77. rész

Gina

Kis idő múlva a kislány megunta a kutyussal való játékot, ezért aztán Kimivel visszajöttek a házba, és miután az apukája lecsutakolta a piszkos mancsait, úgy döntöttünk, hogy megmutatjuk neki és Laurának a szobáját. Nagyon izgultam, hogy tetszeni fog-e neki, de a kis hercegnő teljesen elámulva forgott körbe a helyiségben, amikor bevezettük oda, és ahogy láttam az édesanyjának is elnyerte a tetszését. Kiminek boldog sóhaj hagyta el a mellkasát, és nem voltam ezzel én sem másként. Az első akadályt azt hiszem sikeresen vettük. Leena nem igazán értette még, hogy minek neki ez a szoba, de alig akarta onnan kitenni a lábát, egyszerűen beleszeretett a pillangós falakba, és bútorokba. Azonban muszáj volt mennie, nem volt választás, ugyanis Laurának indulnia kellett…..
Tudtam, hogy ezek kegyetlenül nehéz pillanatok lesznek, de erős akartam maradni, hogy Leenanak támasza lehessek, amikor igazán szüksége lesz rá. Kimi odajött hozzám, és a karjaiba zárt, így figyeltük anya és lánya utolsó beszélgetését.
-Leena, kicsim…..-fogta meg a kislány kezét Laura, miközben leguggolt hozzá.
-Anyuci, olyan szomorúnak tűnsz. Valami baj van? Rosszat csináltam?-kérdezte megszeppenve a kis hercegnő.
-Nem Drágám, dehogy, én…..csak…..-elcsuklott a hangja.-Olyan szép vagy kicsi Hercegnőm, és olyan okos nagy lány lettél a három év alatt.-simogatta az arcát gyengéden. Éreztem, hogy kezd gombóc nőni a torkomban, és akaratlanul is jobban kapaszkodtam Kimibe.
-Anyuci, de hát mindig látsz engem, most miért mondod ezt?-kérdezett vissza értetlenkedve a kislány. Éreztem, hogy a szíve legmélyén sejti mi fog következni.
-Leena…..-suttogta.-Nekem…..nekem most mennem kell Drágám.
-De mikor jössz vissza?-fogta meg az anyukája vállait hirtelen és olyan segélykérően pillantott rá, hogy nekem abba belefájdult a szívem.
-Kicsim, én már nem jövök vissza.-súgta zokogva.-Nekünk ennyi idő jutott Kincsem, de tudd, hogy én mindig szeretni foglak, és ha nem is leszek itt melletted, akkor is fogom a kezed és vigyázok rád. Nem fogsz látni, de én látlak majd téged és ígérem, minden lépésedet vigyázni fogom. Csak, valahonnan nagyon messziről….-magyarázta türelmesen a kislánynak, de a könnyei úgy folytak, mint a záporeső. A szívem rettenetesen sajgott, úgy éreztem, hogy nem bírom ezt végignézni, és hallgatni, de muszáj volt erősnek lennem. A párom nyugtatóan simogatta a karom, de ahogy hozzám simult, éreztem, hogy az ő teste is remeg, tudtam, nehezen bírja visszatartani a könnyeit, és csak a lányok miatt akart kitartani.
-Anyuci, ne menj el! Nem akarom, hogy elmenj!-borult a kislány az édesanyja nyakába, Laura pedig a sírástól rázkódó testéhez ölelte őt, miközben térdre rogyott. Néhány másodperc múlva azonban eltolta magától, a kezei közé fogta a kis arcot, és mélyen a szemébe nézett.
-Leena, kérlek, maradj meg mindig ilyen Angyalnak, amilyen vagy, mindig legyén helyed az eszed, de ha kell, hagyd, hogy a szíved diktáljon, és ne állj a boldogságod útjába Drágám.-magyarázta a kislánynak, ő azonban nem értette mindezt, csak nagy szemekkel nézett az édesanyjára.-Tudom, hogy nem érted még, de idővel majd rájössz mindenre, megértesz mindent Kicsim.-simogatta az arcát remegő kézzel.-Bocsáss meg nekem, amiért itt kell hagyjalak, bocsáss meg.-zokogta.-Légy mindig nagyon boldog Leena, kerüljön el téged a fájdalom és a szomorúság, mosolyogj olyan sokat, mint ahogy szoktad is azt Kicsim, és ha tudsz, akkor bocsáss meg nekem egyszer azért, hogy itt kellett hagynom téged.-sírt keservesen.-Itt ez a nyaklánc Hercegnőm…..-vett ki egy vékony kis aranyláncot a nyakából, amin apró medál is függött, majd a lánya nyakába tette azt.-ez mindig emlékeztetni fog majd rám Leena. Soha ne felejtsd el, hogy szeretlek, és melletted leszek Kicsim, soha ne felejtsd el.-zokogott fájdalmasan.
-Anyuci!-zokogott fel Leena, és Laura nyakába borult.-Ne menj el, ne hagyj el, kérlek! Szeretlek Anyuci!-sírta a kislány olyan szívszorítóan, hogy azt már én sem bírtam tovább hallgatni. Kimi nyakhajlatába temettem az arcomat, míg ő szorosan ölelt engem, így éreztem, hogy az ő teste is rázkódik.
-Mennem kell Leena, bocsáss meg!-távolodott el a kislánytól, majd rengeteg puszit adott neki, aztán végigsimított az arcán, és fel akart állni, de Leena nem hagyta.
-Ne menj el, ne menj el Anyuci!-ölelte a lábát. Laura nem tudta mit tegyen. Nem akarta, hogy a kislánynak fájjon a búcsúzás, de nem tudta megállni, hogy ne ölelje meg őt még egyszer, utoljára.-Szeretlek Leena, nagyon szeretlek!-simogatta a könnyáztatta arcot, aztán erőt vett magán és Kimire nézett.
-Mennem kell!-suttogta a fülembe. Nem tudtam megszólalni, csak bólogattam. Adott egy gyengéd puszit a homlokomra, és elindult. Laura pillantása most rám esett.
-Ígérem!-suttogtam, közben mélyen a szemébe nézve. Hálásan bólintott, aztán még utoljára a lányára nézett.
-Bocsáss meg, bocsáss meg, nagyon szeretlek Leena, nagyon szeretlek!-ölelte meg őt még egyszer, aztán indulni akart, de Leena megfogta a kezét. Tudtam, hogy most már nekem is oda kell mennem.
-Anyuci, szeretlek!-zokogott a kislány, és szorongatta Laura kezét.
-Leena, Leena!-fogtam meg a vállat. Ezzel kicsit elterelődött a figyelme, így Laura sírva kihúzta a kezét a lányáéból, mire a pici kezecske elernyedt és leesett, Leena pedig a nyakamba borult.-Csss, csss, itt vagyok, itt vagyok Leena! Minden rendben lesz, ígérem minden rendben lesz!-simogattam a hátát, a hajacskáját, de a sírása nem akart csillapodni, ahogy az enyém sem.-Minden szép lesz megint Hercegnőm, minden rendbe jön Leena!-suttogtam a fülébe gyengéden, ő azonban tovább sírt. Sokáig térdeltem így a nappali közepén, a kislányt ölelve, amíg nagyon lassan elapadtak a könnyei és elaludt a karjaim között. Letöröltem a könnyeket az arcomról, aztán az erőtlen kis testet szorosan magamhoz ölelve felálltam a szőnyegről és a szobájába vittem őt. Óvatosan lefektettem az ágyára, betakargattam, és a még mindig hulló könnyeim függönyén keresztül néztem a hófehér, könnymaszatos arcot, majd halkan kimentem a szobából, becsukva magam után az ajtót, hogy Leena tudjon aludni.
A nappaliba mentem és a kanapéra lerogyva, a kezeimbe hajtottam a fejem, úgy sírtam tovább. Nem tudtam, hogy mennyi idő telhetett el, de egyszer csak hallottam az ajtó csukódását, majd halk lépteket, aztán nem sokára Kimi állt előttem. Felemeltem a fejem, így láthattam a kivörösödött szemeit és a sápadt arcát.
-Leena?-kérdezte rekedten.
-Elaludt a karjaim között. Felvittem a szobájába!-válaszoltam színtelen hangon, miközben felálltam a kanapéról.
-Te hogy vagy?-nézett rám gyengéden.
-Hogy lehetnék?-vontam meg a vállam. Éreztem, hogy megint a sírás fojtogat.
-Gyere ide!-ölelt magához, én pedig átkaroltam a nyakát, és szorosan hozzábújtam. Szavak nélkül is értettük egymást, tudta, hogy most csak az ő közelségére van szükségem, és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. Ő megtette ez az enyémen. Amint sikerült kicsit mindegyőnknek megnyugodnia, felmentünk a szobánkba és lefeküdtünk az ágyra, de nem aludtunk, csak néztük egymást, és csupán néha váltottunk egy-egy szót. Később Leena is felébredt, de akármennyire is szerettünk volna beleimádkozni egy kis vacsorát, nem sikerült. Kedvetlen volt, és csak az édesanyját kereste, de mi őt sajnos nem tudtuk visszaadni neki. Este megfürdettük, felöltöztettük, aztán Kimi lefektette őt, és megvárta, amíg elalszik, csak utána csatlakozott hozzám a hálóban. Egész este csak forgolódtam, és míg Kimi valahogy elaludt, ez nekem nem sikerült. Ezért is hallottam meg az éjszaka közepén a szomszéd szobából áthallatszódó nyösörgést…..
Halkan másztam ki az ágyból, és indultam át a szomszédos szobába, hogy Kimit ne ébresszem fel a mozgolódással. Az ajtó elé érve már jól hallhattam, hogy Leena nyöszörög valamit, és amikor benyitottam a szobájába, láttam, hogy összeszorított szemekkel dobálja magát az ágyon és sírva kiabált valamit, amit nem értettem. Odasétáltam hozzá, óvatosan az ágya szélére ültem és simogatni kezdtem az arcát, remélve, hogy sikerül ezzel felébresztenem őt.
-Leena, Kicsim, Leena!-ráztam meg nagyon finoman a vállát, de nem használt.-Leena, Hercegnőm, ébredj fel.-próbálkoztam újra, és először úgy tűnt, nem használ, majd hirtelen felpattant a szemhéja és felült az ágyban. A homlokán izzadságcseppek csillogtak, a szemeiből pedig úgy hullottak a könnyek, mint a záporeső.
-Anyuci, Anyuci, Anyucit akarom!-sírdogált szomorúan, és előre-hátra kezdett dülöngélni az ágyban.
-Css Leena, nincs semmi baj. Csak egy rossz álom volt. De most már minden rendben.-próbáltam megsimogatni az arcát, és megölelni, de ő hirtelen elhúzódott tőlem és szúrós pillantásokkal méregetett.
-Te nem vagy az Anyucim! Menj innen, én nem téged akarlak!- rivallt rám méregsen és úgy fújtatott, mint egy feldühödött harci paripa. Szíven ütöttek a szavai, de tudtam, hogy nem szabad ettől összeomlanom, hiszen még alig ismer engem. Mégis, olyan nehezen ment ez. Felálltam az ágyról, aztán visszamentem a hálóba, és fájó szívvel, de hozzáláttam a még mindig mélyen alvó párom ébresztgetéséhez.
-Kimi!-simogattam meg az arcát.-Kelj fel Drágám, Leenanak szüksége van Rád!-suttogtam a fülébe gyengéden és közben nagy erőfeszítést követelt, hogy ne hagyjam megremegni a hangom.
-Leena?!-riadt fel egyszeriben.-Mi mi az? Mi történt Leenaval?-nézett rám zavartan.
-Rosszat álmodott, aztán felébresztettem, meg akartam nyugtatni, de azt mondta, hogy menjek onnan, mert én nem az édesanyja vagyok.-magyaráztam türelmesen, de a mondat végére érve elszomorodtam.
-Átmegyek hozzá!-mondta egyből, közben elnyomott egy ásítást is.
-Sajnálom, hogy nem tudtam megnyugtatni és fel kellett, hogy keltselek téged!-hajtottam le a fejem szomorúan.
-Babám, kérlek, ne ostorozd magad!-ölelt magához.-Minden rendben lesz, de most megyek, megnézem Leenat!-suttogta a fülembe, majd adott egy puszit az arcomra és egy óvatos csókot a számra.
-Rendben!-bólintottam. Kimi gyorsan felvett egy melegítő alsót, aztán átbaktatott a lányához, én pedig eldőltem az ágyon és vártam, hogy a párom visszajöjjön. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de érezni kezdtem, hogy a könnyeim elapadnak és egy nagyon hosszú és megterhelő nap hatásaként szépen lassan lassan az álmosság eluralkodott felettem, és elalszom.