82. rész

(Liz)

Két napja volt itt a magánnyomozó, s azóta, minden megváltozott. Nemcsak az én életemben, hanem kettőnkében Sebbel. Kerül, és nem szólt hozzám. Tegnap este tetőzte mindezt azzal, hogy a vendégszobában aludt. Teljesen el vagyok keseredve, és úgy érzem, nem fogom ezt a rideg elutasítást tovább bírni. Azt mondta, hogy nem fog semmi megváltozni… mégis minden megváltozott.

Két napja alig ettem valamit, egyfolytában a barna mappát olvasgatom, és folyamatosan sírok. Ginát sem akartam felhívni, hisz megvan neki is a maga baja, a saját élete, nem hiányzik neki még az enyém is. Hisz tudom, hogy végre boldog, és megtalálta azt az embert, aki társa lehet neki egy életen át.

Az utolsó síráshullámomnál lett teljesen elegem, mikor meghallottam odalentről az autó zúgását, és láttam, hogy elment. Ekkor nem csak fájt, amit velem művelt, de mérges is lettem rá. Hisz én nekiadtam mindenemet… úgy látszik neki ez mégsem elég. Elővettem a két hatalmas bőröndömet, és elkezdtem beledobálni a szekrényből a ruháimat. Elég volt! Nem fogok megalázkodni előtte a múltam miatt!

Az összes holmimat összeszedtem a lakásból, nem akartam, hogy bármi rám emlékeztesse Őt. Olyan legyen, mintha itt sem laktam volna. Amikor mindezzel végeztem hívtam egy taxit magamnak, amely majd kivisz a reptérre. Utoljára végigsétáltam a házon, azt akartam, hogy mindez beleégjen az elmébe, mert nem akartam kitörölni ennek a pár gyönyörű szép hónapnak az emlékét. Mindenre emlékezni akartam, és tudom, hogy fogok is, amíg élek…

A gépen mindent elkövettem, hogy tartsam magam, nem akartam, hogy mások is lássák, hogy ki vagyok borulva. A fülembe tettem a lejátszóm hallgatóját, és próbáltam ellazulni. Az elmúlt pár hónap történései kezdtek belekúszni az elmémbe. A találkozásunk, a munka, az Espoo-i túra, az egymásra találás, és a közös életünk kezdete. Azt éreztem vele kapcsolatban, hogy jöhet bármilyen probléma, nehézség bátran szembenézünk majd ketten, együtt. Mégsem így lett. Az első komolyan próbatételnél elbuktunk. Lehet nem is vagyunk/ voltunk egymáshoz valók. A szívem összefacsarodott erre a gondolatra.

Berlinbe érve a lakásba mentem azonnal lepakoltam, majd a boltba, hogy vegyek valamit, hisz a hűtő üres volt. Mindent elkövettem, hogy ne kelljen gondolkodnom. Hazaérve kipakoltam, majd a bőröndjeimből is kiraktam a ruháimat. Ezek után nem tudtam, hogy mit is kezdjek magammal, s gondoltam felhívom Christiant, és értesítem a tartózkodási helyem megváltozásáról.

Nagyon mérges voltam a telefonbeszélgetés után, melyet a főnökömmel kellett lebonyolítanom. Semmi más nem érdekelte, csak az, hogy Sebbel minden a legnagyobb rendben legyen. A második kérdése, hogy mi lesz így a munkámmal? Mondjuk ez számomra is elég jó kérdés… fogalmam sincs, hogy így mi lesz. Nem mondtuk ki kerek perec a szakítást, de számomra egyértelmű. A könnyeim megint utat törnek… nem tudom, hogy alakulhatott így a mi történetünk. Minden olyan szépen indult… túl szépen… túl tökéletesen, és túl varázslatosan. De minden álomból egyszer fel kell ébredni, és nekem ez most jött. Fogalmam sincs, hogy leszek-e még valaha szerelmes, de Sebastiant soha nem fogom tudni kitörölni a szívemből… csak most még túlságosan fáj… nagyon, borzasztóan… fáj…

A lakásban bolyongva rájöttem, hogy mennyire magányos vagyok, és senkim sincs Ginán kívül az életemben. Mindenkinek terhére vagyok… Gináéra is. Ő most boldog, végre megtalálta azt az embert, aki mellett önmaga lehet. Én is így éreztem, de a múltam, amiről nem tehetek semmit, mégis mindent felforgatott… lehet jobb lett volna, ha meg sem születek… ha én is meghalok Anyukámmal együtt… zokogtam… mindenkinek sokkal jobb lenne így. Akkor nem fájna ennyire…

Az ausztráliai futamra is úgy utaztam el, hogy a csapatfőnök két nappal előtte hívott fel, hogy Adrian mellett fogok dolgozni, mert áthelyeztek. Mikor megkérdeztem, hogy Seb kérése volt-e mindez, csak mélyen hallgatott…

Az odautazásom is a csapattal történt, habár mindenki furcsán nézett rám, de próbáltam nem észrevenni. Adrian kedves volt velem, nem kérdezett, elmondta mi lesz hétvégén a dolgom. Ahogy nézegettem a programjaimat, észrevettem, Ő legalább figyelt arra, hogy ne nagyon kerüljek Seb közelébe. Mélyen a szívembe zártam miatta…

Akkor szakadt fel az egész fájdalom ismét bennem, mikor az elszállásolások történtek meg, és szembesültem szerény kis hajlékommal, ami inkább emlékeztetett az intézeti szobámra. Egy apró ablak, és egy fémágy. A szobában, már ha lehet annak nevezni, egyedül laktam. Nem tudtam, hogy ebben is ex barátom keze van, hogy érezzem még jobban mennyire szerencsétlen és magányos is vagyok. A gépen már gondolatban a felmondásomat fogalmaztam, és egyre közelebb kerültem a megíráshoz… Szombaton az időmérő után este olyan történt, amire magam sem számítottam…