva.

- Aj, semmi sem kerüli el a figyelmedet. – nevettem már én is a zavaromon.

- De nem ám. – vigyorgott. – Na, részleteket akarok! – nézett rám kíváncsian.

- Biztos vagy abban, hogy részleteket akarsz tudni? – vigyorogtam rá

- Ajaj. Most hogy mondod nem! – nevettünk mind a ketten. – De egyet árulj el. Jó volt?

- Fantasztikus…

33. rész

(Gina)

A fiúk beszólogatásával, és célozgatásával teli reggeli után kicsit lefáradt aggyal indultam vissza a szobámba, azzal a szándékkal, hogy lecserélem a pólómat, amin Toni és Atte hathatós segítségének köszönhetően egy csodás eperlekvár folt díszelgett, aztán megkeresem Kimit és beavatom a mai napi terveimbe. Ám azzal nem számoltam, hogy előbb fogok találkozni a Jégemberrel…..Éppen a szobám kilincsét akartam lenyomni, de ő gyorsabb volt nálam, és még előttem rátette arra a kezét, engem pedig „kényszerített” ezzel arra, hogy felé forduljak.
-Kedves Uram, lesz szíves beengedni a szobámba?-kérdeztem kíváncsian, csípőre vágott kézzel és egy csillogó mosolyt intéztem felé.
-Hát persze Drága hölgyem!-viszonozta a gesztust, és picit meghajolva előttem kinyitotta az ajtót.-Parancsoljon!-mutatott a szoba belseje felé.
-Köszönöm kedvességét!-emeltem meg a nem létező szoknyámat. Mind a ketten hangos nevetésben törtünk ki.-Készülődj össze, 20 perc múlva indulunk!-adtam ki az utasítást, amint végre újra visszataláltam a hangomhoz.
-Hova?-nézett rám csodálkozva.
-Meglepetés!-öltöttem rá a nyelvem.-Szeretnélek kiengesztelni amiért tegnap kicsit elhanyagoltalak téged!-mosolyogtam.
-Ginus, ez nem igaz! Csak én voltam a hülye, hogy ilyen butaságokat a fejedhez vágtam!-szabadkozott pironkodva.
-Kimi, kérlek! Ne vitatkozzunk!-néztem rá könyörgő tekintettel.
-Oké-oké!-sóhajtott.-20 perc múlva a nappaliban!
-Igen! Ne késs!-viccelődtem vele, aztán gyorsan nyomtam még egy puszit az arcára, majd a szobámba mentem és visszacsuktam magam után az ajtót. Gyorsan felöltöztem, magamhoz vettem a telefonom, és még néhány számomra szükséges dolgot, aztán már siettem is le a földszintre. Kimi már ott volt lennt, felöltözve, menetre készen. Rámosolyogtam, majd én is magamra kaptam a csizmám, a kabátom, a sapkám, a sálam és elindultam kifelé, Kimi pedig követett engem. Előtte még soha nem voltam Espoo-ban és ez a néhány nap sem volt elég ahhoz, hogy kiismerjem a várost, így kissé bizonytalanul „vezettem” Kimit a célunk felé, ám ő jól szórakozott azon, hogy néha navigációs nehézségeim adódtak. Amikor megláttam végre a fákat, amik a keresett parkot eltakarták, megnyugodtam, hogy azért még képes vagyok odatalálni az alig ismert helyekre is.
-Megjöttünk!-jelentettem ki vidáman, amint pár méter sétálás után a látószögünkbe került a park és az ott lévő hatalmas szabadtéri jégpálya is.
-Ne nee!-nevetett fel.-Te komolyan korizni hoztál engem?-kérdezte, és izgalomtól csillogó szemekkel nézett rám.
-Igen, gondoltam örülnél neki!-vontam meg a vállam picit szégyenlősen. Kicsit elbizonytalanodtam azzal kapcsolatban, hogy jó ötlet volt-e ez a program.
-Fantasztikus vagy!-nevetett ismét és mire észbekaptam, a lábaim már nem voltak a földön, és Kimi szorosan tartott engem. Most rajtam volt, a sor, hogy kacagjak.
-Ugyan, semmiség! Örülök, ha azt látom rajtad, hogy boldog vagy!-mosolyogtam rá, amint újra a havas utacskán álltam, szemben Rakkával.
-Gyere menjünk!-fogta meg hirtelen a kezem és elkezdett húzni engem a pálya felé.
-Ugye nem gondoltad, hogy én……én is rámegyek erre a jégre?-kérdeztem hebegve, amikor Kimi felém nyújtott egy pár fehér korcsolyát. Ő már felvette a sajátját, és azt hiszem, hogy már csak rám várt.
-Szépségem, te meg ugye nem gondoltad, hogy itt fogsz ülni és hagyod, hogy egyedül csúszkáljak ?!-kérdezte költőien, ám mielőtt válaszolhattam volna, ő finoman lenyomott az egyik székre, és nemes egyszerűséggel levette a csizmám, majd a korcsolyákat elkezdte felszerelni a lábamra.
-De……-kezdtem volna el akadékoskodni, ám rá kellett jönnöm, hogy ezt a csatát már elvesztettem. Hátradőltem a széken és hagytam, hogy szakszerűen rám adja a korikat. Jó szorosan megkötötte őket, és a csatot is meghúzta, így biztos lehettem abban, hogy nem fogom őket elhagyni még a csetlés-botlás közben sem.
-Így ni! Ez tutira tartani fogja a lábad!-paskolta meg a lábbeliket, majd felállt és kicsit feltérképezte a terepet. Rajtunk kívül alig voltak, csupán néhány kisgyerek, egy-két párocska, de nem volt tömeg. Ez nekünk így pont megfelelő volt. –Megyek, megnézem milyen a jég, kicsit bemelegítem a lábaimat, aztán jövök vissza érted!-kacsintott rám.
-Ne siess!-szóltam utána még, mire ő a fejét csóválva nevetni kezdett és a pályára ment.
Olyan jó érzés volt nézi őt, ahogy a jégen is otthonosan mozgott, és profi jégkorongosokat, valamint jégtáncosokat meghazudtoló módon korizott. Ám nagyon hamar végzett a bemelegítéssel, az volt az érzésem, hogy túl hamar. Visszacsúszott a pálya széléhez, aztán élvédők nélkül, kicsit nehézkesen, de odatotyogott hozzám, és felállított a helyemről. Ezt én csak hagytam, nem tettem semmit, hogy megakadályozzam ebben.
-Kimi, ezt én tényleg nem szeretném!-kezdtem el nyöszörögni, amint egyre közelebb kerültünk a jéghez.
-Gina! Ezt nem hiszem el! Gyere már Kicsilány! Nem lesz semmi baj!-nézett rám könyörgő pillantással.

-De ismerem magam, tudom, hogy a második lépésnél hasra fogok vágódni!-ágáltam.

-Ne aggódj, akkor is csak az én lábaim előtt fogsz heverni!-jegyezte meg egy kaján vigyorral.
-Ez nem vicces!-vágtam rá durcásan.-Te könnyen hülyülsz, nem neked kellett egy hetet kórházban töltened korcsolyázásból származó lábtörés miatt!-vágtam oda kicsit mérgesen és karba tettem a kezeimet.
-Gina!-sóhajtott.-Megbízol bennem?-kérdezte, mélyen a szemembe nézve.
-Igen!-válaszoltam habozás nélkül és bólintottam egy aprót.
-Akkor nem lesz semmit baj, ígérem!-cirógatta meg az arcom, és lassan, a kezemet fogva a jégre lépett, én pedig nagyon bátortalanul, de követtem őt.-Eeez az, remekül csinálod!-dicsért meg máris, holott még csak az első lépést tettem meg, és azt is remegő lábakkal. Lassan elindulok, de fogom a kezed, neked pedig csak annyi a dolgod, hogy lassan és óvatosan jössz felém, rendben?-mosolygott. Bólintottam, és tettem amit mondott. Miután megtettünk egy egész kört, azon a számomra hatalmas pályán, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.
-Ez nem is volt olyan rossz!-mosolyodtam el félszegen, és hálásan megöleltem Rakkát.
-Na látod, mondtam én!-vigyorodott el.
-Megpróbálhatom egyedül is?-kérdeztem meg halkan, kissé szégyenlősen.
-Hát persze hogy meg! Megyek mögötted és vigyázok rád!-biztosított Kimikorcsolyázni. Egészen felszabadultan haladtam körről körre, és hihetetlenül jól éreztem magam, de azt hiszem, hogy kicsit elbíztam magam. Az egyik óvatlan pillanatban az egyensúlyom felborult, és a gyakorlatlanságomból kifolyólag rögtön landoló testhelyzetbe kerültem. Kimi utánam kapott, és megfogta a derekam, ám én akkora lendülettel haladtam a jég felé, hogy őt is magammal rántottam. Elég rosszul érintett ez a puffanás, és az sem volt túl kényelmes, hogy Räkka rajtam feküdt.
-Gina! Minden rendben?-kérdezte Kimi azonnal és ahogy ránéztem, láttam megcsillani az aggódást a szemében.
-Azt hiszem!-suttogtam.-Ne haragudj, hogy magammal rántottalak!-pironkodtam.
-Ne butáskodj már, a lényeg, hogy Neked ne essen semmi bajod!-simogatta meg az arcom.
-Köszönöm!-hálálkodtam ismét, és nem tudom milyen felindulásból, de megcirógattam az arcát, és a karomat a nyaka köré fontam. Elmosolyodott, de továbbra is kitartóan fürkészte az arcom. Lassan elkezdett közeledni hozzám, én pedig hagytam, hogy az érzéseim vezessenek, behunytam a szemem, és csak vártam……Éreztem a forró lehelletét az arcomon, amitől kicsit megremegtem és még jobban vágytam arra, amit bekövetkezni véltem, ám váratlanul Kimi visszakozott, én pedig rögtön kinyitottam a szemeimet és választ várva pillantottam körbe. Azonnal meg is kaptam őket.
-Kimi bácsi!-kocogtatta meg egy kisfiú Rakka vállát.
-Hannu!-mondta a kissrác nevét meglepetten.-Mi a helyzet Kispajtás?-vigyorgott rá a kisfiúra és megsimogatta a buksiját. Kimi feltápászkodott a jégről, aztán felsegített engem is, és miközben a kisgyerekkel beszélgetett, a pálya széléhez kísért engem. Hosszasan társalgott a kisfiúval, ám ezt én nem bántam, mert igazán bájos volt látni, hogy milyen jól el van Kimi a gyerekekkel. Amikor megérkeztek Hannuért a szülei, a Jégember szabadkozva visszajött hozzám és újra rávett, hogy jégre lépjünk. Egy kis ideig még csúszkáltunk ott, és igazán jól éreztük magunkat, ám lassan mennünk kellett, hiszen Kimi megígérte Sebnek és Liznek, hogy kiviszi őket a reptérre.
Csendesen sétáltunk egymás mellett a parkban, nem kellettek szavak, felesleges mondatok, vagy értelmetlen fecsegés, ezek nélkül is tökéletesen értettük egymást. Néha-néha egymásra néztünk, elmosolyodtunk, ám el is fordítottuk a fejünket és csak zavartan mosolyogtunk…… A havas tájat csodáltam éppen, amikor éreztem, hogy Kimi megfogta a kezem. Jól eső remegés futott végig a testemen, aztán a kezeinkre néztem, majd az arcára. Félszegen egymásra mosolyogtunk, majd Kimi összekulcsolta az ujjainkat, és az így egybefonódott kezeinket felemelte és egy gyengéd puszit adott a kézfejemre. Elpirultam, de az arcomon boldog mosollyal sétáltam tovább……mellette……