5. rész

(Liz)

 Nagyon jól éreztem magam abban a két órában. Főként a kisebbek kérdeztek tőle rengeteget, de Ő minden kérdésre készségesen, és türelmesen válaszolt. Észrevettem, hogy sokszor néz felém, és rám mosolyog. Hanna is követte a pillantását, és a szemeivel ölni tudott volna, az már az első percben megtörténik.

Ahogy az egésznek vége lett, mi még nem álltunk fel a helyünkről, azt akartunk, hogy egy kicsit oszoljon a nép. Seb persze aláírást osztogatott, fényképezkedett, mindenkihez volt egy jó szava. Hanna láthatóan már nagyon unta a dolgot, és Annat boldogította a jelenlétével. Sajnáltam a kismamát, mert neki nem volt más választása, mint tűrni ezt, hisz nem hagyhatta egyedül a pilótát. Szegénynek láthatóan már kezdett szakadni a cérna…

Frau Müller felkelt mellőlem, odament Annahoz, s mondott neki valamit, majd nekem mutogatott, hogy kövessem őt. Visszamentünk az igazgatóiba.

- Jaj, nem bírom ezt a tömeget… - rogyott le az egyik székre. – Gyere, ülj le te is, ne ácsorogj ott nekem… olyan zavaró tud lenni… - eleget tettem a kérésének, nem akartam megbántani. – Na mi van? Elvitte a cica a nyelvedet? – nézett rám mosolyogva.

- Nem… csak… - dadogtam.

- Hééé… nyugi. Láttam, hogy meglepődtek páran, hogy mi lett belőled. Főképp Hanna. Jaj, azon annyira jól szórakoztam… annyira megérdemli. - kuncogott.

- De Frau Müller, hogy mondhat ilyet. Hanna volt az iskola sztárja. Mindenki vele akart jóban lenni, és minden srác érte volt oda. – néztem rá értetlenül.

- Ugyan Liz. Én mindig is tudtam, hogy milyen ember valójába Hanna. Nem tudom, hogy miképp tudta Sebastiant behálózni, de azt hiszem, benned versenytársra akard. – kuncogott.

- Hogy mi??? Én és Seb? Ugyan Frau Müller, én labdába sem rúghatok… meg különben is, neki komoly kapcsolata van…

- Persze, Liz, persze. Majd meglátod, hogy igazam lesz… - nézett rám mindentudóan. Én meg kezdtem a volt töri tanárnőm épelméjűségét kétségbe vonni, mikor nyílt az ajtó, és Seb lépett be rajta a többiekkel. Hatalmas lett a mosolya, amikor meglátott miket.

- Frau Müller! Lekötelezettje leszek magának, hogy ezt a gyönyörűséget szemmel tartotta. – kezet csókolt neki, a nő meg elpirult.

- Ugyan Sebastian. – kuncogott.

- Meddig maradsz itt?- lépett oda hozzám, s helyet foglalt a mellettem lévő széken.

- Úgy terveztem, hogy ma visszamegyek Berlinbe. – néztem bele a csodálatosan kék szemeibe.

- Na azt már nem! Anya biztos megnyúzna, ha csak így engednélek elmenni. Tudsz maradni még pár napot? – nézett rám kérlelően.

- Hát végülis, holnap szombat… - továbbra is csak nézett rám. – na, jó maradok még. – adtam meg magam.

- Ez fantasztikus! – lelkesedett be. – Mi lenne, ha holnap átjönnél hozzánk ebédre? A többek is biztos kíváncsiak rád.

- Én nem akarok tolakodó lenni…

- Liz, ugyan ne beszélj butaságokat! – fogta meg a kezem. – Nálunk mindig szívesen látott vendég vagy, ezt ne felejtsd el. És most, hogy visszakaptalak, nem foglak egykönnyen elengedni, ebben biztos lehetsz. – ismét nyílt az ajtó, de most nem épp szívemnek tetsző ember lépett be rajta. – Hanna nézd ki látogatott meg minket?!

- Hát te meg minek jöttél vissza? – vetette oda flegmán. – És el a kezekkel a pasimtól. Ami az enyém, az neked tabu, értve vagyok?- fenyegetőzött.

- Hanna, ne csinálj itt jelenetet… – állt fel Seb a székből.

- Hogy én ne csináljak jelenetet? – váltott egy oktávot a hangja. – Inkább Ő ne fogdosson téged. Különben is, minek jött vissza? Marad volna ott ahol volt. Jól megvoltunk nélküle is… - gorombáskodott tovább.

- Hanna ezt most fejezd be. – váltott komolyra Seb. – Azt hiszem mi most jobb lesz, ha megyünk. - Terelte ki Hannát a szobából, de visszalépett hozzám. – 11-re várunk, és ne késs. Nyugi, Hanna nem lesz ott. – egy gyors puszit kaptam és már ott sem volt.

Másnap a délelőttöm nagy részét azzal töltöttem, hogy készülődtem, de természetesen minden második percben nem akartam elmenni. Már ott tartottam, hogy felhívom Ginát, mégis elbizonytalanodtam. Ő biztosan azt mondaná, hogy minek tépelődöm ezen ennyit, menjek el és kész. Hívtam magamnak egy taxit, és 11 óra előtt öt perccel, már ott is voltam az ismerős ház előtt.

Ahogy kiszálltam a taxiból és fordultam a ház elé, Seb már az ajtóban várt rám egy hatalmas mosollyal az arcán.

- Pontos, mint mindig… - nézett elismerően az órájára. – Azt hiszem, van mit tanulnom tőled…

- Hát igen a nagylányok mindenhova pontosan odaérnek. A kisfiúk meg mindig elkésnek… - kötözködtem vele mosolyogva.

- Csak ne bámulna annyira a szomszéd néni és akkor megmutatnám, hogy mennyire vagyok kisfiú… - nézett rám kihívóan.

- Igen? – kacérkodtam vele.

- Igen… - nézett végig rajtam. A tekintete szinte perzselt, s én elpirultam. – Na, gyere, menjünk be. Még a végén a többiek azt hiszik, hogy kisajátítalak magamnak. – karolt át mosolyogva. Tudtam, hogy egy csodás délutánt fogok eltölteni a Vettel-család társaságában…

Szombati ebéd, ami egészen estig tartott, fantasztikusan telt. Heikke nem is engedett el, míg meg nem vártam a vacsorát. Csodálkozott is rendesen, amikor felajánlottam a segítségemet neki, de szívesen fogadta.

Ebéd elfogyasztása után leszedtük az asztalt, és a többiek kitalálták, hogy activityzzünk. Természetesen úgy intézte a két lánytesója a dolgot, addig ment az osztozkodás, míg én Sebbel kerültem egy csapatba. Elmondhatom egy külön élmény volt. Ő még ebből a társasból is vérre menő harcot vív. Egyszerűen muszáj neki mindenben nyernie.

Az egyik feladványnál azonban nem igazán akartam rájönni, hogy mit akar elmutogatni, de ahogy végignéztem a társaságon a többiek sem nagyon tudták. Melanie már a hasát fogta a nevetéstől. Ő meg csak bőszen mutogatott.

- Lejár az időd!!!! – kiabálta neki Stephanie.

Ő meg csak mutogatott nekem, és láttam szinte fizikai fájdalommal jár neki, hogy nem szólalhat meg.

- Nem tudom Seb… valami szellő… Mi??? Valami a füllel??? Fülgyulladás vagy mi??? – nem értettem ő meg csak mutogatott. – 1. szó: Szív? Infarktus? Szívritmuszavar? – Melanie már a szőnyegen feküdt a nevetéstől. Már én is nevettem és a többiek is. – 2. szó: Seb ez az előbb sem ment… Hifi? – mutatott a zenedobozra bólogatva. – MI????Infarktust kapott hifi vagy mi??? – már mindenki dőlt a röhögéstől, Ő is.

- Lejárt az időd!!!!! – kiabálta Steph.

Odament a berendezéshez bekapcsolta, és odajött hozzám, s a karját nyújtotta felém. Zavartan fogadtam el. A hifiből egy halk lassú szám ment. Készségesen simultam a karjaiba, Ő pedig perzselő tekintettel nézett.

- Tudod már a megfejtést? – kérdezte rekedten.

- Szerelmes tánc… - suttogtam. Seb rám mosolygott, s megsimogatta az arcomat.

A hétvégém, amit Sebbel és a családjával töltöttem egyszerűen csodálatos volt. Nagyon sokat nevettünk, és rengeteget beszélgettünk, főként kettesben. Elmentünk kocsikázni, s megmutatta, hogy nyolc év alatt mennyit fejlődött, változott szülővárosunk. Szerettem hallgatni, ahogy mesél. Mindezt olyan beleéléssel teszi, hogy sokszor nevettem rajta. De mint minden szép, egyszer ennek is vége szakad. Pár telefonszámmal, sok öleléssel és puszival lettem gazdagabb, mialatt búcsúzkodtunk a vasúton… mert nekem mennem kellett… várt a munka… és Berlin…