18. rész

(Liz)

Gina unszolásának engedtem, s most ismét repülőn ülök, Mannheim felé tartok, hogy Sebbel és a családjával együtt töltsem az ünnepeket. Ő majdnem kiugrott a bőréből örömében, amikor elújságoltam neki telefonon, hogy beleegyeztem, együtt karácsonyozzunk. Felajánlotta, hogy foglal nekem jegyet a másnapi gépen, és kijön elém a repülőtérre.

Tegnapi napot egyáltalán nem úgy képzeltem el, ahogy az megvalósult. Korán reggel Steve, Kimi Raikkonen menedzsere telefonált, hogy a finn versenyző édesapja az éjjel meghalt. Gina megszólalni sem tudott annyira megdöbbent. Még felocsúdni sem volt időnk, pár percre rá Seb hívott, hogy tudjuk-e, mi történt… nagyon megviselte a hír. Mondhatni teljesen összetört… Egész nap a lelkét ápolgattam, s Gina nem bírta tovább, közölte, hogy menjek el Sebhez. Jobb lesz így, hisz mind a kettőnknek a másikra van szüksége.

Barátnőm azon vacillál, lehet, hogy elmegy Espooba, de még nem tudja eldönteni, hogy ez a lépés helyes lenne-e. Láttam rajta, hogy tolakodó sem akar lenni, nem akar belefolyni Kimi családi életébe. Én nem tudtam neki tanácsot adni, hisz elképelni sem tudom, hogy a finn pilóta most min megy keresztül…

Lassan haladt a tömeg a terminálban, nézegettem körbe, de nem láttam ismerős embert. Kezdtem kétségbe esni, hogy lehet nem is tudott kijönni elém. Gyorsan bekapcsoltam a telefonomat, s tárcsázni kezdtem Őt. Az első búgás után felvette…

- Szia Gyönyörűm. Ne ijedj meg, itt vagyok kinn egy fehér BMW-ben. Gyere ki az épület elé, s akkor már látsz, de vigyázz, mert eléggé csúszik… - azzal letette.

Úgy cselekedtem, ahogy mondta. Sokan voltak, tekintve, hogy ma este szenteste lesz, s rájöttem, hogy nem akarja, hogy megismerjék. Megértettem, hisz így év vége felé szeretne egy kis nyugalmat maga körül. Örültem neki, hogy ebbe a nyugalomba én is beletartozom, s a családjával és vele tölthetem az ünnepeket. Habár egy aprócska kérdés azonban felmerült bennem… Miképp fogom Hannát elviselni ezekben a napokban?

Összeszedtem a csomagjaimat, s elindultam kifelé az épületből. Ahogy kiértem, nagy nehezen, rájöttem, hogy Seb miről is beszélt. Nagyon sok hó esett, és pár helyen rá volt fagyva az útra. Óvatosan próbáltam lépkedni, nehogy egy zakózás legyen a vége. Mondjuk ebben a két bőrönd, amit magam után húztam segített, mert azokra valamelyest tudtam támaszkodni.

A parkoló felé vettem az irányt, s szemeimmel kerestem a megfelelő autót. Láttam, ahogy egy fehér telepjáró mellett áll. A szívem meglódult, s legszívesebben futva tettem volna meg azt a kis távot, ami köztünk volt. Nála a sapka és a csukja most sem hiányozhatott. Megpróbálta magát minél jobban „elrejteni”. Lépteimet sietősre vettem, s ennek az lett a következménye, hogy megcsúsztam egy apró jégfolton, és szinte a karjaiba estem.

- Szia Gyönyörűm! – ölelt meg szorosan – Tudtam, hogy hiányzom, na de ennyire? A karjaimba is omlasz… ha tudtam volna, el sem engedlek, erre a pár napra.– nevetett.

- Szia Seb! – bújtam hozzá – Legalább elmondhatod, hogy kecsesen csináltam!

- Az biztos. – mosolygott, s kaptam egy puszit az arcomra, amit aztán viszonoztam neki. – Na gyere, mert még a végén megfázol. Elég hideg van, a kocsit befűtöttem, ülj be, én addig bepakolok hátra.

Eleget tettem a kérésének, s beültem előre. Olyan jó meleg volt, s az egész utastérbe Seb-illat terjengett. Minden idegszálamra jótékony hatást gyakorolt. Nem tudtam volna megmondani miért, de elég feszült voltam, amíg meg nem láttam a parkolóban. Titkon attól rettegtem, hogy meggondolja megát, s nem jön el. Tisztában voltam azzal, hogy nem tette volna meg velem, de akkor is. Levettem a kabátomat, s kényelmesen elhelyezkedtem, bekötöttem magam, s vártam rá. Miután sikeresen bepakolt hátra, ő is beült, s elindultunk.

- Ugye nem baj, ha a pár kilométerrel hosszabb útvonalon megyünk? Nem akarom, hogy a városon keresztül kelljen menni – nézett rám.

- Nem akarsz tömeghisztériát, megértem. – mosolyogtam rá.

- Túl megértő vagy velem. – nézett rám nagy szemekkel.

- Ugyan, ne beszélj butaságokat. – hátrébb döntöttem egy kicsit az ülésemet, hogy kényelmesebb legyen.

- Milyen volt az út? Tudtál pihenni?

- Nem volt olyan jó, mint veled. – mosolyogtunk össze az emléken – Pihenni sem nagyon tudtam, mert az idős öregúr mögöttem végighorkolta az egész utat. – húztam el a számat, ő meg nevetett.

- Hazaérünk, akkor majd tudsz pihenni, jó? – simított végig az arcomon.

- Annyira nem vagyok fáradt. – simogattam meg a kezét az arcomon.

Bekapcsolta a rádiót, amiben egy kellemes karácsonyi dalocska szólt. Így kezdtem igazán érezni az ünnep közeledtét. Úgy éreztem magam az út alatt, mintha minden érzékszervem betompult volna. A meleg az autóban, a zene, Seb jelenléte és illata… ennél több nekem nem is kell a karácsonyhoz. Úgy helyezkedtem, hogy vezetés közben is tudjam figyelni. Kész tanulmány volt. Csillogó szemek, rutinos mozdulatok… a szívem őrült tempót diktált a mellkasomban. Sokszor nézett rám, de a mosoly nem hiányzott, egy-egy futó érintés… olyan természetessé vált már mindez kettőnk között.

- Mi újság van nálatok? – törtem meg a csendet.

- Mindenki nagyban készül a karácsonyra. Stephék is megjöttek, szóval mindenki itt van. Mel azt mondta, hogy mivel múltkor ők nyertek activityben, így ad nekünk lehetőséget ma este a visszavágóra. – mosolygott.

- Milyen rendes. – nevettem.

- Ugye? Azt hiszi, nyernek megint, de tévednek. Most mi leszünk a befutók. – mondta büszkén.

- Milyen magabiztos vagy. Én azért ennyire nem látom derűsen a dolgot, tekintve, hogy én vagyok ebben a párban a gyenge láncszem. – szomorodtam el.

- Hékás! Nem szabad csüggedni, és egyáltalán nem vagy gyenge láncszem. Ezt verd ki abból a gyönyörű buksidból, rendben? – nézett rám elszántan.

- Talán az lenne a legjobb, ha párt cserélnél… - kanyarodott be a ház elé, s leállította a motort.

- Ezt hogy érted? – fordult felém, s nézett rám értetlenül.

- Hát, mondjuk úgy, hogy gondolom, mivel karácsony van, itt lesz Hanna is. Mondjuk vele… úgysem fogja jó szemmel nézni, hogy veled vagyok egy csapatban… - szomorodtam el.

- Ebben a mondatban csak egy hiba van, de az nagy. – nézett rám a kék szemeivel – Már nem vagyok együtt Hannával…