92. rész

Sziasztok! :)

Igaz, csak estére ígértük a részt, de úgy gondoltuk, hogy nem váratunk addig Titeket, szóval meghoztuk a folytatást! :) Reméljük, hogy tetszeni fog Nektek a rész, és kíváncsiak vagyunk, mit szóltok ehhez a váratlan "csavarhoz"! :) Jó szórakozást! :)
Puszi: Szabus& Gina

Ahogy azt Kimivel előző éjszaka megbeszéltem, másnap ebéd után elhozta hozzánk a kislányunkat, és miután ezredszerre is a lelkünkre kötötte hogy vigyázzunk rá, egy csendes sziasztokot köszönve távozott. Hiányzott, el sem tudom mondani, hogy mennyire. Szerettem volna, ha ő is velem jön, ha megfogta volna a kezem és ugyanolyan elfelhősödött tekintettel figyelte volna azt a monitort, amelyiken a pici babánkat láthattuk, de ezek a dolgok sajnos nem tűntek túl reálisnak az adott helyzetben. Annak is örülhettem, hogy Leena velem lehet, így aztán próbáltam nem a volt páromra fókuszálni a gondolataimat, hanem inkább Leenara, Lizre, na meg persze a kicsire, akit nem olyan sokára majd látni fogunk.

-Gyere Kicsim, becsatoljuk szépen az övedet és mindjárt indulunk is, rendben?-mosolyogtam a kis hercegnőre, miközben a gyerekülést igyekeztem a lehető legbiztonságosabban beállítani.

-Anyuci, és Lizy néni is velünk jön?-kérdezte nagy szemekkel.

-Jövök már! Itt is vagyok!-futott be barátnőm éppen a legtökéletesebb pillanatot választva.-Bocsi lányok, de éppen megszólalt a telefon, amikor elindultam, szóval még le kellett ráznom gyorsan az illetőt.-csacsogta lelkesen. Megepett, hogy ennyire lelkes volt, és már-már egész vidám, de ennek csak örültem.

-Ugyan ne viccelj, semmi gond!-legyintettem.-Úgysem indultunk volna el nélküled!-kacsintottam rá.

-Hát reméltem is!-nevetett egy aprót, majd beült az anyósülésre és az övét is becsatolta.

-Na, mehetünk?-kérdeztem körbepillantva, miután én is elfoglaltam a helyem és bekötöttem magam.

-Igen!-kiáltotta lelkesen Leena, Liz pedig nevetve rázta ezen a fejét.

-Biztos nem akarod, hogy én vezessek?-kérdezte meg sokadszorra is, igazán figyelmesen.

-Köszönöm Liz, kedves vagy, de nem szükséges. Nem beteg vagyok, csak babát várok, és nem szeretném, ha emiatt bármit is korlátoltabban kellene csinálni!-magyaráztam neki türelmesen.

-Megértettem!-tette fel a kezeit megadóan.-Igazad van!-mosolygott rám. Bólintottam egyet, aztán beindítottam a motort, és már indultunk is. Útköben hangosan szólt a rádió, mi pedig vidáman énekeltünk, és amikor véletlenül egy mesedal akadt a rádiós uraság kezébe, Leena teli torokból dalolászta azt, mi pedig jókat derültünk rajta. Ez után egy rapre sikerült akadnia a műsorvezetőnek, mi pedig Lizzel egyöntetűen leszavaztuk ezt, sávot váltottunk, és egy pörgős számra sikerült ráakadnunk, amit mindannyian megint nagyon lelkesen hallgattunk. Hangosan énekeltük Lizzel a refrént, amikor zöldet kaptunk, én pedig máris indítottam, hiszen a sor elején álltunk. Azonban jobb lett volna, ha várok, vagy talán el sem indulok, ugyanis egy őrült, hatalmas sebességgel közelítette meg a kereszteződést, és én hiába fékeztem, ő belerohant az autónkba. Mindez a másodperc törtrésze alatt zajlott le, és még arra sem volt időm, hogy felocsúdjak az első döbbenetből, még egy autó belénk csapódott és aztán még egy. Éreztem, hogy a gerincemet, és a nyakamat óriási terhelés éri, a biztonsági öv pedig megfeszült, megnyomva ezzel a hasamat, mégse amiatt aggódtam, hogy velem mi történik, hanem, hogy Leena, Liz és a kicsi jól vannak-e. Amikor már biztos voltam abban, hogy nem lesz több becsapódás, valamint, hogy az autó nem fordult át a tetejére, vagy az oldalára, azonnal a lányokra néztem.

-Leena!-fordultam a kislányom felé, aki nagy szemekkel nézett rám. –Jól vagy tündérkém?-kérdeztem tőle pánikszerűen. Hevesen bólogatott, szólni azonban nem volt képes, és a kis szája is sírásra görbült. Ki akartam szállni, hogy odamehessek hozzá, megvigasztalni őt, de ekkor Lizre terelődött a pillantásom és ijedten láttam meg, hogy eszméletlenül ül az ülésen és egy keskeny kis vércsík csörgedezik le a homlokán.

-Liz! Liz! LIZ!-kiáltottam ijedten a nevét, és az arcát simogattam, remélve, hogy meghall engem és felébred.-Ne csináld ezt velem Liz! Kérlek! Nyisd ki a szemed! LIZ!-szólítgattam őt hisztérikus sírás közepette, mire ő nagyon lassan kinyitotta a szemeit.

-Gina!-suttogta a nevem erőtlenül.

-Itt vgyok Liz, itt vagyok!-fogtam meg a kezét.-Jól vagy? Mit érzel? Fáj valamid?-soroltam a kérdéseket.

-Nem tudom. Nehezen kapok levegőt!-suttogta halkan.

-Ne beszélj drágám, nyugodj meg!-simogattam az arcát.-Hívom a mentőket, bevisznek, és minden rendben lesz! Tarts ki!-próbáltam én erős maradni, de ez irgalmatlan nehezen ment ebben a helyzetben, és hiába is akartam, nem tudtam elfojtani a könnyeim záporát. A telefonomért núltam, ami szerencsére épségben megúszta a balesetet, és miközben a mentők számát tárcsáztam, ki akartam szállni, azonban az övem csatja nem nyílt.

-Miért nem tudok kiszállni? Miért nem nyílsz ki?-sírtam el magam ismét, de ahogy hátranéztem, láttam, hogy Leena sincsen jobb passzban. Ott volt mellettem két, az életemet jelentő személy, és egyikőjükkel sem tudtam foglalkozni, mert az a rohadt csat beszorult. Egyszerűen bepánikoltam, és úgy remegett a kezem, hogy még a telefon is kiesett belőle.

-Anyuci!-szipogta Leena megilletődve.

-Kicsim, minden rendben lesz, nyugodj meg!-prübáltam csillapítani a sírását, holott én is folyamatosan zokogtam. Fel akartam venni a telefont, hogy hívhassam végre a mentőket, de erre nem volt szükség, ugyanis éppen ekkor tépte fel az ajtót, két, mentős ruhába öltözött férfi.

-Hölgyeim! Jól vannak? Mindenki rendben van?-kérdezte egyikőjük.

-Azt hiszem…-rebegtem…azt hiszem, hogy a kislánynak az ijedtségen kívül nem esett baja, viszont a barátnőm nehezen kap levegőt, nincs jól.-sírtam el.

-És Ön?-tette fel a kérdést, mközben a társa már Lizzel foglalatoskodott, és mire észbekptam, már kiemelték őt az autóból. Leena segítségére pedig egy újabb mentőtiszt sietett.

-Én…..én….azt hiszem, hogy beszorult az övem, és nem tudom kicsatolni…-suttogtam remegő hangon.

-Nyugodjon meg kérem, azonnal kiszabadítjuk innen. Minden rendben lesz.-bíztatott türelmesen.

-Kérem, a kislányom és a barátnőm hogy vannak?-kérdeztem tőle idegesen.

barátnője talán bordatörést szenedhetett.

-Óhh Istenem!-suttogtam elhalóan és újra sírni kezdem.

-Nyugodjon meg Hölgyem! Minden rendben lesz! Már érkezik a segítség, csak ne idegeskedjen! Biztosan nem fáj semmije?-kérdezte újfent, gondolom ezzel is elterelve a figyelmem addig, míg meg nem érkezik az eszköz amivel ki tudnak szedni innen.

-Én…..én, a hasamat megnyomta az öv, és fáj kicsit a nyakam, de a baba….ugye a babának nem eshetett baja?-néztem rá segélykérően.

-Baba?-nyíltak ágra a szemei.-Ön terhes?-kérdezte idegesen.

-Igen!-feleltem csendesen.

-Úristen! Karl, hozzátok már a szerszámot, ki kell vágunk innen a hölgyet!-kiáltotta a társának, aki egy másik férfival együtt hozzák rohant. Nem tudtam, hogy mi történik, kavarogtak a gondolataim, de mire ismét visszatértem a valóságba, már nem szorított az öv, és az előbb még kitartóan nyugtató mentős óvatosan a karjaiba vett és odavitt a már előre kikészített hordágyhoz.

-Anyuci!-hallottam meg Leenat, mire a hang irányába fordítottam a fejem és láttam, hogy a kicsikém felém fut.-Jól vagy? És a kistesó jól van?-kérdezte aggódva, és szerencsére már úgy tűnt, nincs sokk alatt.

-Igen, kicsim.-bólintottam.-De Lizy néni hogy van?-kérdeztem őt a barátnőm hogyléte felől.

-Beszélt hozzám, azt mondta majd látogassam meg, de bevitték a kórházba és azt mondták a doktor bácsik, hogy kivizsgálják!-hadarta egy szuszra.

-Kérem Kisasszony, próbáljon megnyugodni, a baba egészésge miatt is. Bevisszük Önt is, és a kislányt is a kórházba kivizsgálásra.-szólt rám gyengéden a korábbn is nyugtatni próbáló mentőtiszt.

-De kérem, előtte még hadd telefonáljak…muszáj lenne…-néztem rá segélykérően.

-Rendben, de kérem csak gyorsan és tömören. A kollégáim már itt is vannak a telefonjávl!-adta a kezembe a készüléket.

-Kö…..köszönöm!-rebegtem hálásan, miközben nehézkesen, de előkerestem Seb számát a mobilomból és máris tárcsáztam őt. Csengett néhányat, majd recsegést hallottam a vonal túlsó végén.

-Gina! Szia! Mi újság?-szólt bele meglepetten.

-Seb…..Seb én…..én ezt nem…..ezt én tényleg nem…..nem akartam!-dadogtam össze-vissza, hiszen minden porcikám remegett, a könnyeim záporként hulltak alá és csak az járt a fejemben, hogy Lizzel mi lehet.

-Mi? Miről beszélsz? Nem értelek!-felelte tétován.

-A kocsi…..nem tudom, hogy honnan…..csak felbukkant…..és nem…..nem tudtam már megállni…..és ő meg száguldott felén és…..és én ezt nem akartam!-zokogtam hangosan.

-Micsodát? Gina! Nyugodj meg és mondd el szépen mi történt!?-lett ideges a hangja.

-De Seb…..kérlek bocsáss meg….nem akartam, hidd el……ne haragudj…..-hebegtem-habogtam teljesen sokkos állapotban.

-Mit nem akartál? Az Isten szerelmére! Mondd már!-rivallt rám, mire nekem még sűrűbb patakokban kezdtek folyni a könnyeim.

-Nekünk…..nekünk….itt most…..balesetünk volt…..-nyögtem ki nagy nehezen.

-MIII? HOGY VAGYTOK? HOL VAGYTOK? LIZ? LEENA? A PICI?-kiáltotta idegesen.

-Leena jól van, a pici is remélem, de Liz…..úgy sajnálom Seb…..-sírtam keservesen.

-MI TÖRTÉNT LIZZEL?-ordította magából kikelve.

-Liz…..Liz…..

-LIZ MI? MI VAN VELE?????

-Liz…..azt hiszem, hogy bordatörése van…..és bevitték a kórházba…..-halkult el a hangom, és a sírás teljesen átvette a testem fölött az uralmat.

-JÉZUSOM! Most hol vagytok? Hova visznek titeket?-sorolta a kérdéseket. Megráztam a fejem, bár ő ezt nem láthatta, és miután már egy hang sem jött ki a torkomon, inkább átnyújtottam a telefont a mentőtisztnek, hogy ő beszéljen inkább vele. Nem tudom, hogy mi történt ez után, forgott velem minden, az események felgyorsultak, mint ha egy ringlispin ültem volna és a körülöttem zajló történésekből csak annyi tudtam felfogni, hogy az autü lindult, én pedig az ágyra hajtottam a fejemet és a kórház felé vezető úton végig azért imádkoztam, hogy Lizzel, Leenaval és a kicsivel minden rendben legyen.