A következő napnak újult erővel, és visszatért életkedvvel vágtam neki, azonban a lelkesedésem hamar lehervadt, amint kiderült, hogy Kimi nem hajlandó velem beszélni. Olyannyira nem, hogy inkább el is ment otthonról, csak hogy ne kelljen találkoznia velem. Dühös és csalódott voltam egyszerre, de nem érdekelt, hogy ilyen makacs és ennyire nehezen megy ez az ismerkedés. Nem akartam meghátrálni, hiszen kellett nekem ez a munka, és egyébként sem engedhettem meg magamnak, hogy egy férfi ilyen könnyen elérje, hogy meghátráljak. Ez nálam elvi kérdés volt. Nem adtam fel, és kedden is útnak indultam, hogy végre le tudjak ülni beszélni Kimivel, ám ismét csak falakba, helyesebben szólva Robertsonba ütköztem. Kimi érdekes módon megint nem tartózkodott otthon. És így ment ez a hét többi napján is. Mehettem délelőtt, délután, teljesen mindegy volt, hiszen mindig akadt valami dolga, ami elszólította otthonról. Vasárnap délelőtt ismét, a héten már hetedszerre is elmentem Baarba, de amikor Mark nyitott ajtót, már tudtam, hogy ismét feleslegesen tettem meg a Zürichből ide vezető utat, és ezt a sejtésemet megerősítette, hogy szegény személyi edzőnek már igencsak pirosodott az arca.
-Szia!-üdvözölt kedvesen és kissé zavartan mosolygott rám.
-Szia Mark!-köszöntem érzelemmentes hangon.-Megint valami halaszthatatlan dolga akadt?-kérdeztem letörten és közben egy nagyon sóhajtottam.
-Felesleges is lenne magyarázkodnom, igaz?-nézett rám szomorúan.
-Ne tedd kérlek! Steve már a héten néhányszor próbált megetetni velem elég érdekes sztorikat, nekem meg persze le kellett nyelnem, úgyhogy mostmár nem akarok úgy tenni, mintha el is hinném ezeket!-mondtam halkan, a könnyeimmel küszködve.
-Annyira sajnálom Gina!-fogta meg a kezem Mark.
-Ne kérj bocsánatot olyanért, amit nem is te tettél!-ráztam meg a fejem és lehajtottam a fejem, hogy ne láthassa a szemeimben megcsillanó könnyeket.
-Héé, ne sírj Kislány! Annyit nem ér ez az egész munka, hogy szomorú légy miatta!-ölelt magához Mark, akivel az elmúlt egy hétben igencsak jó viszont sikerült kialakítanom.
-De mondd meg, miért nem akar még találkozni se velem? Még esélyt sem ad arra, hogy megismerjük egymást!-mondtam szipogva és kicsit távolabb húzódtam a férfitól.
Mert makacs és mert nem akar magához közel engedni olyan embereket, akik szerinte fölöslegesek számára!-magyarázta türelmesen.
-De mindig nem menekülhet el! Muszáj lesz találkoznia velem, ha nem akarja, hogy a szerződése a kukában landoljon!-vontam meg a vállam szomorúan.
-Tudja ő is, csak még úgy érzi, hogy magától is meg tudja oldani a dolgait!-mosolygott Mark.
-Hát, én nem láthatok bele a fejébe, nem tudhatom, hogy mire gondol. Most csak abban vagyok biztos, hogy nem vagyok hajlandó többet várni „őkegyelmére” és most fogom magam és hazautazok Berlinbe!-jelentettem ki határozottan.
-Azt hiszem ezt helyesen teszed! Legalább lenyugszol kicsit, átgondolod a dolgokat és egy szép karácsony után újult erővel tudsz a feladathoz látni!-szorította meg bátorítóan a kezem.
-Talán igazad van! Köszönöm, hogy mellettem állsz!-mosolyogtam rá hálásan.
-Ne köszönj semmit!-rázta meg a fejét.-Hozom a kocsikulcsot és visszaviszlek a hotelbe, rendben?-ajánlotta fel.
-Rendben!-bólintottam és miközben ő visszament a házba, én elindultam a járda mellett parkoló autóhoz.
Mark visszavitt a szállodához, és miután elbúcsúztunk egymástól felmentem a szobámba, összepakoltam a cuccomat és hívtam egy taxit, amely egyenesen a reptérre vitt. A gépen kényelembe helyezkedtem, a fülembe dugtam az Ipod-om dugaszait és a szemeimet lehunyva próbáltam lazítani és nem gondolni az elmúlt hétre, csakis az előttem álló csodálatos karácsonyra. Gyorsan álomba szenderültem és amikor újra kinyitottam a szemeimet, éppen azt mondták be, hogy nemsokára landol a gép, és ezért mindenkinek be kell kötnie magát..A reptéren a szüleim vártak rám, és miután ismét megölelgettük egymást, hazaindultunk. Most nem akartam a sajtós munkával foglalkozni, és hogy ezt nyomatékosítsam is, még aznap elkezdtem a karácsonyi készülődést. Természetesen most is a szüleimmel töltöttem az ünnepeket, és az elmúlt évhez hasonlóan, idén is meghívtuk Lizt. Igaz, csupán másfél évi dolgoztunk együtt, ennek ellenére csodálatos lett a viszonyunk. Megismerhettem szinte az egész életét, a gyerekkorától kezdve, a gimnáziumi évein át. Sokszor sírva hallgattam végig a szívem legmélyéig hatoló történeteit, amik elgondolkodtattak az életről. Úgy éreztem, azzal, hogy megismertem Lizt, néhány lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy olyan emberré váljak, amilyenné mindig is szerettem volna. A barátnőm megtanított arra, hogy akkor sem szabad meghátrálni, ha az élettől csak a pofonokat kapod, mindig küzdeni kell. Liz kitartóan harcolt és meglett az eredménye, hiszen egy gyönyörű, és okos nő lett, akinek remek munkája van, és azt hiszem, a magánéletben is szépen lassan, de révbe ér. Szerettem volna legalább egy kis darabot visszaadni neki az „elveszett” gyerekkorából és éreztetni vele, hogy milyen is az, amikor szerető család körében ünnepeled a karácsonyt, ezért hívtam meg az elmúlt évben hozzánk az ünnepekre. Emlékszem, először szóhoz sem tudott jutni, amikor elmondtam neki az ötletem, majd pedig sírva ugrott a nyakamba. Boldog voltam, hogy örömet szerezhetek neki, hogy láthatom a lelkesedését, amit a családban eltöltött karácsony hangulata okoz számára. Bele sem gondoltam addig igazán, hogy milyen hatalmas kincs ez, de Liznek hála rádöbbenhettem erre is.
