88. rész

Seb

Otthon a négy fal között eléggé unatkoztam, nem igazán volt mit tennem, ezért úgy döntöttem megnézem Kimi miképp is boldogul Leenával. Kiszálltam előttük a kocsiból, de már akkor is hallottam, hogy a finn ordít a házban a kislánnyal. Lenyomtam a bejárati ajtó kilincset, és azonnal a férfi keresésére indultam. A nappaliban találtam meg, hol épp a megszeppent kislánnyal állt szembe, nem bírtam szó nélkül…

- Most mi a franc ütött beléd? Miért ordítasz a lányoddal? – estem neki egyszerre.

- Most mit osztod itt nekem az észt?-fordult meg ledöbbenve.-Amúgy meg neked is hello, de törődj inkább a saját dolgoddal, és szerezd vissza Lizt, mert elég hülye vagy, mióta nincs melletted!-vágta oda nyersen.

-Nem vagyok hülye!!!! Az a bajod, hogy Gina nincs itt és nincs aki helyretegyen!!! Azóta vagy ilyen idióta!-közöltem vele a véleményemet kevésbé finom stílussal.

-Engem ő soha nem tett helyre, nem irányított és semmi közöm hozzá, világos?-ordította, a kislány pedig egyre kisebbre húzta össze magát mellette.

-Ohhh persze a nappalid az világos...de te azóta nem!-vetettem oda félvállról.

-Menj innen most, ha nem akarod, hogy én hajítsalak ki innen!-mutatott az ajtó felé.-A lányomnak sincsen szüksége arra, hogy ezt hallgassa!-közölte ellentmondást nem tűrően, és a szemei csak úgy szórták a szikrákat.-Leena ekkor sírni kezdett, mire mindketten felé fordultunk.

-Apuci!-nézett Kimire megszeppenve.-Ne kiabáljatok!-suttogta pityeregve.-Inkább hozd haza Anyucit. Ő soha nem veszekedett velem.-hajtotta le a kis fejét szomorúan.

-Leena, Kicsim!-kapta őt Kimi a karjába, kislány pedig rögtön hozzábújt. Annyira vágyott már arra a szeretetre, és a törődésre, amit az utóbbi időben nem kapott meg sem az édesapjától, sem Ginától, és én is nagyon szégyelltem magam, hogy így beszéltem az apjával az ő jelenlétében.-Ne haragudj, hogy kiabáltam Veled Csöppségem!-puszilta meg a kis ujjait, majd az arcát is.-Gyere, felviszlek a szobádba, és alszol kicsikét, rendben?-mosolygott rá szeretetteljesen, és elindult vele az emeletre, magamra hagyva engem a nappaliban.

-Apuci!-suttogta Leena egészen csendesen.

-Tessék Hercegnőm!-ölelte magához őt szorosabban Kimi.

-Szeretsz még engem?-kérdezte a kishölgy olyan szívszaggató hangon, hogy attól még nekem is gombóc nőtt a torkomban.

-Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot Csöppségem? Nagyon szeret téged Apa, és ez mindig is így lesz!-simogatta a szőke fürtjeit, miközben Leena elszenderedett a karjai között. Elgondolkozva ültem le a kanapéra, de sokáig nem töprenghettem, hiszen Kimi hamarosan visszajött.

-Hát te? Még mindig itt vagy?-kérdezte kissé flegmán, de már halkabban, valószínűleg a lánya miatt.-Vagy arra vártál, hogy kikísérjelek?-fonta össze a karjait a mellkasa előtt.

-Megyek magamtól is...képzeld tudom, hogy merre van a  kijárat!!!!! Párszor már használtam!!-válaszoltam elég ironikusan.

-Menj is és vissza se gyere, amíg nem édesgeted vissza magadhoz Lizt, mert különben hülye vagy!-nyomatta tovább a süket szöveget.

-Nem vagyok hülye! Ahelyett, hogy segítenél bunkó és sötét vagy Gina nélkül!-közöltem vele  a véleményem, nem hagyva magam.

-Hagyj már békén azzal a nőszeméllyel! –csattant fel hirtelen.

-NEM! Amíg nem beszélsz vele, nem hagylak békén!-vágtam rá harciasan.

-Nem gondolod, hogy beszélni fogok vele?!

-És miért te finnek szépsége???-grimaszoltam.

-Én azzal a nővel nem beszélek, aki tudott rólam mindent, aki ismeri a gyenge pontjaimat és kihasználta őket!-hadarta egy szuszra.

-Már megint mit tett te szerencsétlen? Azon kívül, hogy fülig szerelmes beléd, és elfogadott olyannak amilyen vagy!-sóhajtottam egy hatalmasat, és én is összefontam magam előtt a karjaimat.

-Azt, te szerencsétlen, hogy miközben velem enyelgett, azért szabad idejében felcsináltatta magát valakivel!

-Még mindig ezzel a hülyeséggel jössz?-kérdeztem vissza unottan.-Miért nem vagy képes elhinni neki, hogy az a baba a tiéd?-ráztam meg a fejemet mérgesen.

-Mert nem lehet az enyém, hidd már el te kemény fejű német!-csapott rá dühösen a lépcsőkorlátra.

-Nem vagyok kemény fejű... csak el vagyok keseredve...-hajtottam a fejemet a kezeim közé, miután lehuppantam a kanapéra.

-Haver, hülyeséget csináltál! Nem hagyhatod kicsúszni a kezeid közül a nőt, akit szeretsz, csak mert annak a szemét libának a testvére? Legyen eszed Sebastian!-beszélt hozzám türelmesebben, és sokkal halkabban is.

-Nem tudom Kimi... csak...

-Nincs csak Seb! Kérlek, adj magatoknak még egy esélyt, és próbáld meg őt visszaszerezni! Szükséged van rá, szereted őt!-igyekezett a lelkemre beszélni.

-Én... én...

-Kérlek, gondold meg. És próbálj meg beszélni vele! Legalább te legyél boldog!-sóhajtott.

-De várj... ne terelj... honnan veszed, hogy nem a te gyereked? Kinézed te azt Ginából, hogy megcsalt????-kanyarodtam vissza az ő problémájához.

-Mivel az a gyerek az enyém nem lehet, ezért más lehetőség nincsen. Ez van, így jártam. Megmondtam, hogy nem szabadna engednem, hogy az eszem alulmaradjon a szívem ellen.-közölte tényszerűen a hülyeséget, amit a fejébe vett. Legszívesebben kupán vertem volna egy vodkás üveggel.

- Te egy idióta vagy! Fel sem merül benned, hogy esetleg a diagnózisod megváltozhatott??? Én hiszek Ginának, és szerintem te is jobban tennéd, és elmennél orvoshoz. Különben az utolsó esélyedet veszted el, hogy boldog legyél, és Leena családban nőjön fel... Gondolj a  kislányodra...imádják egymást...-próbáltam a lelkére beszélni és meggyőzni őt.

-Tudom Seb, tudom, de félek, hogy újra megégetem magam. Hiszen te tudod legjobban, hogy mi volt Jennivel…..-hozakodott elő megint a régi históriával.

- Én tudom, és ő is... Kimi... gondolkodj el rajta, de szerintem ne sokáig...késő ne legyen...-figyelmeztettem.

-Neked legalább van értelme, hogy miért harcolj...babátok lesz...mi Lizzel... látni sem akar...tudni sem rólam. Beadta a felmondását...-ráztam lemondóan a fejem.

-Seb, nem adhatod fel. Ha a pályán képes vagy harcolni, akkor a magánéletben miért menekülnél el? Beszélj Lizzel, mondd el neki, mit érzel, beszélj neki a félelmeidről, és mondd el neki sokadszorra is, hogy szereted őt. Nehéz lesz, de meg fog békélni, tudom. Szeret téged.-győzködött rendületlenül.

-Én nem vagyok benne biztos, hogy szeret... túllépett rajtam...-vontam meg szomorúan a vállam.

-Ezt honnan veszed?-vonta fel a szemöldökét kérdően.

-Láttam mással könnyeden beszélgetett, kacarászott, flörtölt... a pasi meg akarta csókolni... közbeléptem..nem bírtam volna végignézni... ő meg leordította a fejem, és otthagyott. Vége Kimi.... ő már túllépett... lehet nekem is ezt kéne...de...

-Hát nem veszed észre te ökör, hogy direkt csinálja, hogy lássa a reakcióidat? Liz fülig szerelmes beléd, és hidd el, senki nem fogja tudni elcsavarni a fejét. Ahhoz túlságosan beléd van habarodva.-emelte fel megint a hangját, és úgy pattogott előttem, mint egy gumilabda.

- Ja...persze...direkt csinálja, hogy totál idióta csináljak magamból előtte????-ugrottam fel a kanapéról hirtelen.

-Nem, hogy lássa, hogy még mindig szereted őt. Fáj neki, amit tettél vele, de hidd el, jól esik, ha azt látja, hogy féltékeny vagy.

- Nem is vagyok FÉLTÉKENY!!!!-kiáltottam fel dühösen.

-Ne ordíts! Leena alszik!-sziszegte dühösen.

-Csak nehezen viselem, ha mással van...-ismertem be csendesen.

-Persze Haver, ennyire ne nézz már palimadárnak! Ne szépítsd Öcsi, ismerlek mint a tenyeremet.-vágta rá gondolkodás nélkül és fel-alá kezdett járkálni a nappaliban.

- Szerinted, ha elmegyek hozzá... szóba fog állni velem?

-Nem. De meg kell próbálnod. Ha oda sem mész, akkor tényleg elfelejtheted Lizt. Ne legyél már ennyire nyámnyila!-ripakodott rám.

-DE ha nem is fog velem szóba állni? És ha már lecserélt???? Nem fogom tudni azt elviselni ép ésszel...

-Értsd már meg te barom, hogy nem cserélt le senkire! Fogd már fel, hogy nem vert ki téged a fejéből, csak nem akar veled szóba állni. de SZERET! ÉRTED Te agyament?-kiabált most ő is, nem lévén tekintettel a lányára.

-Értem... de jut eszembe ha jók az informátoraim akkor Gina is ott van... nem jössz velem?-próbáltam őt megfűzni.

-Nem. Nem akarom látni.-közölte haragosan.

-Kimi...osztod itt nekem az észt, hogy Liz szeret, miközben Gina állapotos...ha Liz lenne az...nem ácsorognék itt, hanem a küszöbén ülnék egész nap... de jó is lenne... egy baba Tőle...

-De Liz szeret téged, én meg mire kellettem Ginának? Csak egy dolgot mondj, hogy mire?-csapott rá dühösen a kanapéra támlájára, majd tovább rótta a köröket.

- Gina szeret téged, és mindenét neked adta. Leenának anyukája lett, és egy rossz szava nem volt, hogy itt lakik veletek. Családot adott... és most lesz egy közös babátok... lehet fiú lesz... Kimi lehet lesz egy fiad te ökör... erre gondolj...-ráztam meg kicsit a karjánál fogva.

-Szeret? Ugyan Haver, ez csak egy kis fellángolás volt részéről. Leen pedig bárkit levesz a lábáról, mindenki akar egy ilyen kislányt.-vont vállat, de azért elmosolyodott picit, mikor a lányát hozta szóba.

- Fellángolás? Te tiszta hülye vagy! DE egyre gondolj Leena kezeli Anyukájáak...nem Gina kérte erre... szereted, csak túl csökönyös vagy... családod van, és jön az új baba... túlságosan szereted magad kínozni, hogy meglásd, hogy valaki szeret.... remélem kinyílik a szemed...

-Szeretem a lányomat, rajongásig szeretem, és azt akarom, hogy legyen édesanyja, hogy családban nőjön fel, és azzal is tisztában vagyok, hogy imádja Ginát, és Gina is őt. De én nem vagyok biztos abban, hogy meg tudnék bízni abban a lányban.-rázta a fejét, és láttam rajta, hogy ő is teljesen össze van zavarodva.

- Meg sem próbálsz benne bízni. Mondjuk azzal kezdhetnéd, hogy dokihoz mész...

-És mi van, ha megint azt mondják, hogy nem lehet gyerekem? Akkor mit mondasz okostojás?-csattant fel ismételten.

-Majd akkor kitalálom...ha már itt lesz a papír, hogy tied a pici akkor te nem tudod majd mit mondj OKOSTOJÁS!-vágtam vissza. Még egy percig sem akartam hagyni magam.

-Majd meglátjuk kinek lesz igaza! De ha nekem, akkor ne is győzködj, nem fogom őt visszafogadni!-közölte kíméletlenül.

- És ha nekem lesz igazam????-szegeztem neki, ha nem is az egymillió dolláros, de az életét talán újra helyes irányba terelgető kérdést.

-Akkor mi lesz? Nem tudom.-tárta szét a kezeit tanácstalanul.

- Akkor fogsz egész nap majd a küszöbén üldögélni....-vigyorodtam el.

-És mire fogok vele menni? A fejemre önti a felmosóvizet?-jelent meg egy fanyar grimasz az arcán.

-Nekem is azt mondod, hogy beszéljek vele...akkor nekem sincs semmi értelme... tudom, hogy nem hallgat meg...nem kell magam ámítani...

-De az más!-vágta rá azonnal.

-Nem más!!!!!-kötöttem az ebet a karóhoz.

-De igen! Menj már és beszélj vele! Ne legyél már ilyen teszetoszta hülyegyerek! Most már komolyan én foglak téged odarugdosni hozzá!-rázta a fejét.

-NEM VAGYOK TESZE-TOSZA!!!!!!-kiáltottam fel.

-Sebastian, Leena alszik!-szűrte a fogai között.

-Csak mióta nincs velem...minden olyan....

-Üres!-fejezte be ő, helyettem a mondatot.

-Igen...a győzelmeket sem tudom kivel megosztani. Hazamegyek az üres lakásba...nem megy... nem tudok a közös ágyunkban aludni.... képtelen vagyok rá...-sóhajtottam fel hangosan.

-Tudom miről beszélsz Seb……

-Akkor tegyél ellene! Van kiért, és miért harcolnod!-lettem lelkes ismét.

-Neked is Haver! Ne hagyd őt elfutni!-nézett rám fájdalmas tekintettel.-Szükséged van rá, szereted őt, kell neked ez a lány!

-Elegem van...hazamegyek...nem hallgatom tovább...-ment fel bennem a pumpa teljesen és dühösen az előtér felé vágtattam.

-Menj, fuss el, menekülj el az érzéseid elől, az biztos megoldja a problémádat!-kiáltotta még utánam, de már nem érdekelt, egyszerűen csak becsaptam az ajtót magam mögött, és hazaindultam, hogy átgondoljak mindent.

 

87. rész

Gina

-Én…..hát tudod, nem aludtam túl sokat. Aggódtam miattad. Biztos ezért tűnök ilyen fáradtnak.-nem számítottam erre a kérdésre, ezért aztán hirtelen nem is tudtam mit válaszolhatnék Liznek. Őszintén szólva féltem kissé ettől a beszélgetéstől, habár tudtam, hogy a barátnőm mellettem áll mindenben.

-Persze, és szerinted én ezt be is veszem?-vonta fel a szemöldökét.-Ne nézz már olyan hülyének, hogy azt hiszed, beveszem, hogy miattam nem aludtál semmit sem!-vágta oda teljesen felháborodva.

-Pedig így van. Nincs semmi más.-feleltem félvállról, majd hátat fordítottam és az ablakhoz léptem, hogy ne kelljen találkoznom a lelkemig hatoló pillantásával.

-Na jó, most már biztos, hogy rejtegetsz előlem valamit. Halljam, mi az?-lépett mögém.

-Ugyan Liz! Mit titkolnék én előled?-kérdeztem vissza, hogy eltereljem a gyanút, bár tudtam, hogy a barátnőm ennek sem fog bedőlni.

-Halljam!-szólt rám határozottan, mire én meglepődve fordultam vele szembe.

-Jól van, rendben!-adtam meg magam végül, amikor láttam, hogy hiába is próbálkozom, tudja hogy történt valami.-Biztosan emlékszel még, hogy mostanában elég sokat voltam rosszul, szédültem, hányingerem volt, a hangulatom is nagyon ingadozott. Még téged is megbántottalak, amikor Leena szobáját festettük.-hajtottam le a fejem szomorúan.

-Az már régen volt, nem számít. Mondd tovább!-bíztatott türelmesen.

-Szóval valamelyik nap Seb átjött hozzánk, én pedig ki akartam faggatni, hogy hol vagy, mi történt köztetek, azonban csak hatalmas ordítás lett az egészből, és amikor elment, én annyira ideges voltam, hogy elájultam.-folytattam, Liz pedig szorgosan bólogatott.-Kimi ekkor azt mondta, hogy nem csinálja ezt így tovább, és inkább elvisz orvoshoz.-tettem még hozzá.

-Igen? És mit mondott?-faggatott Liz kitartóan.

-Az egyik barátjához mentünk, nagyon rendes srác, rendelési időn kívül is fogadott minket.-teljesen félrebeszéltem, és egyáltalán nem arra válaszoltam, amit a barátnőm kérdezett, de még nem akartam neki elmondani a babát. Valahogy féltem ettől az egésztől.

-Remek, ennek örülök, de mondd már, hogy mi volt? Mi lett az eredmény?-kérdezte most már elveszítve a türelmét.

-Megvizsgált, aztán kiküldött minket, sokáig vártunk, utána pedig visszamentünk, és…..-egyszerűen elcsuklott a hangom, nem voltam képes befejezni a mondatot.

-És?-nézett rám Liz kedvesen.

-Szóval az eredmény az lett, hogy…..Liz, én tudom, hogy csalódni fogsz ezek után, de én tényleg, nem tudom…..-kezdtem el összefüggéstelenül beszélni, és az ajkamat harapdálva álltam ott a barátnőmmel szemben.

-Mondd már, mi lett az eredmény?-fogta meg a kezem hirtelen.

-Én.....terhes vagyok.-suttogtam alig hallhatóan, és lehajtottam a fejem, hogy ne láthassa a szemeimben megjelenő könnyeket.

-MICSODA?-szaladt a hangja a normálisnál egy oktávval magasabbra.

-Tudom, hogy most csalódtál és…

-JÉZUSOM! GINA! EZ CSODÁLATOS KISBABÁD LESZ!-ugrott a nyakamba boldogan, és szorosan magához ölelt.

-Legalább te örülsz ennek!-suttogtam szomorúan, miközben elhúzódtam tőle, és megtöröltem a könnyes szemeimet.

-De várjunk csak! Kimi ezért dobott ki?-nyíltak tágra a szemei.

-Azt hiszi, hogy nem lehet gyereke.-adtam meg a választ csendesen, miközben nekitámaszkodtam a falnak.

-Tudok róla!-felelt Liz.

-Honnan?-ezúttal rajtam volt a csodálkozás sora.

-Sebtől.-suttogta halkan, és láttam, hogy megremegett a teste, miközben kimondta a nevét.

-Értem!-bólintottam.-Szóval most abban a hitben él, hogy megcsaltam őt, de Liz, esküszöm, hogy nem volt Kimin kívül senkim már legalább két éve.-bizonygattam a barátnőmnek.

-Tudom Drágám, és én hiszek Neked. Tudom, hogy nem csaltad meg őt, és soha nem is lennél képes erre!-simított végig a hátamon.

-De ő ezt hiszi, és kidobott. Most pedig ismét itt vagyok Berlinben, a családom, a munkám, és a párom nélkül, egy babával a szívem alatt.-sírtam el magam, miközben lecsúsztam a padlóra.

-Nem vagy egyedül, hiszen itt vannak a szüleid. Hozzájuk bármikor mehetsz.-próbált meg bíztatni, mialatt odaült mellém.

-Liz, hogy állíthatnék haza azzal, hogy terhes vagyok, a gyerekem apja pedig kidobott?-néztem rá könnyes szemekkel.-Anya még csak-csak beletörődne talán, de Apa…..ő kihajítani otthonról.-zokogtam.

-De akkor sem szabad azt mondanod, hogy egyedül vagy, hiszen neked, nektek itt van a pici, érte érdemes küzdenetek. De minket Sebbel mi tart össze? Csak az emlékek.-suttogta szomorúan

-Tudom, hogy most nem úgy tűnik, de rám és a Picire mindig számíthatsz.-mutattam a hasamra, és egy nagyon apró mosoly jelent meg az arcomon.

-Nem, nektek ott van Kimi és Leena, küzdenetek kell értük. De én teljesen egyedül vagyok. Seb is elhagyott, nem kellek már senkinek.-sírta el magát ő is.

-Ez nem igaz Liz!-öleltem át.-Talán most nem hiszed el, de Seb, Kimi, Leena, a szüleim, a pici, és én is nagyon szeretünk téged drága barátnőm!-simogattam meg a hátát.

-Köszönöm Gina!-suttogta a fülembe hálásan, és szorosan ölelt tovább ő is engem.

-Tudod….-kezdetm, amikor alaposan kibőgtük magunkat egymás vállán, és újra visszaültünk, a hátunkat a falnak támasztva.-Azt sajnálom nagyon, hogy nem lehetek Leena közelében.-szipogtam szomorúan.-Nem láttad hogy sírt, amikor eljöttem. Azt hittem a szívem szakad meg érte. Nem rég vesztette el Laurát, és mire megbarátkozott velem, nekem is ott kellett őt hagynom. Olyan kicsi még, és máris olyan sokat kellett szenvednie. Ez nem igazság.-ráztam meg a fejem szomorúan, és a szememből kibuggyant könnycseppeket törölgettem.

-Tudom, hogy nehéz nélküle.-simított végig a karomon együttérzően.-Nagyon hiányzik nekem is. Édes kislány.-mosolyodott el egy kicsit.

-Liz…..-fordultam felé egyszeriben, amint szöget ütött a fejemben egy ötlet.

-Tessék.-nézett rám kérdően.

-Arra gondoltam, mi lenne, ha…..

-Ne!-emelte fel a kezét.-Ki ne mondd, amit akarsz! Én nem megyek vissza Baarba. Nem akarok találkozni Sebastiannal!-rázta meg a fejét.

-De, ha nem Baarba költöznénk, hanem mondjuk Zürichbe? Bérelnénk ott egy kis lakást, és Leena akkor jönne el hozzánk, amikor csak szeretnénk!-lettem lelkes hirtelen.

-Na jó…-sóhajtott megadóan.-De csak egy feltétellel!-emelte fel a mutatóujját.

-És mi lenne az?-kérdeztem vissza kíváncsian.

-Az én szobám lila lesz.-mosolyodott el.

-Nem bánom!-nevettem fel halkan.-Ha azon múlik, még létrán is mászok, csak hogy lila lehessen a szobád!-mosolyogtam rá.

-Azt azért nem kell!-rázta meg a fejét.

-Köszönöm Liz! Nagyon köszönöm!-borultam hálásan a nyakába.-Annyira jó, hogy vagy nekem, és ígérem, megpróbáljuk átvészelni ezt….együtt. 

86. rész

(Liz)

A történteket egyszerűen képtelen voltam felfogni. Nem elég, hogy teljesen elhidegült tőlem, semmibe veszi az érzéseimet, és még meg is aláz mások előtt. Ha mindez még mindig csekély dolog, akkor még azt is sikerült elintéznie, hogy szabadságra küldjenek bizonytalan időre.

Gina boldog, nem akarom zavarni a történtekkel, vagyis lehet, már tudja, hiszen Kimit már minden bizonnyal drága barátja értesítette. Barátnőmet mondjuk megértem, hogy nem jelentkezett, hiszen nagy most náluk a boldogság az ő finnjével, és nem akar veszekedni egy olyan lány miatt, mit én.

Mégis… annyira szenvedek a viszonzatlan szerelem miatt. életemben még nem adtam senkinek sem a szívemet és az életemet így, mint neki. De ez sem volt elég… minden megváltozott egy olyan hírtől, amire azt hiszem, egyikőnk sem számított.

Nem tudom megmondani, hogy hány napja is vagyok a berlini lakásomban, azt meg főleg, hogy mikor ettem utoljára. Egész nap csak sírok, vagy bolyongok a lakásban, mint egy zombi. Fáj, hogy ezt tette velem, mégis… még mindig ugyanúgy szeretem Őt…

Ismét az ablakkal szemben ülök, és várok valamire. Fogalmam sincs igazából mire, hallgatom a csendet, és nézek ki a fejemből. A nagy merengésemet a csengőszó szakítja félbe. Megdöbbenve fordulok a bejárati ajtó felé, mint egy lassított felvétel. Felkeltem a kanapéról, s odasétáltam. Kinyitottam az ajtót, és a legnagyobb megdöbbenésemben, ott állt velem szemben a legjobb barátnőm, Gina.

- Gina? – suttogtam halkan – Hát te?

- Szia Liz – köszönt elhaló hangon – Bejöhetek?

- Persze gyere csak… - álltam félre az ajtóból, míg ő lepakolt az előszobában. Komótosan a nappaliba mentem, és elfoglaltam az előző helyemet a kanapén, s néztem újra ki az ablakon.

- Örülök, hogy az elmúlt években annyira már megismertelek, hogy tudjam, hol kell keresnem téged, ha elmész egy szó, egy hívás, vagy üzenet nélkül! - beszélt hozzám, miközben a nappaliba jött. Alapesetben talán kissé sértőnek érezhettem volna a megjegyzését, de most valami más volt.

- Örülök, hogy legalább valaki ismer… - mondtam halkan, de nem szakítottam el a pillantásomat a kinti tájról.

- Nem festesz valami jól. - ült le mellém a kanapéra, és ahogy egy pillanat erejéig felé fordítottam a fejem, láthattam, hogy ő is a tájat kezdte bámulni.

- Pedig jól vagyok... - egyáltalán nem akartam erőltetni a meggyőzésben.

- Liz. - fogta meg a kezem hirtelen, meglepve ezzel engem. - Mi történt? Miért jöttél el Baarból, és mi az amit Sebastian annyira titkol, hogy hiába üvöltöttük szét a házat, még akkor sem tudtam kiszedni belőle?

- Azt hittem majd büszkén fogja újságolni a hírt, hogy megszabadult tőlem. - buggyant ki egy könnycsepp ismét, a szívem már darabokban volt. - Nem bírtam tovább vele egy fedél alatt lakni... értsd meg. Az utolsó csepp az volt, amikor a vendégszobában aludt... - sírtam el magam visszagondolva.

- Az Istenért Liz! - állt fel hirtelen a kanapéról. - Mondd már el, hogy mi történt? - förmedt rám idegesen. Nagyon megdöbbentem ezen a hangvételen, és nagy szemekkel néztem őt. - Én... én, ne haragudj. Sajnálom… csak nem bírom kontrollálni ezt... mindegy. Ne haragudj! Mondd el kérlek, hogy miért vesztetek össze? De töviről-hegyire mindent!

- Én... én... nem is tudom, hogy hol kezdjem...

- Az elején Liz... az elején...

- Sebastiannal... - facsarodott össze a szívem a név kimondásakor - úgy döntöttünk, hogy felkutatjuk a szüleimet... Sikerült egy ilyen férfit találni, aki ilyen ügyekkel foglalkozik. - vágtam egy grimaszt - És meg is találta az anyámat, na meg az apámat is...

- Óhh Liz de hát ez remek. - csillantak fel egy pillanatra a szemei. - Vagy mégsem? - fagyott le az arcáról azaz aprócska mosoly is hirtelenjében.

- Nem gondolod, hogy akkor itt tartanánk? - kérdeztem kissé ironikusan - Persze az élet nekem még ezen a téren sem könnyű. Az anyám meghalt. Valami kis könnyűvérű nőcske volt egy bárban...

- Nem gondolkodtam mielőtt beszéltem, ne haragudj. - hajtotta le a fejét szégyenlősen. - És a magánnyomozó még mit derített ki róla? És az édesapádról mit tudni? - sorolta a kérdéseket.

- Az apám... hát az a történet legkényesebb része... de tudod azt mondta, hogy semmi nem fog megváltozni... mégis minden megváltozott... - sírtam el magam.

- Ezt így nem értem Liz. Szóval mi van az apáddal?

- Az apám... szóval ő... Hanna apja is... - nyökögtem ki.

- Hogy kinek az apja? - nyíltak tágra a szemei.

- Hanna... az ex... úgy néz ki, hogy mostohatestvérek vagyunk... - sóhajtottam egy hatalmasat.

- Az a Hanna? Az a szemét kis kígyó, aki a középiskolában mindig téged bántott? - kérdezett vissza teljesen ledöbbenve.

- Úgy, ahogy mondod...

- Te Jó Ég! - suttogta maga elé, miközben hátradőlt a kanapén. - Várj! - ült fel hirtelen, néhány másodperc múlva. - Akkor most ez a balga német azért dobott ki, mert...

- Mert Hanna a féltestvérem. - fejeztem be a mondatát - Gina, közöttünk mindennek vége. Ő már nem szeret... - sírtam el magam ismét.

- Óhh Istenem Liz! - húzott magához, hogy megölelhessen.

- Túlteszem magam rajta... majd valahogy túlélem. - távolodtam el tőle.

- Liz, ez nem ilyen egyszerű. Nem fogod tudni magad mögött hagyni, ezt te is tudod. De nem szabadna feladnotok ezt a kapcsolatot pont amiatt a lány miatt. Muszáj ezt megbeszélnetek!

- Mit beszéljek meg vele, amikor megalázott engem!? Még annak a szerelőnek is bemosott egyet, csak azért, mert beszélt velem! - csattantam fel.

- Milyen szerelőnek? - nézett rám értetlenkedve.

- Az egyik csapatnál dolgozik, és csak egy italra akart meghívni, erre ő, mint egy dúvad odajött, és bemosott egyet neki. Ezért is szabadságoltak engem. - dühöngtem.

- Liiiz, Drágám. Hát nem veszed észre, hogy majd belepusztul a féltékenységbe? Szerinted mi másért csinálta volna ezt, ha nem emiatt?

- A féltékenységbe? Jó vicc!! Inkább nem bírta elviselni, hogy néhány percig jól éreztem magam... - nem akartam elmondani Ginának az egész történetet, hogy igazából megmentett tőle.

- Összevesztetek, nem viselkedett szépen, és te ott hagytad, ez tény, és igazad is van. De Liz, azt neked is be kell látnod, hogy ő soha nem akarna neked rosszat. És ezt te is nagyon jól tudod! - felelt erre kissé szigorúan.

- Nem akarna rosszat?? Akkor miért verte be az orrát annak a férfinak??? - kötöttem az ebet a karóhoz.

- Elmondtál te nekem mindent erről a férfiról? Biztos, hogy oktalan volt az a pofon? Mert, hogy őszinte legyek, nem igazán úgy ismerem Sebastiant, mint aki mindennap beleköt valakibe, és az elagyabugyálja. - kezdett el gyanakodni.

- Nem hiszel nekem?

- Nem erről van szó Liz!

- Hanem? Akkor miről? - fordultam el tőle.

- Csak tudod, kicsit furcsa nekem ez az egész. - kezdte, miközben felállt a kanapéról, és az üvegfalhoz sétált. - Ha Sebastian annyira gyűlölne, és rosszat akarna Neked, akkor minden kapcsolatot megszakított volna Veled, követelte volna, hogy bocsássanak el téged, és hadd ne soroljam tovább. Ez az ügy pedig, ezzel a rejtélyes férfival… kicsit azaz érzésem, hogy te nem akarsz elmondani valamit, mert akkor rá kellene jönnöd, hogy valójában Seb nem bántani akart téged, csak esetleg megvédeni. No meg persze, valószínűleg nem bírta nézni, hogy másik pasival beszélgetsz. - fejtegette a feltevéseit.

- De bántott Gina, igenis bántott!! - keltem fel a kanapéról - Ő kérte azt, hogy ne legyek a sajtósa, és így tettek át Adrian Neweyhoz, de ez sem volt elég. El is távolítatott egy kis beszélgetés miatt!- vettem át egy durcás stílust.

- Na látod, így már más a helyzet! - húzta el a száját. - De én ezt akkor sem értem Liz! Ennyire nem lehet szűk látókörű, és makacs! Hiszen mi közöd lenne neked ehhez a Hannahoz? - kapta fel a vizet.

- Annyi, hogy a féltestvére vagyok... - sóhajtottam egy hatalmasat, s a tekintetem a kék foltomra esett, amit az a bizonyos szerelő okozott.

- Ez micsoda? - kérdezte a barátnőm döbbenten, és követte a pillantásomat.

- Semmi... - feleltem zavartan.

- Liz! - nézett rám szigorúan. - Halljam!

- Én... szóval... hazudtam neked! - ültem vissza a kanapéra - Az a férfi, a szerelő, erőszakoskodott velem, és ekkor lépett közbe Sebastian...

- És ezt miért nem tudtad rögtön elmondani? Én azt hittem, hogy a barátnőd vagyok! - méltatlankodott rögtön, és karba tett kézzel járkálni kezdett előttem. – Megmondtam, hogy Sebastian nem olyan, aki csak úgy szétveri valakinek a képét!

- Én... csak... - sírtam el magam ismét.

- Jajj, Drágám, gyere ide! - ült le mellém, és átölelt. - Ne haragudj, hogy így beszéltem Veled. Nem akartalak még én is megbántani téged. Úgy sajnálom, ami történt. De hidd el, majd minden rendeződni fog, és újra boldogok lesztek! - simogatta a hátam.

- Én nem akarom Őt soha többé látni! - csattantam fel.

- Liz, ne mondj ilyet! Most csak a csalódottság, és a düh beszél belőled, de szereted őt, és ha lenyugszol, erre te is rá fogsz jönni. Idő kell ahhoz, hogy a sebeid begyógyuljanak, de bármi történjék is, én itt leszek veled, ha szükséged lesz valakire!

- Köszönöm Gina. - néztem rá lágyan, de ekkor beugrott valami - Álljunk csak meg! Te, mit keresel itt? És hol van Kimi? És miért van ennyire kisírt szemeid, és karikák a szemed alatt? Azt hiszem, erre most én szeretnék magyarázatot kapni...

85. rész

Gina

Már vagy egy órája ültünk a teljesen üres és csendes kórházi váróban. Idegesen tördeltem a kezeimet, míg Kimi mozdulatlanul ült ott mellettem, a fejét a hideg csempének támasztva. Idegtépő volt ez a várakozás, főleg úgy, hogy a párom csak alig néhány szót váltott velem. A kórház parkjában sétálgatva is mindvégig hallgatott, a kezemet sem fogta meg, csak baktatott mellettem zsebre tett kezekkel és lehajtott fejjel. Rosszul esett, hogy ennyire hidegen viselkedett velem, és igazándiból fogalmam sem volt, hogy most mit is gondoljak erről a távolságtartásról. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy talán fél. Retteg attól, hogy az édesapja, és Laura utána talán engem is…..De nem, ebbe nem is akartam belegondolni, mégis szöget ütött ez a fejemben, és hiába akartam, nem tudtam kitörölni a gondolataim közül. Egyre inkább belevésődött ez az agyamba és féltem attól, hogy esetleg bekövetkezik. Éppen fel akartam állni a székről, hogy sétálni induljak, amikor nyílott a rendelő ajtaja.
-Gyertek be! Megvannak az eredmények.-szólított minket az orvos, aki egyébként Kimi egyik barátja volt. Az arcát fürkésztem, ám azon semmiféle érzelmet nem láttam, és ez még inkább megrémített. Kimire pillantottam, ő azonban rögtön bólintott, jelezvén, hogy induljak, majd ő is felállt és követett engem.
-Foglaljatok helyet!-mutatott a székekre, miután felpillantott a papírjaiból és látta, hogy csak toporgunk ott az asztal előtt. Ismét Kimire néztem, mint egy segítséget várva tőle, ő azonban csak egy gyenge mosolyt engedett meg magának, majd leült, én pedig követtem a példáját. Az idegesség bennem egyre csak nőtt, de Kimi nagy meglepetésemre, megfogta a kezem, és a hüvelykujjával gyengéden megcirógatta a kézfejem. Jól esett ez a gesztus, de nagyon meglepett, főleg annak tükrében, hogy az elmúlt órákban elég távolságtartóan, s hidegen viselkedett velem. Rám mosolygott, majd a barátjára nézett.
-Nos, megvannak az eredmények. Már meg is néztem őket.-kezdett bele, miközben a papírjait rendezgette maga előtt.
-Mondd Tim, fel kell készülnünk erre?-kérdezte Kimi nagyot sóhajtva. Azt hiszem, hogy tudta, most helyettem is neki kell beszélnie.
-Hát, azt hiszem, hogy nem ártana!-válaszolt komolyan, nekem pedig megfeszült a testem, és elkezdtem szorongatni Kimi kezét.
-Mennyi időm van még?-csúszott ki a számon a kérdés.
-Hát, szerintem olyan 8-9 hónap.-adta meg a választ némi gondolkodás után.
-Óhh Istenem!-suttogtam teljesen összetörve, és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Kimire néztem, és azt láttam, hogy behunyt szemekkel, nagyokat sóhajt.
-Úgyhogy még van egy kis időtök, hogy elkezdjetek készülődni, vásárolgatni, ruhát kötögetni, szobát festeni.-mosolyodott el.
-Tessék?-kérdeztünk vissza egyszerre, és mindkettőnk szemöldöke magasra szaladt.
-Babátok lesz. Gratulálok!-mosolygott ránk kedvesen, nekem ez azonban már nem jutott el a tudatomig. Egyszerűen leblokkoltam, amikor kiejtette a száján azt a szót, hogy „baba. Kimire pillantottam, de az ő tekintetéből is csak a döbbenetet és a zavartságot lehetett kiolvasni.
-Baba……-suttogtam magam elő döbbenten-…..baba…..-ismételgettem a szót, és még mindig nem voltam képes felfogni, hogy gyermeket várok. A szabad kezem önkéntelenül is a hasamra kúszott és végigsimítottam azon. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy ott belül, a szívem alatt egy emberi élet indult fejlődésnek. Mosolyra húzódott a szám, miközben letöröltem a könnyeket az arcomról, azonban ez az öröm rögtön tovatűnt, amikor Kimi kihúzta a kezét az enyémből, majd felállt és kisétált a helyiségből. Döbbenten néztem utána, majd segélykérően pillantottam az orvosra.
-Biztosan meglepte a hír, de amint sikerül összeszednie magát, hidd el, ő is nagyon fog örülni a piciek!-bíztatgatott, de ettől még a könnyeim zápora nem állt el.-Mindenképpen el kell majd menned nőgyógyászhoz, hogy megvizsgáljon, és ultrahangot is csináljon. Van egy nagyon kedves barátom, aki remek szakorvos, beszélek vele, hogy nézzen meg valamelyik nap.-ajánlotta fel kedvesen.
-Rendben. Köszönöm!-bólintottam szipogva.-És azt is, hogy rendelésen kívül is fogadtál minket.-suttogtam halkan, miközben felálltam a székről, és az ajtó felé indultam.
-Ugyan!-legyintett.-Igazán nincs mit!-mosolygott.-Megvan a telefonszámod, úgyhogy hívni foglak, amint a kollégám tud időpontot adni.-mosolygott.-És ne aggódj Kimi miatt, minden rendben lesz!-bíztatott rendületlenül.
-Köszönök mindent! Szép napot! Szia!-búcsúztam.
-Vigyázz magadra és ne idegeskedj, mert nem tesz jót a picinek! Hívni foglak! Szia!-köszönt el, és utamra engedett. Ahogy kiléptem a helyiségből, újra előtört belőlem a sírás, és szinte futva indultam el a kijárat felé. A parkolóba érve már nem láttam ott Kimi autóját, elment, ott hagyott. Nem örült a babának, és ez akkor tudatosult bennem végérvényesen. Teljesen összetörve és elkeseredetten indultam el a buszmegálló felé, remélve, hogy van járat, amivel hazajuthatok.
A buszon ülve azon gondolkodtam, hogy most mi lesz velünk. Nem tudtam mit kezdjek ezzel a helyzettel, Kimi viselkedésével, fogalmam sem volt arról, hogy mi ütött belé. Azt gondoltam, örülni fog a babának, azok után, hogy úgy tudta, nem lehet gyereke. Ez egy csoda volt, ő azonban ezt nem így fogta fel. Hazaérve, ledobtam a táskámat az előtérben álló cipősszekrényre, majd lassú, és kissé tétova léptekkel indultam el a nappali felé. Meglepett, hogy Seb még mindig nálunk volt és Leenaval játszott a nappali közepén elterülő szőnyegen, Kimit azonban sehol nem láttam.
-Sziasztok!-köszöntem nekik erőtlen hangon.
-Anyuci!-kapta fel a fejét az én kis Hercegőm, aztán mire feleszméltem, már ott állt előttem, a derekamat ölelve.
-Minden rendben?-kérdeztem, miközben megsimogattam az arcát.
-Igen, jót játszottunk Szebi bácival.-újságolta lelkesen.
-Hát az klassz!-válaszoltam színtelen hangon, miközben a pillantson az említettre terelődött.
-Kimi még nem jött haza?-néztem rá, választ várva.
-De igen!-bólintott.-Hazajött, bevágta a bejárati ajtót, káromkodott egy sort, aztán kicsörtetett az udvarra.-vázolta fel nagyvonalakban, nekem pedig a gyomrom nagyon kicsire szűkült.-Mi történt?-vonta fel a szemöldökét. Nem tudtam most válaszolni neki, csak megráztam a fejem, és a hátsó ajtóhoz sétáltam, hogy a párom után menjek. Nem kellett nagy távolságot megtennem, ugyanis amint kinyitottam az ajtót, szembe találtam magam Kimivel
-Kimi!-szólítottam meg remegő hangon, mire felém fordult. Valami olyan haragot, és fájdalmat olvashattam ki a szeméből, amilyet eddig még soha, és ez nagyon megrémített.-Miért hagytál ott? Miért nem beszélsz velem?-kérdeztem tőle kissé számonkérően, majd a könnyeim is kibuggyantak.
-Mit kellene mondanom?-vetette oda félvállról, majd a konyhapult felé fordult és rátámaszkodott arra.
-Kims!-sírtam el magam.-Az Isten szerelmére! Gyerekünk lesz, és te azt kérdezed, hogy mit kellene mondanod?-háborodtam fel ezen rögtön.
-Minek jöttél ide? Miért nem futottál azonnal a kölyköd apjához, és újságoltad el neki, hogy hurrá, gyereketek lesz?-fordult felém ismét, és szikrákat lövellő tekintettel nézett rám.
-Hogy mi?-ráztam a fejem értetlenkedve.-Te most miről beszélsz?-kérdeztem vissza döbbenten.
-Ki az a palimadár, akit befogtál magadnak, mi? Toni, Atte, Mark, vagy netalántán SEB? Melyikkel feküdtél össze?-mennydörögte, aztán rácsapott a konyhapultra, én pedig ijedtemben ugrottam egyet.
-Hogy mondhatsz ilyet Kimi?-suttogtam a sírástól vészesen remegő hangon.-Nem csaltalak meg, soha nem is csalnálak meg senkivel!-zokogtam.-Kims, ez a baba a tiéd.-bizonygattam, habár a szívem legmélyén tudtam, hogy ez itt már teljesen felesleges. Kimi eltévedt, bement egy olyan alagútba, amelyből nem volt kiút, és hiába is akartam őt meggyőzni az igazságról, ő már a fejébe vette a számára valósnak vélt tényt.
-Szép szavak, de mi a jó büdös francot érnek?-ordította magából kikelve.-Megbíztam benned, elhittem, hogy képesek leszünk családként viselkedni, hogy Veled majd nyugodtan élhetek, és közösen felneveljük Leenat. DE NEM!-csapott rá újra a pultra.-Neked ez nem volt elég jó, én nem kellettem Neked, pedig megmondtam, hogy én nem adhatok meg neked mindent, amit szeretnél. Mégis belementél ebbe a kapcsolatba. De mégis miért? Hogy direkt feltépd a sebeimet, hogy megalázz, kihasználj?-ordibált torka szakadtából, nekem pedig már záporként hulltak a könnyeim.
-Miért nem akarsz hinni nekem? Miért nem akarod legalább egy percig elhinni, hogy igaz amit mondok, és ez a pici itt a szívem alatt, a tiéd?!-próbálkoztam még a lehetetlennel.
-Az a gyerek nem az enyém, és ki ne ejtsd még egyszer a szádon ezeket a szavakat!-egy pillanatra ránéztem, így láthattam, hogy a szemei szinte szikrákat lövellnek, miközben a száját egy vékony kis vonallá préselte.-Fejezzük be, most és mindenkorra ezt a színészkedést, ezt az álszetkedést, amit hetek óta tanúsítasz velem szemben! –lett egy kicsit csendesebb.
-Azt akarod, hogy elmenjek?-kérdeztem tőle teljesen összetörve.
-Igen!-vágta rá könyörtelenül, mélyen a szemembe nézve, majd hátat fordított.
-Ahogy szeretnéd Kimi!-suttogtam fátyolos hangon, majd kisétáltam a konyhából, és Seb, valamint Leena fürkésző pillantását magamon érezve, az emeltre siettem, hogy minél előbb összeszedhessem a dolgaimat, és elhagyhassam ezt a házat. Lehetetlen elmondani, hogy milyen érzések játszódtak le bennem. Dühös voltam, csalódott, megbántott, elárult, szomorú? Fogalmam sincs, akkor semmi mást nem éreztem, csak azt az iszonyatos fájdalmat, ami minden sejtembe beköltözött. Nem kerítettem nagy feneket a pakolásnak, mert nem akartam az időt húzni, így bő fél óra múlva már a csomagjaimat húzkodtam lefelé a lépcsőn.
-Anyuci!-rohant oda hozzám Leena, amikor a földszintre értem.-Elmész? Hova mész? Miért mész?-sorolta a kérdéseket türelmetlenül.
-El kell most mennem Leena, és nem tudom, hogy visszajövök-e még, de ígérem, hogy látni fogjuk még egymást. Hívlak majd Kicsim!-hajoltam le hozzá, és a könnyeim között azért megpróbáltam rámosolyogni. Megsimogatta az arcom, aztán megölelt engem. Átkaroltam őt, és hosszú percekig voltunk még így ott a nappali közepén.
-Ne menj el! Maradj itt velem és Apucival!-nézett rám szinte könyörögve.
-Nem lehet Hercegnőm, sajnos nem lehet!-ráztam a fejem szomorúan, miközben letöröltem a könnyeimet, amelyek azonban továbbra is patakokban folytak le az arcomon.
-De neeeeeee, maradj itt.-toppantott a lábacskájával durcásan.
-Leena…..-simogattam meg az arcát gyengéden.
-Igaz, hogy kistesóm lesz?-kérdezte váratlanul, és felcsillantak a szemei.
-Igen, igaz!-mosolyogtam rá. Legalább a pici létezésének a gondolatára költözött némi kis boldogság a lelkembe.-De te ezt honnan tudod?-kérdeztem vissza ledöbbenve.
-Hát, hallottam, amikor mondtad Apucinak.-pironkodott.-Jujj de olyan jó!-kiáltotta lelkesen.-Kistesóm lesz!-bújt oda a hasamhoz, ezzel ismét egy nagyon apró kis mosolyt csalva a arcomra.-Akkor maradjatok itt, oké?-pislogott fel rám kérlelően.
-Nem lehet Leena, kérlek értsd meg!-ráztam a fejem.-De nekem most mennem kell…..-suttogtam sírástl fojtott hangon, és ismét megölelgettem őt.-Vigyázz magadra Hercegnőm! Ígérem, nemsokára újra látjuk egymást!-simogattam meg az arcát.
-Siess haza!-nézett rám könnyektől csillogó szemekkel.- Láttam, hog sírásra görübl a kis szája.
-Ne sírj Picikém! Itt lesz Veled Apuci és Sebi bácsi, de majd én is meglátogatlak!-bíztatgattam őt, holott még számomra is elég kilátástalannak tűnt ezekben a pillanatokban az elkövetkező időszak.-Légy ügyes Kislány Hercegnőm!-adtam egy puszit az arcára, miután felöltöztem és minden csomagomat magamhoz vettem.-Szeretlek Leena!-öleltem meg gyorsan.
-Én is Téged Anyuci!-adott egy puszit, aztán integetett még, de utamra engedett. Kilépve a házból újból előbukkantak a könnyek a szememből, de csak némán tűrtem, hogy áztassák az arcom. A bőröndjeimet magam után húzva indultam el az utcán, a városközpont irányába, cél nélkül, a szívemben égető fájdalommal…