12. rész

(Liz)

Ismét a galérián voltam, de most a sarokban húzódtam meg, hogy bárki jön, ne vegyen egykönnyen észre. Már rég beesteledett, és én néztem a kinti esőt. El voltam keseredve. Vissza akartam menni Berlinbe, és elfelejteni ezt az egész sajtós munkát. A régi életemet akartam visszakapni. Hallottam, ahogy valaki közeledik felém, s gyorsan letöröltem a könnyeimet. Tommi volt az. A szívem mélyén nem rá vágytam, elszomorított, hogy nem Ő az…

- Liz… hála az égnek! Már mindenhol kerestünk. – könnyebbült meg.

- Itt vagyok, nem vesztem el. – válaszoltam közönyösen.

- Hééé… ne legyél ilyen. Hidd el Seb már ezerszer megbánta, ahogy beszélt veled. Mindenhol téged keres. Felajánlottam, hogy segítek neki, és az ötletem csak egyetlen volt hol lehetsz. Ahol néhány órával előbb találkoztunk.

- Nem érdekel a megbánása…

- Liz… Seb féltékeny.

- Féltékeny???? És ugyan kire??? – kerekedtek ki a szemeim.

- Liz figyelj rám. – fordított maga felé. – Még sosem láttam ilyennek Sebet. Amióta visszajött Heppenheimből teljesen megváltozott. Mint aki nem ezen a földön jár. Mindenkivel kedves, előzékeny, segítőkész. Eddig csak azokkal volt ilyen, akik közel álltak hozzá, de most mindenkivel ilyen, és állandóan mosolyog. Nem is sejted ki miatt változott meg így? – nézett rám sejtelmesen.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz Tommi. – fordultam vissza az ablakhoz.

- Liz ne legyél ilyen csökönyös. Nézd, ahogy visszajött, másról sem tudott beszélni, mint rólad. Valahogy minden beszélgetésben előjöttél. Helmut ezért is gondolt arra, hogy te lennél Seb mellé a tökéletes.

- Persze, én ezt nem látom most annyira jó ötletnek. Kérdezek tőle valami és azonnal a plafonon van.

- Jaj Liz. Seb féltékeny volt. Azt hitte, hogy azért akarod tudni, hogy hol lakik Kimi, mert akarsz tőle valamit. – nevetett Tommi.

- Hogyisne! Már csak az hiányozna. Nem akarok erről beszélni. Különben is, én egyáltalán nem változtattam meg őt. Amúgy meg, van neki barátnője, úgyhogy kár erre még a szót is fecsérelni.

- Jó, rendben ne higgy nekem, nem kell. Majd meglátod, hogy igazam lesz… - és azzal otthagyott. Még egy jó félórát ácsorogtam ott, és emésztettem az előbb hallottakat, majd a szobám felé vettem az irányt…

A folyosó kihalt volt, nem mászkált már senki. Délután Helmut és Christian azt mondta, hogy kilenc órakor lesz a megbeszélés. Így ráérek felkelni nyolckor is. Halkan nyitottam be a szobám ajtaját. Felkapcsoltam a villanyomat, mivel az orromig sem láttam a sötétben. Ekkor vettem észre az asztalomon a kis vázában egy csokor tulipánt. Megigézve néztem, annyira szép volt. Ahogy közelebb mentem észrevettem, hogy egy kis boríték volt elrejtve benne. Remegő kezekkel nyúltam érte. Leültem a székre, és óvatosan kibontottam…

’Születésünk első pillanatától kezdve érzünk. Fájdalmat és örömöt, félelmet és dühöt. Megtanuljuk elrejteni az érzéseinket. Eleinte csak mások, később magunk elől is. Sokan úgy éljük le életünket, hogy eltakarjuk legmélyebb érzéseinket, de mindig ott a kétség, mi lenne, ha átengednénk magunkat nekik, és megosztanánk az egész világgal! Bocsáss meg! Seb’

Ahogy a végére értem már a könnyeim folytak. Újra és újra elolvastam a kis szöveget. Teljesen megbabonázott. A szívemig hatolt. Éreztem, hogy sírás átjárja a testemet, és nem akartam neki gátat szabni. Hallottam, hogy valaki kopog az ajtómon, de nem foglalkoztam vele. Lenyomja a kilincset, és belép. Az ajtó nyílódásával, a szellő felém hozta az illatát, és tudtam már ki az idegen.

- Liz… - hallottam a szívemnek oly szeretett hangot. Nem teketóriáztam sokat, felugrottam a székből, és a karjaiba vetettem magam. Szorosan öleltük egymást. - Bocsáss meg nekem… Én nem akartam… - de képtelen voltam abbahagyni a sírást. – Ne sírj… kérlek… a szívem szakad meg…

Szorosan ölelt, most erre volt szükségem. Ahogy a sírásom kezdett csillapodni, ellépett tőlem a fotelba telepedett, engem pedig az ölébe ültetett. Az arcomat a nyakhajlatába fúrtam, és mélyen szívtam be mámorító illatát. Szükségem van rá. Minden sejtemnek… de nagyon… Nyugtatóan simogatta a hátamat, és karomat.

- Köszönöm a virágokat… nagyon szépek… - mosolyogtam rá.

- Ez a legkevesebb, azok után, ahogy viselkedtem veled. – nézett a szemembe. – Meg tudsz nekem valaha bocsátani? –nézett rám kétségbeesetten.

- Már megtettem… - néztem bele a kék szemeibe.

- Nem tudom, hogy mivel érdemeltelek ki. – bújt hozzám.

- Én sem tudom. – mosolyogtam, ő meg nevetett. Újra elfoglaltam kényelmes helyemet a nyakánál.

- Helmut mondta, hogy holnap kilenckor megbeszélés lesz? – s kaptam egy puszit a homlokomra.

- Igen, még délután szólt róla. Így ráérek nyolckor felkelni.

- Na igen, milyen jó valakinek. – mosolygott. – Nekem Tommi kitalálta, hogy előtte még a kondiban kell izzadnom.

- Te szegény. – nevettem.

- Nem ér kinevetni! Sajnálni kell! Együtt érezni! –nyafogott.

- Majd együtt érzek veled a jó meleg ágyikómban. – kötözködtem vele.

- Ne is mondd! Tommi a földre parancsolt. Ma ott kell aludnom. – görbült lefelé a szája.

- Mert? –távolodtam el tőle egy kicsit.

- Hát… tudod… az úgy volt…

- Na ki vele! De semmi körítés csak a lényeget. –fenyegettem meg az ujjammal.

- Szóval az ágyamnak annyi. – nézett rám félve.

- Mit csináltál vele? – néztem rá nagy szemekkel. És akkor beugrott a délutáni akciója. - Ne is mondd, nem akarom tudni… - ő meg mosolygott.

- Sajnálom, amit délután a fejedhez vágtam…

- Én pedig a pofont. – simogattam meg az arcát, ahol megütöttem.

- Megérdemeltem. – fogta meg a kezemet, és belepuszilt, elpirultam.

- Mi lenne, ha nem kellene ma a földön aludnod? Van egy ötletem.

- Hallgatlak. Bármi csak ne a föld.

- Habár csak egy személyes az ágyam… és ha úgy gondolod… szóval… - néztem félre zavartan, pironkodva.

- Te megosztanád velem az ágyadat? – nézett rám gyengéden.

- Ha ez téged zavar, akkor…

- Hogy zavarna, amikor egy gyönyörű nő mellett tölthetem az éjszakát. Köszönöm. – puszilta meg az arcomat. Természetesen ennek megint pirulás lett a vége.

Mivel elég késő volt, így úgy döntöttünk, hogy eltesszük magunkat holnapra. Bevonultam a szobához tartozó aprócska kis fürdőbe átvenni az alvásra szánt pólót és rövidnadrágot. Ahogy visszaértem Seb már ágyban volt, és kapcsolgatta a televízió távkapcsolóját.

- Nagyon szép vagy. – mosolygott rám, eléggé zavart, ahogy nézett.

- Ne nézz így… - jöttem zavarba.

- Mert, hogy nézek? – mosolygott. Én meg legyintettem.

- Van valami a tévében? – tereltem a témát.

- Semmi különös. – kapcsolta le a készüléket. - Különben is tizenegy óra. – nézett a digitális kijelzőre a falon.

- Akkor alvás van. – állapítottam meg.

- Azt hiszem jobb lesz, ha belül alszol, mert nekem úgyis korán kell kelnem, mivel edzés van. – fintorgott. Így nem tudtam mást kitenni, mind bemászni a belső oldalra, ő pedig mindezt végigmozizta.

- Tetszik a látvány? – incselkedtem vele, mert még mindig nagyon nézett. Igazából választ nem vártam gyorsan befordultam a falhoz, és magamra húztam a takaró rám eső felét.

- Ha tudnád mennyire… - suttogta. Lekapcsolta a villanyt, és hozzám bújt. – Jó éjt Liz… - csókolt bele a nyakamba.

- Jó éjt Seb…

11. rész

(Liz)

Seb olyan szorosan tartott, hogy attól féltem még a végén összeroppant, de mindez egyáltalán nem érdekelt. A legfontosabb az, hogy most itt van… velem van…

- De hogy? Mikor érkeztél? – özönlöttek a kérdések belőle, ahogy egy kicsit elhúzódott tőlem, de el nem engedett.

- Na, most már nem akarod, hogy a pincébe vigyem? – kötözködött vele Helmut.

- Szegény lány, azt hittem akkor szalad el innen… - nevetett Christian.

- Ha-ha-ha. Nevessetek csak. Akkor sem érdekel. De különben is még mindig itt vagytok? – mosolygott. – Nincs semmi más dolgotok, mint velünk foglalkozni? – vigyorgott.

- Oh, értjük. Akkor Helmut barátunkkal, mi most elmegyünk, és ti nyugodtan beszélgessetek. – nézett ránk Christian mindent tudóan. Gyorsan kispuriztak a szobából az ajtót betéve maguk után.

- Mióta tudod? És miért nem szóltál róla? Mondjuk azt sem értettem, hogy a fiúk miért nem szóltak… - gondolkodott hangosan.

- Én akartam elmondani. – hajtottam le a fejemet. – De ha nem örülsz neki, én azt is megértem. – váltam megint bizonytalanná.

- Hogy gondolhatsz ilyet, hogy nem örülök neked? – lepődött meg, és felemelte a fejem, ezzel kényszerítve engem arra, hogy a szemébe nézzek.

- Nem tudom… gondolom…

- Te csak ne gondolj semmi olyasmit, ami nincs. – simogatta meg az arcomat, majd eltávolodott tőlem, és a szemben lévő székre ült le. – És akkor drága sajtósom, mi lesz idén még a munkám??? – érdeklődött mosolyogva.

- Ööö… nem tudom, még egyeztetnem kell Annaval.

- Értem. – nézett rám mosolyogva.

- Meg igazából azt se tudom, hogy hol laksz? Mert Helmut azt mondta, hogy a közeledbe kellene költöznöm…

- Baarban lakom…

- Baarban??? – lepődtem meg – De hisz ez fantasztikus!!!! – lelelkendeztem mosolyogva.

- Úgy látom, ennek nagyon örülsz. Talán ismersz ott valakit?

- Igen. – mosolyogtam boldogan. Annyira örültem, hogy közel leszek a barátnőmhöz. Már csak azt kéne kiderítenem, hogy ez a Raikkonen hol is lakik… - Seb, esetleg nem tudod, hogy Baaron belül hol lakik Kimi Raikkonen?

- De, éppenséggel tudom… - s gyanakvóan méregetett. – Miért akarod tudni? – mért végig mérgesen.

- Mi a baj? – lepődtem meg az ábrázatán.

- Semmi!!! – pattant fel a székből. – Ugyan, mi lenne??? Minek kéne lennie??? – kezdett fel s alá járkálni a szobában.

- Most miért vagy ilyen? Bántottalak? – kezdtem kétségbeesni.

- Nem!!! Ha most nincs semmi, akkor elmennék edzeni… ha megengeded… - s azzal kiviharzott az irodából. Értetlenül néztem magam elé, talán megbántottam valamivel?

Nem érettem őt. Egész nap került. Úgy éreztem magam, mintha egy fertőző betegségben szenvednék. Annyira bántott a dolog. Azt se tudtam, hogy kivel kellene beszélnem erről, hisz az igazat megvallva nem ismertem még itt túl sok embert. A galériában álltam és néztem a naplementét. Nagyon egyedül éreztem magam, és el voltam keseredve. Nem értettem Seb kirohanását sem. Megbántottam valamivel? Túl sokat kérdeztem? Túlságosan örültem annak, hogy azon a helyen lakik, ahol a legjobb barátnőm? Teljesen tanácstalan voltam… Azt szokták mondani, hogy a legváratlanabb helyzetekben szokott jönni a segítség… Ez most is így volt…

- Ne haragudj… - szólított meg egy szőke kék szemű srác. A könnyeimet gyorsan letöröltem. Nem akartam, hogy lássa. – Te vagy Liz? – kérdezte kedvesen.

- Igen… - suttogtam.

- Én Tommi vagyok, Seb edzője.

- Nagyon örvendek Tommi. – fogtam vele kezet, és egy apró mosolyt próbáltam az arcomra varázsolni.

- Tudom, hogy mi még nem ismerjük egymást… és különben is semmi közöm hozzá… - láttam zavarban van.

- Mondd nyugodtan.

- Nem tudod, hogy mit történt Sebbel?

- Én… fogalmam sincs róla. Én nem tudom. Beszélgettünk, majd egyszer csak felpattant, fel s alá kezdett mászkálni, majd kirohant az ajtón.

- Akkor te sem tudsz többet… - nézett rám tanácstalanul.

- Történt valami?

- Hát csak annyi, hogy teljesen leamortizálta a szobáját. Egyszerűen nem lehet vele értelmesen beszélni… Nem mondja el, hogy mi a baja… így nem tudom, hogy tudnék segíteni. Azt hittem majd te választ adsz a kérdésemre, de te sem tudod…

- Jézusom! – kezdtem kétségbe esni. – De neki nem lett baja?

- Dehogy! Habár fogalmam sincs, hogy fogom mindezt Christiannak megmagyarázni… de majdcsak megoldom… - vakargatta a fejét.

- De minek álldogálunk itt? Nézzük meg… hátha már elmondja, hogy mi a baja…

Odaértünk a szobaajtóhoz, én előreengedtem Tommit, ő pedig kopogás nélkül lépett be. A szoba nem festett éppen a legjobb állapotában. Polcok, asztalok, székek felborítva. Minden szanaszét hevert a padlón…

- Te jóságos Isten! – szörnyülködtem. Seb megfordult az ablaktól, nyugodtabbnak látszott, de a szeme még mindig izzott a dühtől.

- Miért jöttél? – vetette oda flegmán.

- Seb miért beszélsz így vele?

- Tommi neked ehhez semmi közöd…

- Most mi bajod van? – kezdett Tommiba is felmenni a pumpa.

- Tommi menj ki. – szóltam a szőkére. Rám nézett. – Menj…

- Mit akarsz? Te is menj utána… biztos vele is nagyon jól elleszel. Ha akarod neki is megadom az elérhetőségét…

- Hogy te mekkora egy bunkó vagy! – odaléptem hozzá és egy hatalmas pofont kevertem le neki. – És csakhogy tudd, Raikkonen címe azért kellett volna, mert a legjobb barátnőm lett a sajtósa. Őt akartam meglátogatni. – már a könnyeim is folytak.

- Liz… Jézusom… én ezt nem tudtam…

- Hát akkor kérdezz, azért van a szád! Ahelyett, hogy ilyen kamikaze-akciókat csinálsz… És ha most nincs más, akkor elmennék… ha megbocsájtasz…

- Liz… Liz… várj…

Nem érdekelt. Egyáltalán nem érdekelt, amit mondani akart. Futottam, ahogy a lábaim bírták. Egy dolgot akartam… minél messzebb kerülni tőle…

10. rész

(Gina)

A hó hatalmas pelyhekben hullott, amikor a gépem landolt a zürichi reptéren. Fűtve, az új munka adta lehetőségektől, tele energiával, na meg persze egy szép nagy gyomorgörccsel léptem be a reptér hatalmas várótermébe, és miután magamhoz vettem a csomagjaimat, azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon vár-e rám valaki. Ezen töprengésemből egy, a vállamat megérintő személy zökkentett ki. Rögtön megpördültem és szembe találtam magam, egy nálamnál jó fél fejjel magasabb, kopasz férfival, aki barátságosan mosolygott rám.

-Georgina Hamilton, ha nem tévedek!-ejtette ki a száján a szavakat kicsit bizonytalanul.

-Igen, én vagyok! -bólintottam.

-A nevem Mark Arnall, Kimi Räikkönen személyi edzője vagyok!-mutatkozott be és közben a kezét nyújtotta felém.-Engem küldtek kegyedért!-mosolygott rám kedvesen, és nagyon előzékenyen, máris kivette a kezemből a bőröndöt.

-Óhh, már azt hittem, hogy Mr Räikkönen úgy próbálja tesztelni a talpraesettségemet, hogy megkeresteti velem a házát ! De szerencsére most nem valósult igaznak a sejtésem!-nevettem fel megkönnyebbülten.

-Ne butáskodjon Miss Hamilton! Azért ez még tőle sem telik ki!-jegyezte Mark kissé pusmogva, aztán ő is kuncogni kezdett.

-Kérem, szólítson csak Ginának, és azt hiszem, nyugodtan tegeződhetnénk is!-vetettem fel az ötletet.

-Egyetértek, köszönöm!-bólintott a tetőtől talpig úriemberből faragott pasi.-Most pedig, azt hiszem ideje indulni!-kacsintott rám, aztán felkapta a bőröndömet és elindult a parkoló felé, én pedig csendesen követtem őt.

Mark nagyon kedves volt velem, szinte végig szóval tartott, és megkockáztatom, a fél életemről  tudomást szerzett a Zürichtől Baarba vezető úton. Jókedvűen, és azt hiszem, egy új barátot szerezve szálltam ki az autóból, a hatalmas villa előtt.

-Hűha! Ez aztán a ház!-mondtam lelkesen, hangot adva a meglepettségemnek.

-Hát igen, ez nem egy két szobás, 6. emeleti lakásocska!-jegyezte meg Mark mosolyogva, miközben előszedte a cuccaimat a csomagtartóból.-Gyere utánam, ha nem akarsz itt eltévedni!-nevetett egy aprót, és elindult a ház valamely bejárata felé.

Ahogy beléptünk a villába, azonnal hangos beszéd, sőt, talán veszekedés hangja csapta meg  a fülünket.

-Nem érdekel, hogy mit mond az a mitugrász! Nem fogok elmenni több banzájra, az olyan biztos, minthogy én most itt állok!-hallottam egy akaratos és eléggé dühös hangot.

-Azt akarod, hogy felmondja  a szerződést? Mert ha igen, akkor nagyon határozott és biztos léptekkel haladsz a célod felé!-vágott vissza egy másik férfi az előbbihez hasonló stílusban.

-Nem, nem célom!-felelte az első megszólaló kicsit nyugodtabb hangszínen.-De mégis mit akar elérni azzal, hogy a nyakamra küld valami okostojást, aki majd egész nap itt fog járkálni mellettem, és hallgathatom a süket dumáját, arról, hogy „milyen fontosak a PR-rendezvények, hiszen így növelhetjük magának a szponzoráltnak és a cégnek is az ázsióját a nemzetközi berkekben is és bla…..bla…bla!” Nincs nekem szükségem ilyen sablonszöveget nyomó fószerekre!-közölte a véleményét a pasi, mire én igencsak nagy szemekkel néztem Markra.

-Kössz Haver, ez igazán jól esett!-dünnyögtem magamban.

-Nyugi, hidd el, meg fog változni a véleménye, ha megismer!-mosolygott rám bíztatóan a finn személyi edzője.-Gyere, menjünk be a nappaliba és ismerkedjetek meg egymással!-biccentett a helyiség felé, és még mielőtt ellenkezni tudtam volna, ő már elindult, én pedig kénytelen voltam követni őt. Amikor megpillantottam a szőke férfit, a lábaim, mintha a földbe gyökereztek volna, a szám kiszáradt és a gyomrom görcsbe rándult. Férfi ilyen hatást még soha nem váltott ki belőlem…….

-Úgy ítélkezel róla, hogy nem is ismered!-reagált nyugodtan a megjegyzésre a másik férfi, aki keresztbe tett karokkal állt Kimi előtt.

-Ugyanmár! Biztos valami 60-as évei elején járó, kopaszodó…….-hirtelen elakadt a szava, de a szája nyitva maradt és feltűnően bámulni kezdett valamit. Vagyis inkább valakit, ugyanis én voltam az, aki miatt a torkán akadt a szó. Először a döbbenet volt leolvasható az arcáról, majd a csodálkozás, végül pedig valami olyan tűz csillant meg az egyébként fagyos tekintetében, ami még ilyen távolságból is perzselt.

-Sziasztok! Meghoztam a hölgyet, aki a Red Bulltól érkezett hozzánk!-vette fel Mark a közvetítő szerepét, és sikerült visszatéríteni a valóságba azzal, hogy kicsit előrébb tolt engem.

-Jó napot!-köszönte halkan és sokkal bizonytalanabbul, mint ahogy azt én előre elterveztem. Nesze neked hatásos belépő……

-Jó napot Kisasszony! A nevem Steve Robertson, Kimi menedzsere vagyok!-mutatkozott be a az férfi és barátságosan rám mosolygott.

-Georgina Hamilton vagyok, a Red Bull berlini irodájából jöttem!-adtam kezdésnek némi információt magamról, miközben kezet ráztam a menedzserrel.

-Nagyon örülök, hogy……-kezdett el ismét Steve beszélni, ám a Jégember félbeszakította őt.

-Hamilton?-kérdezte, magasba emelkedő hanglejtéssel és elég furcsán kezdett méregetni engem……..

9. rész

(Liz)

3 napja ment el Gina, és azóta, nekem nincs semmihez sem kedvem. Olyan boldogan jöttem vissza Heppenheimből. S olyan boldogan meséltem el neki mindent, Sebbel és a családjával kapcsolatban is. Még Hannáról is. Azért az furcsa, hogy nem is találkoztam vele az összejövetel óta…

A napjaim eléggé egyhangúra sikeredtek. Gina felhívott első este, és boldogan számolt be friss élményeiről. Féltettem, de nagyon. Tudtam, hogy a híres Jégember nem egyszerű dió lesz neki. Tartottam tőle, hogy nem fogja bírni a nyomást, amit az iroda elébe állított. Nem mondta ki, de tudtam, hogy izgul. Azért ez mégis másabb munka, mint az irodai. Fiatal és másra vágyik. Én is három éve dolgozom már itt, de nem tudom, hogy képes lennék-e arra, hogy váltsak. Tisztelem mindezért Ginát, és mégis, pokolian hiányzik. Merengésemben főnököm zavart meg, az ajtóban állva…

- Liz, legyen szíves, jöjjön az irodámba… - s azzal el is tűnt.

Sietve kapkodtam össze a holmijaimat, hogy ne heverjen minden szanaszét az asztalon. El se tudtam képelni, hogy mit akarhat. Gyors léptekkel indultam el az irodája felé. Halkan bekopogtam, és egy ’Szabad’ után beléptem. Egy idősebb férfival volt ott, aki meglátott azonnal felpattant ülőhelyéről.

- Liz, engedje meg, hogy bemutassam Helmut Markot. A Red Bull Racing Formula One Team technikai igazgatóját.

- Elisabeth Strassberg. – nyújtottam felé a kezem.

- Helmut Marko. – fogadta el. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem Elisabeth. Nagyon sokat hallottam már magáról. – mosolygott rám.

- Kérem, csak Liz. Sokat? És kitől? – lepődtem meg.

- Sebastian Vetteltől. Amióta találkoztatok csak rólad tud beszélni. – mosolygott rám, én meg természetesen pirultam. – És igazából nagyon sok köze van hozzá, amiért felkerestelek. Ugye nem baj, ha tegeződünk?

- Nem, nem dehogyis! Ugye Seb jól van? – kezdtem aggódni.

- Igen, a Kölyök jól van. – mosolygott. – Lenne számodra Liz egy ajánlatom…

- Miféle ajánlat? – lepődtem meg.

- Szóval arról lenne szó, nem tudom mennyire vagy értesült, de Sebastian sajtósának nemsokára megszületik a kisbabája.

- Igen, Annának, tudom.

- Pontosan! És én éppenséggel erről az állásról szeretnék veled komolyan beszélni.

- Hogy mi? – figyelmeztetnem kellett magam, hogy a számat mindenképp csukjam be.

- Igen, jól hallottad. Anna esetleges hiánya már egy ideje elég nagy problémát okoz nekünk. Az igazat megvallva már rég nem dolgozna, ha nem könyörgünk neki, de az orvos, most már eltiltotta a munkától, és mi sem akarjuk sem az övét, sem a babája életét veszélybe sodorni.

- Ezt eddig értem. De hogy jövök én a képbe? – értetlenkedtem.

- Hát úgy drága Liz, ha jól tudom kommunikáció szakon végeztél a főiskolán, és ha az informátoraim nem hazudtak, akkor elég rég óta ismeritek egymást Sebastiannal. Olyan ember kell mellé, akiben megbízik, és akiben mi is. Ismerje őt, tudjon hatni rá. Úgy vélem, hogy benned mindezek megvannak. S ha a szimatom nem csal, akkor Sebastiannak sem lesz semmi kifogása ellened.

- De miért pont én? – értetlenkedtem.

- Mert megbízik benned, és jól végzed a munkád. Nekünk ennyi bőven elég.

- Én nem is tudom, hogy mit mondjak…

- Nekem annyi elég lesz, hogy elfogadod az állást… - mosolygott rám.

- Rendben… elfogadom… - bele sem gondoltam akkor, hogy az életem ezzel a döntéssel fenekestül fel fog fordulni.

Hétfőn már a gépen ültem Anglia felé, Milton Keynes irányába. Ginának sajnos csak telefonban tudtam elmesélni, hogy mi történt, de nagyon boldog volt, hisz így talán több lehetőségünk van, hogy találkozzunk. Őszintén és szívből örült a sikeremnek, és sok sikert kívánt… de nem csak a munkához, hanem Herr Vettelhez is…

Helmutot megkértem, hogy ne mondja el Sebnek, hogy elfogadtam az ajánlatát, mire ő azonnal megnyugtatott, hogy a szőke német nem is tud róla, hogy megkeresett. Reméltem, hogy amennyire én neki, annyira ő is fog nekem örülni. A gyomrom apró pici gombostű nagyságúra zsugorodott, ahogy a gép megkezdte a leszállást.

Már a folyosón hallani lehetett, ahogy Seb kiabál… ez nem sok jóval kecsegtetett… és mi egyre közelebb értünk, ahhoz a bizonyos ajtóhoz…

- Christian nem tehettétek ezt!!! Miért nem lehetett ezt az egészet jövő évre hagyni??? És különben is, mi az, hogy nekem ebbe nem lehet beleszólásom??? Az Istenért!!! Végül is nekem kell majd vele dolgoznom!!!

- Seb, légy szíves nyugodj meg. A döntés megszületett, és nem tehetsz semmi ellene…

- Azt majd még meglátjuk Christian! – csattant vészesen Seb hangja. Már nem tartottam olyan jó ötletnek mindezt. Legszívesebben elfutottam volna, meg sem állva Berlinig.

- Sziasztok! – mosolygott mellettem Helmut, az ajtóban megállva.

- Megjött a másik áruló. – morgott Seb nekünk háttal az ablak mellett.

- Jaj, Kölyök. Ne legyél ilyen. Inkább vedd elő a cuki mosolyod és mutatkozz be szépen az új sajtósodnak. – kötözködött vele tovább Helmut.

- Remélem a pincébe vezetted le, ott biztos jó helye lesz. – morgott tovább.

- Hidd el, hogy ezért nekünk egyszer nagyon hálás leszel… - mosolygott rám mindent tudóan.

- Ja, azt el tudom képzelni…

- Na, jó, elég ebből a gyerekes hisztiből. Fordulj végre meg, és mutatkozz be, mert, ahogy elnézem szegény lányt mindjárt futásnak fog eredni.

- Christian Horner, nagyon örvendek. – lépett oda hozzám a számomra eddig ismeretlen férfi, s kezet nyújtott, amit én gondolkodás nélkül el is fogadtam.

- Elisabeth Strassberg. – Seb abban a pillanatban megpördült a tengelye körül. A szemei hatalmasra nyíltak, ahogy meglátott, azonnal odajött hozzám, szinte félrelökte a két férfit, és szorosan a karjaiba zárt.

- Hiányoztál Liz… nagyon hiányoztál…

8. rész

(Gina)

Liz se szó, se beszéd kipattant az autóból, kiráncigálta a bőröndjét a hátsó ülésről, majd a lakása felé indult, egyedül hagyva engem az autóban. A kezeimet a kormánykerékre tettem, a fejemet pedig közéjük hajtottam és kitört belőlem a péntek éjszaka óta visszatartott sírás. Iszonyatosan dühös voltam…….dühös az egész világra, dühös a főnökömre, dühös Kimire, de azt hiszem, legfőképpen magamra. Tudtam, hogy elveszítettem a legjobb barátnőmet, és emiatt szörnyen mardosta a fájdalom a lelkemet. Legszívesebben felordítottam volna elkeseredésemben, de tudtam, hogy nem tehetem.

Egyszercsak, a beáramló hideg levegőt érezve, tudtam, hogy valaki kinyitotta az ajtót, ám mielőtt még megnézhettem volna hogy ki az, az illető megfogta  akarom, és kissé akaratosan, ám mégis vigyázva arra, hogy ne okozzon fájdalmat, kicibált az autóból.

-Vedd ki azt a nyamvadt slusszkulcsot, zárd be  a kocsidat és gyere fel a lakásomba!-parancsolt rám Liz keményen és mélyen belenézett a szemeimbe Láttam rajta, hogy ő is sírt, de mire újra lejött már megpróbálta ennek eltüntetni a nyomait. Lassan és kissé bizonytalanul bólintottam, aztán tettem amit mondott és csendesen követtem őt a lakásába. Liz továbbra sem szólt semmit, csak rótta  a köröket  a nappaliban, míg én az ajtónál álltam és a slusszkulccsal szórakoztam, közben pedig próbáltam visszatartani az ismét feltörni készülő zokogásomat.

-Miért kellett szétrombolnod a  légváramat? Miért kellett belerondítanod a boldogságomba azzal, hogy elmondtad, itt hagysz? Miért?-kérdezte, hozzá szokatlan módon emelt hangon, és szinte görcsösen rázkódó testtel. Ugyanannyira fel volt zaklatva, mint én.

-Sajnálom Liz, de nem tudtam már tovább titkolni előtted! Bocsáss meg!-csuklott el a hangom és ismét könnyek szöktek a szemembe.

-De miért mész el, mikor olyan nagyon szükségem van rád? Miért?-sírta el magát ő is, és elkeseredésében megragadta a karjaimat és megrázott kicsit.

-Mert nem bírom már tovább abban az irodában Liz!-válaszoltam suttogva.

-De mégis hova mész? Hova a jó büdös francba, mi?-kiabálta.

-A főnök felajánlott egy állást. Kimi Räikkönen mellé kell egy olyan sajtós, aki a Red Bull-os ügyeit intézi.-mondtam viszonylag nyugodt, de cseppet sem rezzenéstelen hangszínen.

-Hogy ki mellett?-emelkedett Liz hangja egy oktávval magasabb hangtartományba.-Te teljesen megőrültél? Alig töltötted be a 23-at, van másfél év munkatapasztalatod és elmész a „Jégember” mellé sajtósnak? A pasi ki fog csinálni! Ezt remélem tudod!-közölte Liz roppant határozottan és ellentmondást nem tűrően.

-Meg akarom mutatni, hogy képes vagyok egyedül is helytállni, érted? Végre már ki akarok törni abból a szűk térből, amibe zártak. Nem akarom többet azt hallani, hogy apuci kicsi lánya, és hogy elkényeztetett liba, meg csak a pénze miatt van itt.

-De ez nem igaz!-vágott közben Liz.

-Persze, hogy nem! Te tudod a legjobban, hogy nem a pénz miatt kerültem ide, és hogy saját magamnak törtem az utat eddig is. De ezt nem akarja senki elhinni! És ha most bebizonyítom, hogy mire vagyok képes, akkor többet már senki nem kételkedhet bennem és a tudásomban!-magyaráztam türelmesen.

-Már nem beszélhetlek le, igaz?-pillantott rám Liz könnyes szemekkel.

-A nevem már a szerződésen van!-hajtottam le a fejem és megrázkódtam kicsit, ahogy arra a lap alján lévő záradékra gondoltam.

-Annyira hiányozni fogsz drága kicsi Ginus! Te voltál az én pártfogoltam, mindig annyira próbáltam vigyázni rád, segíteni neked, és éreztetni veled, hogy mennyire szeretlek téged!-súgta a fülembe Liz, miközben szorosan magához ölelt.

-Nem lehetek elég hálás neked azért a rengeteg mindenért amit kaptam tőled! A rengeteg segítség, az esti, sőt éjszakai túlórák, aztán később a mozik, a pizsipartik, közös főzöcskézések, bevásárlások, a szülinapi buli! Mindent köszönök neked!-pillantottam rá hálásan és megpusziltam az arcát.

-Én is köszönöm, hogy beléptél az életembe Kicsilány! Lett végre valaki, akivel megoszthattam minden gondom-bajom, aki figyelt rám, mellettem volt, ha szükségem volt rá, és megtanított arra, hogy ne meneküljek a múltam elől, inkább nézzek szembe vele. Annyi szent, hogy jól jár veled ez a pasi!-nevetett egy aprót és a homlokomat az enyémnek támasztotta.-Sikerülni fog amit elterveztél! Biztos vagyok benne, hogy képes leszel bebizonyítani, hogy mit is tudsz te valójában!-bíztatott a legjobb barátnőm rendületlenül.

-Köszönöm, hogy mindig is hittél és továbbra is hiszel bennem! Ez az egyik legnagyobb ajándék amit adhatsz nekem!-öleltem meg őt ismét.

-Mikor indulsz?-kérdezte hirtelen, eltolva magától.

-Holnap délelőtt!-válaszoltam szűkszavúan.

-Ilyen hamar?-szomorodott el ismét Liz.

-Igen, sajnos!-bólintottam.-Annyira fogsz hiányozni!-sírtam el magam már sokadszorra.-Bár azt hiszem, hogy Her Vettellel-bocsánat Sebivel-nem versenyezhetek……-tettem hozzá egy színpadias sóhaj kíséretében.

-Olyan lökött tudsz lenni néha Ginus!-nevetett Liz.-De éppen ez az egyik oka, hogy ennyire hiányozni fogsz!-ölelt magához ismét, hogy kisírhassuk magunkat egymás vállán.

Boldog voltam, hiszen tudtam Liz mellettem áll, történjék bármi is. Ezzel a tudattal már sokkal könnyebb volt hátat fordítani Berlinnek és belevágni valami egészen újba, valami eddig még ismeretlenbe……..

7. rész

(Liz)

Ahogy kiléptünk a váróterem ajtaján, meglepődve tapasztaltam, hogy mekkora mennyiségű hó esett, s ahogy elnéztem a felhőket az égen, láttam, hogy ennek még nincs is igazából vége…

- Azta, milyen szép… - áradoztam az elém táruló látványról.

- Igen, nagyon szép. – válaszolt szűkszavúan a barátnőm. – Viszont mesélhetnél, milyen volt otthon? Vagy mondjuk, inkább úgy kérdezzem, hogy milyen volt Herr Vettellel?? – kacsintott rám.

 - Ne hívd így. – kérleltem. –Van neki rendes neve is…

- Oh, szóval rendes neve. – kötözködött tovább mosolyogva. - Úgy látom nagyon jól érezted magad Sebastiannal… - kuncogott rajtam, én meg természetesen pirultam.

- Maradjuk inkább a Sebnél… - válaszoltam pironkodva lehajtott fejjel.

- Akkor mesélsz? – szálltunk be a kocsiba.

- Jaj, képzeld… olyan nehéz elmondani. Szóval az egész úgy kezdődött, hogy… szóval, elmentem az iskolához péntek. De előtte elfoglaltam a szállodai szobámat, amit foglaltam tudod vészhelyzet esetére. Igazából úgy gondoltam, hogy vége lesz a találkozónak és szépen az esti vonattal hazajövök…

- Ühm…

- Aztán, szóval elmentem az iskolához, ahol még a bejáratánál azon gondolkodtam, hogy inkább visszafordulok be sem akartam menni…

- Igen?

- Hát, szóval be voltam rezelve, na. De mintha a sors akarta volna így összefutottam a régi történelem tanárnőmmel, aki aztán kifaggatott, hogy találkoztam –e már Sebbel, meg ilyenek. Majd miután közöltem vele, hogy nem akarom zavarni, elcipelt hozzá a régi igazgatói irodába, vagyis inkább húzott, na jó, vonszolt maga után.

- Ühm…

- Aztán szinte Seb elé lökött, ő meg csak pillázott, először képzeld meg sem ismert…

- Igen?

- Képzeld. Aztán amikor láttam, a szemében, hogy rájön, hogy ki vagyok, és akkor képzeld… Megölelt… - a mellkasomat újra melegség töltötte el.

- Tényleg?

- Igen… megölelt… Istenem, képzeld azaz illat, és olyan szó nincs is, amivel le tudnám írni, hogy mit éreztem akkor. És utána megígértette velem, hogy megvárom a találkozó után. És kénytelen voltam. Tudod, milyen szépen tud nézni? Egyszerűen nem tudtam nemet mondani neki…

- Ühm…

- Aztán utána találkoztunk. És megfogta a kezemet. Majd odajött Hanna is… - kirázott a  hideg az emlékre. – Jelenetet rendezett, és szegénynek szinte úgy kellett elvonszolnia onnan. Úgy sajnáltam őt… Annyira megalázó lehetett neki, szerintem az a csaj tuti nem teljesen százas…

- Igen?

- De képzeld… mielőtt elment, a fülembe súgta, hogy menjek el holnap hozzájuk ebédre… és én elmentem. Még most is alig hiszem el, hogy volt annyi bátorságom. Heikke, Seb anyukája még mindig istenien főz… - közben megérkeztünk a lakásomhoz.

- És utána?

- Szóval ebéd után kitalálták, hogy activityzzünk. Természetesen a vége az lett, hogy Sebbel kerültem egy csapatba… Jaj te annyit nevettünk… De figyelsz te rám egyáltalán???

- Persze, hogy figyelek. Hogy gondolhatsz ilyet? – nézett rám nagy szemekkel.

- Látom, hogy nem itt jársz…

- Ezt hogy érted?

- Van valami… na, ki vele. Látom rajtad, hogy nyomja valami a lelked. Történt valami? – ijedtem meg. – Beteg vagy?

- Dehogy.

- Akkor mi történt? Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni… - kezdett felmenni bennem a pumpa.

- Elmegyek…

- Hogy mit beszélsz??? – kérdeztem meg kétségbeesetten.

- Elmegyek… sajnálom Liz… - az első könnycseppem utat tört magának, és ez csak egy csepp volt a tengerben…

6. rész

(Gina)

„Hogy fogom én ezt elmondani Liznek? Mégis hogy?”-kérdeztem magamtól már sokadszorra  a nap folyamán, és nem bírván tovább az egy helyben való üldögélést, ismét róni kezdtem a köröket  a lakásban. Az énem egyik fele kegyetlenül átkozta, hogy aláírtam azt a szerződést, a másik fele azonban továbbra is azt sugallta, hogy meg kellett ezt tennem. Nem számítottam ilyen lehetőségre, így természetesen váratlanul is ért, és azt hiszem az, hogy még nincsen sok éves munkatapasztalatom, merőben befolyásolt abban, hogy ilyen könnyen rábólintsak a dologra. Féltem a rám váró eseményektől, ugyanakkor izgatott is voltam. Nem tudtam túl sokat Räikkönenről, ezért miután aláírtam a szerződést, az egész éjszakámat az foglalta le, hogy a neten böngészgettem és próbáltam valami értelmes információt összekeresgélni óla. A leírtak alapján biztos voltam abban, hogy nem lesz könnyű dolgom, és a finn kemény diónak fog bizonyulni, de nem rettentem meg. Szerettem a kihívásokat és be akartam végre bizonyítani a sok hitetlenkedőnek, akik csak apuci kicsi lányának gondoltak, hogy képes vagyok megállni a helyemet bárhol és bárki mellett, és ha éppen arról van szó, akkor „betörni” a finnek Forma-1-es Világbajnokát.

Hihetetlenül elszánt voltam és már alig vártam a napot, amikor végre találkozhatom a Jégember becenévvel elhíresült férfival. A „kalandványamat” csak az törte meg, hogy még mindig nem tudtam hogyan fogom ezt beadagolni Liznek. Valahol, a szívem legmélyén éreztem azt, hogy nem fogja helyeselni a dolgot és talán meg is próbál lebeszélni erről a számára valószínűleg őrültségnek tűnő tervről. Abban biztos voltam, hogy arról az apróbetűs bekezdésről nem szólok neki, mert akkor biztosan kiverné a balhét a főnöknél és nem engedne elmenni. Pedig nekem ez kellet végre, hogy kiszabaduljak abból az irodából, hogy végre a saját utamat járjam, és megmutathassam, hogy igazából mire is vagyok képes, ha adnak nekem némi szabad utat.

Olyannyira elkalandoztak a gondolataim, hogy észre sem vettem mennyire elszaladt az idő, és már bő negyed órája el kellett volna indulnom Lizért a vasútra. Gyorsan felkaptam a kabátom és a csizmám, a vállamra vettem a táskámat, aztán a sluccskulcsomat leakasztottam még  tartóról és az ajtót bezárva magam után elindultam a parkolóba az autómhoz. Vasárnap délután lévén óriási volt a dugó a fővárosban, és a közlekedést még inkább nehezítette az éjszaka folyamán lehullott hatalmas mennyiségű hó, amihez az utánpótlás is érkezőben volt. Csak lassan, araszolgatva haladtam a célom felé, de legalább ki tudtam használni ezt az időt arra, hogy ismét-immáron sokadszorra-végiggondoljam, hogyan fogom elmondani Liznek azt, hogy nemsokára már csak futólag fogjuk látni egymást. Nagyon nehéz lesz nélküle, ebben teljesen biztos voltam.

Szerencsére, a vasút főbejáratához viszonylag közeli parkolóba sikerült leparkolnom, így miután bezártam az autómat, futólépésben indultam el a váróterem felé. A szemeimmel vadul pásztáztam a hatalmasa tömeget, de a barátnőmet sehol nem láttam. A tekintetem a hatalmas kivetítőre terelődött, amelyen a következő felirat állt: „Szíves elnézésüket kérjük, de a hóesés miatt a Heppenheimből Berlinbe tartó vonat előreláthatólag fél órát késni fog! Megértésüket köszönjük!”

-Hát ez remek!-motyogtam magamban és egy nagyot sóhajtva leültem egy –az imént-felszabadult-székre, és a fejemet a tenyerembe hajtva, türelmesen vártam, hogy megérkezzen a járat. Csak néztem az embereket, ahogy jobbra-balra futkosva keresik a tömegben a szeretteiket, vagy a recepciónál igyekeznek megtudni, hogy mikor indul a járatuk, esetleg jegyet vesznek, vagy hozzám hasonlóan csak várnak valakire. A levegőben, és az emberek hangulatán is érezhető volt már, hogy közeleg a karácsony. Azt még messziről sem lehet mondani, hogy nyugodtabb lett volna mindenki, de a hatalmas hó, vagy éppen a kapkodás ellenére is lehetett érezni, hogy az emberek megpróbálnak türelmesebbek lenni a családjukkal, embertársaikkal, és igyekeznek kicsit átadni magukat a karácsony szellemének. Már a vasút óriási várótermébe is fel voltak szerelve a karácsonyi díszkivilágítás kellékei, itt-ott műfenyők álltak, hungarocellből faragott csillagok, angyalkák, vagy Mikulások lógtak a plafonról, na és persze az áruházak karácsonyi akcióit hirdető reklámtáblák sem maradhattak el. Összességében véve, láttam ebben az egész nyüzsgésben valami idillit, valami egészen megfoghatatlan, ám szerethető és kedves hangulatot.

Ilyen gondolatokkal a fejemben ücsörögtem ott a  széken, mígnem egyszercsak megláttam Lizt, a váróterem másik végében, a hatalmas bőröndjét húzva maga után. Boldog mosoly ült ki az arcomra, hogy láthatom őt megint, aztán gyorsan előhalásztam a táskám mélyéről a papírt, amire az „Isten hozott itthon, Liz!” feliratot írtam, gondosan kidíszített, csillogó betűkkel. Felmutattam, hogy ő is láthassa, miközben felé indultam. Láttam, hogy elnevette magát a köszöntőfelirat láttán és megszaporázta a lépteit.

-Szia drága Barátnőm!-ugrott a nyakamba vidáman kacarászva, és jó szorosan megölelt engem.

-Óhh szia Liz! Annyira hiányoztál!-mosolyogtam rá szeretetteljesen, amikor ismét egymással szemben álltunk. Elég volt csak az arcára néznem, és láttam, hogy mennyire boldog, milyen felszabadult, és majd kicsattan az életkedvtől. Boldog voltam, hogy így láthatom őt.

-Kérem csak azt a táblát!-vette ki a kezemből, a hátam mögé „rejtett” papírocskát.-Ez az enyém!  Köszönöm szépen!-vigyorgott rám, majd nagy meglepetésemre egy puszit nyomott az arcomra.

-Hűűha Drágám, te aztán pörögsz!-nevettem fel meglepetten.

-Hihetetlenül boldog vagyok!-repesett ismét, és azt hittem, hogy lassan elrepül már azon a boldogságfelhőn, amin  üldögélt.

-Ezt örömmel hallom! És mostmár elmesélheted, hogy mit csinált veled Herr Vettel, amitől ennyire vidám vagy!-kacsintottam rá, majd hagytam, hogy megfogja a bőröndje fülét, aztán belekaroltam és elkezdtem húzni az autóm felé…..