19. rész

(Gina)

December 25.-e, karácsony este volt, ilyenkor hagyományosan a  Mamáméknál voltunk a szüleimmel. 23.-án Liz, az unszolásomra elutazott Sebastianhoz Heppenheimbe. Tisztában voltam azzal, hogy Sebnek olyan nagyon szüksége van Lizre, mint  az oxigénre és ezzel a legjobb barátnőm sem volt másként. Tudtam, hogy nem akar egyedül hagyni, nem akarja, hogy egyedül kelljen döntenem az Espoo-ba való utazásról, nekem viszont most karakánnak kellett lennem, a sarkamra kellett állnom és azt mondani Liznek, hogy menjen Végre egyszer tényleg muszáj érett, felnőtt nőként, egyedül döntést hoznom. Mindig azon volt, hogy segítsen, hogy megkönnyítse  a dolgom, de mostmár el kellett engednem a kezét, és hagynom, hogy ő is a saját útját járja, és nekem is rá kellett lépnem a sajátomra.

Ott ültem a családom körében, hallottam a vidám nevetésüket, a boldogság megcsillanását a hangjukban, és volt ebben a csillogásban valamiféle köszönet is, talán éppen azért, hogy ma este így együtt ünnepelhetjük a karácsonyt. Egy nagy, boldog családként. Nem tudtam figyelni rájuk, nem ragadtak meg a szavaik a fejemben, hiszen folyton Kimiéknél jártak a gondolataim. Még mindig nem tudtam, hogy mit csináljak. Az énem egyik része arra hajlott, hogy ne menjek oda, hiszen nem is ismerek senkit  a családban és semmi keresnivalóm nincsen ott, a másik felem és a lelkiismeretem viszont azt sugallta, hogy legyek mellettük, hogy „fogjam a kezüket” és ha szavak nélkül is, de biztosítsam őket a támogatásomról, arról, hogy van még egy olyan ember, akire számíthatnak ebben a tragikus helyzetben is

-Kincsem! Ginuskám! Figyelsz te rám Kicsikém?-lengette az arcom előtt a kezét a Mamám.

-Óhh persze, bocsássatok meg, csak elgondolkodtam!-szabadkoztam pirulva.

-Valami nyomja a lelkedet, igaz  Kincsem?-nézett rám mindenttudóan a Papám.

-Igen, valóban!-válaszoltam, sírástól fojtott hangon.-Ne haragudjatok kérlek, de most el kell mennem! Muszáj egyedül maradnom kicsit!-álltam fel az asztaltól. Megöleltem a nagyszüleimet, és fájdalmasan néztem rájuk.-Köszönök mindent, csodálatos vacsora volt, most azonban nem tudok tovább maradni, mert úgy érzem szétmegy a fejem, és tisztáznom kell magamban néhány dolgot!-magyarázkodtam szomorúan és letöröltem az arcomról a könnyeket. –További kellemes estét és boldog karácsonyt nektek! Sziasztok!-köszöntem el, és a táskámat felkapva az előtér felé indultam.

-Kincsem!-fogta meg  a kezemet a Mamám, amint utolért.-Előttünk nem kell magyarázkodnod, rendben? Tudjuk, hogy sok dolog van, amit mi nem tudhatunk, és csak neked kell elrendezned, így hagyunk, hogy járd a saját utad!-mosolygott rám szeretetteljesen. Ismét megöleltem őt majd adtam egy puszit az arcára.

-Vigyázzatok magatokra! Sziasztok!-köszöntem el még az ajtóban állva.

-Te is vigyázz magadra! Szervusz Kincsem!-integetett, aztán amikor kiléptem a járdára ő visszament  a házba, hogy folytathassa  a vacsorát és a beszélgetést a család többi részével.

A hó nagy pelyhekben, de csendesen hullott a német fővárosra, ahol most karácsony este lévén nem bolygott túl sok ember. Csak néhány családot, párocskát láttam sétálgatni az utakon. Mindenki nyugodt, és minden békés volt. Szükségem is volt most erre a hangulatra ahhoz, hogy végig tudjak gondolni mindent. Zaklatott voltam mióta Steve felhívott és az érzelmek a lelkemben úgy hányódtak, mint a bárkák a viharos tengeren. Féltem attól, hogy Kimi rám csapja az ajtót, ha meglát, és erre minden esély meg is volt, azok után, hogy még beszélni sem volt hajlanndó velem. Ugyanakkor mégis azt éreztem, hogy most nem, mint sajtós kellene odamennem, hanem mint Gina, mint egy lány, aki úgy érzi, hogy segítő kezet kell nyújtania, hogy ott kell állnia egy család mellett, akik most nehéz időket élnek át. Mire odaértem a házunk bejáratához, nagynehezen, de meghoztam a döntésemet. A szívem legmélyén már akkor tudtam, hogy így határozok, amikor beszéltem Steve-vel, de mostmár sikerült letisztáznom a dolgokat magamban ahhoz, hogy kimondhassam elutazom Espoo-ba. A házba érve visszazártam az ajtót, aztán felmentem a szobámba és a laptopomat beizzítva, rögtön megpróbáltam repülőjegyet keresni egy másnap reggeli járatra. Nagyon sok oldalt végignéztem, rengeteget telefonáltam, és aztán óriási mázlimra az egyik társaságnál lemondtak egy helyet, így kaptam jegyet egy másnap reggel fél 9-kor induló járatra. A szállással nem volt gondom, hiszen Steve már előre lefoglalt egy szobát, mintha csak tudta volna, hogy arra a döntésre jutok, odautazom Espoo-ba. Tudtam, hogy reggel már úgysem lesz túl sok időm, ezért előhalásztam a bőröndöm a szekrény mögül és elkezdtem belepakolni néhány ruhát és a számomra szükséges és nélkülözhetetlen dolgokat. Egy farmert hajtogattam éppen, amikor hallottam, hogy nyílott a szobám ajtaja. Azonnal megpördültem és szembe találtam magam anyukámmal.

-Szia!-köszöntem halkan.

-Elmész?-kérdezte Anya kissé szigorúan, ám a hangjában rengeteg féltéssel.

-Úgy érzem, nem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha itthon ünnepelnék, amikor tudom, hogy mi történt!-hajtottam le a fejem, hogy ne láthassa a szemeimben megjelenő könnycseppeket.

-Tudom Kicsim, tudom!-suttogta megértően, aztán magához ölelt és a hátamat simogatva igyekezett megnyugtatni.-Ismerlek már annyira, hogy tudjam, milyen érzések vívnak most harcot a lelkedben!-simogatta meg az arcom, amint kicsit eltávolodtunk egymástól.

-Köszönöm, hogy megértetek engem!-pillantottam rá hálásan és letöröltem a sírástól nedves arcomat.

-Ne köszönj semmit!-mosolygott rám ismét anyukám.-Mikor indulsz?-érdeklődött kedvesen, miközben lecsüccsent az ágyamra, és az ott heverő ruhákat kezdte hajtogatni.

-Fél 9-kor indul a gép Helsinkbe. Hatalmas szerencsém volt, ugyanis az egyik járaton visszamondták a helyet, én pedig gyorsan le is csaptam arra.-hadartam el egy szuszra, közben egy újabb nadrágot hajtva a bőröndbe.

-Akkor segítek neked, hogy előbb végezz a pakolással, és ne olyan későn kelljen lefeküdnöd!-puszilta meg az arcom.

-Szívesen veszem a segítséged, köszönöm!-öleltem meg őt gyorsan, majd újra a cuccaim felé fordítottam a figyelmem.

A repülőút alatt csak nagyon keveset aludtam, ugyanis szinte egész végig az járt a fejemben, hogy miként fogok én odamenni Kimiékhez, és mit fogok mondani neki, ha majd ott állunk egymással szemben. Teljesen kétségbe voltam esve, holott ez a fajta „káosz” nem volt jellemző rám. Általában sikerült összeszednem a gondolataimat, és értelmes szöveggé formálni őket, most azonban majdnem biztos voltam abban, hogy nem leszek képes összefüggő mondatokká összerakni a mondandómat.

A helsinki reptéren nem kellett sokat keresgélnem, szinte egyből kiszúrtam a tömegben Markot, aki integetve indult meg felém. Jó volt újra látni őt, és úgy üdvözöltük egymást, mintha már régi ismerősök lennénk. A szálloda felé vezető úton nagyon sokat mesélt nekem az elmúlt napokban történt eseményekről, annak ellenére, hogy láttam, ő is rosszul viseli ezt  a tragédiát. Úgy fél óra kocsikázás után meg is érkeztünk a barátságosnak tűnő hotelhez, én pedig gyorsan kipattantam az autóból, kivettem a csomagomat, majd besétáltam az épületbe. A szobámban csupán annyi időt töltöttem, míg gyorsan lezuhanyoztam, ruhát cseréltem, és kicsit rendbe szedtem magam, aztán már rohantam is vissza Markhoz, akivel együtt indultunk Kimi szüleinek háza felé……..