85. rész

Gina

Már vagy egy órája ültünk a teljesen üres és csendes kórházi váróban. Idegesen tördeltem a kezeimet, míg Kimi mozdulatlanul ült ott mellettem, a fejét a hideg csempének támasztva. Idegtépő volt ez a várakozás, főleg úgy, hogy a párom csak alig néhány szót váltott velem. A kórház parkjában sétálgatva is mindvégig hallgatott, a kezemet sem fogta meg, csak baktatott mellettem zsebre tett kezekkel és lehajtott fejjel. Rosszul esett, hogy ennyire hidegen viselkedett velem, és igazándiból fogalmam sem volt, hogy most mit is gondoljak erről a távolságtartásról. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy talán fél. Retteg attól, hogy az édesapja, és Laura utána talán engem is…..De nem, ebbe nem is akartam belegondolni, mégis szöget ütött ez a fejemben, és hiába akartam, nem tudtam kitörölni a gondolataim közül. Egyre inkább belevésődött ez az agyamba és féltem attól, hogy esetleg bekövetkezik. Éppen fel akartam állni a székről, hogy sétálni induljak, amikor nyílott a rendelő ajtaja.
-Gyertek be! Megvannak az eredmények.-szólított minket az orvos, aki egyébként Kimi egyik barátja volt. Az arcát fürkésztem, ám azon semmiféle érzelmet nem láttam, és ez még inkább megrémített. Kimire pillantottam, ő azonban rögtön bólintott, jelezvén, hogy induljak, majd ő is felállt és követett engem.
-Foglaljatok helyet!-mutatott a székekre, miután felpillantott a papírjaiból és látta, hogy csak toporgunk ott az asztal előtt. Ismét Kimire néztem, mint egy segítséget várva tőle, ő azonban csak egy gyenge mosolyt engedett meg magának, majd leült, én pedig követtem a példáját. Az idegesség bennem egyre csak nőtt, de Kimi nagy meglepetésemre, megfogta a kezem, és a hüvelykujjával gyengéden megcirógatta a kézfejem. Jól esett ez a gesztus, de nagyon meglepett, főleg annak tükrében, hogy az elmúlt órákban elég távolságtartóan, s hidegen viselkedett velem. Rám mosolygott, majd a barátjára nézett.
-Nos, megvannak az eredmények. Már meg is néztem őket.-kezdett bele, miközben a papírjait rendezgette maga előtt.
-Mondd Tim, fel kell készülnünk erre?-kérdezte Kimi nagyot sóhajtva. Azt hiszem, hogy tudta, most helyettem is neki kell beszélnie.
-Hát, azt hiszem, hogy nem ártana!-válaszolt komolyan, nekem pedig megfeszült a testem, és elkezdtem szorongatni Kimi kezét.
-Mennyi időm van még?-csúszott ki a számon a kérdés.
-Hát, szerintem olyan 8-9 hónap.-adta meg a választ némi gondolkodás után.
-Óhh Istenem!-suttogtam teljesen összetörve, és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Kimire néztem, és azt láttam, hogy behunyt szemekkel, nagyokat sóhajt.
-Úgyhogy még van egy kis időtök, hogy elkezdjetek készülődni, vásárolgatni, ruhát kötögetni, szobát festeni.-mosolyodott el.
-Tessék?-kérdeztünk vissza egyszerre, és mindkettőnk szemöldöke magasra szaladt.
-Babátok lesz. Gratulálok!-mosolygott ránk kedvesen, nekem ez azonban már nem jutott el a tudatomig. Egyszerűen leblokkoltam, amikor kiejtette a száján azt a szót, hogy „baba. Kimire pillantottam, de az ő tekintetéből is csak a döbbenetet és a zavartságot lehetett kiolvasni.
-Baba……-suttogtam magam elő döbbenten-…..baba…..-ismételgettem a szót, és még mindig nem voltam képes felfogni, hogy gyermeket várok. A szabad kezem önkéntelenül is a hasamra kúszott és végigsimítottam azon. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy ott belül, a szívem alatt egy emberi élet indult fejlődésnek. Mosolyra húzódott a szám, miközben letöröltem a könnyeket az arcomról, azonban ez az öröm rögtön tovatűnt, amikor Kimi kihúzta a kezét az enyémből, majd felállt és kisétált a helyiségből. Döbbenten néztem utána, majd segélykérően pillantottam az orvosra.
-Biztosan meglepte a hír, de amint sikerül összeszednie magát, hidd el, ő is nagyon fog örülni a piciek!-bíztatgatott, de ettől még a könnyeim zápora nem állt el.-Mindenképpen el kell majd menned nőgyógyászhoz, hogy megvizsgáljon, és ultrahangot is csináljon. Van egy nagyon kedves barátom, aki remek szakorvos, beszélek vele, hogy nézzen meg valamelyik nap.-ajánlotta fel kedvesen.
-Rendben. Köszönöm!-bólintottam szipogva.-És azt is, hogy rendelésen kívül is fogadtál minket.-suttogtam halkan, miközben felálltam a székről, és az ajtó felé indultam.
-Ugyan!-legyintett.-Igazán nincs mit!-mosolygott.-Megvan a telefonszámod, úgyhogy hívni foglak, amint a kollégám tud időpontot adni.-mosolygott.-És ne aggódj Kimi miatt, minden rendben lesz!-bíztatott rendületlenül.
-Köszönök mindent! Szép napot! Szia!-búcsúztam.
-Vigyázz magadra és ne idegeskedj, mert nem tesz jót a picinek! Hívni foglak! Szia!-köszönt el, és utamra engedett. Ahogy kiléptem a helyiségből, újra előtört belőlem a sírás, és szinte futva indultam el a kijárat felé. A parkolóba érve már nem láttam ott Kimi autóját, elment, ott hagyott. Nem örült a babának, és ez akkor tudatosult bennem végérvényesen. Teljesen összetörve és elkeseredetten indultam el a buszmegálló felé, remélve, hogy van járat, amivel hazajuthatok.
A buszon ülve azon gondolkodtam, hogy most mi lesz velünk. Nem tudtam mit kezdjek ezzel a helyzettel, Kimi viselkedésével, fogalmam sem volt arról, hogy mi ütött belé. Azt gondoltam, örülni fog a babának, azok után, hogy úgy tudta, nem lehet gyereke. Ez egy csoda volt, ő azonban ezt nem így fogta fel. Hazaérve, ledobtam a táskámat az előtérben álló cipősszekrényre, majd lassú, és kissé tétova léptekkel indultam el a nappali felé. Meglepett, hogy Seb még mindig nálunk volt és Leenaval játszott a nappali közepén elterülő szőnyegen, Kimit azonban sehol nem láttam.
-Sziasztok!-köszöntem nekik erőtlen hangon.
-Anyuci!-kapta fel a fejét az én kis Hercegőm, aztán mire feleszméltem, már ott állt előttem, a derekamat ölelve.
-Minden rendben?-kérdeztem, miközben megsimogattam az arcát.
-Igen, jót játszottunk Szebi bácival.-újságolta lelkesen.
-Hát az klassz!-válaszoltam színtelen hangon, miközben a pillantson az említettre terelődött.
-Kimi még nem jött haza?-néztem rá, választ várva.
-De igen!-bólintott.-Hazajött, bevágta a bejárati ajtót, káromkodott egy sort, aztán kicsörtetett az udvarra.-vázolta fel nagyvonalakban, nekem pedig a gyomrom nagyon kicsire szűkült.-Mi történt?-vonta fel a szemöldökét. Nem tudtam most válaszolni neki, csak megráztam a fejem, és a hátsó ajtóhoz sétáltam, hogy a párom után menjek. Nem kellett nagy távolságot megtennem, ugyanis amint kinyitottam az ajtót, szembe találtam magam Kimivel
-Kimi!-szólítottam meg remegő hangon, mire felém fordult. Valami olyan haragot, és fájdalmat olvashattam ki a szeméből, amilyet eddig még soha, és ez nagyon megrémített.-Miért hagytál ott? Miért nem beszélsz velem?-kérdeztem tőle kissé számonkérően, majd a könnyeim is kibuggyantak.
-Mit kellene mondanom?-vetette oda félvállról, majd a konyhapult felé fordult és rátámaszkodott arra.
-Kims!-sírtam el magam.-Az Isten szerelmére! Gyerekünk lesz, és te azt kérdezed, hogy mit kellene mondanod?-háborodtam fel ezen rögtön.
-Minek jöttél ide? Miért nem futottál azonnal a kölyköd apjához, és újságoltad el neki, hogy hurrá, gyereketek lesz?-fordult felém ismét, és szikrákat lövellő tekintettel nézett rám.
-Hogy mi?-ráztam a fejem értetlenkedve.-Te most miről beszélsz?-kérdeztem vissza döbbenten.
-Ki az a palimadár, akit befogtál magadnak, mi? Toni, Atte, Mark, vagy netalántán SEB? Melyikkel feküdtél össze?-mennydörögte, aztán rácsapott a konyhapultra, én pedig ijedtemben ugrottam egyet.
-Hogy mondhatsz ilyet Kimi?-suttogtam a sírástól vészesen remegő hangon.-Nem csaltalak meg, soha nem is csalnálak meg senkivel!-zokogtam.-Kims, ez a baba a tiéd.-bizonygattam, habár a szívem legmélyén tudtam, hogy ez itt már teljesen felesleges. Kimi eltévedt, bement egy olyan alagútba, amelyből nem volt kiút, és hiába is akartam őt meggyőzni az igazságról, ő már a fejébe vette a számára valósnak vélt tényt.
-Szép szavak, de mi a jó büdös francot érnek?-ordította magából kikelve.-Megbíztam benned, elhittem, hogy képesek leszünk családként viselkedni, hogy Veled majd nyugodtan élhetek, és közösen felneveljük Leenat. DE NEM!-csapott rá újra a pultra.-Neked ez nem volt elég jó, én nem kellettem Neked, pedig megmondtam, hogy én nem adhatok meg neked mindent, amit szeretnél. Mégis belementél ebbe a kapcsolatba. De mégis miért? Hogy direkt feltépd a sebeimet, hogy megalázz, kihasználj?-ordibált torka szakadtából, nekem pedig már záporként hulltak a könnyeim.
-Miért nem akarsz hinni nekem? Miért nem akarod legalább egy percig elhinni, hogy igaz amit mondok, és ez a pici itt a szívem alatt, a tiéd?!-próbálkoztam még a lehetetlennel.
-Az a gyerek nem az enyém, és ki ne ejtsd még egyszer a szádon ezeket a szavakat!-egy pillanatra ránéztem, így láthattam, hogy a szemei szinte szikrákat lövellnek, miközben a száját egy vékony kis vonallá préselte.-Fejezzük be, most és mindenkorra ezt a színészkedést, ezt az álszetkedést, amit hetek óta tanúsítasz velem szemben! –lett egy kicsit csendesebb.
-Azt akarod, hogy elmenjek?-kérdeztem tőle teljesen összetörve.
-Igen!-vágta rá könyörtelenül, mélyen a szemembe nézve, majd hátat fordított.
-Ahogy szeretnéd Kimi!-suttogtam fátyolos hangon, majd kisétáltam a konyhából, és Seb, valamint Leena fürkésző pillantását magamon érezve, az emeltre siettem, hogy minél előbb összeszedhessem a dolgaimat, és elhagyhassam ezt a házat. Lehetetlen elmondani, hogy milyen érzések játszódtak le bennem. Dühös voltam, csalódott, megbántott, elárult, szomorú? Fogalmam sincs, akkor semmi mást nem éreztem, csak azt az iszonyatos fájdalmat, ami minden sejtembe beköltözött. Nem kerítettem nagy feneket a pakolásnak, mert nem akartam az időt húzni, így bő fél óra múlva már a csomagjaimat húzkodtam lefelé a lépcsőn.
-Anyuci!-rohant oda hozzám Leena, amikor a földszintre értem.-Elmész? Hova mész? Miért mész?-sorolta a kérdéseket türelmetlenül.
-El kell most mennem Leena, és nem tudom, hogy visszajövök-e még, de ígérem, hogy látni fogjuk még egymást. Hívlak majd Kicsim!-hajoltam le hozzá, és a könnyeim között azért megpróbáltam rámosolyogni. Megsimogatta az arcom, aztán megölelt engem. Átkaroltam őt, és hosszú percekig voltunk még így ott a nappali közepén.
-Ne menj el! Maradj itt velem és Apucival!-nézett rám szinte könyörögve.
-Nem lehet Hercegnőm, sajnos nem lehet!-ráztam a fejem szomorúan, miközben letöröltem a könnyeimet, amelyek azonban továbbra is patakokban folytak le az arcomon.
-De neeeeeee, maradj itt.-toppantott a lábacskájával durcásan.
-Leena…..-simogattam meg az arcát gyengéden.
-Igaz, hogy kistesóm lesz?-kérdezte váratlanul, és felcsillantak a szemei.
-Igen, igaz!-mosolyogtam rá. Legalább a pici létezésének a gondolatára költözött némi kis boldogság a lelkembe.-De te ezt honnan tudod?-kérdeztem vissza ledöbbenve.
-Hát, hallottam, amikor mondtad Apucinak.-pironkodott.-Jujj de olyan jó!-kiáltotta lelkesen.-Kistesóm lesz!-bújt oda a hasamhoz, ezzel ismét egy nagyon apró kis mosolyt csalva a arcomra.-Akkor maradjatok itt, oké?-pislogott fel rám kérlelően.
-Nem lehet Leena, kérlek értsd meg!-ráztam a fejem.-De nekem most mennem kell…..-suttogtam sírástl fojtott hangon, és ismét megölelgettem őt.-Vigyázz magadra Hercegnőm! Ígérem, nemsokára újra látjuk egymást!-simogattam meg az arcát.
-Siess haza!-nézett rám könnyektől csillogó szemekkel.- Láttam, hog sírásra görübl a kis szája.
-Ne sírj Picikém! Itt lesz Veled Apuci és Sebi bácsi, de majd én is meglátogatlak!-bíztatgattam őt, holott még számomra is elég kilátástalannak tűnt ezekben a pillanatokban az elkövetkező időszak.-Légy ügyes Kislány Hercegnőm!-adtam egy puszit az arcára, miután felöltöztem és minden csomagomat magamhoz vettem.-Szeretlek Leena!-öleltem meg gyorsan.
-Én is Téged Anyuci!-adott egy puszit, aztán integetett még, de utamra engedett. Kilépve a házból újból előbukkantak a könnyek a szememből, de csak némán tűrtem, hogy áztassák az arcom. A bőröndjeimet magam után húzva indultam el az utcán, a városközpont irányába, cél nélkül, a szívemben égető fájdalommal…