6. rész

(Gina)

„Hogy fogom én ezt elmondani Liznek? Mégis hogy?”-kérdeztem magamtól már sokadszorra  a nap folyamán, és nem bírván tovább az egy helyben való üldögélést, ismét róni kezdtem a köröket  a lakásban. Az énem egyik fele kegyetlenül átkozta, hogy aláírtam azt a szerződést, a másik fele azonban továbbra is azt sugallta, hogy meg kellett ezt tennem. Nem számítottam ilyen lehetőségre, így természetesen váratlanul is ért, és azt hiszem az, hogy még nincsen sok éves munkatapasztalatom, merőben befolyásolt abban, hogy ilyen könnyen rábólintsak a dologra. Féltem a rám váró eseményektől, ugyanakkor izgatott is voltam. Nem tudtam túl sokat Räikkönenről, ezért miután aláírtam a szerződést, az egész éjszakámat az foglalta le, hogy a neten böngészgettem és próbáltam valami értelmes információt összekeresgélni óla. A leírtak alapján biztos voltam abban, hogy nem lesz könnyű dolgom, és a finn kemény diónak fog bizonyulni, de nem rettentem meg. Szerettem a kihívásokat és be akartam végre bizonyítani a sok hitetlenkedőnek, akik csak apuci kicsi lányának gondoltak, hogy képes vagyok megállni a helyemet bárhol és bárki mellett, és ha éppen arról van szó, akkor „betörni” a finnek Forma-1-es Világbajnokát.

Hihetetlenül elszánt voltam és már alig vártam a napot, amikor végre találkozhatom a Jégember becenévvel elhíresült férfival. A „kalandványamat” csak az törte meg, hogy még mindig nem tudtam hogyan fogom ezt beadagolni Liznek. Valahol, a szívem legmélyén éreztem azt, hogy nem fogja helyeselni a dolgot és talán meg is próbál lebeszélni erről a számára valószínűleg őrültségnek tűnő tervről. Abban biztos voltam, hogy arról az apróbetűs bekezdésről nem szólok neki, mert akkor biztosan kiverné a balhét a főnöknél és nem engedne elmenni. Pedig nekem ez kellet végre, hogy kiszabaduljak abból az irodából, hogy végre a saját utamat járjam, és megmutathassam, hogy igazából mire is vagyok képes, ha adnak nekem némi szabad utat.

Olyannyira elkalandoztak a gondolataim, hogy észre sem vettem mennyire elszaladt az idő, és már bő negyed órája el kellett volna indulnom Lizért a vasútra. Gyorsan felkaptam a kabátom és a csizmám, a vállamra vettem a táskámat, aztán a sluccskulcsomat leakasztottam még  tartóról és az ajtót bezárva magam után elindultam a parkolóba az autómhoz. Vasárnap délután lévén óriási volt a dugó a fővárosban, és a közlekedést még inkább nehezítette az éjszaka folyamán lehullott hatalmas mennyiségű hó, amihez az utánpótlás is érkezőben volt. Csak lassan, araszolgatva haladtam a célom felé, de legalább ki tudtam használni ezt az időt arra, hogy ismét-immáron sokadszorra-végiggondoljam, hogyan fogom elmondani Liznek azt, hogy nemsokára már csak futólag fogjuk látni egymást. Nagyon nehéz lesz nélküle, ebben teljesen biztos voltam.

Szerencsére, a vasút főbejáratához viszonylag közeli parkolóba sikerült leparkolnom, így miután bezártam az autómat, futólépésben indultam el a váróterem felé. A szemeimmel vadul pásztáztam a hatalmasa tömeget, de a barátnőmet sehol nem láttam. A tekintetem a hatalmas kivetítőre terelődött, amelyen a következő felirat állt: „Szíves elnézésüket kérjük, de a hóesés miatt a Heppenheimből Berlinbe tartó vonat előreláthatólag fél órát késni fog! Megértésüket köszönjük!”

-Hát ez remek!-motyogtam magamban és egy nagyot sóhajtva leültem egy –az imént-felszabadult-székre, és a fejemet a tenyerembe hajtva, türelmesen vártam, hogy megérkezzen a járat. Csak néztem az embereket, ahogy jobbra-balra futkosva keresik a tömegben a szeretteiket, vagy a recepciónál igyekeznek megtudni, hogy mikor indul a járatuk, esetleg jegyet vesznek, vagy hozzám hasonlóan csak várnak valakire. A levegőben, és az emberek hangulatán is érezhető volt már, hogy közeleg a karácsony. Azt még messziről sem lehet mondani, hogy nyugodtabb lett volna mindenki, de a hatalmas hó, vagy éppen a kapkodás ellenére is lehetett érezni, hogy az emberek megpróbálnak türelmesebbek lenni a családjukkal, embertársaikkal, és igyekeznek kicsit átadni magukat a karácsony szellemének. Már a vasút óriási várótermébe is fel voltak szerelve a karácsonyi díszkivilágítás kellékei, itt-ott műfenyők álltak, hungarocellből faragott csillagok, angyalkák, vagy Mikulások lógtak a plafonról, na és persze az áruházak karácsonyi akcióit hirdető reklámtáblák sem maradhattak el. Összességében véve, láttam ebben az egész nyüzsgésben valami idillit, valami egészen megfoghatatlan, ám szerethető és kedves hangulatot.

Ilyen gondolatokkal a fejemben ücsörögtem ott a  széken, mígnem egyszercsak megláttam Lizt, a váróterem másik végében, a hatalmas bőröndjét húzva maga után. Boldog mosoly ült ki az arcomra, hogy láthatom őt megint, aztán gyorsan előhalásztam a táskám mélyéről a papírt, amire az „Isten hozott itthon, Liz!” feliratot írtam, gondosan kidíszített, csillogó betűkkel. Felmutattam, hogy ő is láthassa, miközben felé indultam. Láttam, hogy elnevette magát a köszöntőfelirat láttán és megszaporázta a lépteit.

-Szia drága Barátnőm!-ugrott a nyakamba vidáman kacarászva, és jó szorosan megölelt engem.

-Óhh szia Liz! Annyira hiányoztál!-mosolyogtam rá szeretetteljesen, amikor ismét egymással szemben álltunk. Elég volt csak az arcára néznem, és láttam, hogy mennyire boldog, milyen felszabadult, és majd kicsattan az életkedvtől. Boldog voltam, hogy így láthatom őt.

-Kérem csak azt a táblát!-vette ki a kezemből, a hátam mögé „rejtett” papírocskát.-Ez az enyém!  Köszönöm szépen!-vigyorgott rám, majd nagy meglepetésemre egy puszit nyomott az arcomra.

-Hűűha Drágám, te aztán pörögsz!-nevettem fel meglepetten.

-Hihetetlenül boldog vagyok!-repesett ismét, és azt hittem, hogy lassan elrepül már azon a boldogságfelhőn, amin  üldögélt.

-Ezt örömmel hallom! És mostmár elmesélheted, hogy mit csinált veled Herr Vettel, amitől ennyire vidám vagy!-kacsintottam rá, majd hagytam, hogy megfogja a bőröndje fülét, aztán belekaroltam és elkezdtem húzni az autóm felé…..