2. rész

(Gina)


Hétfő reggel még a szokásosnál is korábban értem be a munkahelyemre, ugyanis szerettem volna már találkozni a barátnőmmel, Lizzel, aki egész hétvégén nem válaszolt a hívásaimra. Nagyon aggódtam érte, és szinte rettegéssel töltött el, amikor belegondoltam abba, hogy esetlegesen valami komolyabb történt vele. Nagyon szerettem őt, hiszen talán ő volt az egyetlen, aki nem egy fiatal, tapasztalatlan csitrinek nézett, aki csak annak köszönheti, hogy idekerült, hogy az apukájának sok pénze van. A munkatársának tekintett, rengeteget segített, amikor szükségem volt rá, számtalanszor volt úgy, hogy éjszakákat töltött velem az irodában és lépésről lépésre mutatott meg mindent nekem. Mérhetetlenül hálás voltam neki ezért, és tiszteltem azért, hogy önzetlenül képes segíteni másokon még azok után is, amiken ő keresztül, ment eddigi élete során. A munkakapcsolatból szépen lassan barátság szövődött és azt hiszem, elmondhatom, a legjobb barátnőm lett. Éppen emiatt aggódtam érte ilyen nagyon.

Ahogy beléptem az épület ebédlőjébe, szinte rögtön megpillantottam a barátnőmet egy sarokban lévő asztalnál ülve. Távolba révedő tekintettel nézett a pult irányába, és szinte görcsösen fogta már a kezében lévő poharat. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amint megbizonyosodhattam róla, hogy nem történt vele baleset, azonban nem nyugodtam meg, hiszen tudtam, hogy valami nagyon bántja őt.

Csendesen az asztalához sétáltam és a vállára tettem a kezem. Kicsi összerázkódott, aztán felém fordult és bár rám mosolygott, a szemeiben láttam megcsillanni a bizonytalanságot és a félelmet.

- Jó reggelt Liz! - köszöntem halkan, majd a kabátomat a szék támlájára terítettem és leültem mellé.

- Neked is Gina! - bólintott lassan és ismét az arcára erőltetett egy mosolyt. - Sajnálom, hogy nem vettem fel a telefont, amikor hívtál! - hajtotta a fejét.

- Mi történt? - kérdeztem kedvesen és bátorítóan megfogtam a kezét.

- Kaptam egy levelet a hétvégén! - mondta, közben egy hatalmasat sóhajtva.

- És ez dúlt fel ennyire? - pillantottam rá meglepetten.

- A régi iskolámból…- tette hozzá, mire nekem rögtön lefagyott, azaz aprócska mosoly az arcomról, ami még az előbbi mondata után megjelent. - Egy ünnepséget szerveznek Sebastian tiszteletére és az összes jelenlegi, illetve volt dákot meghívják! - hadarta el egy szuszra, nekem pedig minden egyes szónál nagyobbra nyíltak a szemeim.

- De hiszen te mindig ódákat zengtél róla?! Most mégsem akarod viszontlátni?

- Nem erről van szó! - vágta rá. - Meséltem neked, hogy őt mindig is nagyon kedveltem, és nagyon büszke vagyok rá, hogy sikerült elnyernie a világbajnoki trófeát, csak abba az iskolába nem akarok visszamenni! - mondta, elhalkuló hanggal.

- Tudom drága Liz, hogy a lelkedben maradandó sérüléseket okoztak azok az évek, de azt hiszem, hogy éppen azért kellene most visszamenned oda, hogy megmutasd az összes tuskónak, hogy te sokkal többre vitted, mint ők - mert lefogadom, hogy így van - és képes voltál túllépni mindenen és egy határozott, és erős nővé válni. - mondtam, kicsit hangosabban is talán a kelleténél és észre sem vettem, de már szerencsétlen asztalt ütöttem a mondókám közben.

- Tudod, valahol én is úgy érzem, hogy oda kellene mennem és mélyen a szemükbe nézve elmondani azt, hogy ki vagyok, hogy mi lett belőlem, és hogy hová jutottam el! Ugyanakkor, a másik felem még mindig azt mondja, hogy ne menjek oda, mert csak felszakadnának azok a régi sebek!

- Most az egyszer, felejtsd el ami történt, menj oda felemelt fővel és bizonyítsd be nekik, hogy ők még a lábad ujjáig sem érnek fel! - magyaráztam neki ismét hevesen.

- Hmm, talán tényleg ezt kellene tennem! - mosolyodott el és elgondolkozva nézett ismét maga elé.

- Hát akkor mire vársz még?