7. rész

(Liz)

Ahogy kiléptünk a váróterem ajtaján, meglepődve tapasztaltam, hogy mekkora mennyiségű hó esett, s ahogy elnéztem a felhőket az égen, láttam, hogy ennek még nincs is igazából vége…

- Azta, milyen szép… - áradoztam az elém táruló látványról.

- Igen, nagyon szép. – válaszolt szűkszavúan a barátnőm. – Viszont mesélhetnél, milyen volt otthon? Vagy mondjuk, inkább úgy kérdezzem, hogy milyen volt Herr Vettellel?? – kacsintott rám.

 - Ne hívd így. – kérleltem. –Van neki rendes neve is…

- Oh, szóval rendes neve. – kötözködött tovább mosolyogva. - Úgy látom nagyon jól érezted magad Sebastiannal… - kuncogott rajtam, én meg természetesen pirultam.

- Maradjuk inkább a Sebnél… - válaszoltam pironkodva lehajtott fejjel.

- Akkor mesélsz? – szálltunk be a kocsiba.

- Jaj, képzeld… olyan nehéz elmondani. Szóval az egész úgy kezdődött, hogy… szóval, elmentem az iskolához péntek. De előtte elfoglaltam a szállodai szobámat, amit foglaltam tudod vészhelyzet esetére. Igazából úgy gondoltam, hogy vége lesz a találkozónak és szépen az esti vonattal hazajövök…

- Ühm…

- Aztán, szóval elmentem az iskolához, ahol még a bejáratánál azon gondolkodtam, hogy inkább visszafordulok be sem akartam menni…

- Igen?

- Hát, szóval be voltam rezelve, na. De mintha a sors akarta volna így összefutottam a régi történelem tanárnőmmel, aki aztán kifaggatott, hogy találkoztam –e már Sebbel, meg ilyenek. Majd miután közöltem vele, hogy nem akarom zavarni, elcipelt hozzá a régi igazgatói irodába, vagyis inkább húzott, na jó, vonszolt maga után.

- Ühm…

- Aztán szinte Seb elé lökött, ő meg csak pillázott, először képzeld meg sem ismert…

- Igen?

- Képzeld. Aztán amikor láttam, a szemében, hogy rájön, hogy ki vagyok, és akkor képzeld… Megölelt… - a mellkasomat újra melegség töltötte el.

- Tényleg?

- Igen… megölelt… Istenem, képzeld azaz illat, és olyan szó nincs is, amivel le tudnám írni, hogy mit éreztem akkor. És utána megígértette velem, hogy megvárom a találkozó után. És kénytelen voltam. Tudod, milyen szépen tud nézni? Egyszerűen nem tudtam nemet mondani neki…

- Ühm…

- Aztán utána találkoztunk. És megfogta a kezemet. Majd odajött Hanna is… - kirázott a  hideg az emlékre. – Jelenetet rendezett, és szegénynek szinte úgy kellett elvonszolnia onnan. Úgy sajnáltam őt… Annyira megalázó lehetett neki, szerintem az a csaj tuti nem teljesen százas…

- Igen?

- De képzeld… mielőtt elment, a fülembe súgta, hogy menjek el holnap hozzájuk ebédre… és én elmentem. Még most is alig hiszem el, hogy volt annyi bátorságom. Heikke, Seb anyukája még mindig istenien főz… - közben megérkeztünk a lakásomhoz.

- És utána?

- Szóval ebéd után kitalálták, hogy activityzzünk. Természetesen a vége az lett, hogy Sebbel kerültem egy csapatba… Jaj te annyit nevettünk… De figyelsz te rám egyáltalán???

- Persze, hogy figyelek. Hogy gondolhatsz ilyet? – nézett rám nagy szemekkel.

- Látom, hogy nem itt jársz…

- Ezt hogy érted?

- Van valami… na, ki vele. Látom rajtad, hogy nyomja valami a lelked. Történt valami? – ijedtem meg. – Beteg vagy?

- Dehogy.

- Akkor mi történt? Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni… - kezdett felmenni bennem a pumpa.

- Elmegyek…

- Hogy mit beszélsz??? – kérdeztem meg kétségbeesetten.

- Elmegyek… sajnálom Liz… - az első könnycseppem utat tört magának, és ez csak egy csepp volt a tengerben…