9. rész

(Liz)

3 napja ment el Gina, és azóta, nekem nincs semmihez sem kedvem. Olyan boldogan jöttem vissza Heppenheimből. S olyan boldogan meséltem el neki mindent, Sebbel és a családjával kapcsolatban is. Még Hannáról is. Azért az furcsa, hogy nem is találkoztam vele az összejövetel óta…

A napjaim eléggé egyhangúra sikeredtek. Gina felhívott első este, és boldogan számolt be friss élményeiről. Féltettem, de nagyon. Tudtam, hogy a híres Jégember nem egyszerű dió lesz neki. Tartottam tőle, hogy nem fogja bírni a nyomást, amit az iroda elébe állított. Nem mondta ki, de tudtam, hogy izgul. Azért ez mégis másabb munka, mint az irodai. Fiatal és másra vágyik. Én is három éve dolgozom már itt, de nem tudom, hogy képes lennék-e arra, hogy váltsak. Tisztelem mindezért Ginát, és mégis, pokolian hiányzik. Merengésemben főnököm zavart meg, az ajtóban állva…

- Liz, legyen szíves, jöjjön az irodámba… - s azzal el is tűnt.

Sietve kapkodtam össze a holmijaimat, hogy ne heverjen minden szanaszét az asztalon. El se tudtam képelni, hogy mit akarhat. Gyors léptekkel indultam el az irodája felé. Halkan bekopogtam, és egy ’Szabad’ után beléptem. Egy idősebb férfival volt ott, aki meglátott azonnal felpattant ülőhelyéről.

- Liz, engedje meg, hogy bemutassam Helmut Markot. A Red Bull Racing Formula One Team technikai igazgatóját.

- Elisabeth Strassberg. – nyújtottam felé a kezem.

- Helmut Marko. – fogadta el. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem Elisabeth. Nagyon sokat hallottam már magáról. – mosolygott rám.

- Kérem, csak Liz. Sokat? És kitől? – lepődtem meg.

- Sebastian Vetteltől. Amióta találkoztatok csak rólad tud beszélni. – mosolygott rám, én meg természetesen pirultam. – És igazából nagyon sok köze van hozzá, amiért felkerestelek. Ugye nem baj, ha tegeződünk?

- Nem, nem dehogyis! Ugye Seb jól van? – kezdtem aggódni.

- Igen, a Kölyök jól van. – mosolygott. – Lenne számodra Liz egy ajánlatom…

- Miféle ajánlat? – lepődtem meg.

- Szóval arról lenne szó, nem tudom mennyire vagy értesült, de Sebastian sajtósának nemsokára megszületik a kisbabája.

- Igen, Annának, tudom.

- Pontosan! És én éppenséggel erről az állásról szeretnék veled komolyan beszélni.

- Hogy mi? – figyelmeztetnem kellett magam, hogy a számat mindenképp csukjam be.

- Igen, jól hallottad. Anna esetleges hiánya már egy ideje elég nagy problémát okoz nekünk. Az igazat megvallva már rég nem dolgozna, ha nem könyörgünk neki, de az orvos, most már eltiltotta a munkától, és mi sem akarjuk sem az övét, sem a babája életét veszélybe sodorni.

- Ezt eddig értem. De hogy jövök én a képbe? – értetlenkedtem.

- Hát úgy drága Liz, ha jól tudom kommunikáció szakon végeztél a főiskolán, és ha az informátoraim nem hazudtak, akkor elég rég óta ismeritek egymást Sebastiannal. Olyan ember kell mellé, akiben megbízik, és akiben mi is. Ismerje őt, tudjon hatni rá. Úgy vélem, hogy benned mindezek megvannak. S ha a szimatom nem csal, akkor Sebastiannak sem lesz semmi kifogása ellened.

- De miért pont én? – értetlenkedtem.

- Mert megbízik benned, és jól végzed a munkád. Nekünk ennyi bőven elég.

- Én nem is tudom, hogy mit mondjak…

- Nekem annyi elég lesz, hogy elfogadod az állást… - mosolygott rám.

- Rendben… elfogadom… - bele sem gondoltam akkor, hogy az életem ezzel a döntéssel fenekestül fel fog fordulni.

Hétfőn már a gépen ültem Anglia felé, Milton Keynes irányába. Ginának sajnos csak telefonban tudtam elmesélni, hogy mi történt, de nagyon boldog volt, hisz így talán több lehetőségünk van, hogy találkozzunk. Őszintén és szívből örült a sikeremnek, és sok sikert kívánt… de nem csak a munkához, hanem Herr Vettelhez is…

Helmutot megkértem, hogy ne mondja el Sebnek, hogy elfogadtam az ajánlatát, mire ő azonnal megnyugtatott, hogy a szőke német nem is tud róla, hogy megkeresett. Reméltem, hogy amennyire én neki, annyira ő is fog nekem örülni. A gyomrom apró pici gombostű nagyságúra zsugorodott, ahogy a gép megkezdte a leszállást.

Már a folyosón hallani lehetett, ahogy Seb kiabál… ez nem sok jóval kecsegtetett… és mi egyre közelebb értünk, ahhoz a bizonyos ajtóhoz…

- Christian nem tehettétek ezt!!! Miért nem lehetett ezt az egészet jövő évre hagyni??? És különben is, mi az, hogy nekem ebbe nem lehet beleszólásom??? Az Istenért!!! Végül is nekem kell majd vele dolgoznom!!!

- Seb, légy szíves nyugodj meg. A döntés megszületett, és nem tehetsz semmi ellene…

- Azt majd még meglátjuk Christian! – csattant vészesen Seb hangja. Már nem tartottam olyan jó ötletnek mindezt. Legszívesebben elfutottam volna, meg sem állva Berlinig.

- Sziasztok! – mosolygott mellettem Helmut, az ajtóban megállva.

- Megjött a másik áruló. – morgott Seb nekünk háttal az ablak mellett.

- Jaj, Kölyök. Ne legyél ilyen. Inkább vedd elő a cuki mosolyod és mutatkozz be szépen az új sajtósodnak. – kötözködött vele tovább Helmut.

- Remélem a pincébe vezetted le, ott biztos jó helye lesz. – morgott tovább.

- Hidd el, hogy ezért nekünk egyszer nagyon hálás leszel… - mosolygott rám mindent tudóan.

- Ja, azt el tudom képzelni…

- Na, jó, elég ebből a gyerekes hisztiből. Fordulj végre meg, és mutatkozz be, mert, ahogy elnézem szegény lányt mindjárt futásnak fog eredni.

- Christian Horner, nagyon örvendek. – lépett oda hozzám a számomra eddig ismeretlen férfi, s kezet nyújtott, amit én gondolkodás nélkül el is fogadtam.

- Elisabeth Strassberg. – Seb abban a pillanatban megpördült a tengelye körül. A szemei hatalmasra nyíltak, ahogy meglátott, azonnal odajött hozzám, szinte félrelökte a két férfit, és szorosan a karjaiba zárt.

- Hiányoztál Liz… nagyon hiányoztál…