4. rész

(Gina)

Szerencsére sikerült meggyőznöm Lizt arról, hogy el kell utaznia Heppenheimbe, ám ezzel magamra zúdítottam az ő félben lévő munkáit is. Mivel a többi munkatársam segítségére nem számíthattam, főleg annak tükrében, hogy már a kezdetek óta kinéztek onnan. Bár ez még mindig jobb volt így, mintha minden áldott nap beszóltak volna valamit. Az első néhány hónapban volt erre nem egy precedens, ám szépen lassan ezt az undorító szokásukat szerencsére elhagyták. Néhányszor megfordult már a fejemben, hogy elmegyek innen, de Liz visszatartott ebben, mondva, hogy neki szüksége van rám és nem bírná már ki, ha nem lennék ott mellette. Mindig sikerült meggyőznie, így aztán ott maradtam az irodában.

Azon a borongós decemberi napon, amikor Liz elment, én még este fél 9-kor is az asztalomnál ültem és szorgosan gépeltem azokat a munkákat, amiket ő félbe hagyott. Senki nem volt már bent, az összes lámpa le volt oltva, és csupán a számítógép monitorja bocsátott ki némi kis fényt. Megborzongtam néhányszor, amikor belegondoltam abba, hogy teljesen egyedül vagyok azon a nagy részlegen, de aztán mielőtt még tovább szőttem volna ezeket a nem éppen kellemes gondolatokat, inkább megráztam magam és újra a munkámra koncentráltam. Éppen bele voltam „bújva” egy vastag papírkötegbe, amikor valaki megérintette a vállam. Hirtelen olyannyira megijedtem, hogy egy apró sikoltás hagyta el a torkom és azonnal felpattantam a helyemről és szembefordultam az illetővel, aki nem más volt, mint  a közvetlen főnököm.

-Áhh Uram, ne haragudjon, én csak nem számítottam arra, hogy még bárki is itt van!-magyarázkodtam és közben serényen kapkodtam a levegőt.

-Nem tiszta tán a lelkiismerete, Miss Hamilton?-kérdezte kimérten és az arca egy kissé gúnyos mosolyra húzódott.

-Erről szó sincsen Uram! Megmagyaráztam már az ijedtségem okát!-mondtam elég távolságtartón és picit hátrébb léptem.

-Kapcsolja le a gépet, és jöjjön be az irodámba, beszélni akarok Önnel!-jelentette ki határozottan, aztán mielőtt reagálni tudtam volna, ő már ott sem volt. Csodálkozva néztem utána néhány másodpercig, majd a gépemhez fordultam, bezártam a szövegszerkesztőt, lekapcsoltam a berendezést, és a cuccomat magamhoz véve elindultam utána.

-Jöjjön! Üljön le!-mutatott az egyik asztal mellett álló székre, miután bekopogtam hozzá és bekukucskáltam az irodába.

-Mit szeretne velem megbeszélni Uram?-kérdeztem halkan, miközben keresztbe tettem a lábam, és összekulcsoltam a kezeimet a térdem fölött.

-Nos Miss Hamilton, mint már észrevettem, Ön nem érzi magát jól az irodában, igaz? Úgy gondolja, hogy ez túl kicsi Önnek, túl sok a munka, nincsenek kalandok és unalmas az élet.

-Uram, elnézést, hogy közbeszólok, de erről szó sincs!-ágáltam rögtön.

-Tudom, amit tudok kisasszony, és nincs szükségem arra, hogy megmagyarázza a dolgokat. Szóval lenne Önnek egy ajánlatom!-felvontam a szemöldököm és kíváncsian vártam, hogy ebből mit fog kihozni.-Gondolom nem kell Önnek különösebben ecsetelnem, hogy ki is az a Kimi Räikkönen! És biztosan azt is tudja, hogy többek között őt is szponzoráljuk, ám mivel ő a „nagy Jégember”, ezért sokszor nem hajlandó eljönni a rendezvényeinkre, amiken illő lenne megjelennie. Tehát, kellene mellé egy „gardedám”, aki fejben tartja ezeket a programokat, elutazik vele a helyszínekre, és lebonyolít minden szervezési feladatot. Erre a feladatra Ön, Miss Hamilton tökéletes lenne!-fejezte be a mondandóját, én pedig döbbenten néztem rá. Alig akartam elhinni, amiket mondott, azt hittem ez csak valami vicc. A szívem legmélyén már az első, munkatársakkal való incidens után elmentem volna az irodából, de Liznek hála maradtam. Most viszont, egyszerűen úgy éreztem, hogy képtelen lennék nemet mondani erre az ajánlatra. Tisztában voltam azzal, hogy hatalmas teher fog  a vállamra nehezedni, és rengeteg nehézség fog az utamba kerülni, ám mégis attól féltem a leginkább, hogy elveszítem a legjobb barátnőmet. Percek alatt kellett mérlegelnem magamban mindent, és ez rettenetesen nehéz volt. Mindig, amikor a nemleges válaszra jutottam, megszólalt valami belső hang, ami azt sugallta, hogy muszáj lépnem, és hinnem kell abban, hogy Liz sem fog ezért a döntésemért megharagudni rám. Éppen egy ilyen elragadtatott pillanatot választottam, hogy kimondjam a döntésemet.

-Elfogadom az ajánlatot!-mondtam ki, némiképp forrófejűen és talán kicsit elhamarkodottan is.

-Sejtettem, hogy ezt az opciót fogja választani!-jegyezte meg a főnököm kisvártatva és egy furcsa, kissé sejtelmes mosoly jelent meg a szája sarkában, majd elém tolta a szerződést és rámutatott egy, a lap alján lévő, lényegesen apróbb betűvel írt bekezdésre.-Még így is elfogadja?-tette fel a kérdést a szemembe nézve.

Kissé értetlenül ráztam meg a fejem, aztán elkezdtem olvasni a sorokat, amik nem várt meglepetést tartogattak a számomra. Kétségtelen, hogy az ott olvasottak elbizonytalanítottak és már fele annyira sem gondoltam úgy, hogy jó ötlet ez a munka. Azt hiszem, hosszú percek is eltellettek már, míg az én agyam csak kattogott és kattogott, míg meg nem hoztam azt  a bizonyos döntést. Még egyszer belenéztem a főnököm szemébe, aztán felkaptam az asztalról az előttem heverő tollat, és a papír aljára firkantottam a nevem…