29. rész

(Liz)

Másnap reggel még félig álomországban jártam, arcomon mosollyal tapogatóztam a Párom után. Milyen furcsa ezt kimondani: Párom. Seb az Én Párom. Szinte felfoghatatlan, hogy szeret, hogy ugyanazt érzi, amit én. Magamnak sem mertem bevallani az érzéseimet, de ő bátrabb volt nálam. Az ágyban azonban hűlt helyét találtam. Egy pillanat alatt kipattantak a szemeim, és tekintetemmel azonnal Őt kerestem a szobában, azonban nem láttam sehol. A fürdőből kihallatszódó hangok vezettek rá, hogy odabenn tartózkodik. A víz zubogása… ahogy a zuhany alatt áll, és arra a kidolgozott mellkasra folyik rá a víz… a kockák közt, ahogy utat keres magának lefelé… beleborzongtam a gondolatba…

Nem sokkal később nyílt az ajtó, kilépett rajta, s felém fordult. Csupán egy fekete boxert viselt, s nekem a szívem egy ütemet kihagyott a látványtól. Szóhoz sem jutottam, Seb szája azonban boldog mosolyra húzódott, ahogy meglátta, hogy ébren vagyok.

- Jó reggelt… - ült le mellém az ágy szélére. – Jól aludtál? – hajolt le hozzám egy aprócska kis csókra.

- Veled, és melletted csak jól aludhatok. – mosolyogtam rá, s húztam vissza egy újabb csókra. Visszabújt mellém az ágyba, s magához húzott. Egyikőnk se szólalt meg, de nem is volt szükség a szavakra. Az arcomat a nyakába fúrtam, s mélyen szívtam be az illatát, közben szorosan bújtam ölelő karjaiba. Az egyik kezével finomat cirógatni kezdte az arcomat, s nem kellett sok, hogy álomország határait újra átlépjem…

Az időérzékemet teljesen elhagytam mellette, s arra ébredtem, hogy valami csiklandozza a nyakamat. A hátamhoz bújt szorosan, s ahogy vette a levegőt, a hajszálaim táncot jártak, s arra kezdetem ébredezni. Óvatosan megfordultam az ölelésében, de nem ébredt fel. A boldog mosollyal néztem, ahogy alszik. Nem tudtam betelni vele, a szemem itt a látványát. A kezem már elindult, hogy megérintem az arcát, azonban mégis visszahúztam… nem akartam felébreszteni… A szája szegletében ott bujkált egy apró kis mosoly, amitől a  szívem kihagyott egy ütemet.

Óvatosan kibújtam az öleléséből, nem akartam felébreszteni. Halkan odaosontam a telefonhoz, s belopakodtam a fürdőbe, hogy rendeljek magunknak valami kaját, mert majdnem délután két óra van, és kezdek éhes lenni, bár tekintve, hogy ma még nem ettünk reálisnak mondható. Felhívtam a recepciót, és kértem ebédet két főre. Meghagytam, hogy dörömböljenek, hanem hagyjanak mindent az ajtó előtt. Mielőtt elmentem volna zuhanyozni, kinéztem, s ott volt a zsúrkocsi, megrakva étellel. Halkan betoltam, Seb nem ébredt fel. A párnámat szorongatta helyettem… annyira aranyos volt.

Úgy döntöttem, hogy én is elmegyek zuhanyozni, aztán felébresztem Sebet, majd megebédelünk. A fürdőben gyorsan lekapkodtam magamról az alvós ruháimat, és beálltam a zuhany alá, s folyatni kezdtem magamra a meleg vizet. A testem kezdett ellazulni, s a gondolataim más irányba kezdett utat törni. Becsuktam a szemeim, és elképzeltem, hogy pár órával ezelőtt Ő állt az én helyemen… A tusfürdője még itt maradt, egyszerűen muszáj volt beleszagolnom… nem tudtam kihagyni. Az egész testemen végigfutott a borzongás, ahogy az orromba megéreztem az illatot. A szemeimet lecsuktam, s hagytam, hogy az egész testemet átjárja és az érzékeimet betöltse az illata. Egyszerűen megőrültem érte. Muszáj volt megkapaszkodnom, mert úgy éreztem, hogy összeesek. Visszatettem a flakont a helyére, s a hideg csempének döntöttem a fejem. A légzésemet próbáltam normálisba hozni, de a mellkasom nagyon gyorsan emelkedett.

A képzeletembe bekúszott egy kép, amint a zuhany alatt van… és a víz végigfolyik rajta… mindezt fokozta még az is, hogy még mindig éreztem a tusfürdőjének az illatát… Nem tudom parancsolni a képzeletemnek. Újabb és újabb kép kúszott be, de ebben nem csak Seb volt a zuhany alatt… hanem én is Vele. Nevetnem kellet magamon, hisz annyira könnyen elképzelhető volt mindezt, mégis nagyon abszurd. Tudtam, hogy mi együtt vagyunk, de vele lenni és igazán érezni és szeretni őt, ahogy egy szerelmes nőnek kell egy férfit, az már más dolog. Akartam, és kívántam őt. Minden porcikám szinte ordított az érintése és a jelenléte után. Beharaptam az alsó ajkam… sürgősen meg kell állítanom a képzeletem furcsa játékát önmagammal. Még annyira korai ilyesmire is akár gondolni… de a szívem őrülten dübörgött a mellkasomban…

A gondolataimat megpróbáltam arra terelni, hogy holnap hazamegyünk, és mennyi dolgom lesz jövőre. Lehet Ginával is össze kellene futnom, míg itt vagyunk, mert legközelebb Baarban tudunk majd csak találkozni. Baarban… közös házban, közös szobában, és ami a legfontosabb közös ágyban Sebbel… Legszívesebben a fejemet a falba vertem volna. A gondolataim egy szemvillanás alatt visszatértek az előbbi képzelgéseimhez. Azonban hallottam, ahogy nyílik a fürdő ajtaja. A szemeim kipattantak, és magam köré tekertem a törölközőmet. Csendben hallgattam, ahogy a ”betolakodóm” közelít a zuhanyfülke felé. Megmozdulni sem mertem, sőt még a vizet sem zártam el. A törölközőm már vizes volt, de nem érdekelt, szorosan magam köré tekertem, hogy véletlenül se essen le. A zuhanyzó sarkába húzódtam meg, mikor elhúzta a fülkeajtót…

Ott állt Ő, a zuhanyfüle előtt, s nézett rám. Az arcán a párna nyoma tisztán kivehető volt, s a haján is látszódott, hogy az előbb még aludt… teljesen elfeküdte. Mindez egyáltalán nem érdekelte, átható pillantással nézett rám. Tekintetünk találkozásakor úgy éreztem, hogy a fürdő hőmérséklete nagyon gyorsan, nagyon magasra kúszik. Az arcom a pipacs színét vehette fel, amikor a szemeivel végignézett rajtam. Láttam a tekintetében, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik, hogy mit tegyen.

- Aggódtam érted, olyan sokáig zuhanyozol. – találta meg Ő először a hangját. Még mindig csak egy boxer volt rajta, és én kezdtem egyre nehezebben levegőt venni.

- Aggódtál? – lepődtem meg.

- Azt hittem segítségre szorulsz, hogy nem találod a tusfürdődet. – mosolygott rám kacéran.

- Hogy nem találom a tusfürdőmet? – nevettem rá, s haraptam be az alsó ajkam. – Éppenséggel segíthetsz megkeresni… - néztem rá kihívóan. Nem kellett neki több bíztatás, azonnal belépett hozzám…

Arcomat két kezébe fogta, s megcsókolt. Először puhán tapogatózva, majd ahogy megérezte, nem ütközik ellenállásba, egyre szenvedélyesebben. A keze megindult lefelé a nyakamra, s ott folytatta tovább a kényeztetést, majd haladt egyre lejjebb. Őrjítő volt ez az egész… a csókjai és a simogatásai együtt… Az ajkai követték a kezeit a nyakamra, míg az utóbbi már végigsimított a törölközővel takart testemen, s meg sem álltak a combjaimig. Halk sóhajok hagyták el az ajkaimat, de a kezeim még mindig görcsösen kapaszkodtak a nyakába, mert attól tartottam, hogy tényleg összeesek. Már nem a lábaim tartottak, hanem Ő.

Nekinyomott a csempének, s visszatért az ajkaimhoz. Úgy éreztem, hogy felrobbanok a vágytól, amit iránta érzek, de minimum elégek, ahol hozzámér. Szorosan tartott, és ölelt magához, szinte már fájt, de mindez egyáltalán nem érdekelt. A kezeim elindultak felfedezni a testét. Mindenképp meg akartam érinteni őt. Végigsimítottam a mellkasán, mire belenyögött a csókunkba, s kezei a popsimra kúsztak, s egy kicsit megemelt, mire én a lábaimat a csípője köré fontam. Abban a pillanatban megéreztem, hogy mennyire kíván engem, s tudtam, hogy egy, nagyon vékony anyag van kettőnk között… semmi más.

Levegő hiányában elváltak ajkaink, s rám nézett. Abban a pillantásban benn volt minden: szerelem, vágy, boldogság. Bennem is hasonló érzések keltek életre. Nagyon mélyeket lélegezett, s közben becsukta a szemeit… Óvatosan a popsim alá nyúlt, s engedte, hogy újra a „földön járjak”. Lépett egyet hátra, s elzárta a csapot, amiből még mindig folyt ránk a víz. Lehajtotta a fejét, nem nézett rám, s kihátrált a zuhany alól. Nem értettem semmit, döbbentem néztem magam elé. Mi történt?

Hallottam, hogy piszmog még pár percig, nyílott a fürdő ajtaja, majd csukódott. Zavarodottan álltam ott, még mindig a csempének támaszkodva, nem értettem, hogy mi történt kettőnk között. Miért hagyott itt? Lassan lecsúsztam a tálcára, s a kusza gondolataimat akartam egy kerek egésszé összerakni, csak mindig hiányzott pár kocka hozzá.

Egy idő után éreztem, hogy fázok, hiszen a törölköző rajtam teljesen vizes volt, a zuhanyzóban történt előbbi események miatt. Felkászálódtam, s kiléptem a fülkéből. Ledobtam magamról a hideg és vizes anyagot, majd egy szárazzal áttöröltem nedves testrészeimet. Az agyam azonban folyamatosan zakatolt. Mi a baja? Letámadtam? Túl korai volt? Nem akarta? Az utolsó mondatot nagyon hamar elvetettem magamban, mert amikor összesimultunk, igenis éreztem, hogy ugyanúgy kíván, mint én őt. S a csókjai és az érintései… még mindig ég a bőröm, ahol hozzámért.

Visszarángattam magamra az alvós pólómat, felvettem egy bugyit, s visszatértem a szobába hozzá. Ott ült az ágyon, a derekán egy törölközővel, s az arca a kezeibe volt temetve. Az ajtó csukódására felkapta a fejét, s rám nézett. Tekintetében láttam, hogy legszívesebben felfalna már a puszta nézésével is. A szemeivel végigpásztázta a testemet, s mindezt felért egy vetkőztetéssel. Nagyon zavarban lettem, s nem értettem semmit. Felkelt az ágyról, s odajött hozzám…

- Ne haragudj, hogy csak úgy otthagytalak. Ha tovább maradok, nem bírtam volna megállni. – nézett mélyen a szemembe. – Én… - túrt a hajába - legszívesebben letéptem volna rólad azt az átkozott anyagot, ami eltakart előlem, de nem akarok semmit elkapkodni. Nem akarom, hogy csak azért történjen meg, mert én akarom, hanem azért mert mindketten akarjuk, érted? – nézett rám nagy szemekkel. – Most is itt vagy előttem egy szál pólóban. Fogalmad sincs óla mekkora kísértés ez nekem.

- De azt hiszem, van róla fogalmam… - néztem végig rajta, s a szemeim szándékosan sokkal többet időzött a mellkasán, és a törölközőn. Beharaptam az alsó ajkam, s kacéran néztem rá.

- Ide figyelj Kislány, ne játssz velem! – fenyegetett meg mosolyogva.

- Mert mi lesz? – nyújtottam rá a nyelvemet.

- Megtudod… ha így haladsz, nagyon hamar megtudod…

28. rész

Gina

Reggeli után, mindenképpen segíteni szerettem volna Paulának és Kriistinek bepakolni a konyhába és elmosogatni, azonban a ház asszonya ezt nem engedte, sőt, mondhatni „zavart” engem készülődni, mondván a fiúk nem szeretik, a pontatlanságot. Hallgatva az asszonyra, a szobámba siettem és nekifogtam az öltözködésnek. Tudtam, hogy nagyon hideg van odakint, ezért a farmer alá felvettem egy harisnyát is, felső ruházatként pedig egy halványrózsaszín garbót és egy vastag, fekete pulcsit választottam. Nem akartam megváratni a fiúkat, ezért miután felöltöztem, megfésülködtem és feldobtam némi teljesen natúr sminket, magamhoz vettem a telefonomat és nappaliba siettem. A sejtésem helyesnek bizonyult, a srácok már a lent voltak, és türelmetlenül toporogtak.

-Ne haragudjatok, tudom, hogy késtem!-szabadkoztam már  a lépcsőn lefelé menet.

-Mi nem haragszunk, csak a fiaim már nagyon mehetnékesek!-mosolyodott el Rami.

-Jól felöltöztél?-kérdezte Kimi előzékenyen.-Nagyon hideg van ma!-tette hozzá.

-Ne aggódj öcsi, nagy lány ő már, tudja, hogy rétegesen kell felöltözni! Bár lehet, hogy Miss Hamiltonnak nem lenne ellenére, ha leellenőriznéd, hogy tényleg rendesen felöltözött-e!-vigyorodott el az idősebb Räikkönen testvér és meglökte az öccsét. Lehajtottam a fejem, hiszen tudtam, hogy az arcom most valószínűleg pipacspiros színben „tündököl.”.

-Rami, kérlek!- köszörülte meg  a torkát Kimi, és ahogy felemeltem a fejem, láthattam, hogy ő is elvörösödött.

-Apuu!-kiáltottak egyszerre a fiúk, nagy meglepetésemre, angolul. –Induljunk már!-parancsoltak rá Ramira, aki még egy jelentőségteljes pillantást intézett felénk, majd a gyerekei után indult. Úgy éreztem, hogy most rá sem tudnék nézni Kimire, így lehajtott fejjel indultam el az előtérbe, hogy felvegyem a csizmám és a kabátom…….

 -Csak óvatosan fiúk, és semmi veszélyes manőver! Világos voltam?-parancsolt rá szelíden Kimi a fiúkra, amit még mi is hallhattunk néhány méterrel távolabbról. Rami úgy döntött, most hagyja a fiait és az öccsét száguldozni, ő pedig „csendes” figyelője lesz az eseményeknek, ahogy persze én is.

-Igen keresztapu!-válaszoltak egyszerre a fiúk, és közben hevesen bólogattak. Kimi mindegyőjük bukósisakját megkocogtatta, aztán ő is a fejére húzta a sajátját, és beleült a harmadik gokartba. Rami elindította őket, aztán ismét felém irányította a figyelmét.

-Egészen kicsi koruk óta Kimi is olyan odafigyeléssel és féltéssel terelgeti a karrierüket  a helyes irányba!-mosolygott kissé elmerengve az idősebbik Räikkönen testvér.

-Biztosan a szívügyének érzi ő is, hogy segítse a fiúkat!-bólintottam mosolyogva.

-Igen, ez így igaz! Kimi nagyon kitartó és messzemenőkig elkötelezett ember, aki sok mindent képes megtenni azért, hogy sikereket érjen el, ahogy azért is, hogy a szeretteinek segíteni tudjon. Ebben, ahogy még sok más dologban is nagyon hasonlít apára!-magyarázta Rami, aztán a mondat végére egy szomorú mosoly jelent meg az arcán.

-Édesapátok csodálatos ember lehetett!-mondtam egészen halkan.

-Nála csodálatosabb apuka és férj nem volt, nincs és nem is lesz!-jelentette ki az idősebbik testvér határozottan, de láttam rajta, hogy nehéz neki is kordában tartani az érzéseit.-És mindig itt lesz anyával, Kimivel, a feleségemmel, a fiúkkal, velem és a…….-itt hirtelen elharapta a mondatot.-……velünk.-zárta le végül, majd ismét csendbe burkolózott, én pedig a világért sem szerettem volna őt megzavarni.

Időközben a fiúk is visszaérkeztek, méghozzá az első két helyen, holtversenyben Juutu és Titus, Kimi pedig jó egy kanyarral mögöttük. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a keresztapuci szándékosan maradt le ennyire, de persze lehet, hogy a legújabb nemzedék már túlszárnyalja az elődöket?!

-Szép volt srácok!-pacsizott le Kimi mindkét keresztfiával, amint kiszállt az autóból, aztán a bukóját  a kezében tartva elindult felénk.

-Úgy látszik Juustu és Titus téged már könnyedén a padlóra nyom!-jegyeztem meg kicsit gonoszul, de aztán hogy vegye a lapot, viccesen ráöltöttem a nyelvem.

-Óhh te csak ne akard tudni, hogy mire vagyok képes, ha csúcsformában vagyok!-vigyorgott rám, mire én a fülem tövéig piros lettem, Rami pedig kuncogni kezdett mellettem.-Bár megmutathatom, ha akarod. Gyere el velem egy körre!-nézett rám kihívóan.

-Nem-nem, én nem……-szabadkoztam azonnal és heves mutogatással is jelezni szerettem volna, hogy ezt én tényleg nem akarom.

-Ugyanmár! Ne kéresd magad, az öcsi biztos örülne, ha elmennél vele egy körre!-noszogatott Rami is, és az a szája szegletében megjelenő mosoly ismét zavarba hozott.

-Óhh, ismerem magam, már az első kanyarban rosszul lennék, a másodikban pedig kidobnám a taccsot!-mondtam, egészen elhalkulva a mondat végére.-De majd egyszer, ha összeszedem magam, akkor elmegyek Veled egy körre-tettem hozzá lelkesebben és rámosolyogtam Kimire.

-Hát igazán nem kell várni arra az egyszerre, felőlünk aztán most is elmehetsz az öcsémmel egy menetre, de akár többre is, és ne légy zavarban, mi olyan láthatatlanul elslisszolunk innen, hogy……

-RAMI!-kiáltottunk rá meglepően egyszerre Kimivel, ám ez az idősebbik testvér arcáról nem fagyasztotta le a mosolyt.

-Ne szövegelj már annyit!-szólt rá komolyan Räkka.-Inkább gyere!-tette hozzá, egy a szája szegletében megjelenő ravasz, és szemtelenül pimasz mosollyal, miközben a fejével a pálya felé bökött.

-Harc?-szélesedett ki Rami arcán is a vigyor.

-Mint férfi a férfival!-vonta fel Kimi az egyik szemöldökét.

-Kösd fel a gatyád Jégember! Ez kemény menet lesz!-vágta oda Rami roppant magabiztosan, aztán elindult  a gokartok felé, Kimi pedig követte őt, és ez után elszánt versengés kezdődött, ami egészen délutánig eltartott, de ezt én nem bántam, hiszen remekül éreztem magam a srácokkal.

27. rész

(Gina)

Másnap reggel döbbenten vettem észre, hogy egy számomra teljesen idegen ágyban fekszem, ám ahogy végigpörgettem az agyamban az elmúlt 24 óra eseményeit, rájöttem, hogy Kimi szobájában vagyok. Néhány pillanaton belül eszembe jutott az este folytatott beszélgetés is és jól emlékeztem arra, hogy én az ágy támlájának vetettem a hátamat, úgy próbáltam elaludni, a „Jégember” feje pedig az ölemben pihent, most azonban én is az ágyban feküdtem, méghozzá Kimi ölelésében. Óvatosan, hogy ne ébresszem fel őt, megfordultam a karjai között, így mostmár jól láthattam az arcát. Egyszerűen nem tudtam levenni a tekintetem róla, és valahogy olyan megnyugtató volt nézni őt. Az arcvonásai egyszerre férfiasan kemények, és kisfiúsan bájosak is, és ettől valahogy még azt kisrácot is láttam ebben a felnőtt férfiban, aki akkoriban kezdett kamaszodni, mikor én még csak az ovit kezdtem…Talán érezhette, hogy néztem őt, ugyanis hirtelen felpattant a szemhéja és egy gyönyörű jégkék szempár nézett vissza rám.
-Jó Reggelt!-köszöntem halkan, és teljesen átgondolatlanul, egy apró puszit nyomtam az arcára. Eddig is zavarban voltam, ám ez után a megmozdulásom után azt hiszem az arcom igen élénk bíborvörös színben pompázott. Megpróbáltam felülni, hogy lehetőleg ne lássa ezt, ám azzal nem számoltam, hogy az egyik karja továbbra is a hasamon nyugodott, így tulajdonképpen elképzelhetetlennek tűnt a függőleges testhelyzetbe való kerülés.
-Jó reggelt!-suttogta kissé rekedten, és amikor rájött, hogy a karja hátráltat a felülésben, kicsit arrébb csúszott és leemelte rólam a kérdéses testrészét.-Köszönöm, hogy itt maradtál velem az éjszaka!-pislogott fel rám hálásan.
-Nem kell megköszönöd semmit se!-mosolyogtam rá kedvesen.-Örülök, hogy ennyire megnyíltál előttem, és hogy merted kimutatni az érzelmeidet.-mondtam neki a legőszintébben, mélyen belenézve a szemeibe.
-Úgy éreztem, megbízhatok benned eléggé ahhoz, hogy elmeséljem ezeket!-vonta meg a vállát.
-Köszönöm, hogy megtisztelsz a bizalmaddal. Igyekezni fogok, hogy bebizonyítsam, a jövőben is elmondhatsz nekem mindent, ami a szívedet nyomja!-néztem rá a lehető legkomolyabban. Néhány másodpercig kérdő pillantásokkal fürkészte az arcomat, majd hirtelen felült mellém és odahajolt a fülemhez.
-Ígérem, hogy én is így fogok tenni!-súgta, aztán gyengéden megpuszilta az arcom és visszafeküdt a párnájára. Egy apró mosolyt küldtem felé, aztán gyorsan kipattantam a takaró alól és elindultam vissza a szobámba, hogy ő ne láthassa az arcom halványrózsaszínről vörös színre való változását.
Mire a zuhanyzás, öltözködés, fésülködés és egy gyors sminkelés után a földszintre értem, a család és Kimi barátai, valamint Mark is az étkezőben ültek, és csendesen reggeliztek.
-Jó reggelt!-köszöntem kedvesen, amint beléptem a helyiségbe.
-Neked is Kedvesem!-mosolyodott el Paula egy pillanatra, amit megpillantott.-Hogy aludtál?-érdeklődött.
-Jól, köszönöm szépen Mrs Räikkönen!-bólintottam mosolyogva, és reméltem, hogy most nem fogok elpirulni. Kimire pillantottam, és láttam, hogy engem figyel, így aztán a tervemet megvalósítani lehetetlennek bizonyult.
-Gyere Drágám, ülj le és reggelizz velünk!-invitált kedvesen a ház asszonya.-És hívj csak nyugodtan Paulának!-tette még hozzá.
-Köszönöm Mrs….illetve Paula!-mosolyodtam el, és az alsó ajkamat beharapva leültem az egyetlen üres székre, Kimi és Mark közé. A két pirítóssal megrakott tányér a pont a srácoktól egy-egy karnyújtásra volt és amikor észrevették, hogy szükségem lenne valamelyikre, szinte teljesen egyszerre nyújtották nekem. Tanácstalanul ingattam a fejemet közöttük, hiszen a világért sem akartam megbántani egyikőjüket sem. Miközben azon filóztam, hogy miként is döntsem el a kérdést, fél szemmel az asztaltársaság többi részére sandítottam, és láttam, hogy suttyomban minket figyelnek. Gondoltam egyet, és mindkét tányérról leemeltem egy kisebb szelet kenyeret.
-Hmm…..-vontam meg a vállam, és ismét beharaptam picit az alsó ajkam. Sikerült elérnem, hogy mindenki arcára kiüljön egy őszinte mosoly, ezért már megérte, nemde?
A kisebb közjáték után újra csendbe burkolózott mindenki, és szó nélkül folyt tovább a reggeli, mígnem a két kissrác rá nem kezdett egy kisebb „koncertre”. Mivel nem beszéltem finnül, fogalmam sem volt arról, hogy miért könyörögnek a szüleiknek-mert hogy nyilvánvaló volt, hogy azt csinálják. Kíváncsian néztem Kimire, remélve, hogy ő majd tolmácsolja a hallottakat.
-Azt mondják, hogy szeretnének kimenni a gokart pályára.-adta tudtomra a Jégember az információt.-De Rami most nem akar!-folytatta a tolmácsolást.-Ha engem kérdezel, nem kell 2 perc és beadja a derekát!-tette hozzá halkabban és egy cinkos kis vigyort küldött felém. Halkan kuncogni kezdtem, aztán nekifogtam a pirítósom megvajazásához, de persze továbbra is serényen figyeltem az események alakulását.
-Megmondtam, vagy megmondtam?-kérdezte Kimi költőien, közelebb hajolva a fülemhez, úgy bő fél perc múlva.
-Máris győztek a fiúk?-vigyorodtam el, miközben beleharaptam a kenyérbe.
-Méghozzá kiütéssel!-jelent meg egy őszinte mosoly végre a büszke keresztapuci arcán is.
-Kimi, neked nincs kedved velünk jönni? A fiúk örülnének neki!-fordult Rami az öccse felé, és immáron angolul beszélt, hogy Mark és én is értsük.
Láttam rajta, hogy nem tudja mit mondjon, kicsit mintha zavarba jött volna. Úgy éreztem, nem biztos abban, mi lenne a leghelyesebb döntés. Talán félt attól, hogy ha kimennek a pályára, akkor megrohamozzák az emlékek, és újra összezavarodik. Személy szerint én úgy éreztem, hogy jót tenne neki, ha kimozdulna kicsit, így hogy biztosítsam őt arról, hogy jól dönt, ha azt mondja velük megy, a kezemet az asztal alatt lévő kézfejére csúsztattam. Meglepetten kapta felém a fejét, de amikor kedvesen rámosolyogtam ő bólintott egy aprót, mintegy megköszönve, hogy segítek neki.
-Hát, végülis……miért ne?-bökte ki végül kissé nehézkesen.
-Jót fog tenni nektek, ha kicsit együtt lesztek! Úgyis olyan ritkán látjátok egymást!-szólalt meg halkan Paula.-És amúgy sem szeretném, ha itthon lennétek, mikor összepakolom édesapátok holmiját!-tette hozzá, ha lehet még halkabban, és mélyeket lélegzett, azt hiszem azért, hogy ne buggyannak elő újra a könnyei.
-Ahogy szeretnéd Anya!-mosolygott rá haloványan a kisebbik fia.
-Vigyétek magatokkal Ginát is, biztosan szívesen megnézné a helyet ahol ti régen a napjaitok nagy részét töltöttétek!-mosolygott rám kedvesen.
-Óhh, én tényleg nem szeretnék zavarkodni, vagy belerondítani bármibe is!-szabadkoztam azonnal.
-Nem zavarnál, tényleg örülnénk ha eljönnél te is!-szólalt meg Rami is. Az öccsére pislantottam, ő pedig csak mosolygott, de nem szólt volna semmit, ám mégis tudtam, ő is „beleegyezését” adja, sőt félve mondom, talán örülne is, ha ott lennék.
-Na jó, legyen! Veletek tartok!-néztem az idősebbik Räikkönen testvérre, és izgatottan dörzsöltem össze a tenyereimet.
-Szuper! Akkor mondjuk 20 perc múlva indulunk! Megfelel nektek fiatalok?-vigyorgott ránk Rami, kissé furán. Éreztem, hogy az arcom egyre pirosabb színt kezdett felvenni.
-Hmm, felőlem rendben!-vont vállat Kimi.
-Felőlem is!-tettem hozzá halkan, és mielőtt elindultam volna készülődni, még megettem a maradék pirítósomat…….

26. rész

(Liz)

Az aprócska is hotelba visszatérve, gyorsan vettünk mond a ketten, egy forró zuhanyt. Ezt követően kezdtem érezni, hogy végre vannak végtagjaim. Zuhany után pizsibe öltöztem, és bebújtam a jó meleg ágyikóba. Seben már észrevehető volt, hogy egy kicsit kezd felengedni, a délutáni feszült állapotából. Próbálkoztam a tévénézéssel, de rájöttem, hogy mindez felesleges, mert a csatornák ebben a hotelben csak finn nyelven voltak foghatóak.

Seb ekkor lépett ki a fürdőből, és jókat kuncogott az ábrázatomon, ahogy próbáltam kitalálni, hogy mégis miről lehet szó. Nem bírtam ki, hogy ne nevessek én is, a kacagása eléggé ragadós. Mellém telepedett az ágyba, s Ő is nézte a televíziót. Ahogy rápillantottam észrevettem, hogy Ő sem fog fel belőle többet, mint én. A távirányítót a kezébe vette, és váltogatta a csatornákat. Próbáltam nem foglalkozni azzal a tudattal, hogy mellettem van Ő, egy pólóban és boxerban, s az illata, szédítő…

Minden idegszálammal a készülékre koncentráltam, azonban éreztem, hogy egy kéz nagyon finoman simogatni kezd. Ennek a kéznek a gazdája, pedig mellettem fekszik. Tekintetemet rá emeltem, azonban Ő, gondolatban teljesen máshol járt, szuggerálta a televíziót, mégis simogatott, ösztönösen cirógatta a kezemet fel és le… Megpróbálkoztam a dolog figyelmen kívül hagyásával a tévé által, de azért ez elég nehezen ment, tekintve, hogy a mellkasomból a szívem ki akart törni mindezen mozdulatokra.

Ismét Sebre emeltem a tekintettem, s a pillantása, ahogy engem fürkészett, szinte perzselt. Ahogy nézett, az már nagyon zavaró volt, bele is pirultam, s lesütöttem a szememet. Újra rászegeztem a tekintetemet, s akkor egy váratlan pillanatban… megcsókolt… Először puhán, félve, majd ahogy nem ütközött ellenállásba, egyre szenvedélyesebben. Először fel sem fogtam, hogy mi ketten mit is teszünk pontosan. Amikor végre eljutott a tudatomig, hogy mi történik velünk, már az ágyban feküdtem vízszintesen, Seb felettem, csókolt és gyengéden simogatott. A nyelve az enyémmel keringőzött, a keze gyengéden cirógatott ahol ért, és ez a kettő valami olyasmit indított el bennem, amit nem is hittem, hogy érezhetek, főleg nem iránta. Levegőnk hiányában azonban el kellett válnunk egymástól.

- Seb… ezt… nem… szabad… - próbáltam meg finoman eltolni magamtól.

- Miért nem? Szeretlek… szeretjük egymást, miért ne lenne szabad? – nézett rám gyengéden.

Egy pillanatra lefagytam… szeret… azt mondta, hogy szeret… engem… Csak néztem őt, tágra nyílt szemekkel. Az agyamba nagy nehezen jutottak el a szavai, melyek nagyon lassan értelmet nyertek. Én nem is gondoltam volna…

- Te szeretsz engem? – néztem rá hitetlenkedve.

- Liz… - csókolt meg gyengéden – Gyönyörűm… szeretlek, igen szeretlek téged. – simogatta meg az arcomat.

- De te nem szerethetsz engem!

- Miért is nem? – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Mert… mert… - dadogtam össze-vissza.

- Talán te nem érzed ugyan ezt? – nézett rám félve. – Nem szeretsz engem? – ült fel az ágyban, a tekintete elárulta a belső vívódásait, félt a válaszomtól.

- Nem erről van szó… - ültem fel én is.

- De! Pontosan erről van szó! Liz… - fogta kezei közé az arcomat. – Itt csak egy kérdésre kell tudnom a választ, a körítés nem érdekel. Szeretsz vagy nem?

- De Seb… - hajtottam le a fejem, kerülni akartam a tekintetét, ő azonban nem eresztett, kényszerítette, hogy a szemébe nézzek.

- Igen vagy nem?

- De…

- Igen vagy nem? – kezdett elfogyni a türelme.

- Igen… szeretlek… - mondtam ki nagyon halkan, s ő megcsókolt. Két kezébe fogta az arcomat, úgy csókolt. Szenvedélyesen, mégis gyengéden… szerelmesen.

- Szeretlek Gyönyörűm… - döntötte a homlokát az enyémnek, s újra megcsókolt.

- De Seb… - kezdtem, ő meg vett egy nagy levegőt, s rám nézett.

- Mond, ne kínozz. Úgy sem bírod ki, hogy ne osztd meg velem, ahogy látom. – mosolygott rám szívből.

- Seb… szóval, te meg én… szóval mi… mi nem… - makogtam, ő meg úgy nézett rám, mintha ütődött lennék.

- Liz, én ebből egy kukkot sem értek. – cirógatta meg az arcomat.

- Ahhh… - csaptam a takaróra, Ő meg jót kuncogott rajtam, és a zavaromon.

- Mi a baj Liz? – nézett rám gyengéden.

- Szóval… te egy Forma 1-es pilóta vagy.

- Ki gondolná. – mulatott rajtam.

- És világbajnok.

- Valami olyasmi. – a mosolya még szélesebb lett.

- És nagyon fiatal…

- Mire akarsz kilyukadni? – nézett rám gyanakodva.

- Hogy én idősebb vagyok nálad. – mutattam rá a lényegre.

- Tudom… na és?

- Ez téged nem zavar? – néztem rá félve.

- Miért? Kellene, hogy zavarjon? Szeretlek, és nem érdekel, hogy idősebb vagy nálam. Azaz egy dolog fontos, hogy szeretlek, és te viszont szeretsz… - simogatta meg az arcomat. – A többi nem érdekel.

- De…

- Liz. Téged ez ennyire zavar?

- Nem, de majd ott lesz a sajtó, aki ezen fogja köszörülni a nyelvét, és… - tette az ujját a számra, hogy elhallgattasson.

- Kicsikém, állj le. Nem fogja senki ezen köszörülni a nyelvét, mert én ezt nem fogom hagyni. – nézett rám elszántan.

- De te híres vagy! Mindenki ismer! – kötöttem az ebet a karóhoz.

- Ha arra akarsz ezzel célozni, hogy te egy senki vagy, akkor ezt most felejtsd el. Nekem minden vagy! Mindent jelentesz. Liz, hát nem érted? – fordította felé az arcomat, azt akarta, hogy a tekintetemet rá szegezzem - Ha rád nézek a napom máris sokkal szebb. Ha hozzám szólsz, a szívem ki akar törni a mellkasomból. A gyomromba pillangók repdesnek már egy mosolyodtól is. – ölelt meg szorosan, s én nem ellenkeztem, hisz minden falamat kezdi lebontani körülöttem. – Hányféleképpen mondjam el, hogy szeretlek? – nézett rám gyengéden. Egy kósza könnycseppem utat tört magának, de Seb lecsókolta mielőtt eltűnt volna a homályban.

- Szerelmes vagyok beléd Sebastian Vettel. – mosolyogtam rá teljes szívből.

- Fraulein Strassberg, szerelmes vagyok Önbe! – s a mosolya még szélesebb lett, majd szerelmesen megcsókolt…

25. rész

Gina

Hosszú óráknak tűnő percekig ültem ott az ágy szélén, szorosan magamhoz ölelve Kimit, míg el nem húzódott tőlem és fájdalmas tekintettel nézett rám.

-Feküdj le kérlek, szükséged van a pihenésre!-mondtam halkan és megpróbáltam őt finoman visszanyomni fekvő testhelyzetbe, de nem hagyta, inkább fogta magát és kicsit arrébb húzódott, majd az ágyra, utána pedig rám pillantott. Hezitáltam kicsit, de aztán egy nagyot sóhajtva odaültem mellé.

-Valószínűleg most te sem lennél itt, ha akkor régen Apa nem indít el az autóversenyzés rögös útján.-váratlanul beszélni kezdett, én pedig türelmesen hallgattam őt, a világért sem szerettem volna félbeszakítani.-Mindent neki köszönhetek! Mindent!-ismételte meg a szót.-Ha nem támogatott volna, akkor nem itt tartanék. Én voltam az ő kicsi fia, aki mindig csak a versenyzésre tudott gondolni, akinek a szeme előtt csak egy cél lebegett, a győzelem. Alig volt pénzünk, fürdőszobára nem tellett és szinte egyik napról a másikra éltünk, még úgy is, hogy apa éjjel-nappal keményen dolgozott. Fáradt volt és túlhajszolt, ám mégis volt energiája egy kicsi gokartot építeni nekem. Ez volt az, amivel az első versenyeimen részt vettem. Mindig ott volt velem, szurkolt nekem, olyan instrukciókat adott, amik még most is hasznosak számomra. Amikor kamaszként úgy döntöttem, hogy elköltözök, a támogatásáról biztosított és megígérte, hogy mindig ott fog állni mögöttem. Ez így is volt. Velem tartott néhány tesztre, együtt örült velem a győzelmeimnek, és vigasztalt, ha elcsüggedtem egy-egy rossz eredmény miatt, amikor pedig ott álltam már a Forma-1 küszöbén, ő  megpróbált mindent elkövetni annak érdekében, hogy bekerülhessek a „királykategóriába”. Kifizette azt a rengeteg pénzt azért, hogy megkaphassam a szuperlicence-t, és 23 együléses autóban futott verseny után ideiglenes engedéllyel bekerülhessek a Forma-1-be. Soha nem felejtem el az arcát, amit akkor láttam, mikor kiszálltam az autóból az első versenyem után. Odajött hozzám, és szorosan magához ölelt. Emlékszem azt mondta nekem:

Büszke vagyok arra, hogy ilyen fiaim vannak mint te és Rami, akik képesek bebizonyítani, hogy még a romokból is fel lehet építeni egy csodálatos palotát. És meglásd fiam, egy szép napon majd teljesül az álmod, és világbajnok leszel. És akkor majd jussanak eszedbe a szavaim Kimi.  Abban a pillanatban, mikor 2007-ben a Brazil Nagydíjon a fülemre mondták, hogy világbajnok vagyok apa szavai derengtek fel az emlékezetemben. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor teljesült az álmom, amikor Kimi Räikkönen végre felért a csúcsra. Szerettem volna megölelni apát, és megköszönni neki, hogy mindig kitartott mellettem, hogy még akkor sem adta fel a reményt, amikor én már azt hittem, hogy mindennek vége, és hogy a végsőkig harcolt értem. Ha ő nem lett volna ilyen elszánt és messzemenőkig kitartó és erős, akkor én már összeroppantam volna és nem sikerült volna beteljesítenem az álmomat.-suttogta az utolsó mondatot, aztán elhalkult és csendesen nézett maga elé. Szerettem volna valami okosat mondani, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék, úgy éreztem, kevés vagyok én ahhoz, hogy ebben a helyzetben valami bíztatót szólhassak neki. Nem akartam, hogy lássa, sírtam, így gyorsan letöröltem az arcomon végigfolyt könnyeket.

-Mindig csodáltam őt, felnéztem rá, amiért a végsőkig kitartott, harcolt értünk és a sikereinkért, és amellett, hogy segítette az autóversenyzői pályánk alakulását, gondoskodó apuka és hűséges férj is volt, akire anya mindig számíthatott, akire támaszkodhatott, bármi történt is. Volt olyan, nem egyszer, hogy kamaszként azt hittem enyém az egész világ, és hogy megtehetek bármit, amit csak akarok, ám ilyenkor ő mindig visszahozott a valóságba, és felvilágosított arról, hogy a sikerek nem csettintésre születnek, azokért keményen meg kell dolgozni. Megtanított alázatosnak és a munkánk iránt elkötelezettnek lenni. Édesapa ettől többet nem tehet meg  a gyerekeiért, amit ő megtett Ramiért és értem. És én mivel háláltam meg neki ezt a felbecsülhetetlen tudást és tapasztalatot? Mivel?-emelte fel egyszeriben a hangját.-Soha semmit nem tudtam neki megköszönni, semmivel nem tudtam meghálálni azt a rengeteg törődést. Csak szégyent hoztam a nevére  az újságokban megjelenő féktelen bulizásaimról készült képekkel, az ivászattal, meg a nőügyeimmel. Soha nem lehetett büszke rám, hiszen a futamgyőzelmek mit számítottak, ha egyszer olyat életvitelt folytattam ami nem volt méltó a családom nevéhez?!

-Kimi, Kimi elég már!-hallgattattam el hirtelen.-Mégis miket beszélsz?-kérdeztem felzaklatottan és a szemébe próbáltam nézni, de ő elfordította a fejét.-Nézz rám Kimi!-szóltam rá kicsit erélyesebben, aztán a kezeim közé fogtam az arcát, kényszerítve ezzel őt arra, hogy a szemembe nézzen.-Édesapád mindig nagyon büszke volt rád, és még most is az. Csodálatos fiúkat nevelt fel. Olyanokat, akik becsületes, kemény, szívós férfiak lettek, akik soha nem hátrálnak meg semmitől, és beteljesítik az álmaikat. Apukád láthatta hogy a pályád hogy ívelt felfelé, hogy milyen kimagasló eredményeket értél el még a megfelelő műszaki háttér hiányában is, és biztos vagyok abban, hogy az egyik legnagyobb boldogság volt számára, hogy láthatott téged világbajnokságot nyerni!-magyaráztam neki szenvedélyesen és immáron sírva.-Az életét arra tette fel, hogy titeket boldognak és sikeresnek láthasson. Te megköszöntél neki mindent a tetteiddel, és a szereteteddel!-suttogtam a mondat végét és a tenyeremet a szíve fölé helyeztem.

-Egy élet se lenne elég ahhoz, hogy meg tudjam hálálni neki azt, hogy a helyes irányba terelgetett, és olyan kevésszer mutattam ki felé az érzéseimet. Pedig annyira szeretem őt!-emelte fel a hangját, és dühösen beleütött az ágy matracába. Nem tudtam mást tenni, csak szorosan magamhoz ölelni őt.-Miért kellett elmennie? Miért?-suttogta remegő hangon és megint úgy kapaszkodott belém, mintha az utolsó szalmaszál lennék, ami megtarthatja őt. Az egyik kezemet hátranyújtottam, és ahogy megsimogattam az arcát, éreztem, hogy az ujjamra cseppen valami, a könnye. Egy pillanatra behunytam a szemeimet és hálát adtam az égnek, hogy végre sikerült elérnem, hogy Kimi megnyíljon, és reméltem, hogy így talán ki tudja adni magából a lelke mélyén lakozó mérhetetlen fájdalmat.

-Css, nincs semmi baj! Sírj csak!-suttogtam a fülébe gyengéden, aztán megpusziltam az arcát és elkezdtem simogatni a hátát, bízva abban hogy ettől majd megnyugszik.

-Annyira hiányzol Apa, annyira hiányzol! Bárcsak itt lennél most velem!-zokogta keservesen és a vállamba fúrta az arcát. Olyan fájdalommal teli volt a hangja, és úgy szorított magához, olyan segélykérően, hogy nekem is, újra kicsordultak a könnyeim. Nekivetettem a hátam az ágy támlájának, aztán Kimi fejét odahúztam az ölembe és tovább simogattam az arcát, a hátát, és néha-néha a tincsein is végigsiklottak az ujjaim. A hangos zokogás idővel csendes sírássá szelidült, majd picit később a légzése is normalizálódott, álomba sírta magát. Még egy lágy puszit adtam az arcára, és betakargattam őt. Lekapcsoltam a pislákoló fényű éjjeli lámpát, majd a szemeimet behunyva a falnak támasztottam a fejem, és bízva egy szebb holnap eljövetelében, én is megpróbáltam elaludni……

24. rész

Gina

A temetés után a hangulat érthető módon még lankadtabb és szomorúbb volt, mint az elmúlt másfél napban. Tudtam, hogy lelkileg teljesen össze vannak törve, ezért nem is értettem Paulát, aki még ilyen helyzetben is képes volt arra, hogy meginvitálja a legközelebbi hozzátartozókat és Matti fiatalkori barátait a házukba. Én senkit nem ismertem, ezért inkább a szervezési feladatokból próbáltam kivenni a részem, és igyekeztem úgy tenni a dolgom, hogy lehetőleg a legkevesebb teher nehezedjen az asszony vállára. A nappali és a konyha között róttam a köröket szinte egész délután, de az nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy Kimit nem láttam sehol. Aggódtam érte, hiszen tudtam, hogy még ha nem is akarja kimutatni, de nagyon megtört lelkileg és a szíve most apró pici darabokban hever. Hirtelen ötlettől vezérelve magamra kaptam a kabátom, gyorsan felvettem a csizmám és kimentem az udvarra, abban a reményben, hogy megtalálom a Jégembert. A sejtésem valósnak bizonyult, hiszen amint kitettem a lábam az ajtón, máris megpillantottam Kimit, aki az udvaron álló kis faházban üldögélt, lehajtott fejjel, a kezeit tördelve. Halkan közelebb sétáltam hozzá, de nem akartam tolakodó lenni, így megálltam a házacska bejáratánál és nekitámaszkodtam az oszlopnak. Érezhette magán a pillantásomat, ugyanis lassan felemelte a fejét és fájdalommal teli tekintettel nézett rám. Nagyot dobbant a szívem, és egy lépést közelítettem felé, mire ő kihúzta magát és egy mélyet lélegzett.
-Kimi!-mondtam ki egészen halkan a nevét és megpróbáltam még közelebb menni hozzá, ám ő ekkor felemelte az egyik kezét.
-Georgina, kérlek! Hagyj most magamra!-suttogta rekedten és szigorúan nézett rám.
-Bocsáss meg!-súgtam sírástól fojtott hangon, aztán megfordultam és visszasiettem a házba, újra egyedül hagyva őt. Visszacsuktam az ajtót magam után, majd nekidőltem és hagytam, hogy a könnyeim végre kendőzetlenül peregjenek le az arcomon. Azt hittem képes leszek magam mögött hagyni az emlékeimet és nem lesznek kihatással rám, de nem lett igazam. Lelkileg teljesen össze voltam törve én is, ennek ellenére próbáltam a külvilág számára a határozottságot és az összeszedettség sugallni, ám mostmár nem volt erőm tovább küzdeni saját magam ellen. Muszáj volt végre nekem is sírnom, hogy enyhítsem a szívemet égető fájdalmat.
Hosszú óráknak tűnő percek múlva elapadtak a könnyeim, és csak üresen néztem magam elé. Még mindig a kiborulás szélén álltam, ám mostmár tudtam, hogy össze kell szednem magam, újra, ezért aztán letöröltem a könnyeimet, kifújtam az orrom, és egy nagyot sóhajtva elindultam vissza, hogy segítsek Pauláéknak. Szerencsére, nem olyan sokára minden vendég elszállingózott, és Ramiék is hazamentek, ugyanis a kicsik nagyon elálmosodtak, és le kellett fektetni őket. Az idősebbik Räikkönen testvér nem szívesen hagyta ott az édesanyját és az öccsét, de végül a felesége unszolására ő is elhagyta a szülői házat. Paulát nagy nehézségek árán meggyőztem, hogy menjen fel a szobájába és dőljön le kicsit pihenni, aztán Kimi barátaival, valamint Markkal és a két Robertsonnal nekifogtunk a rendrakásnak. Miután az összes széket és asztalt a helyükre rakták, és segítettek bepakolni a konyhába, útjukra engedtem őket, én pedig bepakoltam a hűtőbe tettem a megmaradt ételeket, majd nekiálltam elmosni azt a rengeteg koszos tányért, és evőeszközt. Este 8-ra járt már az idő, amikor az utolsó tiszta poharat is betettem a konyhaszekrénybe. Fáradtan dőltem neki a mosogatónak, és úgy éreztem, hogy ott helyben, akár állva is el tudnék aludni, ám amint rájöttem, hogy ez nem lenne a legkényelmesebb pozíció, sóhajtottam egyet, lekapcsoltam a villanyt és a csendes földszinten át elindultam a lépcső felé. Sorra oltottam le a falra szerelt lámpácskákat, így már csak az emeleti folyosón volt némi kis fény. Halkan a szobámba „osontam”, összeszedtem a fürdéshez szükséges dolgokat, aztán elindultam, hogy vegyek egy forró zuhanyt, ami vége ellazít kicsit. Nagyon fárasztó és fizikálisan, valamint mentálisan is megterhelő nap volt ez számomra is. Még a zuhany sem tudott most igazán felfrissíteni, így kicsit bágyadtan indultam vissza a szobámba, hogy végre lefekhessek aludni. Útközben azonban Kimi szobája előtt haladtam el, és amikor megláttam, hogy résnyire nyitva van az ajtó, bátorságot vettem magamon, és halkan benyitottam hozzá. A Jégember a hátán feküdt, és meg sem mozdult a jöttömre. A szemei behunyva voltak, a kezei a hasán pihentek, úgy tűnt, elaludt. Egy apró, ám szomorú mosoly ült ki az arcomra, aztán lassan megfordultam, hogy elinduljak vissza, és hagyjam őt nyugodtan pihenni, ám egy lépést sem tudtam megtenni, amikor meghallottam a hangját.
-Maradj!-szólalt meg kicsit erélyesebben.-Kérlek!-tette hozzá suttogva. Ismét felé fordultam és kissé bizonytalanul, az egyik lábamról a másikra kezdtem taporogni.-Gyere ide!-súgta színtelen és üres hangon, és olyan fájdalommal, könyörgéssel teli pillantással nézett rám, hogy nem volt szívem ellent mondani neki. Lassan odasétáltam az ágya mellé, ám ott ismét megálltam és szomorúan néztem rá.
-Bocsáss meg azért, hogy bejöttem a szobádba! Nem lett volna szabad!-szabadkoztam pironkodva és lehajtottam a fejem. Nem mondott semmit, helyette finoman megfogta a csuklóm és lehúzott maga mellé az ágyra. Meglepetten néztem rá, de nem én voltam az egyetlen, aki megdöbbent a reakcióján. Azt hiszem, ő sem számított arra, hogy ezt fogja tenni.
-Holnap hazautazom Berlinbe!-törtem meg néhány perc múlva a köztünk beálló csendet.
-Nem lehetne, hogy itt maradj még néhány napot?-kérdezte kissé akadozva és olyan megtört pillantásokkal nézett rám, hogy abba belefájdult a szívem.
-Nem szeretnék tovább zavarkodni nálatok!-ráztam meg a fejem.
-Gina, kérlek!-nézett rám esdeklően.-Szükségem van rád!-suttogta erőtlenül. Nem tudtam mást csinálni, csak odahúzni magamhoz és szorosan átölelni őt. Úgy kapaszkodott belém, mint egy fuldokló az utolsó mentőövbe; az arcát a vállamba fúrta, így éreztem, hogy remeg az egész teste.
-Kimi, itt maradok, csak nyugodj meg, kérlek!-súgtam a fülébe gyengéden, miközben az ujjaim a haján át a hátára csúsztak, és nyugtatótan simogattam őt.
-Maradj velem, kérlek!-mondta szaggatottan, továbbra is belém kapaszkodva.
-Veled maradok Kimi, veled maradok…..-suttogtam a fülébe, majd gyengéden megpusziltam az arcát, és csendesen ringattam őt.