75. rész

(Liz)

Annyi minden történt velünk mostanában, hogy Seb úgy látta a legjobbnak, ha pár napot szülővárosunkban, Heppenheimben töltünk. Nem ellenkeztem, mert én is úgy éreztem, hogy kell nekünk egy kicsi pihenő a család társaságában.

A reptérről kocsival mentünk a kisvárosba, ahol sokan megnéztek minket. Seb boldogan mosolygott az emberekre, de a kezemet folyamatosan simogatta. A családi házhoz érve Heikke már az ajtó előtt várt minket széles mosollyal.

- Gyerekek! – futott elénk, ahogy kiszálltunk az autóból. – Annyira hiányoztatok nekem! – ölelt meg mindkettőnket.

- Anya! – csontropogtató ölelésbe zárta Anyukáját. – Hiányoztál… - vallotta be.

- Kisfiam! – borult a nyakába, s engem nagyon meghatott ez a szeretet, amely körbeölelte őket. – Liz, kislányom… - fordult felém - úgy ki vagy virulva! – állapította meg mosolyogva.

- Köze van a fiadnak hozzá. – mosolyogtam rá, Seb pedig átkarolt, és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Gyertek be… ne ácsorogjuk idekinn… – terelt be minket a házba – remélem, éhesek vagytok…

- Sziasztok!!! – szaladt felénk Fabi. – Anya egy egész hadseregnek főzött… - újságolta.

- Szia Öcskös! – ölelte meg a legkisebb Vettelt –Mi újság? Suli hogy megy?

- Dög unalom. – legyintett – Szia Liz! Hogy megy a munka? A bátyám nagyon megdolgoztat? – kíváncsiskodott.

- Hááát… - küldtem egy kaján mosolyt Seb felé, míg ő elpirult – annyira nem vészes… tudnám még bírni a tempót! –vigyorogtam töretlenül.

- Anya! Felmegyünk kipakoltunk, elrendezkedünk, s jövünk le, oké? – fordult Seb Heikke felé.

- Rendben, de nem kell sietni, addig én megterítek. – mosolygott ránk, s mi elindultunk fel a csomagokkal az emeletre.

A szobába érve letettük a csomagokat, és Seb becsukta az ajtót és azonnal felém fordult, és a karjaiba zárt.

- Hogy bírnád még??? Annyira nem vészes? – kajánkodott azonnal velem, és az ágyra döntött, ő pedig fölém gördült.

- Most miért? Én így gondolom… - vigyorogtam rá.

- Olyan gyönyörű vagy… - suttogta, majd a nyakamat kezdte csókolgatni.

- Seb… - sóhajtottam fel, amikor érzékeny területre kalandozott ajkaival.

- Shhh… halkak leszünk… - nyögött fel, s a keze máris a pulcsim alatt indult el, a melltartóm alá benyúlt, s megmarkolta az egyik mellemet.

- Istenem… - nyögtem fel, s a vágy elborította az egész elmémet.

- Kívánlak… - suttogta a fülembe, a pulcsimtól szabadított már meg, s csatolta ki a melltartómat, ezzel szabaddá váltak halmaim előtte. Felkelt az ágyról, s engem is magával húzott, egyenesen a fürdőbe…

Másnap telefonált Christian Horner, hogy a Bahrein-i futamot törölni fogják, így van még két hét az igazi kezdésig. Annyira nem voltunk elkeseredve, hisz együnk sem akart egy olyan országba menni, ahogy belpolitikai harcok folynak.  Pár nappal így meg tudtuk hosszabbítani Heppenheim-i tartózkodásunkat, aminek a család nagyon örült.

Stephanie is sokat volt otthon, és tudtunk így egy kicsit beszélgetni. Ő a legidősebb testvér, már külön él, férjhez is ment már pár éve. A legnagyobb vágyuk azonban nem jön össze…

- Szeretnénk egy kisbabát… - meséli vágyakozó hangon. – De nem akar összejönni…

- Voltál orvosnál? – kérdeztem tapogatózva.

- Igen, és mind a kettőnknél mindent rendben talált. Ő sem érti, hogy miért nem jön össze… - vált keserűvé a hangja. – Mindenki azt mondja, hogy ne görcsöljek rá… de könnyű ezt mondani…

- El se tudom képzelni, hogy mit érzel most…

- Anya is azt mondja, hogy ne járjon mindig ezen az eszem… de ő könnyen beszél, hisz van neki négy gyereke?! – folyt le az első könnycsepp az arcáról.

- Ő szerintem csak segíteni próbál… - simogattam meg a hátát.

- Tudom… és Seb is…

- Hogy? – lepődtem meg.

- Azt mondta, hogy váltsak orvost. Keressem meg a legjobb specialistát, és ő mindent kifizet… - a szívembe valami megfoghatatlan melegség költözött, büszke voltam rá… nagyon.

- És sikerült már megtalálni? – kérdeztem tőle barátságosan.

- Igen… de nagyon drága… - panaszolta – én ezt nem fogadhatom el…

- Steph ne mondj ilyet. Ő ajánlotta fel…

- De akkor sem mehetek oda, hogy fizessen mindent Ő. Hisz már itt vagy neki te… - nézet rám könnyes szemmel.

- Én hogy jövök a képbe? – lepődtem meg.

- Gondolom majd ti is családot akartok… nem várhatom el tőle…

- Stephanie Vettel! – mosolyogtam rá – Ne legyél ennyire makacs, mint az öcséd! Felajánlotta, hogy segít, és hidd el, ismerem Őt annyira, valószínűleg nem akarja felhozni a dolgot, nehogy fájdalmat okozzon neked ezzel… - magyaráztam neki türelmesen – Erre még nem is gondoltál?

- Annyira hülye vagyok… – sírdogált – Anyának igaza van… csak a gyerek körül járnak a gondolataim…

- Ne mondj ilyet! Segítünk neked. – győzködtem – Beszélünk Sebbel, és elmondhatod neki, oké? – néztem rá lágyan.

- Miről kell velem beszélni? – jelent meg mosolyogva az ajtóba Párom.