20. rész

(Liz)

Döbbentem meredtem rá, Ő azonban kipattant az autóból, mert anyukája már várt ránk a teraszon. Heikke, az arcán nagy mosollyal nyugtázta, hogy rendben hazaértünk. Összeszedtük a csomagjaimat, s elindultunk befelé. Seb olyan könnyedén cipelte őket, hogy az ember azt hinné üresek, pedig nagyon nehéz mind a kettő, tapasztalatból tudom. Bementünk a házba, ahol már mindenki itt volt, és boldogan köszöntöttek maguk között. Annyira örültem, hogy nem éreztetik velem, hogy nem tartozom közéjük.

- Felviszem a csomagjaidat a szobámba. – nézett rám Seb. – Én meg átcuccolok Fabihoz. – fordult anyukája felé.

- Azt már nem!- szólt közbe Heikke. – Figyelj Sebastian. Fabian most abban a korban van, amikor fontos neki, hogy egyedül lehessen, hogy ki tudjon teljesedni. – gesztikulált Heikke nagyokat.

- Mi van? – nézett rá értetlenül Seb, s én is csak nagyokat pislogni tudtam mellette.

- Hát az van drága Fiacskám, hogy ti ketten – mutatott ránk – kénytelenek lesztek megosztani egymással a szobádat. Elég nagy mindkettőtök számára, a szoba is, meg az ágy is úgy gondolom. – nézett ránk sejtelmesen.

Seb felvette a pipacs színét mellettem, és azt hiszem az én arcom is ebben a színben pompázhatott. Felkapta a bőröndjeimet, s felvágtatott a lépcsőn. Értetlenül néztem körbe a többieken, ők azonban csak mosolyogtak rám. Felsétáltam a lépcsőn, végig a folyosón. A folyosón lévő utolsó szoba az övé. Az ajtó nyitva volt, így beléptem. Fel, s alá mászkált a szobában…

- Valami baj van? – kérdeztem félve.

- Dehogy… - állt meg és vett egy mély levegőt – Csak anyámat sem értem… mi ez a kiteljesedési dolog? – nézett rám értetlenül.

- Fogalmam sincs róla. Azt hittem te tudod. – néztem rá nagy szemekkel.

- Áh… mindegy nem is érdekel. – legyintett – Van itt, egy üres szekrény be tudsz pakolni. Ne haragudj, nem így képzeltem el a dolgokat. Megértem, ha nem vagy túl boldog. – nézett rám szomorúan.

- Hékás, én érzem magam kellemetlenül, hogy kitúrlak innen. A szerepemet ne vedd el, légy szíves… - mosolyogtam rá, ő pedig magához húzott.

- Tudod, talán mégis jó ötlet volt mindez anyámtól. Így többet lehetek veled. – ölelt meg szorosan, s belecsókolt a nyakamba. Én is szorosan öleltem magamhoz, el sem akartam engedni. Nagyon hiányzott, de csak akkor jöttem rá mennyire, amikor megláttam a reptér pakolójában. Arra lettünk figyelmesek, hogy valaki az ajtóban nagyon köhög…

- A világért sem akarom a turbékolást megzavarni… - mosolygott az ajtóban Melanie.

- Akkor ne tedd… - szólt neki Seb még mindig a nyakhajlatomhoz bújva.

- Csak azt akarom mondani, hogy kész az ebéd, és csak rátok várunk.

- Mindjárt megyünk. – szóltam neki.

- Azért igyekezzetek még idén és rendesen felöltözve megjelenni, tartózkodik lenn egy kiskorú is… - nézett ránk mindentudóan.

 

Ebéd jó hangulatban telt el, sokat nevettünk. Sebet a nővérei folyamatosan ugratták, szegényt már komolyan sajnáltam. Párszor meg is védtem, erre a célpont már nemcsak Ő, hanem én is lettem. Irultunk - pirultunk, ők meg jókat nevettek rajtunk.

Ebéd után nekiálltunk a karácsonyi vacsorának. Heikke a pulykát nem engedte át senkinek, azaz Ő feladata. Melanieval úgy döntöttünk, hogy sütünk mézeskalácsokat, végülis hozzátartozik a karácsonyhoz. Heikke, mint rutinos háziasszony segített nekünk a tészta elkészítésében, ránk már a különböző formák kiszaggatása jutott. Seb, természetesen nem bírta ki, hogy ne jöjjön oda megnézni, hogy mit is csinálunk mi. Elszomorodott, hogy a formák közt nem talált versenyautósat. Heikke azonnal hozzátette, hogy a versenyautó nem tartozik a karácsonyhoz. S ahelyett, hogy feltartja a munkát, inkább segíthetne apukájának felállítani a fát. Bánatos képpel indult megkeresni az apukáját. Természetesen Melanieval készítettünk neki egyet… a díszítéskor még rá is írtam, hogy Red Bull és az egyes számú feliratot is. Reméltem, hogy elnyeri a tetszését.

A süti készítés után, úgy döntöttünk, hogy feldíszítjük a fát. Elmondhatom, hogy ez is egy élmény volt velük. A gömböket magasabbra csak Seb tudta felrakni, én inkább azokkal nem is próbálkoztam. Adogattam neki a díszeket, ő meg szorgalmasan rakosgatta őket. Este elfogyasztottuk a karácsonyi vacsorát, ajándékosztás, és különböző történetek után, későn mindenki visszavonult a saját szobájába. Vagyis majdnem… épp indultunk volna felfelé, amikor Melanie felhívta valamire a figyelmünket.

- Hm… fiatalok… nézzetek egy kicsit a fejetek fölé. – nézett felfelé Melanie. Mindnyájan arra néztünk, s azt hittem, hogy rosszul látok. A fejünk felett egy szépen feldíszített fagyöngy volt. – Ugye ismeritek a hagyományokat? – nézett ránk mindentudóan.

Zavartan néztünk egymásra. Úgy éreztem, hogy az arcom lángba borul. Rám nézett… a pillantása a lelkemig hatolt. Felém fordult, s két keze közé vette az arcomat. Meg szólalni sem mertem, de még lélegzetet venni sem. Az arca, ahogy közeledett az enyém felé, én lehunytam a szemeimet. Az ajka először az arcom egyik oldalára, majd a másik oldalára adott egy óvatos puszit. Csalódott voltam, hogy Ő így értelmezte a „fagyöngyös akciót”, míg meg nem éreztem az ajkait az enyémen. Mindössze egy röpke ideig tartott, de lábaim így is majdnem felmondták a szolgálatot. Kinyitottam a szemeim, s rá mosolyogtam. A kezei az arcomról a derekamra kúsztak, s szorosan magához ölelt…

Lefekvéskor nagyon szótlan volt. Míg Ő zuhanyozott, addig Melanie átjött, hogy mi lenne, ha holnap kimennénk a karácsonyi vásárba. Jó lenne egy kicsit „együtt lenni”. Neki is itt lesz már a barátja, Brandon, és négyesben elmehetnénk, ha nekünk is jó. Abban maradtunk, hogy megbeszélem Sebbel…

Frissen és illatosan kilépett a fürdőből, majd én mentem elvégezni a szükséges teendőimet. Láttam rajta, hogy valami nyomasztja, de nem mertem rákérdezni. Miután rendeztem soraimat, csatlakoztam hozzá az ágyba. Nagyon hallgatag volt, és távolságtartó. Rettegtem attól, hogy azaz aprócska csók tönkretett mindent kettőnk között…

- Történt valami? Látom, hogy bánt valami… - néztem rá. Nagy soká rám emelte tekintetét, s a szemeiben csak fájdalmat és szomorúságot láttam. Megijedtem…

- Csak Kimire gondoltam… elképzelni sem tudom, hogy min megy keresztül. Tudod, ha ez az én Apummal történik… - de nem tudta befejezni. Az arcát a kezeibe temette.

- Seb… - bújtam hozzá, s átöleltem. Szorosan bújt hozzám, és éreztem, hogy mélyeket lélegzik. – Ilyesmire ne is gondolj. Nem szabad… Kiminek most nagy szüksége van rád.

- Tudom… - suttogta a nyakamba. – El kellene mennem a temetésre… - távolodott el tőlem. – Elkísérsz? – nézett rám fájdalmas szemekkel.

- Én nem is ismerem Kimit…

- Én szeretném, hogy el gyere… velem… hogy mellettem legyél… szükségem van rád.

- Ha szeretnéd, elmegyek… elkísérlek.

- Köszönöm. – puszilt meg. A mellkasára fektettem a fejem, s hallgattam a szívverését. Így, ezen melódiát hallgatva ért utol az álom…