41. rész

(Liz)

A nap hátralévő része aránylag csendesen telt. Seb megmutatta az egész házat, s közölte velem, hogy az udvar és a környék is igazából tavasszal és nyáron a legszebb, de most mindent hó borít, a tél miatt. Megnyugtattam, hogy nekem így is tetszik… így is gyönyörű. Vacsora után mindenki a saját szobájába tért, hisz fárasztó nap volt, ki kell pihenniük magukat, hisz holnap szilveszter. A közös szobánkba érve mind a ketten tudtuk, hogy meg kell beszélni a gépen és utána történteket, mert ez így nem lesz jó, ha nem adjuk ki magunkból. A szobába érve, leültem az ágy szélére, s megvártam, hogy Seb betegye maga mögött az ajtót. Jobb az ilyen dolgokat zárt ajtók között lerendezni. Nem hagyta, hogy elkezdjem, azonnal belevágott…

- Liz, Kicsim, szeretnék bocsánatot kérni tőled. – térdelt le elém, s fogta meg mindkét kezemet, s a szemembe nézett. – Tisztában vagyok vele, hogy neked még annyi új dologgal kell megküzdened, és itt vagyok neked még én is és…

- Hééé… ha most arra akarsz kilyukadni, hogy nekem terhet jelent vagy fog jelenteni ez a kapcsolat, akkor nagyon nagyot tévedsz! – vettem két kezembe az arcát, s ő rám nézett fájdalmasan kék szemeivel. – Seb! Még saját magammal is meg kellett küzdenem, hogy beismerjem, hogy szeretlek, és igen tudom, hogy csak pár napja vagyunk együtt, és… és hidd el, már most fizikai fájdalmat okoz, ha nem vagy velem. – vallottam be neki őszintén az érzéseimet.

- Liz. – ölelt azonnal szorosan magához – Én néha annyira idiótán tudok viselkedni. – távolodott el annyira tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni – De még mindig alig hiszem el, hogy egy ilyen gyönyörű lány, mint te velem van, és engem szeret.

- Te tényleg nagyon lökött vagy! - nevettem ki. – Seb én nem akarok semmit elkapkodni. – néztem rá komolyan, s ő csak bólintott egyet lehajtott fejjel.

- Tudom, hogy ez az egész költözéses dolog még korai. – folytatta lehajtott fejjel, és muszáj volt leülnöm mellé a szőnyegre, mert nem volt hajlandó rám nézni.

- Seb, nézz rám, kérlek. – kértem gyengéden, s nagy nehezen már emelte a tekintetét. – Azt akarom, hogy megismerjük egymást igazán, mint férfi, és mint nő…

- Azt hiszem Espooban valami ilyesmit kezdünk el… - válaszolta kajánkodva.

- Te… - csaptam a kezére, mire kacagott – ne legyél komolytalan. – nevettem már én is.

- Én??? A világért se. – nevetett tovább. – Én csak a tényeket mondtam. – vigyorgott, de egyszerre vált komollyá. – Akkor visszamész Berlinbe? Itt hagysz? – nézett rám könyörgő szemekkel.

- Nem - vágtam rá egyszerre – maradok, ameddig csak akarod. Ha pedig megunsz, akkor megyek Berlinbe.

- Az nem fog előfordulni. – hajolt közel az ajkamhoz – Nem tudok betelni veled… - csókolt meg, s a keze már a pólóm alatt kutakodott…

Felemeltem a kezeim, s megszabadított az említett ruhadarabtól. Seb felkelt a padlóról, s felém nyújtotta a kezét, azonnal elfogadtam, s magához húzott egy szerelmes csókra. Ez nem volt sürgető, nem volt vad… tele volt érzelmekkel, amit egymás iránt éreztünk. Lassan, kihasználva minden időnket szerettük és becézgettük egymást. Miénk volt a világ minden ideje, hová is siettünk volna?!

Lépésről-lépésre váltunk meg a ruhadarabjaiktól, és a zuhanyzó felé vettük az irányt. Én léptem be elsőként, s nyitottam meg a vizet, Seb mögöttem jött, s a hátamhoz bújt. Az ajkai a nyakamat, és a vállaimat kényeztette, míg az egyik keze a mellemet cirógatta óvatosan. A másik kezével a hasamon simított végig, majd eltűnt a lábaim között, mire én felnyögtem. Az összes gondolat távozott az agyamból, képtelen voltam a gondolkodásra. A száját az ajkamra tapasztotta, hogy ne legyünk túl hangosak. Körkörös mozdulatokkal kényeztetett odalenn, s a popsimat a férfiasságához nyomtam, mire belenyögött a csókunkba, s egy kicsit erősebben markolta meg a mellemet. Nem fájt, hanem a gyönyört, mely hullámokban borította be a testemet, még jobban felkorbácsolta. Meg kellett kapaszkodnom, hogy esek össze a rám törő élvezet miatt. S tudtam, hogy az este számunkra még csak most kezdődik…

Másnap reggel boldogságban úszva ébredtem. Seb mellettem aludt, szorosan hozzám bújva. Óvatosan fordultam meg az ölelésében, s egy ideig néztem az arcát, amin egy apró boldog mosoly pihent meg. Kibújtam a karjai közül, s a fürdő felé indultam. A padlóról felvettem a tegnap este elhagyott ruháinkat, s az arcomon egy szerelmes mosollyal fordultam a még ágyban alvó párom felé. A zuhany felé vettem az iránt. Belépve eszembe jutott a tegnap este, s az itt töltött fantasztikus percek. Először itt, majd az ágyban folytattuk egymás kényeztetését. Minden egyes együttlétünk alkalmával elvarázsol. Már a bűvkörébe kerültem, s oly nagy szükségem van rá, mint az éltető oxigénre. Már most előre rettegek, mi lesz, ha egyszer azt mondja, nem kér belőlem. Nekem az lesz a vég… a szívem akkor szűnik meg igazán dobogni…

A konyhában Heikkét találtam egyedül, amint szorgoskodik a reggeli elkészítésén. Valahogy meg se lepődtem ezen.

- Jó reggelt! – köszöntöttem mosolyogva.

- Neked is! – mosolygott rám vissza a Diktátor, ahogy Seb hívj anyukáját a háta mögött, csak meg ne hallja. – Látom jól telt az este. – fürkészte az arcomat.

- Igen… - pirultam bele, szerintem fülig.

- Mindent meg is beszéltetek?- kíváncsiskodott tovább.

- Igen, és minden a legnagyobb rendben van. – mosolyogtam rá szívből. – Segíthetek? – inkább dolgozom, mint kérdezzen, nem akartam, hogy tudjon a félelmeimről, a félelmeinkről, csak ránk tartoznak.

- Igen, nagyon örülnék neki. – kezdünk szorgoskodni a nagy családi reggelin. Nem sokkal később párom jelent meg az ajtóban, kócosan és kissé még kómásan. Épp a kenyeret raktam a tányérra, mikor odajött hozzám, hátulról megölelt, majd belecsókolt a nyakamba. Automatikusan fordultam felé a reggeli csókomért.

- Szia Kicsim. – suttogta a fülembe – Hiányoztál mellőlem, de valahogy sejtettem, hogy a konyhában vagy. Mondjuk, kell is nekem az utánpótlás a tegnap este után. Teljesen kifacsartál. – suttogta továbbra is csak úgy, hogy én halljam, habár, Heikke

- Neked is jó reggelt Seb. – nyomtam egy újabb csókot a szájára. – Ülj asztalhoz, kész a reggeli. – figyeltem, ahogy Anyukája távozott, hogy összeszedje a család többi tagját, Párom fülébe suttogtam – Akkor ne is várjak semmit ma tőled? – kacérkodtam vele.

- Azt nem mondtam. – jelent meg egy kaján mosoly az arcán.

- Vigyázz Bajnok, szavadon foglak. – suttogtam az ajkai közé.

- Csak lennénk kettesben, bebizonyítanám, hogy nem beszélek a levegőbe. – csókolt meg szerelmesen.

A nap folyamán rengetegszer ugrattuk egymást Sebbel. Így történt meg, hogy „véletlenül” a mosókonyhába ránk zárta az ajtót, a gardróbba a ruhák helyett engem tett a szekrényre. Szexuálisan mind a ketten túlfűtöttek voltunk, s ki voltunk éhezve a másikra. Egymás húrjaival játszadoztunk, de Seb állt hozzá közelebb, hogy elszakadjon… állt… minden értelemben.

Éjfélkor a televízióból néztük meg a tűzijátékot, s pezsgőbontás után, koccintással, és két puszival kívántunk boldog újévet egymásnak. Seb félrevont, s egy hosszú, és szenvedélyes csókkal kívántunk egymásnak boldog újévet… egy közös újévet…

40. rész

Gina

A következő nap hasonlóképp fantasztikusan telt, bár a nagyrészét nem Kimivel, hanem Kriistivel töltöttem az egyik bevásárlóközpontban. Órákat töltöttünk ruhapróbálgatással, beszélgetéssel, beültünk kávézni egy hangulatos kis cukrászdába, és rengeteget meséltünk egymásnak magunkról. A srácokról nagyon sok mindent megtudhattam, és élvezettel hallgattam Kriisti meséit a férjéről és a sógoráról. A nap minden egyes percét élveztem, és úgy éreztem magam, mintha otthon lettem volna, mintha már teljesen beleilleszkedtem volna ebbe a csodás környezetbe.
Este, a vacsora után, a fiúk-Juustu és Titus-kitalálták, hogy játszunk valamit, így együtt, közösen. Meglepetésemre, még Paula is beszállt a mókázásba, és örömmel láttam, hogy voltak pillanatok, amikor őszinte nevetést csalt ki belőle az unokái, vagy éppen a fiai bohóckodása. A kicsik fáradhatatlannak bizonyultak, így már tizenegy óra is volt, amikor még mindig nevetve a szobáink felé vettük az irányt. Én hogy hogy hogysnem, Kimi ágyában kötöttem ki, de erre igazándiból csak reggel jöttem rá, amikor a karjai között ébredtem fel. Nem mondom, szép kezdése ez az év utolsó napjának.
Nem akartunk nagy szilveszteri bulit tartani, hiszen ez nem lett volna illendő, és amúgy sem lett volna hozzá senkinek sem kedve, ám Kriistivel úgy döntöttünk, hogy készítünk vacsorát és sütünk valami süteményt és rágcsálnivalót, amit majd mindenki szívesen fogyaszt az esti beszélgetésnél, tévézésnél. Az ötletemből, miszerint üljünk le kicsit trécselni, az lett, hogy a kicsik nem tudtak nyugton ülni a fenekükön, és mindenképpen ki akartak menni az udvarra játszani. Láttam Ramin és Kriistin, hogy ők inkább most Pulával beszélgetnének, így én vállalkoztam arra, hogy majd kimegyek velük, és kis noszogatás után Kimit is sikerült kicsalnom az udvarra.
-Na fiúk mit akartok csinálni?-érdeklődtem mosolyogva, miközben mg az öltözködés „utómunkálatait” végeztem, ugyanis a srácok gyorsasága miatt még a csizmámat sem tudtam rendesen felvenni.
-Hógolyózunk!-jelentették ki teljes összhangban.-Te leszel egyedül, Kimi bácsi velünk!-tették hozzá ellentmondást nem tűrően, mire én nagy szemekkel pislogtam rájuk.
-Na de fiúk! Ez nem valami lovagias gesztus részetekről!-feddte meg őket játékosan a keresztapjuk.
-Na jó! Lehetsz Ginával!-legyintett félvállról Juustu.-Bár sokra úgysem mész vele!-tette hozzá rám nézve, én pedig felnevettem, ám rögtön abba is hagytam, amikor megláttam Räkka arckifejezését.
-Ezért még számolunk!-fenyegetett meg Kimi a szája szegletében igen ravasz, és kissé kaján mosollyal. Azt hiszem, megint sikerült elérnie, hogy a fülem tövéig elpiruljak.
-Harcra fel Juustu!-hallottam Titus kiáltását, és amire sikerült észbekapnom, az arcomba már egy bazi nagy hógolyót vágtak. Prüszkölve szedtem le az arcomon maradt havat, amin Kimi csak röhögött.
-Ne nevess ki! Inkább torold meg!-mondtam morcosan, és máris elkezdtem gyúrni egy hógolyót, és Kimi is követte a példámat. Ez után pedig ádáz küzdelem kezdődött a fiúk és közöttünk. Valahogy úgy alakult, hogy Kimi a srácokhoz csapódott, így én egyedül maradtam, de még így is ikerült legyőznöm a fiúkat. Nevetve ugrabugráltam az udvar közepén, örülve a győzelmemnek, egészen addig, míg a fiúk rohamot nem indítottak ellenem. Egyszerre hárman indultak meg felém, és hiába is próbáltam meg hátrálni, letepertek a földre, és elkezdtem csikizni engem. Segítségért kiáltozva kapálóztam, közben hangosan nevetve, de egyszerűen esélyem sem volt a srácok ellen. Fogalmam sincs hogyan csinálták, de mire befejezték ezt a „kínzást”, már Kimi is ott feküdt mellettem a hóban, és ugyanúgy lihegett, mint én. Ebből arra következtethettem, ő is kapott abból a rengeteg csikizésből.
-Fiúk, fiúk, elég már!-tettem fel megadóan a kezeimet és amikor kicsit erőtlenül visszaengedtem őket, az egyik Kimi mellkasára „esett”. Gyorsan elakartam húzni onnan, de ő összekulcsolta az ujjainkat és felült, és engem is felhúzott ülő helyzetbe.
-Köszi!-mosolyogtam rá. Nem válaszolt semmit, csak felállt, és felsegített engem is.
-Mindjárt éjfél!-mondta néhány másodperc múlva, ránézve az órájára.
-Jujj de jó, akkor biztosan lesz tűzijáték is!-ujjongtak a fiúk, és máris a kapu felé futottak, mi pedig lassan követtük őket.
-5……-kezdtem el visszaszámolni, amikor ránéztem az órájára és láttam mennyi az idő.
-4……-folytatta.
-3…….-vettem vissza a szót.
-2…….-mondta ő.
-1…….-suttogtam.
-Boldog Új Évet!-mosolygott rám, és megpuszilta az arcom.
.Boldog Új Évet!-viszonoztam a gesztust.-És nektek is fiúk!-simogattam meg a srácok buksiját, amikor odaértünk hozzájuk.
-Nektek is boldog új évet!-öleltek meg minket, és mindegyikőnk kapott tőlük két-két puszit, majd visszafordultak, és várták a tűzijátékot, amely nemsokára el is kezdődött. Valahogy, már reflex-szerűen hozzábújtam Kimihez, ő pedig rögtön átkarolta a vállaimat, és hagyta, hogy a fejemet a nyakához hajtsam. Így, ilyen idilli hangulatban néztük végig az újévi tűzijátékot, majd utána a srácok újra hógolyózni akartak, ám mindannyian a hirtelen kinyíló bejárati ajtó, és a házból kiszűrődő fény felé irányítottuk a figyelmünket.
-Boldog Új Évet!-hangoztt kórusban a házban lévők hangja.
-Nektek is boldog új évet!-válaszoltunk egyszerre, az arcunkon hatalmas mosollyal.
-Fiúk, azt hiszem ideje lenne lefeküdni!-szólalt meg Kriistina lágyan csengő hangon.
-De Anyuuuu! Még játszunk Kimi bácsiékkal!-nyafogott Titus.
-Srácok, hallgassatok anyátokra! Tényleg ideje lenne már aludni menni!-mondta ezúttal Rami.
-Menjetek fiúk, ígérem holnap majd bepótoljuk!-kacsintott rájuk a keresztapjuk, és finoman tolni kezdte őket a ház felé.
-Jó éjszakát!-integettek nekünk a ház felé menet.
-Jó Éjt fiúk! Aludjatok jól, és álmodjatok szépeket!-mosolyogtam rájuk, és én is integettem nekik.
-Gina drágám ti is bejöttök?-kérdezte Paula kedvesen. Kimire néztem, választ várva tőle.
-Azt hiszem, hogy maradunk még kicsit!-felelta fia, közben megerősítésre várva nézett rám, én pedig bólintottam egy aprót.
-Hát rendben, ahogy szeretnétek! De ne maradjatok kinnt olyan sokáig, hideg van, és nem szeretném, ha megfáznátok!-mondta Paula féltő gonddal.
-Jól van!-bólintott a kisebbik fia.-Jó éjt!-köszönt a családjának és a barátainak.

-Jó Éjt!-köszöntek ők is, majd visszamentek a házba és becsukták maguk mögött az ajtót.

-Mit mosolyogsz?-kérdezte Kimi kíváncsian, amikor meglátta, hogy kicsit bódult mosolyal nézem a csillogó havat.
-Csak eszembe jutott, hogy milyen régen csináltam már hóangyalt!-kuncogtam.
-Hát akkor most itt a lehetőség!-nevetett.
-Te is jössz?-vontam fel az egyik szemöldököm.
-Nem hiszem, abból inkább lenne egy jeti, mintsem hóangyal!-közölte félvállról, én azonban hangosan nevetni kezdtem, és mielőtt még bármit is szólhatott volna, megfogtam a kezét és lehúztam magammal a hóra. Nevetgélve csinálgattuk a hóangyalokat, illetve Kimi véleménye szerint az ő esetében a jetiket. Már a hasamat fogva feküdtem a hóban, amikor Kimi odahajolt fölém, és vigyorogva nézett le rám.
-Na mi van?-kacarásztam tovább, ám amikor Räkka nem sólt semmit, csak megbabonázva nézett engem, hirtelen én is abbahagytam a nevetést, és csodálkozva fürkésztem az arcát.-Mi az? Miért nézel rám így?-kérdeztem halkan.
-Gyönyörű vagy!-suttogta, majd végigsimított az arcomon. Meglepetten pislogtam rá, de ösztön-szerűen a nyaka köré fontam a karjaimat, ő pedig lassan közelebb hajolt hozzám. Már éreztem az arcomon a forró lehelletét, és ez egyszerűen elvarázsolt. Úgy éreztem, hogy most csak rá van szükségem, csak őt akartam érezni, és amikor az ajkai finoman megérintették az enyéimet, halkan felsóhajtottam és megközelebb húztam őt magamhoz. Gyengéd volt, és türelmes, nem siettetett semmit, ám mégis határozottsággal csókolt, és amikor már tdta, hogy nem ütközik ellenállásba, elmélyítettea csókunkat. Ahogy a nyelveink szenvedélyes táncba kezdtek egymással, beletúrtam a hajába és ammennyire csak lehet közel húztam őt magahoz. Ahogy csókolt, úgy éreztem, mintha a boldogság csodálatos felhőjén ülnék, és azt gondoltam, ilyen varázslat csak az álmokban történhet meg. És én még nem akartam felébredni ebből az álomból. Azonban kénytelen voltam mégis ezt tenni, amikor Kimi hirtelen elhúzódott tőlem és zihálva nézett le rám. A szemében a zavarodottság, a bizonytalanság és kicsit talán a düh keveredését láthattam. Nem tudtam mit mondhatnék, és úgy éreztem, hogy a szívem darabokra törik, amikor felállt a földről, majd a házba ment, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rám. Kábán, és még mindig értetlenül ültem fel, és úgy éreztem, hogy valami most megtort köztünk és bennem is. Iszonyatosan rosszul éreztem magam, és szörnyen fájt, hogy Kimi így, mindenféle magyarázat nélkül itt hagyott engem, hogy megalázott. Lassan, kicsit bizonytalan mozdulatokkal álltam fel, miküzben az arcomon már patakokban folytak le a könnyek. Teljesen összezavarodva ültem le a szobámban lévő ágyra, és a szívemben dúló érzéseket próbáltam lenyugtatni, nem túl sok sikerrel. Hosszú percek is eltelhettek így, és én továbbra is csak zokogtam, ám mostmár tudtam mit kell tennem. Az ölembe vettem a laptopom és a szemeimet eltakaró könnyfüggönytől alig látva próbáltam meg keresni egy helyet a legkorábbi, Berlibe tartó repülőn. Szerencsém volt, ugyanis találtam egy járatot, ami ötkor indult a helsinki reptérről. Gyorsan összepakoltam, elintéztem amit még szerettem volna, majd fájó szívvel elhagytam a házat, és gyalog elindultam a buszpályaudvarra. Csupán néhány percet kellett várnom a következő buszra, ám ez most egy örökkévalóságnak tűnt. Szabadulni akartam innen, amilyen csak hamar lehet, mert úgy éreztem, mintha egy kötél tekeredett volna a nyakamra, ami szörnyen fojtogatott. Hajnali fél 3-ra a helsinki reptéren voltam, és miután minden procedúrát végigcsináltam, leültem a váróban, és a gondolataimba süllyedve, a sírást próbálva visszatartani, vártam, hogy felszállhassak a gépre. Amikor ez megtörtént, bekötöttem magam, majd az ablak felé fordultam, és hagytam, hogy újra szabad utat kapjanak a könnyeim, miközben a gép felszállt és Berlin felé vette az irányt…….

39. rész

(Liz)

A gépről leszálltunk, s bepakoltunk a kocsikba. Észrevettem, hogy Seb kerül, mondjuk elég feltűnően ténykedte mindezt, mert a vége az lett, hogy vele mentek a szülei és az öccse Fabi, én pedig Melanieval és Brandonnal. Ahogy elindultunk Melanie hátrafordult hozzám.

- Mi történt köztetek? – nézett rám kíváncsian.

- Őszintén, fogalmam sincs. – rántottam meg kissé elkeseredetten a vállamat.

- De valaminek csak kellett történnie, hogy Seb még fel sem ajánlotta, hogy menjetek egy kocsival, hanem anyuékat tuszkolta be magához, téged meg szépen kihagyott belőle? – kötötte az ebet a karóhoz.

- Nem tudom Mel… - sóhajtottam nagyot.

- Liz, ismerem az öcsémet és látszik rajta, hogy valami nincs köztetek rendben. Tudok segíteni? – kérdezte kedvesen.

- Mel… egyszerűen nem értem Őt. – néztem rá kétségbe esve.

- De Liz, mégis mi történt? Veszekedtetek? – próbálta kitalálni a bajom forrását.

- Nem. – adtam meg a választ gyorsan.

- Akkor? Valaminek csak történnie kellett? Liz én nem akarok kíváncsiskodni, hanem segíteni szeretnék. – nézett rám bátorítóan.

- A gépen azt mondta, hogy együtt fogunk lakni… - adtam meg a választ Seb szerintem vélt problémájára.

- És te ettől félsz. – nem kérdezte, egyszerűen mondta.

- Rátapintottál a lényegre. – néztem rá szomorúan. – Pár napja vagyunk együtt és nekem ez még… - gesztikuláltam nagyokat kínomban.

- Gyors. – fejezte be helyettem, s én egy aprót bólintottam rá. – És ezt megmondtad neki?

- Még időt sem hagyott rá. Egyszerűen otthagyott. – éreztem, hogy a torkomban egyre nagyobb lett a gombóc. A sírás fojtogatott. Hogy lehetséges az, hogy valaki még csak pár napja az életed része, mégis a hiánya felér egy kínzással?

Brandon egy gyönyörű ház udvarába kanyarodott be. Kavargó érzésekkel ültem az autóban. Mel rám pillantott, mire észbe kaptam, hogy ki kellene szállni. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a család többi tagjának fürkésző pillantásait, így csak az előttem álló látványra összpontosítottam. Ahogy kiszálltam az autóból, egy röpke másodpercre találkozott a pillantásunk Sebbel. Megbánás és fájdalom tükröződött belőle. Egy röpke mosolyt küldtem felé, ő azonban ekkor már Fabira figyelt. A könnyeimet próbáltam visszanyelni jelenleg még sikeresen. Seb mindenkit beterelt a házba, én azonban még Brandonnal a kocsi mellett álltam, s a bőröndömmel szerencsétlenkedtem. Nem is figyeltem rá, nem akartam tudni, hogy mennyire semmibe vesz. Sikerült Brandonnak kiszednie a csomagokat, és mi is elindultunk befelé…

A nappaliba érve, csak kapkodtam a fejem. A fa mindenhol megtalálható volt. A többiek már nekiálltak felhordani a csomagjaikat, én inkább körbenéztem egy kicsit. Az első ajtón, amit megláttam lassan, komótosan besétáltam rajta. Nem tudtam, hogy most mi lesz kettőnkkel, hogy egyáltalán fel kellene-e mennem a közös szobánkba. Összeszorult szívvel gondoltam az Espoo-i kirándulásunkra, hogy akkor azt mondta ki se enged majd onnan… lehet, hogy most be se enged…

A konyha nagy és barátságos volt, fa és világos színek, ez a kettő olyan összhangot adott, mely azt sugallta minden centiméteren, hogy otthon. Középen egy nagy asztallal, és hozzá tartozó székekkel. Végighúztam az ujjamat az asztal lapján, mely tükörsima volt. Az ablakhoz léptem, mely egy hatalmas kertre nézett. A nap épp lenyugvóban volt. A látvány leírhatatlanul gyönyörű volt, ahogy az a fénylő égitest vörösre festi a horizontot. Annyira elbambultam, hogy észre se vettem mikor valaki mögém lépett.

- Liz… - szólalt meg mögöttem, mire én megfordultam, s a szívem hatalmasat dobbant.

- Seb! A frászt hoztad rám! – kaptam a szívemhez, és dőltem neki a pultnak.

- Nem akartalak megijeszteni. Sajnálom… sajnálom, hogy felkaptam a vizet. – nézett rám könyörgő tekintettel. – És tudom, hogy bántottalak. Én… - de nem tudta befejezni, mert az ujjamat a szájához tettem.

- Shhh… ezt nem itt és nem most fogjuk megbeszélni. Mind a ketten hibásak vagyunk. – simogattam meg az arcát.

- Szeretlek Liz. – ölelt meg azonnal, és belecsókolt a nyakamba, amitől megborzongtam.

- Én is téged, te ovis. – nevettem el magam, mire ő is elmosolyodott.

- Gyere velem, megmutatom a hálónkat. – lépett távolabb, de a kezemet nem engedte el.

- A bőröndjeimet fel kell vinnem. – akartam az ajtó felé indulni, mire megállított.

- Már fenn vannak. Felvittem őket a helyükre…

Lassan sétáltunk fel, kéz a kézben az emeletre. A lépcsők, és a korlát is fából volt, a falak itt is krémszínűek. Minden egyszerű, mégis otthonos. Az emeletre felérve egy folyosóra értünk, ahonnan ajtók nyíltak szobákra. Mi a folyosó végére sétáltunk, és Seb lazán kinyitotta az ajtót. Egy elefántcsontszínű szobába értünk, melynek közepén egy hatalmas franciaágy volt. A bútorok sötétbarnák, akárcsak a padló, melyen világosbarna szőnyegek voltak elhelyezve. Sebre néztem, aki végig az arcomat fürkészte, mióta kitárta a szoba ajtaját.

- Tetszik? – nézett mélyen a szemembe.

- Nagyon szép, és otthonos. – mondtam meg nyíltan.

- Örülök, hogy tetszik. – mosolyodott el végre őszintén. – Gyere beljebb, még nem is láttál szinte semmit.

A fürdőbe húzott, ahol egy hatalmas sarokkád volt, és legalább egy kétszemélyes zuhanyzó. A falakon kék színű csempék voltak, melyek egészen a plafonig voltak rakva. A tekintetem újra és újra a hatalmas kádra és zuhanyzóra kúsztak, s belepirultam a saját képzeletem által kreált képekbe.

- Miért pirultál el? – nézett rám, s a fejemet felé fordította, s kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Hogy én? – pirultam el még jobban, és tekintetem újra a kád és a zuhany között ingázott. Azt hiszem Sebnek egyből leesett, ahogy követte a pillantásom.

- Ó… már értem. – húzott közel magához, úgy, hogy az ajkunk már összeért. – Kipróbáljuk mindkettőt… lehet akkor is belepirulsz majd…

38. rész

(Liz)

Másnap reggel egyedül ébredtem az ágyban. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most rosszat jelent vagy jót. Komótosan, és kedvtelenül indultam el lefelé, immáron felöltözve. A konyhában találtam meg a család nagy részét, és szemmel láthatóan tanácskoztak. Seb arca, de főleg szemei gondterheltek voltak. Ahogy beléptem a nem épp aprónak mondható helyiségbe minden szempár felém fordult.

- Jó reggelt! – köszöntem félénken.

- Jó reggelt! – hangzott az egyöntetű válasz. Seb azonnal elindult hozzám, s a karjaiba zárt.

- Jobban vagy? – suttogta a fülembe, hogy csak én halljam.

- Öhm. – motyogtam a mellkasába. Felemelte a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni, majd óvatosan, egy apró pici csókot lehelt az ajkamra. Tudtam, hogy most nagy közönség előtt be kell érnem ennyivel, de minden porcikám érte kiáltott.

- Liz – kezdett bele azonnal Heikke, s mind a ketten felé fordultunk – arra jutottunk, hogy a tegnapi nap történése miatt, lehet, jobb lenne, ha a fiammal hazamennétek Svájcba. Ne értsd félre, nem vagytok az utunkban, csak nem akarjuk, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon. És talán jobb lenne, ha egy kicsit csitulnának a kedélyek körülöttünk. Egész Heppenheim attól hangos, hogy Seb itthon van, és már a telefont is ki kellett húzni, mert folyamatosan csörgött.

- Miattam zaklatnak titeket. – ölelt még szorosabban Seb. Fájt neki, ha bántják a családját. – Tényleg jobb lenne, ha hazamennénk. – nézett rám hatalmas szemekkel.

- De így is alig vagy itthon. Nem akarom, hogy a tegnap történtek elrontsák az ünnepet! Nem megyünk sehova! Én ezt nem engedem! – dühödtem be.

- Kicsim! Itt már nem csak rólad meg rólam van szó! Itt már a családom nyugalma és biztonsága a kérdés. – nézett rám fájdalmasan.

- Nem akarom elhinni, hogy nincs más megoldás! Nem tudom elfogadni! – bújtam ki a biztonságot nyújtó karok közül.

- Nem tudunk mást tenni. – vonta meg a vállát, és nézett rám úgy, mint akitől elvették az összes karácsonyi ajándékát, mert elkapták egy csínytevés miatt.

- Nekem van egy ötletem! – világosodtam meg, s mosolyogva néztem páromra, hisz annyira nem kilátástalan a helyzet, mint ahogy mi azt gondoljuk.

- Mire gondolsz Gyönyörűm? – néz rám egy apró mosollyal, de csupa lágysággal a hangjában.

- Hát arra, hogy miért nem jöttök ti is velünk Baarba? – néztem ismét Seb karjai közül a család többi tagjára.

- Hogy? – kerekedtek ki Heikke szemei. – Mi nem akarunk zavarni… csak láb alatt lennénk… - jött most ő láthatóan zavarba.

- Engem egyáltalán nem zavarnátok, és szerintem Sebet sem. – néztem páromra, aki egy széles mosollyal válaszolt. A szemeiben hálát véltem felfedezni. – Heikke, itt nincs senkinek sem nyugta, ott viszont békésen és csendben tudnánk eltölteni az ünnep hátralévő részét. – magyaráztam neki kedvesen.

- Szerinted, ha összeeresztjük ezt a két srácot – mutatott Fabira és Sebre – béke és nyugalom lesz? – nevetett.

- Ugyan – legyintettem – inkább hallgatom a veszekedésüket, mint Seb letargiáját, hogy mennyire hiányoztok neki. – néztem a szeretett férfi szemébe, ő pedig megcsókolt.

- Anya, azt hiszem most alul maradtál. Pakoljatok, még ma megyünk. - döntötte el véglegesen a kérdést az idősebb Vettel-fiú. - Felhívom Christiant, hogy miénk lehet-e a gép. – s indult is telefonálni, a többiek meg pakolni.

Már a gépen kezdtem sejteni, hogy Heikke mire is célzott a konyhában. Fabi és Seb nem bírták ki sokáig csendben egymás közelében. Heikke próbálta őket csitítani, de engem különösebben nem zavart a dolog, így a gép elejébe mentem, leültem az egyik kényelmes fotelba, majd a fülhallgatót a fülembe téve elindítottam a zenelejátszást. Hátradöntöttem az ülést, így szinte majdnem feküdtem. Seb egyik pulcsijával betakargattam magam, aminek olyan illata volt, mint neki. Hamar elaludtam…

A külvilág nagyon lassan kúszott be a tudatomba. Fordulni akartam, de éreztem, hogy valami az utamba van. Ahogy kinyitottam a szemeimet, már láttam, hogy nem valami, hanem valaki, történetesen Seb az, akit hatalmas vigyorral néz rám.

- Mit vigyorogsz? Még a végén úgy marad az arcod. – bosszankodtam. Nem szeretem, ha felkeltenek, és Seb minden repülésünk alkalmával felkelt. Egy rossz pont neki…

- Lehet, hogy úgy is marad, míg haza nem érünk. – ölelt meg szorosan, s a szemembe nézett. – Együtt fogunk lakni! Felfogtad? Én még nem… - vigyorgott tovább álmodozó tekintettel.

- Hogy mi? – jutott el a tudatomig, amit az előbb mondott. – Mi együttlakni? – húzódtam el tőle. – És ezt kivel beszélted meg? – nem tudtam, hogy meglepődjek vagy inkább bosszús legyek.

- Hát most éppen, és veled. – mosolygott továbbra is, de azonnal riadttá vált, ahogy észlelte meglepett ábrázatomat. – Vagy te nem akarod? De én azt hittem…– vált kétségbeesetté az ábrázata.

- Mit hittél? – sóhajtottam nagyot, és tettem a táskámba a zenelejátszómat, majd kíváncsian fordultam felé.

- Hogy… hogy mi, szóval… - vált teljesen bizonytalanná, és lett egyre kétségbeesett a tekintete.

- Én ebből egy kukkot sem értek Seb. – néztem rá szerintem még mindig túlságosan álmos képpel.

- Nem is kell! Vedd úgy, hogy nem is mondtam semmit! – pattant fel mellőlem, s a gép végébe csörtetett a családja tagjaihoz.

Én ottmaradtam továbbra is a fotelben, és csak néztem ki a fejemből. Nem értettem a kirohanását, hisz pár napja, jobban mondva kettő teljes napja vagyunk csak együtt. Én még nem szeretnék ennyire a dolog elé menni, hisz ember tervez. Automatikusan az ablak felé fordultam, és próbáltam megérteni az előbbi viselkedését, de nem igazán ment…

37. rész

Gina

-Kimi, te annyira lökött vagy!-nevettem vidáman, amikor a szerencsétlenkedése után majdnem mindketten pofára esve érkeztünk meg a házba, és csak annak volt köszönhető, hogy elkerültük ezt  a balesetet, hogy a Jégember reflexei a helyükön voltak, és mielőtt még zuhanó „repülést” vettem volna  a padló felé, elkapta a derekam és visszarántott egyenesbe, igaz ezt csak úgy sikerült, hogy teljesen nekipréselődtem a mellkasának és ismét nagyon közel kerültünk egymáshoz.

-Igen ezt mondtad már párszor!-kacagott ő is, és elengedett engem, majd bezárta a bejárati ajtót és levetett kabátját a sapkával, sállal, kesztyűvel együtt a fogasra akasztotta. Ez után így tettem én is.-És most gyere!-fogta meg  a kezem és kezdett el húzni a nappali felé.

-Miért? Minek? Mit akarsz?-soroltam a kérdéseket.

-Szeretnék mutatni Neked valamit!-mosolygott rám, és a nappali kicsit kiugró, eddig számomra felfedezetlenül maradt részéhez lépdelt. Lassan követtem őt, és amint megláttam az ott álló csodát, a szám elé kaptam a kezem, és meglepetten pislogtam Kimire.

-Ez gyönyörű!-suttogtam teljesen megbabonázva.-Megérinthetem?-kérdeztem kicsit bátortalanul.

-Persze!-bólintott mosolyogva, én pedig közelebb léptem és a mutatóujjamat finoman végighúztam a látszólag már régen lakkozott, de még mindig csillogó fa felületen.

-Játszanál nekem valamit, kérlek?-kérdezte kicsit akadozva, halk hangszínen. Felkaptam a fejem, és meglepetten fürkésztem az arcát, de azt hiszem, hogy a mosoly már ott bujkált a szám szegletében.

-De…….de én már nem tudok semmit!-mondtam szomorúan és lehajtottam a fejem. Kimi óvatosan az állam alá nyúlt, és újra felemlte azt.

-De igen, képes vagy rá! Én tudom!-suttogta, mélyen a szemembe nézve.-Hiszek benned!-súgta a fülembe, majd gyengéden megpuszilta az arcom. Lassan bólintottam, majd leültem a hangszer előtt álló székre, és egy nagy levegőt véve óvatosan, minden mozdulatot átgondolva felnyitottam a billentyűket védő fedőt.Végigsimítottam a fekete-fehér billentyűkön és egy pillanatra behunytam a szemem, amikor hirtelen megrohamoztak az emlékek. Elmosolyodtam, majd ismét egy nagyot sóhajtva, játszani kezdtem. Azt hittem, hogy már rég elfelejtettem mindent, de nem így volt. A rég elfeledettnek hitt hangjegyek ismét eszembe jutottak, és olyan könnyedén, olyan szívből játszottam, ahogy mindig is szerettem volna. A Guns’N Roses November Rain c. dala mindig is nagy kedvencem volt, és ezen a hangszeren játszani maga volt a csoda. Imádtam a zongorázás minden pillanatát. Az utolsó akkordok leütése után behunytam a szemem és hagytam, hogy a zene utórezgései még egyszer elvarázsoljanak.

-Ez……ez egyszerűen gyönyörű volt!-suttogta Kimi a meglepettség és az áhítat keveredésével a hangjában. Elmosolyodtam, és a szemeimet kinyitva, felé fordítottam a fejem. Picit meglepődtem, amikor látta, hogy könnyek csillognak a szemében.

-Köszönöm, hogy megadtad nekem azt az örömöt, hogy ennyi év után újra hódolhassak a szenvedélyemnek!-mondtam hálásan, és bólintottam egy aprót.

-Én köszönöm neked! Amióta a nagyi meghalt, nem hallottam ilyen gyönyörű zongoraszót! Már hiányzott! És most végre nosztalgiázhattam kicsit, és tudom, hogy még mindig emlékszem azokra a szép napokra, amikor játszott magának, vagy nekünk!-mondta kicsit elmerengve. Odaléptem hozzá, és megsimogattam a vállát, majd a kezemet az övébe csúsztattam, és felhúztam őt  a székről, amin ült.

-Gyere! Próbáld ki te is!-küldtem felé egy csillogó mosolyt, és még mielőtt bármit is mondhatott volna, lenyomtam őt a zongoraszékre.

-Nagyon kedves tőled Ginus, hogy látsz bennem lehetőséget, de ki kell hogy ábrándítsalak, botfülem van!-vigyorodott el.

-Ugyanmár, ne mondj ilyet!-nevettem egy aprót.-Először is tedd a kezeidet a billentyűkre!-kezdtem el őt tanítgatni, és mögé állva, rásegítettem kicsit  a dologra.-Szuper, most pedig nyomd le azokat a billentyűket, amelyekre mutatok!-folytattam, és már el is kezdtem, Kimi pedig kis fáziskéséssel de követte az ujjaimat.

-Hát ez katasztrofálisan megy!-nevetett, amikor ötödszörre sem sikerült megtalálni a hangokat, amiket mutogattam neki.

-Ne add fel! Menni fog az!-bíztattam kitartóan, és közelebb léptem hozzá, majd a vállai fölött előre nyújtottam a kezeimet, és megpróbáltam lejátszani az egy soros kis darabot, de ez ebben a pozícióban elég nehéznek bizonyult. Mindenhogyan próbáltam már helyezkedni, de sehogy nem volt kényelmes, és egészen meglepődtem, amikor Kimi hirtelen megragadta a karom, és odahúzott az ölébe. Persze, rögtön fülig pirultam, és néhány másodpercig rá sem mertem nézni.

-Így talán könnyebb lesz!-suttogta a fülembe és hogy még inkább megnehezítse a dolgot, belepuszilt a nyakamba. Futólag rámosolyogtam, aztán lejátszottam a kis darabot, majd megfogtam a kezét, és így segítettem neki, hogy le tudja játszani. Rengeteget nevettünk, és igazán sokat küzdöttünk, mire megtanulta azt a rövid kis sorocskát, de nem bántuk, mert fantasztikusan érzetük magunkat.

-Áhh, olyan büszke vagyok rád!-nevettem vidáman, amikor sikerült eljátszania amit tanítgattam neki, és hogy nyomatékosítsam is a kijelentésemet, megöleltem át, és amikor húzódtam el, teljesen meggondolatlanul egy röpke kis puszit adtam a szájára. Azt még láttam, hogy elmosolyodott, de aztán lehajtottam a fejem, és felpattantam az öléből, hogy ne láthassa milyen zavarban vagyok.

-Elmész?-kérdezte egészen ijedt hangon, közben a kezem után nyúlva.

-Azt hiszem, ideje lenne aludni menni! És azt sem szeretném, ha a többiek felébrednének!-válaszoltam halkan.

-Haragszol?-kérdezte meg komolyan, belenézve  a szemembe.

-Nem, dehogy!-vágtam rá rögtön.-Csak szeretnék pihenni, mert nagyon elfáradtam. Csodálatosan éreztem magam ma Veled. Köszönöm ezt a napot! Fantasztikus volt!-mosolyogtam rá.

-Én is hasonlóképp érzek. És boldog vagyok, hogy itt vagy Velem!-viszonozta a gesztust, aztán felállt a székről, és odalépett elém, majd gyengéden megsimogatta az arcom, és egy puszit nyomott oda, majd ez után ő adott az én ajkaimra egy nagyon pici, szinte leheletnyi puszit.-Velem alszol ma is?-kérdezte halkan.

-Javaslom, inkább aludjon mindegyőnk a saját szobájában, mert nem akarok ismét olyan kínos szituációt, mint amilyen ma reggel is volt!-ingattam a fejem.

-Ahogy szeretéd

-Aludj jól! Jó Éjt!-mosolyogtam rá, majd elindultam az emeletre, hogy egy fárasztó, ám annál élménytelibb, és csodálatosabb nap után álomra hajtsam a fejem…….

36. rész

Gina

Miután Lizék felszálltak a gépre, Kimivel hazaindultunk. Késő délután volt, és már kezdett sötétedni, ennek ellenére szép idő volt, ezért aztán én szerettem volna még kicsit sétálni, csak Kimivel……kettesben. Nem ágált ő sem az ötletem ellen, így az autót hazavittük, majd elindultunk a parkba, ahol délelőtt korcsolyáztunk. Most csak néhány párocska lézengett, és gyerekek szánkóztak, akiknek a boldog és önfeledt nevetése nekünk is mosolyt csalt az arcunkra, miközben kéz a kézben sétálgattunk a szállingózó hóesésben. Úgy éreztem, már nem kellenek szavak, hogy értsük egymást, elég egy gyengéd érintés, egy kedves mosoly, vagy egy apró kis puszi, hogy tudjuk mit érez a másik. Igazán boldog voltam, és most úgy éreztem, minden tökéletes.

Délután nem voltam éhes, és hiába kínálgatták Lizék, nem ettem sült gesztenyét, este azonban megkívántam, Kimi pedig nem is habozott sokáig, és amikor meghallotta, hogy mennyire „vágyakozom” a csemege után, vett egy kis papírtasakkal, utána pedig még egy forró csokit is, mondván biztos el kezdek majd nyafogni érte. Azt hiszem, tényleg kezdett kiismerni engem. A vásárolgatás után odamentünk az egyik üresen álló padhoz és lesöpörtük róla az ujjnyi vastagságban rajta lévő havat.

-Nem bánod, ha felülök  a háttámla szélére?-kérdeztem picit elpirulva.

-Nem!-vágta rá.-Mert én is ott szeretek ülni!-tette hozzá és elvigyorodott, aztán felpattant az említett helyre, és engem is felsegített oda.-Tessék! Itt a gesztenyéd!-nyomta a kezembe  a papírzacskót, én pedig mohón vettem ki az első szemet, azonban rá kellett jönnöm, hogy nem tudom kibontani azt, ugyanis nem vittem magammal kesztyűt, és a kezeim már teljesen le voltak dermedve.

-Segítsek?-kérdezte Räkka kedvesen, és még mielőtt válaszolhattam volna, kivette a kezemből a zacskót, és nekilátott a gesztenye kibontogatásához.

-Köszönöm!-mosolyogtam rá hálásan, miközben dörzsölgetni kezdtem a kezeimet, hogy azok kicsit felmelegedjenek. A lehéjazott szemet felém nyújtotta, én pedig el akartam azt venni, ám  megrázta a fejét, így már értettem mit akar. Picit szétnyitottam az ajkaimat, ő pedig mintha valami kislány lennék, a számba tette a gesztenyét. Nem tudom miért, de elnevettem magam.

-Mi az?-húzta fel a szemöldökét meglepetten a Jégember.

-Nem tudom!-ráztam meg a fejem, de továbbra sem tudtam abbahagyni a kacarászást.

-Azt hiszem, a szíved legmélyén te még csak egy kislány vagy, akinek nem kell törődnie az élet nagy gondjaival, és  élhet a maga kis álomvilágában!-jegyezte meg elgondolkodva, és egy bódult mosoly ült ki az arcára.

-Hm, talán igazad van. Ki tudja?-rántottam meg a vállam, és belekortyoltam a forrócsokiba.

-Mondd Gina, hogy lehet az, hogy te már szinte az egész életemet ismered, én viszont még azt sem tudom, hogy hol laksz, vagy hogy mit csinálsz, ha nem éppen az én ügyeimet kell intézned?-nézett rám kissé furcsán, és a hangjában mintha némi vádaskodást is felfedeztem volna. Zavarba jöttem, és éreztem, hogy az arcom egy árnyalattal pirosabb színt vett fel.

-Talán mert eddig nem voltál kíváncsi rá?-kérdeztem vissza költőien, ám azt hiszem, kicsit erősen hangzott ez a mondat.-Ne haragudj, nem úgy gondoltam!-szabadkoztam rögtön, amikor egy kicsit fájdalmas fintor futott végig az arcán. Lehajtottam a fejem, és beharaptam az alsó ajkam picit. Nagyon bántam, hogy kiszaladt ez a kérdés a számon, és tudtam, hogy ezzel nagyon megbántottam Kimit.

-Nézz rám kérlek!-szólított meg szelíden, és a mutatóujját az állam alá téve óvatosan felemelte  a fejem, és belenézett a szemembe.-Neked nincs okod bocsánatot kérni, egyedül csak én lehetek az, akinek az elnézésedet kell kérnie. És nagyon szeretném, ha mesélnél magadról, és a te kis álomvilágodról!-mosolyodott el, és ezzel nekem is sikerült újra mosolyt csalnia az arcomra.

-Hát rendben!-sóhajtottam.-Hol kezdjem?-tettem fel a nagy kérdést.

-Ahol szeretnéd!-vágta rá egyből, és ismét a számba adott egy szem megpucolt gesztenyét.

-Szóval…..-kezdtem bele, még a csemege csócsálása közben.-Gondolom rájöhettél, annak ellenére, hogy a múltkor németül kezdtem el kiabálni Veled, a németen kívül angol vér is folyik az ereimben, ugyanis apukám brit, de meg kell hogy nyugtassalak, semmi közünk sincs a híres-neves Hamilton családhoz, és a te hőn szeretett pilótatársadhoz.-tettem hozzá kuncogva.

-Csak volt!-morogta.-És mostmár legalább nyugodtan alhatok azzal kapcsolatban, hogy biztos nem Lewiska valamelyik téglája vagy!-jegyezte meg szemrebbenés nélkül, azonban amikor látta az arcomon megjelenő grimaszt, hangosan felnevetett.

-Annyira lökött vagy!-boxoltam bele  a karjába, ő azonban ahelyett hogy ezt valamilyen módon visszaadta volna, inkább egy puszit adott az arcomra.

-Kössz a bókot!-vigyorgott.-Na de mesélj tovább inkább!-buzdított.

-Nos, Apu Németországban dolgozott, ott ismerte meg Anyukámat, és mivel a munkája is odakötötte, és persze a felesége is, ezért ő is ott maradt Berlinben. Soha nem éltünk Londonban, bár nyaranta sok időt toltöttünk ott a nagyszüleimnél. Ezért aztán a szívem leginkább Németországhoz húz, nekem az a hazám.-tettem hozzá kicsit elgondolkodva, és belekortyoltam a forrócsokiba. Kimire pislantottam, és láttam, hogy egy picike kis mosoly húzódik meg a szája szegletében.-Így persze én is Berlinben jártam ki az ovit, az iskolákat, és a Red Bull ottani irodájában kaptam munkát is. Őszintén szólva, mindenki utált ott, mindenki csak kinézett onnan a korom miatt, és rengetegszer hallottam vissza azt, hogy csak apuci pénze miatt vagyok ott. Ez persze nem igaz. Az életem egyik legnagyobb ajándékát azonban mégis ott kaptam meg, amikor megismerkedhettem Lizzel. Nála jobb emberrel nem igen találkoztam egész eddigi életemben, azonban nagyon sokat kellett nélkülöznie, és olyan támadások kereszttüzében volt, amelyeknek a hatása még ma is érezhető rajta. Éppen ezért örülök annak, hogy egymásra találtak Sebastiannal. Úgy érzem, hogy ő meg tudja adni Liznekbarátnőm, és nagyon tisztelem őt!-fejeztem be a monológomat, a mondat végére egészen elhalkulva, és a könnyek is megcsillantak már  a szemeimben.

-Azt hiszem, Liz is hálás lehet azért, hogy ilyen csodálatos barátnője van, mint te!-mosolygott rám Kimi, és letörölte az arcomon végigcsorgó könnycseppet. Bólintottam egy aprót, meghálálva neki az iménti megjegyzését.-Na és miket szeretsz csinálni szabadidődben?-érdeklődött tovább Räkka.

-A szívem csücske, az életem apró kis darabja a zene és a tánc. 12 évig zongoráztam és ha tehetem, akkor még ma is leülök kicsit a hangszer elé. Táncot pedig 5 évig tanultam, bár úgy érzem, hogy minden lépés elfelejtődött már!-nevettem.

-A nagymamám imádott zongorázni, és bár nem rajongok a komoly zenéért, van amikor hiányzik, hogy hallhassam azt ahogyan játszik, és láthassam, hogy milyen átéléssel nyomogatja azokat a billentyűket!-mosolyodott el fájdalmasan, és egy hatalmasat sóhajtott. Megsimogattam a hátát, és közben újra belekortyoltam a már lassan kihűlő italba, bízva abban, hogy az majd felmelegít kicsit, ugyanis már nagyon kezdtem fázni. Kimi felemelte a fejét, és néhány másodpercig fürkészte az arcomat, majd váratlanul közelebb hajolt, és finoman leszedte az ajkaival a szám fölött maradt kakaóhabot. Egy pillanatra behunytam a szemem, és próbáltam stabilizálni a légzésem, ám ez még nehezebben ment, amikor Kimi megcirógatta az arcom, és az ajkaimon továbbra is éreztem a forró lehelletét.

-Kimi!-suttogtam a nevét, még mindig behunyt szemekkel.

-Tessék?-kérdezett vissza halkan, közben megfogva a jéghideg kezeimet.

-Nagyon…….fázom……-nyögtem ki nehézkesen, és remegő hangon. Nem szólt semmit, csak eltávolodott tőlem, aztán letette a kezünkben lévő dolgokat a padra, ő pedig felállt, majd megfogta a derekam és engem is odaállított a földre, közvetletlenül maga elé.

-Menjünk haza, nem szeretném, hogy megfázz!-mosolygott rám, aztán megfogta a kezem, összekulcsolta az ujjainkat, és lassan elindultunk hazafelé, egy olyan beszélgetés után, amely azt hiszem még közelebb hozott minket egymáshoz…..