3. rész

(Liz)

El sem hiszem, hogy hagytam magam rábeszélni erre az őrültségre. Ginának is az a fránya jó rábeszélőkéje. Pár órája érkeztem, de legszívesebben máris fordultam volna vissza. A táskámban bent lapul az ajándéka. Nem valami nagy dolog, csak egy pici apróság, aminek tudom, hogy örülni fog. Ha tudok vele egyáltalán beszélni. Az se biztos , hogy a közelébe engednek. Gondolom lesz egy csomó biztonsági őr, hisz azért azt ne felejtsük el, hogy a 2010-es világbajnokról beszélünk.

A helyi lapok is csak vele foglalkoznak. Amikor fellapoztam idefele jövet a vonaton, még szerencse, hogy ültem, mert ha nem így lett volna, biztosan összeesek. Hanna… az a kis… nem is tudok rá megfelelő szót használni, talán nincs is. Hát megfogta magának. Már előre látom, hogy ott fog csücsülni az első sorban, és előveszi a műmosolyát, s mindenki elhiszi neki, hogy ő a világ legártatlanabb embere. Sajnálom azokat, akiket meg tudott vezetni eddig. De ezek szerint Őt is sikerült…

Úgy terveztem, hogy elmegyek, ott leszek egy kicsit, aztán szépen, láthatatlanul elosonok, amikor senki sem figyel, és a következő járattal hazamegyek. Azért egy dologban bízom, hogy Hanna észrevesz. Látja ki lett belőlem, mert lettem valaki. Nem a barátom hátán akarok felkapaszkodni. Az újságban a cikk is arról szól, hogy nem jár ki a futamokra, mert Seb védi a magánéletét, meg nem tudna figyelni… persze… van, aki ezt el is hiszi… Gondolom, Hanna sokat nyafog, és Seb nem bírja elviselni. Ez inkább hihetőbb, mint amit a sajtó állít. Jó PR-osa van Sebnek az biztos, hogy ezt be tudta adagolni a médiának.

Úgy gondoltam, hogy megadom a kegyelemdöfést a volt iskolatársaimnak, így a legdrágább holmiimat vettem fel. Még meg is mosolyogtam a dolgot, amikor öltöztem. Látni akarom az arcukon a felismerés szikráját, amikor rájönnek, hogy ki is vagyok…

A bejárathoz érve már nem tűnt olyan jó ötletnek ez az egész. Átkoztam ezt az egészet. Olyan szép életem volt az ilyenek nélkül is. Igazából nincs nekem erre semmi szükségem. Már majdnem meggyőztem magam, hogy nincs is itt semmi keresnivalóm, amikor…

- Liz? Liz Strassberg? Jézusom! Ezer éve nem láttalak… - csapta össze tenyerét a volt történelem tanárnőm Frau Müller.

- Jó napot Frau Müller. – köszöntem illedelmesen. Semmit sem változott az évek alatt, a szemei még most is olyan mosolygósak és kedvesek, mint régen. – Igen, nagyon régen jártam már itt.

- Álmomban sem gondoltam volna, hogy visszajössz, de jóban voltatok Sebastiannal így viszont érhető a dolog. Gyönyörű nő lett belőled. – pirultam a bókjára. – Ne álldogáljuk már itt, hisz a vendégük megérkezett már. – terelt be az épületbe - Gondolom megbeszéltétek, hogy találkoztok utána…

- Ööö… Seb nem tudja, hogy itt vagyok. – sütöttem le a szemeimet.

- De miért nem? – lepődött meg.

- Hát, tudja nem akartam zaklatni Őt. Biztosan örül, hogy ebben a nagy felhajtásban egy kicsit együtt tud lenni a családjával. – magyarázkodtam.

- Akkor épp itt az ideje, hogy tudjon róla, hogy itt vagy. – nyitott be a régi tanári ajtaján.

Mindenki felék fordult. Őt nem láttam sehol, de sok Red Bullos egyenruhába öltözött ember pillantott felénk. Az egész mindössze egy röpke percig tartott, utána mindenki visszafordult a munkájához. Azt hittem megúszom… tévedtem. Frau Müller húzni kezdett a belső tárgyaló felé. Régen ide mentünk az igazgató elé, ha hívatott. Egy határozott mozdulattal lenyomta a kilincset, és belépett a szobába, én inkább a falnál húzódtam meg, az ajtó mellet.

- Frau Müller! – hallottam a szívemnek legszebb hangot – De rég láttam! Jól vannak? A férjének rendbe jött a térde?

- Sebastian úgy látom nem változtál, udvarias vagy, mint mindig. Köszönöm kérdésed, a férjem nagyon jól van. De most nem ezért jöttem. Találkoztam valakivel odakinn és szerintem nagyon örülnél neki, ha látnád…

- Seb nincs sok időnk. Menned kéne, különben csúszni fogunk. – hallottam egy női hangot.

- Nyugi Anna, minden rendben lesz. Anna a sajtósom, és mindig mindenen aggódik, pedig nem kellene.

- Igen látom. És mikorra várja a babát?

- Januárra… - lágyult el a nő hangja.

- Gratulálok. Na, akkor itt is van, azaz ember, akit látnod kell. – fordult felém, és egy határozott mozdulattal maga elé tolt.

Amikor megláttam egy szó, annyi sem jött ki a torkomból. Mondhatni szóhoz sem jutottam döbbenetemben. 8 év alatt nagyon megférfiasodott. A szeme volt az, ami nem változott semmit. Láttam először értetlenül néz rám, majd a felismerés szikrája a szemében, majd a hitetlenség az arcán.

- Liz… te jóságos ég… Liz… - és se szó se beszéd ott mindenki előtt szorosan megölelt. Egy röpke másodpercre lefagytam, majd karjaimmal szorosan megöleltem őt. Nagyon jó illata volt, még akkor is éreztem, mikor egy kicsit eltávolodott tőlem, de a karjaival szorosan tartott. – El se hiszem, hogy itt vagy. Gyönyörű vagy! Mit gyönyörű, csodaszép! – bókolt én meg pirultam.

- Ugyan Seb, ne túlozz…

- Én nem túlzok, hidd el. De hogy? Mikor? Vagyis mikor érkeztél? Meddig maradsz? – rohamozott meg a kérdéseivel azonnal.

- Ma jöttem…

- Seb mennünk kell. – szólt egy láthatóan terhes kismama, biztos Ő Anna.

- Oké. De ígérd meg, hogy most nem szöksz el. Megvársz, és beszélni fogunk. – simogatta meg az arcomat.

- Majd én szemmel tartom. – jött oda mellém Frau Müller.

- Köszönöm. – mosolygott rá Seb - Most mennem kell, de ígérd meg, hogy maradsz.

- Seb… - szólt Anna.

- Ígérd meg. – kérlelt.

- Rendben, megígérem. – adtam meg magam. Hát lehet neki nemet mondani??!! Megölelt, kaptam egy puszit, és elment.

Frau Müllerrel mi is elfoglaltuk a helyünket a sportcsarnokban. Láttam, hogy páran rajtam felejtik a szemüket, és elcsodálkoznak. Örömmel töltött el, főleg, amikor Hanna kiszúrt a tömegben. Azt az arcot, míg élek nem felejtem el. A volt történelem tanárnőm is jót kuncogott mellettem. Jól szórakoztam. Igaza volt Ginának, érdemes volt eljönni…