Hazafelé tartottam a munkából, épp a szokásos késő délutáni bevásárláson voltam túl, s hullafáradtan léptem be a lakásomba, egyik kezemben a szatyor, másikban az aznapi posta. A leveleket egy laza mozdulattal az előszobaszekrényre hajítottam, hogy később is lesz időm őket megnézni. A konyhát vettem célba, mert éhes is voltam, meg jó lett volna megszabadulni a dög nehéz szatyortól a kezemben.
A levelek akkor jutottak már csak eszembe, amikor végre az üres pocakomat tömtem lelkesen. Ma is alig volt időm enni valamit. Komolyan kezd nagyon elegem lenni pár munkatársam felületes munkatempójából. Aztán a dolgok vége mindig a kapkodás, s természetesen mindig nekem kell megcsinálni az elmaradt dolgokat. Ma is ezért maradt ki a reggeli meg az ebéd is…
Csodás… számla… számla… és számla… állj… ez egy levél… Azt hittem leestem a székről, amikor megláttam a feladóját. Kikerekedett szemekkel néztem. Hogyan találtak meg? Ki adta meg a címem? 8 évvel ezelőtt a saját akaratomból döntöttem úgy, eljövök, megmutatom nekik, vittem valamire az életben. Nem vagyok már az a kövér kislány, aki mindenkinek a céltáblája…
Képtelen voltam tovább fogni ezt a levelet. Kibontatlanul tettem le a konyhaasztalra. Otthagytam, nem akartam tudni, hogy mi áll benne. A hegeim újra fájni kezdtek. Éreztem a fizikai fájdalmat odabenn. Az életem ezen szakasza lezárult, és nem fogom újra felszakítani a sebeket, melyek olyan nehezen gyógyultak be.
Éjszaka közepéig bírtam az ágyban maradni. Egyfolytában azon a levélen törtem az agyam. Vajon mit akarnak tőlem? Minek kerestek meg? Nem akartam tudni, hogy minek, de azt tudni akartam, hogy miért küldték ezt nekem… Furcsa dolog a női logika, nem? Félve indultam el a konyhába. Ahogy beléptem az aprócska helységbe és egy pillantást vetettem a falon lévő órára. Éjjel három van. Csodás. Még szerencse, hogy holnap szombat, és nem kell mennem dolgozni.
Remegő kezekkel nyúltam a boríték felé. Egy pillantással még méltattam a feladót. Starkenburg Gymnasium Heppenheim. A iskola, ahova jártam annak idején, és ahová annyi fájó emlék köt. Egy nagy levegőt vettem és kibontottam a borítékot. Egy szép papír volt összehajtva középen arany betűkkel feltüntetve a ’Meghívó’ szó díszelgett. Meglepett, nagyon is. Kíváncsian hajtottan ki a papírt. Ahogy elolvastam a szöveget, alig jutottam szóhoz…
Szeretettel meghívjuk minden volt és jelenlegi diákunkat
iskolánkban tartott ünnepségre
2010. december 3-án,
ahol átadhatjátok jókívánságaitokat
az idei Forma 1-es világbajnoknak
SEBASTIAN VETTELNEK!
Mindenkit szeretettel várunk!
Szóval megcsinálta. Őszintén, szívből nagyon örültem neki, s szégyelltem is magam, amiért nem követtem nyomon a pályafutását. Anno megígértem neki. Ő volt az egyetlen, aki megvédett, pedig alattam is járt, de az Ő szava már akkor szent volt. Előtte nem is, de amikor nem volt ott a háta mögött bepótolták a gúnyolódásaikat.
Bőven elég lett volna az élettől, hogy kövér voltam, de a dolgokon az sem segített, hogy árvaházban nőttem fel. A szüleimet nem ismertem, már nem fáj, de akkor nagy szükségem lett volna rájuk. A mellkasomban lévő lyuk kezdett egyre nagyobb méreteket ölteni ismét, de nem fogom hagyni magam. Nem teszem vissza magam az évekkel ezelőtti állapotomba.
Egész hétvégén alig ettem és alig aludtam valamit. Minden gondolatomat lekötötte a meghívó. Szívem szerint úgy tettem volna, mintha azt a levelet meg sem kaptam volna, de képtelen voltam rá. Gina, a barátnőm is keresett párszor telefonon, de nem vettem fel, nem akartam senkivel sem beszélni. Teljesen kifacsarva jelentem meg hétfő reggel dolgozni, hatalmas munkakedvvel…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése