27. rész

(Gina)

Másnap reggel döbbenten vettem észre, hogy egy számomra teljesen idegen ágyban fekszem, ám ahogy végigpörgettem az agyamban az elmúlt 24 óra eseményeit, rájöttem, hogy Kimi szobájában vagyok. Néhány pillanaton belül eszembe jutott az este folytatott beszélgetés is és jól emlékeztem arra, hogy én az ágy támlájának vetettem a hátamat, úgy próbáltam elaludni, a „Jégember” feje pedig az ölemben pihent, most azonban én is az ágyban feküdtem, méghozzá Kimi ölelésében. Óvatosan, hogy ne ébresszem fel őt, megfordultam a karjai között, így mostmár jól láthattam az arcát. Egyszerűen nem tudtam levenni a tekintetem róla, és valahogy olyan megnyugtató volt nézni őt. Az arcvonásai egyszerre férfiasan kemények, és kisfiúsan bájosak is, és ettől valahogy még azt kisrácot is láttam ebben a felnőtt férfiban, aki akkoriban kezdett kamaszodni, mikor én még csak az ovit kezdtem…Talán érezhette, hogy néztem őt, ugyanis hirtelen felpattant a szemhéja és egy gyönyörű jégkék szempár nézett vissza rám.
-Jó Reggelt!-köszöntem halkan, és teljesen átgondolatlanul, egy apró puszit nyomtam az arcára. Eddig is zavarban voltam, ám ez után a megmozdulásom után azt hiszem az arcom igen élénk bíborvörös színben pompázott. Megpróbáltam felülni, hogy lehetőleg ne lássa ezt, ám azzal nem számoltam, hogy az egyik karja továbbra is a hasamon nyugodott, így tulajdonképpen elképzelhetetlennek tűnt a függőleges testhelyzetbe való kerülés.
-Jó reggelt!-suttogta kissé rekedten, és amikor rájött, hogy a karja hátráltat a felülésben, kicsit arrébb csúszott és leemelte rólam a kérdéses testrészét.-Köszönöm, hogy itt maradtál velem az éjszaka!-pislogott fel rám hálásan.
-Nem kell megköszönöd semmit se!-mosolyogtam rá kedvesen.-Örülök, hogy ennyire megnyíltál előttem, és hogy merted kimutatni az érzelmeidet.-mondtam neki a legőszintébben, mélyen belenézve a szemeibe.
-Úgy éreztem, megbízhatok benned eléggé ahhoz, hogy elmeséljem ezeket!-vonta meg a vállát.
-Köszönöm, hogy megtisztelsz a bizalmaddal. Igyekezni fogok, hogy bebizonyítsam, a jövőben is elmondhatsz nekem mindent, ami a szívedet nyomja!-néztem rá a lehető legkomolyabban. Néhány másodpercig kérdő pillantásokkal fürkészte az arcomat, majd hirtelen felült mellém és odahajolt a fülemhez.
-Ígérem, hogy én is így fogok tenni!-súgta, aztán gyengéden megpuszilta az arcom és visszafeküdt a párnájára. Egy apró mosolyt küldtem felé, aztán gyorsan kipattantam a takaró alól és elindultam vissza a szobámba, hogy ő ne láthassa az arcom halványrózsaszínről vörös színre való változását.
Mire a zuhanyzás, öltözködés, fésülködés és egy gyors sminkelés után a földszintre értem, a család és Kimi barátai, valamint Mark is az étkezőben ültek, és csendesen reggeliztek.
-Jó reggelt!-köszöntem kedvesen, amint beléptem a helyiségbe.
-Neked is Kedvesem!-mosolyodott el Paula egy pillanatra, amit megpillantott.-Hogy aludtál?-érdeklődött.
-Jól, köszönöm szépen Mrs Räikkönen!-bólintottam mosolyogva, és reméltem, hogy most nem fogok elpirulni. Kimire pillantottam, és láttam, hogy engem figyel, így aztán a tervemet megvalósítani lehetetlennek bizonyult.
-Gyere Drágám, ülj le és reggelizz velünk!-invitált kedvesen a ház asszonya.-És hívj csak nyugodtan Paulának!-tette még hozzá.
-Köszönöm Mrs….illetve Paula!-mosolyodtam el, és az alsó ajkamat beharapva leültem az egyetlen üres székre, Kimi és Mark közé. A két pirítóssal megrakott tányér a pont a srácoktól egy-egy karnyújtásra volt és amikor észrevették, hogy szükségem lenne valamelyikre, szinte teljesen egyszerre nyújtották nekem. Tanácstalanul ingattam a fejemet közöttük, hiszen a világért sem akartam megbántani egyikőjüket sem. Miközben azon filóztam, hogy miként is döntsem el a kérdést, fél szemmel az asztaltársaság többi részére sandítottam, és láttam, hogy suttyomban minket figyelnek. Gondoltam egyet, és mindkét tányérról leemeltem egy kisebb szelet kenyeret.
-Hmm…..-vontam meg a vállam, és ismét beharaptam picit az alsó ajkam. Sikerült elérnem, hogy mindenki arcára kiüljön egy őszinte mosoly, ezért már megérte, nemde?
A kisebb közjáték után újra csendbe burkolózott mindenki, és szó nélkül folyt tovább a reggeli, mígnem a két kissrác rá nem kezdett egy kisebb „koncertre”. Mivel nem beszéltem finnül, fogalmam sem volt arról, hogy miért könyörögnek a szüleiknek-mert hogy nyilvánvaló volt, hogy azt csinálják. Kíváncsian néztem Kimire, remélve, hogy ő majd tolmácsolja a hallottakat.
-Azt mondják, hogy szeretnének kimenni a gokart pályára.-adta tudtomra a Jégember az információt.-De Rami most nem akar!-folytatta a tolmácsolást.-Ha engem kérdezel, nem kell 2 perc és beadja a derekát!-tette hozzá halkabban és egy cinkos kis vigyort küldött felém. Halkan kuncogni kezdtem, aztán nekifogtam a pirítósom megvajazásához, de persze továbbra is serényen figyeltem az események alakulását.
-Megmondtam, vagy megmondtam?-kérdezte Kimi költőien, közelebb hajolva a fülemhez, úgy bő fél perc múlva.
-Máris győztek a fiúk?-vigyorodtam el, miközben beleharaptam a kenyérbe.
-Méghozzá kiütéssel!-jelent meg egy őszinte mosoly végre a büszke keresztapuci arcán is.
-Kimi, neked nincs kedved velünk jönni? A fiúk örülnének neki!-fordult Rami az öccse felé, és immáron angolul beszélt, hogy Mark és én is értsük.
Láttam rajta, hogy nem tudja mit mondjon, kicsit mintha zavarba jött volna. Úgy éreztem, nem biztos abban, mi lenne a leghelyesebb döntés. Talán félt attól, hogy ha kimennek a pályára, akkor megrohamozzák az emlékek, és újra összezavarodik. Személy szerint én úgy éreztem, hogy jót tenne neki, ha kimozdulna kicsit, így hogy biztosítsam őt arról, hogy jól dönt, ha azt mondja velük megy, a kezemet az asztal alatt lévő kézfejére csúsztattam. Meglepetten kapta felém a fejét, de amikor kedvesen rámosolyogtam ő bólintott egy aprót, mintegy megköszönve, hogy segítek neki.
-Hát, végülis……miért ne?-bökte ki végül kissé nehézkesen.
-Jót fog tenni nektek, ha kicsit együtt lesztek! Úgyis olyan ritkán látjátok egymást!-szólalt meg halkan Paula.-És amúgy sem szeretném, ha itthon lennétek, mikor összepakolom édesapátok holmiját!-tette hozzá, ha lehet még halkabban, és mélyeket lélegzett, azt hiszem azért, hogy ne buggyannak elő újra a könnyei.
-Ahogy szeretnéd Anya!-mosolygott rá haloványan a kisebbik fia.
-Vigyétek magatokkal Ginát is, biztosan szívesen megnézné a helyet ahol ti régen a napjaitok nagy részét töltöttétek!-mosolygott rám kedvesen.
-Óhh, én tényleg nem szeretnék zavarkodni, vagy belerondítani bármibe is!-szabadkoztam azonnal.
-Nem zavarnál, tényleg örülnénk ha eljönnél te is!-szólalt meg Rami is. Az öccsére pislantottam, ő pedig csak mosolygott, de nem szólt volna semmit, ám mégis tudtam, ő is „beleegyezését” adja, sőt félve mondom, talán örülne is, ha ott lennék.
-Na jó, legyen! Veletek tartok!-néztem az idősebbik Räikkönen testvérre, és izgatottan dörzsöltem össze a tenyereimet.
-Szuper! Akkor mondjuk 20 perc múlva indulunk! Megfelel nektek fiatalok?-vigyorgott ránk Rami, kissé furán. Éreztem, hogy az arcom egyre pirosabb színt kezdett felvenni.
-Hmm, felőlem rendben!-vont vállat Kimi.
-Felőlem is!-tettem hozzá halkan, és mielőtt elindultam volna készülődni, még megettem a maradék pirítósomat…….

26. rész

(Liz)

Az aprócska is hotelba visszatérve, gyorsan vettünk mond a ketten, egy forró zuhanyt. Ezt követően kezdtem érezni, hogy végre vannak végtagjaim. Zuhany után pizsibe öltöztem, és bebújtam a jó meleg ágyikóba. Seben már észrevehető volt, hogy egy kicsit kezd felengedni, a délutáni feszült állapotából. Próbálkoztam a tévénézéssel, de rájöttem, hogy mindez felesleges, mert a csatornák ebben a hotelben csak finn nyelven voltak foghatóak.

Seb ekkor lépett ki a fürdőből, és jókat kuncogott az ábrázatomon, ahogy próbáltam kitalálni, hogy mégis miről lehet szó. Nem bírtam ki, hogy ne nevessek én is, a kacagása eléggé ragadós. Mellém telepedett az ágyba, s Ő is nézte a televíziót. Ahogy rápillantottam észrevettem, hogy Ő sem fog fel belőle többet, mint én. A távirányítót a kezébe vette, és váltogatta a csatornákat. Próbáltam nem foglalkozni azzal a tudattal, hogy mellettem van Ő, egy pólóban és boxerban, s az illata, szédítő…

Minden idegszálammal a készülékre koncentráltam, azonban éreztem, hogy egy kéz nagyon finoman simogatni kezd. Ennek a kéznek a gazdája, pedig mellettem fekszik. Tekintetemet rá emeltem, azonban Ő, gondolatban teljesen máshol járt, szuggerálta a televíziót, mégis simogatott, ösztönösen cirógatta a kezemet fel és le… Megpróbálkoztam a dolog figyelmen kívül hagyásával a tévé által, de azért ez elég nehezen ment, tekintve, hogy a mellkasomból a szívem ki akart törni mindezen mozdulatokra.

Ismét Sebre emeltem a tekintettem, s a pillantása, ahogy engem fürkészett, szinte perzselt. Ahogy nézett, az már nagyon zavaró volt, bele is pirultam, s lesütöttem a szememet. Újra rászegeztem a tekintetemet, s akkor egy váratlan pillanatban… megcsókolt… Először puhán, félve, majd ahogy nem ütközött ellenállásba, egyre szenvedélyesebben. Először fel sem fogtam, hogy mi ketten mit is teszünk pontosan. Amikor végre eljutott a tudatomig, hogy mi történik velünk, már az ágyban feküdtem vízszintesen, Seb felettem, csókolt és gyengéden simogatott. A nyelve az enyémmel keringőzött, a keze gyengéden cirógatott ahol ért, és ez a kettő valami olyasmit indított el bennem, amit nem is hittem, hogy érezhetek, főleg nem iránta. Levegőnk hiányában azonban el kellett válnunk egymástól.

- Seb… ezt… nem… szabad… - próbáltam meg finoman eltolni magamtól.

- Miért nem? Szeretlek… szeretjük egymást, miért ne lenne szabad? – nézett rám gyengéden.

Egy pillanatra lefagytam… szeret… azt mondta, hogy szeret… engem… Csak néztem őt, tágra nyílt szemekkel. Az agyamba nagy nehezen jutottak el a szavai, melyek nagyon lassan értelmet nyertek. Én nem is gondoltam volna…

- Te szeretsz engem? – néztem rá hitetlenkedve.

- Liz… - csókolt meg gyengéden – Gyönyörűm… szeretlek, igen szeretlek téged. – simogatta meg az arcomat.

- De te nem szerethetsz engem!

- Miért is nem? – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Mert… mert… - dadogtam össze-vissza.

- Talán te nem érzed ugyan ezt? – nézett rám félve. – Nem szeretsz engem? – ült fel az ágyban, a tekintete elárulta a belső vívódásait, félt a válaszomtól.

- Nem erről van szó… - ültem fel én is.

- De! Pontosan erről van szó! Liz… - fogta kezei közé az arcomat. – Itt csak egy kérdésre kell tudnom a választ, a körítés nem érdekel. Szeretsz vagy nem?

- De Seb… - hajtottam le a fejem, kerülni akartam a tekintetét, ő azonban nem eresztett, kényszerítette, hogy a szemébe nézzek.

- Igen vagy nem?

- De…

- Igen vagy nem? – kezdett elfogyni a türelme.

- Igen… szeretlek… - mondtam ki nagyon halkan, s ő megcsókolt. Két kezébe fogta az arcomat, úgy csókolt. Szenvedélyesen, mégis gyengéden… szerelmesen.

- Szeretlek Gyönyörűm… - döntötte a homlokát az enyémnek, s újra megcsókolt.

- De Seb… - kezdtem, ő meg vett egy nagy levegőt, s rám nézett.

- Mond, ne kínozz. Úgy sem bírod ki, hogy ne osztd meg velem, ahogy látom. – mosolygott rám szívből.

- Seb… szóval, te meg én… szóval mi… mi nem… - makogtam, ő meg úgy nézett rám, mintha ütődött lennék.

- Liz, én ebből egy kukkot sem értek. – cirógatta meg az arcomat.

- Ahhh… - csaptam a takaróra, Ő meg jót kuncogott rajtam, és a zavaromon.

- Mi a baj Liz? – nézett rám gyengéden.

- Szóval… te egy Forma 1-es pilóta vagy.

- Ki gondolná. – mulatott rajtam.

- És világbajnok.

- Valami olyasmi. – a mosolya még szélesebb lett.

- És nagyon fiatal…

- Mire akarsz kilyukadni? – nézett rám gyanakodva.

- Hogy én idősebb vagyok nálad. – mutattam rá a lényegre.

- Tudom… na és?

- Ez téged nem zavar? – néztem rá félve.

- Miért? Kellene, hogy zavarjon? Szeretlek, és nem érdekel, hogy idősebb vagy nálam. Azaz egy dolog fontos, hogy szeretlek, és te viszont szeretsz… - simogatta meg az arcomat. – A többi nem érdekel.

- De…

- Liz. Téged ez ennyire zavar?

- Nem, de majd ott lesz a sajtó, aki ezen fogja köszörülni a nyelvét, és… - tette az ujját a számra, hogy elhallgattasson.

- Kicsikém, állj le. Nem fogja senki ezen köszörülni a nyelvét, mert én ezt nem fogom hagyni. – nézett rám elszántan.

- De te híres vagy! Mindenki ismer! – kötöttem az ebet a karóhoz.

- Ha arra akarsz ezzel célozni, hogy te egy senki vagy, akkor ezt most felejtsd el. Nekem minden vagy! Mindent jelentesz. Liz, hát nem érted? – fordította felé az arcomat, azt akarta, hogy a tekintetemet rá szegezzem - Ha rád nézek a napom máris sokkal szebb. Ha hozzám szólsz, a szívem ki akar törni a mellkasomból. A gyomromba pillangók repdesnek már egy mosolyodtól is. – ölelt meg szorosan, s én nem ellenkeztem, hisz minden falamat kezdi lebontani körülöttem. – Hányféleképpen mondjam el, hogy szeretlek? – nézett rám gyengéden. Egy kósza könnycseppem utat tört magának, de Seb lecsókolta mielőtt eltűnt volna a homályban.

- Szerelmes vagyok beléd Sebastian Vettel. – mosolyogtam rá teljes szívből.

- Fraulein Strassberg, szerelmes vagyok Önbe! – s a mosolya még szélesebb lett, majd szerelmesen megcsókolt…

25. rész

Gina

Hosszú óráknak tűnő percekig ültem ott az ágy szélén, szorosan magamhoz ölelve Kimit, míg el nem húzódott tőlem és fájdalmas tekintettel nézett rám.

-Feküdj le kérlek, szükséged van a pihenésre!-mondtam halkan és megpróbáltam őt finoman visszanyomni fekvő testhelyzetbe, de nem hagyta, inkább fogta magát és kicsit arrébb húzódott, majd az ágyra, utána pedig rám pillantott. Hezitáltam kicsit, de aztán egy nagyot sóhajtva odaültem mellé.

-Valószínűleg most te sem lennél itt, ha akkor régen Apa nem indít el az autóversenyzés rögös útján.-váratlanul beszélni kezdett, én pedig türelmesen hallgattam őt, a világért sem szerettem volna félbeszakítani.-Mindent neki köszönhetek! Mindent!-ismételte meg a szót.-Ha nem támogatott volna, akkor nem itt tartanék. Én voltam az ő kicsi fia, aki mindig csak a versenyzésre tudott gondolni, akinek a szeme előtt csak egy cél lebegett, a győzelem. Alig volt pénzünk, fürdőszobára nem tellett és szinte egyik napról a másikra éltünk, még úgy is, hogy apa éjjel-nappal keményen dolgozott. Fáradt volt és túlhajszolt, ám mégis volt energiája egy kicsi gokartot építeni nekem. Ez volt az, amivel az első versenyeimen részt vettem. Mindig ott volt velem, szurkolt nekem, olyan instrukciókat adott, amik még most is hasznosak számomra. Amikor kamaszként úgy döntöttem, hogy elköltözök, a támogatásáról biztosított és megígérte, hogy mindig ott fog állni mögöttem. Ez így is volt. Velem tartott néhány tesztre, együtt örült velem a győzelmeimnek, és vigasztalt, ha elcsüggedtem egy-egy rossz eredmény miatt, amikor pedig ott álltam már a Forma-1 küszöbén, ő  megpróbált mindent elkövetni annak érdekében, hogy bekerülhessek a „királykategóriába”. Kifizette azt a rengeteg pénzt azért, hogy megkaphassam a szuperlicence-t, és 23 együléses autóban futott verseny után ideiglenes engedéllyel bekerülhessek a Forma-1-be. Soha nem felejtem el az arcát, amit akkor láttam, mikor kiszálltam az autóból az első versenyem után. Odajött hozzám, és szorosan magához ölelt. Emlékszem azt mondta nekem:

Büszke vagyok arra, hogy ilyen fiaim vannak mint te és Rami, akik képesek bebizonyítani, hogy még a romokból is fel lehet építeni egy csodálatos palotát. És meglásd fiam, egy szép napon majd teljesül az álmod, és világbajnok leszel. És akkor majd jussanak eszedbe a szavaim Kimi.  Abban a pillanatban, mikor 2007-ben a Brazil Nagydíjon a fülemre mondták, hogy világbajnok vagyok apa szavai derengtek fel az emlékezetemben. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor teljesült az álmom, amikor Kimi Räikkönen végre felért a csúcsra. Szerettem volna megölelni apát, és megköszönni neki, hogy mindig kitartott mellettem, hogy még akkor sem adta fel a reményt, amikor én már azt hittem, hogy mindennek vége, és hogy a végsőkig harcolt értem. Ha ő nem lett volna ilyen elszánt és messzemenőkig kitartó és erős, akkor én már összeroppantam volna és nem sikerült volna beteljesítenem az álmomat.-suttogta az utolsó mondatot, aztán elhalkult és csendesen nézett maga elé. Szerettem volna valami okosat mondani, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék, úgy éreztem, kevés vagyok én ahhoz, hogy ebben a helyzetben valami bíztatót szólhassak neki. Nem akartam, hogy lássa, sírtam, így gyorsan letöröltem az arcomon végigfolyt könnyeket.

-Mindig csodáltam őt, felnéztem rá, amiért a végsőkig kitartott, harcolt értünk és a sikereinkért, és amellett, hogy segítette az autóversenyzői pályánk alakulását, gondoskodó apuka és hűséges férj is volt, akire anya mindig számíthatott, akire támaszkodhatott, bármi történt is. Volt olyan, nem egyszer, hogy kamaszként azt hittem enyém az egész világ, és hogy megtehetek bármit, amit csak akarok, ám ilyenkor ő mindig visszahozott a valóságba, és felvilágosított arról, hogy a sikerek nem csettintésre születnek, azokért keményen meg kell dolgozni. Megtanított alázatosnak és a munkánk iránt elkötelezettnek lenni. Édesapa ettől többet nem tehet meg  a gyerekeiért, amit ő megtett Ramiért és értem. És én mivel háláltam meg neki ezt a felbecsülhetetlen tudást és tapasztalatot? Mivel?-emelte fel egyszeriben a hangját.-Soha semmit nem tudtam neki megköszönni, semmivel nem tudtam meghálálni azt a rengeteg törődést. Csak szégyent hoztam a nevére  az újságokban megjelenő féktelen bulizásaimról készült képekkel, az ivászattal, meg a nőügyeimmel. Soha nem lehetett büszke rám, hiszen a futamgyőzelmek mit számítottak, ha egyszer olyat életvitelt folytattam ami nem volt méltó a családom nevéhez?!

-Kimi, Kimi elég már!-hallgattattam el hirtelen.-Mégis miket beszélsz?-kérdeztem felzaklatottan és a szemébe próbáltam nézni, de ő elfordította a fejét.-Nézz rám Kimi!-szóltam rá kicsit erélyesebben, aztán a kezeim közé fogtam az arcát, kényszerítve ezzel őt arra, hogy a szemembe nézzen.-Édesapád mindig nagyon büszke volt rád, és még most is az. Csodálatos fiúkat nevelt fel. Olyanokat, akik becsületes, kemény, szívós férfiak lettek, akik soha nem hátrálnak meg semmitől, és beteljesítik az álmaikat. Apukád láthatta hogy a pályád hogy ívelt felfelé, hogy milyen kimagasló eredményeket értél el még a megfelelő műszaki háttér hiányában is, és biztos vagyok abban, hogy az egyik legnagyobb boldogság volt számára, hogy láthatott téged világbajnokságot nyerni!-magyaráztam neki szenvedélyesen és immáron sírva.-Az életét arra tette fel, hogy titeket boldognak és sikeresnek láthasson. Te megköszöntél neki mindent a tetteiddel, és a szereteteddel!-suttogtam a mondat végét és a tenyeremet a szíve fölé helyeztem.

-Egy élet se lenne elég ahhoz, hogy meg tudjam hálálni neki azt, hogy a helyes irányba terelgetett, és olyan kevésszer mutattam ki felé az érzéseimet. Pedig annyira szeretem őt!-emelte fel a hangját, és dühösen beleütött az ágy matracába. Nem tudtam mást tenni, csak szorosan magamhoz ölelni őt.-Miért kellett elmennie? Miért?-suttogta remegő hangon és megint úgy kapaszkodott belém, mintha az utolsó szalmaszál lennék, ami megtarthatja őt. Az egyik kezemet hátranyújtottam, és ahogy megsimogattam az arcát, éreztem, hogy az ujjamra cseppen valami, a könnye. Egy pillanatra behunytam a szemeimet és hálát adtam az égnek, hogy végre sikerült elérnem, hogy Kimi megnyíljon, és reméltem, hogy így talán ki tudja adni magából a lelke mélyén lakozó mérhetetlen fájdalmat.

-Css, nincs semmi baj! Sírj csak!-suttogtam a fülébe gyengéden, aztán megpusziltam az arcát és elkezdtem simogatni a hátát, bízva abban hogy ettől majd megnyugszik.

-Annyira hiányzol Apa, annyira hiányzol! Bárcsak itt lennél most velem!-zokogta keservesen és a vállamba fúrta az arcát. Olyan fájdalommal teli volt a hangja, és úgy szorított magához, olyan segélykérően, hogy nekem is, újra kicsordultak a könnyeim. Nekivetettem a hátam az ágy támlájának, aztán Kimi fejét odahúztam az ölembe és tovább simogattam az arcát, a hátát, és néha-néha a tincsein is végigsiklottak az ujjaim. A hangos zokogás idővel csendes sírássá szelidült, majd picit később a légzése is normalizálódott, álomba sírta magát. Még egy lágy puszit adtam az arcára, és betakargattam őt. Lekapcsoltam a pislákoló fényű éjjeli lámpát, majd a szemeimet behunyva a falnak támasztottam a fejem, és bízva egy szebb holnap eljövetelében, én is megpróbáltam elaludni……

24. rész

Gina

A temetés után a hangulat érthető módon még lankadtabb és szomorúbb volt, mint az elmúlt másfél napban. Tudtam, hogy lelkileg teljesen össze vannak törve, ezért nem is értettem Paulát, aki még ilyen helyzetben is képes volt arra, hogy meginvitálja a legközelebbi hozzátartozókat és Matti fiatalkori barátait a házukba. Én senkit nem ismertem, ezért inkább a szervezési feladatokból próbáltam kivenni a részem, és igyekeztem úgy tenni a dolgom, hogy lehetőleg a legkevesebb teher nehezedjen az asszony vállára. A nappali és a konyha között róttam a köröket szinte egész délután, de az nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy Kimit nem láttam sehol. Aggódtam érte, hiszen tudtam, hogy még ha nem is akarja kimutatni, de nagyon megtört lelkileg és a szíve most apró pici darabokban hever. Hirtelen ötlettől vezérelve magamra kaptam a kabátom, gyorsan felvettem a csizmám és kimentem az udvarra, abban a reményben, hogy megtalálom a Jégembert. A sejtésem valósnak bizonyult, hiszen amint kitettem a lábam az ajtón, máris megpillantottam Kimit, aki az udvaron álló kis faházban üldögélt, lehajtott fejjel, a kezeit tördelve. Halkan közelebb sétáltam hozzá, de nem akartam tolakodó lenni, így megálltam a házacska bejáratánál és nekitámaszkodtam az oszlopnak. Érezhette magán a pillantásomat, ugyanis lassan felemelte a fejét és fájdalommal teli tekintettel nézett rám. Nagyot dobbant a szívem, és egy lépést közelítettem felé, mire ő kihúzta magát és egy mélyet lélegzett.
-Kimi!-mondtam ki egészen halkan a nevét és megpróbáltam még közelebb menni hozzá, ám ő ekkor felemelte az egyik kezét.
-Georgina, kérlek! Hagyj most magamra!-suttogta rekedten és szigorúan nézett rám.
-Bocsáss meg!-súgtam sírástól fojtott hangon, aztán megfordultam és visszasiettem a házba, újra egyedül hagyva őt. Visszacsuktam az ajtót magam után, majd nekidőltem és hagytam, hogy a könnyeim végre kendőzetlenül peregjenek le az arcomon. Azt hittem képes leszek magam mögött hagyni az emlékeimet és nem lesznek kihatással rám, de nem lett igazam. Lelkileg teljesen össze voltam törve én is, ennek ellenére próbáltam a külvilág számára a határozottságot és az összeszedettség sugallni, ám mostmár nem volt erőm tovább küzdeni saját magam ellen. Muszáj volt végre nekem is sírnom, hogy enyhítsem a szívemet égető fájdalmat.
Hosszú óráknak tűnő percek múlva elapadtak a könnyeim, és csak üresen néztem magam elé. Még mindig a kiborulás szélén álltam, ám mostmár tudtam, hogy össze kell szednem magam, újra, ezért aztán letöröltem a könnyeimet, kifújtam az orrom, és egy nagyot sóhajtva elindultam vissza, hogy segítsek Pauláéknak. Szerencsére, nem olyan sokára minden vendég elszállingózott, és Ramiék is hazamentek, ugyanis a kicsik nagyon elálmosodtak, és le kellett fektetni őket. Az idősebbik Räikkönen testvér nem szívesen hagyta ott az édesanyját és az öccsét, de végül a felesége unszolására ő is elhagyta a szülői házat. Paulát nagy nehézségek árán meggyőztem, hogy menjen fel a szobájába és dőljön le kicsit pihenni, aztán Kimi barátaival, valamint Markkal és a két Robertsonnal nekifogtunk a rendrakásnak. Miután az összes széket és asztalt a helyükre rakták, és segítettek bepakolni a konyhába, útjukra engedtem őket, én pedig bepakoltam a hűtőbe tettem a megmaradt ételeket, majd nekiálltam elmosni azt a rengeteg koszos tányért, és evőeszközt. Este 8-ra járt már az idő, amikor az utolsó tiszta poharat is betettem a konyhaszekrénybe. Fáradtan dőltem neki a mosogatónak, és úgy éreztem, hogy ott helyben, akár állva is el tudnék aludni, ám amint rájöttem, hogy ez nem lenne a legkényelmesebb pozíció, sóhajtottam egyet, lekapcsoltam a villanyt és a csendes földszinten át elindultam a lépcső felé. Sorra oltottam le a falra szerelt lámpácskákat, így már csak az emeleti folyosón volt némi kis fény. Halkan a szobámba „osontam”, összeszedtem a fürdéshez szükséges dolgokat, aztán elindultam, hogy vegyek egy forró zuhanyt, ami vége ellazít kicsit. Nagyon fárasztó és fizikálisan, valamint mentálisan is megterhelő nap volt ez számomra is. Még a zuhany sem tudott most igazán felfrissíteni, így kicsit bágyadtan indultam vissza a szobámba, hogy végre lefekhessek aludni. Útközben azonban Kimi szobája előtt haladtam el, és amikor megláttam, hogy résnyire nyitva van az ajtó, bátorságot vettem magamon, és halkan benyitottam hozzá. A Jégember a hátán feküdt, és meg sem mozdult a jöttömre. A szemei behunyva voltak, a kezei a hasán pihentek, úgy tűnt, elaludt. Egy apró, ám szomorú mosoly ült ki az arcomra, aztán lassan megfordultam, hogy elinduljak vissza, és hagyjam őt nyugodtan pihenni, ám egy lépést sem tudtam megtenni, amikor meghallottam a hangját.
-Maradj!-szólalt meg kicsit erélyesebben.-Kérlek!-tette hozzá suttogva. Ismét felé fordultam és kissé bizonytalanul, az egyik lábamról a másikra kezdtem taporogni.-Gyere ide!-súgta színtelen és üres hangon, és olyan fájdalommal, könyörgéssel teli pillantással nézett rám, hogy nem volt szívem ellent mondani neki. Lassan odasétáltam az ágya mellé, ám ott ismét megálltam és szomorúan néztem rá.
-Bocsáss meg azért, hogy bejöttem a szobádba! Nem lett volna szabad!-szabadkoztam pironkodva és lehajtottam a fejem. Nem mondott semmit, helyette finoman megfogta a csuklóm és lehúzott maga mellé az ágyra. Meglepetten néztem rá, de nem én voltam az egyetlen, aki megdöbbent a reakcióján. Azt hiszem, ő sem számított arra, hogy ezt fogja tenni.
-Holnap hazautazom Berlinbe!-törtem meg néhány perc múlva a köztünk beálló csendet.
-Nem lehetne, hogy itt maradj még néhány napot?-kérdezte kissé akadozva és olyan megtört pillantásokkal nézett rám, hogy abba belefájdult a szívem.
-Nem szeretnék tovább zavarkodni nálatok!-ráztam meg a fejem.
-Gina, kérlek!-nézett rám esdeklően.-Szükségem van rád!-suttogta erőtlenül. Nem tudtam mást csinálni, csak odahúzni magamhoz és szorosan átölelni őt. Úgy kapaszkodott belém, mint egy fuldokló az utolsó mentőövbe; az arcát a vállamba fúrta, így éreztem, hogy remeg az egész teste.
-Kimi, itt maradok, csak nyugodj meg, kérlek!-súgtam a fülébe gyengéden, miközben az ujjaim a haján át a hátára csúsztak, és nyugtatótan simogattam őt.
-Maradj velem, kérlek!-mondta szaggatottan, továbbra is belém kapaszkodva.
-Veled maradok Kimi, veled maradok…..-suttogtam a fülébe, majd gyengéden megpusziltam az arcát, és csendesen ringattam őt.

23. rész

(Liz)

A karácsony két napja gyorsan suhant el mellettünk. Kimentünk a karácsonyi vásárba, de olyan volt, mintha bújócskán lettünk volna. Sokat nevettünk, mert Seb folyamatosan „rejtőzködő üzemmódban” volt.  Ittunk forró csokit, ettünk csokis perecet, vettünk egy csomó nyalókát, meg édességet. Seb a zsebeit megtömte, mindenféle nyalánksággal. Belegondoltam egy röpke pillanatig ehhez mit szólna Tommi… a mosolyomat el kellett rejtenem… olyan volt, mint egy ovis…

Hamar eljött az utazás napja is. Reggel Seb elég komor és szótlan volt. Nem erőltettem a kettőnk közötti kommunikációt, mert tudtam a rossz kedvének az okát. Tegnap este beszéltem Ginával telefonon…

- Szia Gina, mi újság?Jól vagy? Vagyis vagytok? - érdeklődtem óvatosan.

- Szia Liz. Annyira jó hallani a hangod. – sóhajtott hatalmasat. – A helyzet itt Espooban nem a legrózsásabb. A sajtó állandóan a ház előtt ólálkodik, s nem győzöm elküldeni őket…

- Nem lehet könnyű neked. – feleltem szomorúan.

- De Kiminek és a családjának még nehezebb. – sóhajtott nagyot. – Tudod, sokszor nem tudom, hogy mit mondjak nekik. Kimi… ahogy elnézem, teljesen össze van omolva. Tegnap megkért, hogy maradjak náluk.

- Hogyan? – lepődtem meg.

- Megkért, hogy ne menjek hotelbe, hanem maradjak náluk. Talán a kettőnk kapcsolata is kezd normális mederbe kerülni, legalábbis remélem. Habár sokat nem tudtam aludni éjszaka, de képzeld benéztem hozzá, és rémálma volt…

- Szegény… teljesen megértem…

- Figyelj Liz! Arra jutottam, hogy nekem megvan még a szobafoglalásom a hotelben. Nem akartok inkább holnap Espooban aludni, s másnap indulni haza?

- Hát nem tudom. Ezt meg kell beszélnem Sebbel is. Az csak egy szoba, ugye? – kérdeztem félve.

- Ha arra gondolsz, szerintem Herr Vettelnek nem lesz kifogása, hogy veled töltse az éjszakát… - fogalmazott szerintem direkt kétértelműen barátnőm.

- De mi nem… szóval mi nem is… - dadogtam.

- Értem én, nem kell itt a rizsa. – nevetett. – Most azonban mennem kell. Akkor holnap találkozunk, de vigyázzatok magatokra.

- Rendben van Gina. Akkor holnap. Szia…

Megint Mannheimbe mentünk, de most Melanie és a barátja Brandon vitt minket. Már inkább bele sem gondoltam, hogy öt napon belül harmadszor ülök repülőn. Még a végén törzs utas leszek. Habár, amint beindul a szezon Sebnek az év háromnegyedét repülőn fogjuk tölteni. Úgyhogy szoros és meleg kapcsolatot fogok ápolni a légitársaságokkal.

Christian Horner elintézte nekünk, hogy a csapat magángépe, amivel hazajöttünk, ismét a rendelkezésünkre álljon, csak egyet kért, hogy ne legyünk feltűnőek. Nem akarja, hogy ez egy szenzáció legyen a médiának. Így is elég bajuk van Kimiéknek, nem kell ezt még jobban mindezt fokozni.

A gépen Seb nem szólt egy szót sem. Láttam rajta, hogy el van mélyedve a gondolataiba, s nem akartam megzavarni. Abban maradtunk, hogy ma éjszakát Espooban fogjuk tölteni, ezzel elfogadva barátnőm ajánlatát, s csak holnap indulunk vissza. Én is egy ablak mellett foglaltam helyet, úgy, mint Seb, de azért szemmel tartva Őt, s halvány mosolyra húzódott a szám, amikor eszembe jutott a tegnap esti beszélgetésünk…

Már épp készülődünk a lefekvéshez, amikor eszembe jutott, hogy még nem is beszéltem vele Gina ajánlatáról. Az esti dolgaink lassan már rituálénak számítanak nálunk, így megvártam, amíg kényelmesen elhelyezkedik az ágyon, s kinyújtja felém a karját, hogy foglaljam el a helyemet, a mellkasán, s belekezdtem…

- Ma felhívott Gina…

- Igen? Kimi hogy van? Habár tagnap is meg ma is beszéltünk…

- Hát elég rosszul. Azaz igazság, hogy a finn barátod rábeszélte Ginát, hogy maradjon náluk, amíg Espooban tartózkodik, így az a szoba, amit foglalt magának szabad. Felajánlotta, hogy esetleg… nekünk… szóval érted… - dadogtam pironkodva.

- Szóval felajánlotta a szobát nekünk, ugye? – kérdezte mosolyogva.

- Iiigen… - pirultam el.

- De ha jól értem csak egy szoba van, egy ággyal, ugye? – kérdezte egy kaján mosollyal.

- Iiigen…

- Oké, felőlem rendben van, de egy feltétellel…

- S mi az? – néztem rá nagy szemekkel.

- Ha együtt alszunk…

Espooba érve leszálltunk a gépről, s bérelt autó már ott várt minket. Christian mindent elintézett nekünk, majd ne felejtsem el megköszönni neki. A csomagokat bepakoltuk hátra, s iránynak vettük a szállodát, hogy egy kicsit felfrissülhessünk, s átöltözhessünk.  A szállodába érve, ami inkább egy aprócska kis hotel volt, elfoglaltuk a szobánkat. A recepción a hölgy nagyon barátságos volt, nem kérdezett feleslegesen. Az én nevemre vettük ki a szobát, hogy senkinek se legyen semmi feltűnő. Ezzel is teljesítjük Christian kérését, hogy láthatatlanok legyünk.

A temetőhöz évre alig találtunk parkolóhelyet. Seb szemüveget és sapkát is vett fel. Bíztunk abban, hogy legalább ezen a szent helyen, békén hagyják a gyászolókat. Kiszálltunk az autóból, s egy kicsit szállingózott a hó. A kabátomhoz tartozó csuklyát a fejembe húztam, hogy a hajam ne ázzon el. Seb odalépett hozzám, és megfogta a kezem. Ránéztem, s az arcán egy aprócska mosoly suhant át, de mindez egy röpke ideig tartott. A keze olyan puha, és meleg volt, míg az enyém annyira hideg. Az ujjainkat összefűzte, és a zsebébe mélyesztette őket. A kesztyűmet a hotelben hagytam, így a másikat a saját zsebembe tettem.

Kimi, a nagy Jégember, csak állt ott a koporsó mellett, és nézte a feliratot. Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni, egyedül csak a fájdalommal teli tekintete árulkodott a lelke legmélyén dúló hatalmas viharról. Ránéztem Seb arcára, amit a szemüveg elrejtett, de a száját egy vonallá préselte össze, s tudtam, hogy a könnyeit próbálja meg visszanyelni. Megszorítottam azt a kezét, mely a zsebében volt, s odabújtam hozzá.

A szertartásból nem értettem semmit, mert az egész finn nyelven zajlott. A pap mondta a szöveget, az emberek pedig, mint a szobrok álltak az egyre sűrűbb hóesésben, nem mozdult senki sem. Síri csend honolt a tömegben, így még szívszaggatóbbnak tűnt, mikor egy-egy eddig elfojtott keserves zokogás hangzott fel valamelyik fájdalommal teli szív gazdájától. A sajtó képviselőit nem láttam a temetőben, fogalmam sincs, hogy mindezt Gina, miképp intézte el, de az bizonyos, hogy nagyon sok munkájába kerülhetett. Seb a szertartás alatt, sokszor simogatta meg a kezemet, amely a zsebében volt. A temetés vége felé már nem igazán éreztem a lábaimat, mert nagyon hideg volt.

Kimi viszont, meg sem mozdult, fel sem nézett. A szemeivel kitartóan szuggerálta a koporsót, mint aki azt várja, hogy az édesapja felkel onnan. Talán még fel sem fogta igazán, hogy az édesapja örökre eltávozott közülük. A szemeit sokszor, pár percre becsukta, mélyeket lélegzett, de többet nem mutatott. Tudtam, hogy próbálja tartani magát, igyekszik támasza lenni a családjának, különösen az édesanyjának, és azt hiszem, volt benne egy nagyfokú büszkeség is, amely nem engedte neki, hogy az érzelmeit hagyja elhatalmasodni maga felett. Ahogy ránéztem, a szemeiből csak ürességet olvashattam ki, az arca apró pici rezdülései pedig elárulták, hogy mennyi erőt követel tőle az, hogy megpróbálja visszatartani a fájdalmat, amely a lelke mélyét nyomja…

Ginán láttam, hogy sokszor felejti a pillantását Kimin, és aggódást véltem felfedezni abban a mélybarna szempárban. Láttam, hogy kicsordult néhány könnycsepp a szeméből, amelyet gyorsan letörölt az arcáról, hogy ne lássa meg senki, de ahogy Kimi, ő is erős akart maradni. Biztos támasz, akire bármikor bátran lehet számítani.  Nem akart tolakodó lenni, ezért nem furakodott oda a család mellé, csak csendes szemlélője maradt az eseményeknek, kicsit hátrébbról, de észrevettem, hogy legszívesebben Kimi mellett lett volna…

A szertartás végeztével az emberek lassan elindultak a temető kapuján át, a parkoló felé. Mire beültem az autóba, már úgy éreztem, hogy minden tagom teljesen átfagyott. Seb feltűnően nagyon szótlan volt. Sokáig ültünk csendben, az autóban, vártuk, hogy egy kicsit meginduljon a forgalom. Ő viszont végig a távolban, a sír mellett álldogáló barátját figyelte aggódó tekintettel. A kezemet, ami teljesen átfagyott, az övére csúsztattam. Ahogy rám nézett, halványan elmosolyodott.

- Menjünk vissza a hotelba, mert a végén még megfázol. – indított, s célnak vettük a hotelt, magukra hagyva a barátainkat…

22. rész

(Gina)

-Nem érdekel a szalagcíme, az exkluzív fotója, és az egyedülálló interjúja sem, érti? Sem-mi nem ér-de-kel!-szótagoltam a mondatot.-Keressen máshol szenzációt!-kiabáltam már vagy a tizedik szerkesztőség főnökével. Képtelen voltam elhinni, hogy ennyire tapintatlanok, és még az sem érdekli őket, hogy át kell gázolniuk más, így is összetört szívén és lelkén, nekik csak az a nyamvadt cikk vagy fotó a lényeg, na meg a verseny, amit egymással folytatnak a különböző kiadók. A hócipőm tele volt az összes értetlen fotóssal, újságíróval, a főnökeikkel meg aztán pláne, és legszívesebben rájuk csaptam volna a telefont, de tudtam, hogy ezt nem tehetem meg, mert Kimiéknek szükségük van a nyugalomra és ezt csak úgy kaphatják meg, ha én, illetve mi ezt megteremtjük nekik.
-Ugye nem gondolja komolyan, hogy lemondok erről a cikkről, amikor ezzel a bevételünk ugrásszerűen megnőhet?-emelte fel a hangját a férfi is.
-Maga meg ugye nem gondolja komolyan, hogy hagyni fogom azt, hogy ilyen tapintatlan, pénzéhes alakok kiforgassák egy család tragédiáját?-feleseltem vissza ugyanabban az otromba stílusban, amiben ő az előbb kérdezett.
-Nem érdekel hogy mit mond, akkor is elkészíttetem a cikket az embereimmel!-makacskodott továbbra is.
-Na most jól figyeljen Mr Jenkins! Ha tudomást szerzek arról, vagy esetleg meglátom, hogy a Räikkönen család bármelyik tagja körül ólálkodik valamelyik újságírója, vagy a fotósa, netán cikket, képet látok meg az újságjában, a honlapjukon, vagy bármely médiafelületen, akkor megesküszöm, hogy még a szívecskés fecskéjét is leperelem magáról. Világos voltam?-ordítottam magamból kikelve, és bár ezt ő nem láthatta, dühömben már az ágyat ütöttem.
-Maga most fenyeget engem?-emelkedett a hangja egy oktávval magasabb hangtartományba.
-Neeem, dehogy!-adtam az ártatlant.-Csak burkolt célzást közöltem Önnel!-mondtam gúnyosan.-De azt azért jegyezze meg, hogy én mindig állom a szavam!-tettem hozzá keményen.-Ja, és csak hogy tudja, ismerem az információszerzési módjaikat!-jegyeztem meg roppant gonosz módon.
-Maga egy nagyon rafinált fruska!-sziszegte dühösen.-Ért ahhoz, hogyan kell az embereket sarokba szorítani. Ilyen emberek kellenének nekem is!-kezdett el fűzni engem. Azt hittem, hogy az állam a padlón köt ki.
-Még akkor sem mennék ahhoz a szennylaphoz, ha az utolsó munkahely lenne a földön. És ezeket a módszereket csak az ilyen kártevők eltávoláíásánál alkalmazom!-tettem hozzá szarkasztikusan. Szó, mi szó előtört belőlem a ravasz, kiszámíthatatlan, és kissé alantas énem, de más módot nem találtam a média leszerelésére.-De térjünk vissza az eredeti témára Mr Jenkins! Ön takarékra teszi magát, és az embereit, cserébe én nem fogom beperelni. Nos, áll az alku?-kérdeztem fensőségesen.
-Ezért egyszer még nagyon meg fog fizetni Kisasszony!-puffogott a telefon másik végén.
-Öröm volt Önnel tárgyalni Mr Jenkins! A soha viszont nem hallásra!-köszöntem el roppant „bájosan”, és mielőtt még bármit mondhatott volna a férfi, kinyomtam a telefont, aztán kihúztam a listámról az ő és az újságja nevét is.-Ez lerendezve!-tettem a papírra egy nagy pipát, aztán sóhajtottam egyet, és miután megjártam a mosdót, elindultam a hotel tárgyalójába, ahova „meghívtam” az összes Espoo-ban tartózkodó médiást.
Az üvegajtón át már láttam, hogy több tucat újságíró, riporter, és fotós zsúfolódott be a terembe, és már csak arra az emberre-vagyis rám-vártak, akik végre valamiféle tájékoztatást adhatott nekik. Azt hiszem, csalódottan fognak távozni…….
-Jó napot hölgyeim és uraim!-léptem be a helyiségbe hangosan és határozottan köszönve. A morajlás egyből eltűnt, csend állt be a teremben.-A nevem Georgina Hamilton, Kimi Räikkönen sajtósa vagyok! Köszönöm, hogy eljöttek!-beszéltem tovább határozottan és rezdülés nélkül.
-Kisasszony! Ön rokona Lewis Hamiltonnak?-tette fel szemtelenül a kérdést az egyik férfi.
-Kérem, most ne velem foglalkozzunk! Nem azért vagyunk itt!-torkolltam le őt azonnal.-Gondolom mindenkit tájékoztatta a főnöke, vagy ha nem, akkor most közlöm Önökkel, hogy az itteni munkájuk ezennel végetért. A főnökeikkel már megbeszéltem a részleteket, de úgy gondoltam, hogy tudatnom kell magukkal is ezt az információt.
-Már megbocsásson Kisasszony, de maga nem mondhatja azt, hogy menjünk el innen!-csattant fel egy idősebb fotós.
-Kérem, próbáljanak meg magánszemélyként tekinteni a Räikkönen-család helyzetére. Úgy gondolom, hogy mióta Mr Räikkönen az autósportban van, számtalan interjút készíthettek vele, képek ezreit készíthették róla, ám ez nem az a helyzet, amikor megzavarhatják őt ilyen, számára most felesleges stresszt okozó dolgokkal. Kérek szépen mindenkit, hogy tartsák tiszteletben a család érzéseit, és néhány hétig ne zavarják Mr Räikkönent se, hagyják őt nyugodtan és csendesen gyászolni.-fejeztem be a monológomat, a végén már egészen elhalkulva.
-Azt hiszem-szólalt meg az egyik hölgy-még egyikünk sem gondolt bele magánemberként a helyzetükbe.-merengett.
-Igaza van Miss Hamilton! Talán úgy tudnánk a leginkább kifejezni együttérzésünket, ha most mindannyian hazamennénk és hagynánk őket nyugodtan gyászolni!-fejezte be az imént felszólaló hölgy gondolatmenetét egy másik újságíró.
-Nagyon köszönöm mindenkinek, hogy megértik a család helyzetét. Hidjék el, ez nekik is sokat jelent!-mondtam egészen meghatottan.-Kellemes utat kívánok Önöknek, és nagyon boldog új évet!-mosolyogtam az engem figyelő emberekre.
-Kitartást kívánunk Mr Räikkönenéknek!-mondták többen is.
-Köszönjük!-bólintottam mosolyogva, aztán félre álltam, hogy el tudják hagyni a helyiséget.-Viszontlátásra!-visszhangoztam sokszor a szót, aztán amikor az utolsó fotós és újságíró is elhagyta a termet, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és egy pillanatra behunyva a szemem, hálát adtam az égnek azért, hogy megértő szívekre találtam, és nem kellett hadakoznom a saját igazamért. Még nem mertem bevállani a hoteltől, Kimi szüleinek házához vezető utat egyedül, ezért felhívtam Markot, aki máris elindult értem.
Az egész autóút alatt telefonáltam, és intézkedtem, így mire odaértünk a házhoz, sikerült az utolsó listámon szereplő dolgot is megoldanom. Mivel Marknak szabad bejárása volt a házba, ezért őt követve én is bementem Kimiékhez.
-Sziasztok! Megjöttünk!-köszönt Mark a nappaliban üldögélő kisebb társaságnak.
-Jó napot!-köszöntem én is halkan, és kicsit a személyi edző mögé húzódtam.
pillanatza Paula.
-Georgina, hadd mutassam be neked a bátyámat Ramit, a feleségét Kriistinát, valamint a keresztfiaimat Juustut és Titust!-mutatott végig a kis családon.
-Nagyon örülök, a nevem Georgina Hamilton!-nyújtottam feléjük a kezem, majd amikor bemutatkoztunk, a két kissrác arcát megsimogattam és rájuk mosolyogtam.
-Fogadják őszinte részvétem!-mondtam nekik szomorúan.
-Köszönjük!-mosolyodott el Rami szomorúan.-Tegezzen minket nyugodtan Georgina!-tette még hozzám, én pedig bólintottam egy aprót.
-Minket már be sem mutatsz ennek a gyönyörű hölgynek?-jött be a nappaliba még két srác.
-Dehogynem!-sóhajtott Kimi.-Ők itt a barátaim, Toni Villander és Atte Mustonen, ő pedig itt Gerogina Hamilton, a sajtósom!-mutatott be minket egymásnak.
-Hello!-mosolyogtam rájuk, miközben kezet ráztam mindegyőjükkel.
-Nagyon örülünk a találkozásnak Gina!-viszonozta a gesztust Toni.
-Remélem nem fognak haragudni, de a lakástelefonjuknak másik számot kértem és titkosíttattam is, hogy biztosan ne érje el Önöket olyan ember, aki csak gondot okozna!-pillantottam Paulára, akinek az arcán a meglepettség és a köszönet egyszerre jelent meg.
-Ezért igazán hálásak vagyunk!-szólalt meg Kimi, azt hiszem az édesanyja helyett is.-Mondja, köze van ahhoz is, hogy egyszerre megszűntek az újságoktól érkező hívások?-jelent meg a szája szegletében egy aprócska mosoly.
-Hát……-pirultam el rögtön.
-Kérlek, ne szerénykedj! A te érdemed, hogy végre nyugalom lehet!-mosolygott rám Mark.
-Köszönjük Kedvesem!-bólintott Paula hálásan.
-Ez a dolgom Mrs Räikkönen!-mosolyogtam rá kedvesen.-Most viszont mennék, ha nem haragszanak, mert nagyon fárasztó napom volt és nem vágyom másra csak egy kényelmes ágyra!-szabadkoztam.
-Georgina!-szólított meg Kimi.-Mi lenne, ha itt maradna nálunk amíg Espoo-ban van?-kérdezte és egy meglehetősen halovány mosolyt erőltetett az arcára.
-Ez nagyon kedves Öntől Kimi, de nem szeretnék itt zavarkodni Önöknél. Tudom, hogy szükségük van egymásra, és úgy érzem, ha én itt lennék, csak belerondítanék ebbe az összetartásba!-hárítottam rögtön az ajánlatát.
-Kedvesem! Én is nagyon örülnék, ha itt maradnál. Hidd el, nem zavarnál meg semmit, és legalább lenne még valaki, egy kis színt vissza ebbe a hervasztóan szürke hangulatba!-vonta meg picit a vállát Paula. Ahogy néztek rám, egyszerűen nem volt szívem azt mondani, hogy nem maradok náluk. Úgy éreztem, az igazán tiszteletlen dolog lenne észemről.
-Ha valóban ezt szeretnék!-sóhajtottam.-Itt maradok! Köszönöm az invitálást!-mosolyogtam rájuk.-De a holmimért még visszamennék a hotelbn!-tettem hozzá gyorsan.
-Elviszlek, illetve bocsánat viszem, rendben?-mosolyodott el Kimi zavartan és némi kis pírt véltem felfedezni az arcán.
-Tegezz nyugodtan!-mosolyogtam rá bátorítóan.-És köszönöm az ajánlatod, de majd megkérem Markot. Szegény már így is egész nap engem fuvaroz!-pillantottam a férfira kissé elpirulva.
-Ne aggódj, én nem bánom!-kacsintott rám.
-Ha visszajössz majd megmutatom a szobádat Kedvesem!-mondta halkan Paula.
-Rendben, köszönöm!-mosolyogtam rá hálásan.-Sietünk vissza!-intettem gyorsan a nappaliban „táborozó” családnak és a barátoknak, majd Markkal karöltve elindultunk a hotelbe a cuccaimért.