14. rész

(Liz)

Másnap reggel egy tompa puffanásra ébredtem, és egy halk szitkozódásra. Kinyitottam a szemem, de tekintve, hogy sötétség honolt a szobában, nem láttam semmit. Felkapcsoltam az kislámpát az ágy mellet, és Seb épp akkor bajlódott a szék felállításával.

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek… - nézett rám szomorúan.

- Ugyan… - legyintettem – ne is törődj vele. Már menned kell? – vágtam fancsali képet.

- Sajnos, különben Tommi megöl, ha nem leszek ott időben. – ült le az ágyra, és öltözködni kezdett.

- Ez azt jelenti, hogy van még egy órám lustálkodni… - nyújtóztam egy nagyot.

- Uh, milyen szerencsés valaki. – mosolygott, már a cipőjét húzta fel.

- Ugye? – nevettem.

- Akkor kilenckor el ne felejts ott lenni. – figyelmeztetett.

- Mikor végzel az edzéssel?

- Olyan fél kilenc körül, miért? – az asztalon szedte össze a dolgait.

- Csak kérdeztem. Azt se tudom, hogy milyen hosszúak az edzéseid. – szomorodtam el.

- Majd belejössz. Senki sem várja el tőled, hogy egyik napról a másikra tudj mindent. – ült vissza az ágyra. – Anna azt mondta, hogy ma bejön, és mindent meg fogtok beszélni. – simogatta az arcomat.

- Akkor ma eléggé zsúfolt napom lesz… - állapítottam meg.

- Nem is foglak ma sokat látni. – szomorodott el. – Szimulátorba fogom az egész napomat tölteni. – kitártam felé a kajaimat, ő pedig szorosan megölelt.

A büfében voltak egypáran. Kértem magamnak egy szendvicset, és egy kapucsínót. Az egyik ablak melletti asztalhoz ültem le. Nem sokáig voltam egyedül, mert egy férfi leült velem szembe.

- Ne haragudj, hogy zavarlak, biztosan te vagy Liz…

- Igen, Liz Strassberg.

- Guillaume Rocquelin vagyok, de csak Guil, Seb versenymérnöke.

- Nagyon örvendek Guil. – mosolyogtam rá.

- Seb sokat mesélt rólad. – mosolygott rám sejtelmesen. – Nem tudod, hogy most merre lehet? – nézett körbe a büfében.

- Tommival vannak lenn a kondiba.

- Akkor megkeresem, köszi az infót. – állt fel az asztaltól, de még visszafordult – Kilencre te is jössz a megbeszélésre?

- Igen. – mosolyogtam rá.

- Akkor majd ott találkozunk. – intett és már távozott is.

 

Fél tizenkettőre végeztünk a megbeszéléssel, de nekem már ettől nagyon zsongott a fejem, ahogy elnéztem a többieken ezzel nem voltam egyedül. Anna itt volt, és közölte velem, hogy legyek szemlélője a dolgoknak, aztán majd mindent megbeszélünk. Az értekezlet után, Seb rám kacsintott és Guillel bevonultak egy irodába…

Egy gyors ebédet követően félrevonultunk Anna irodájába, ami nemsokára az enyém lesz. Habár hozzátette mosolyogva, hogy nem sok hasznát fogom venni tekintve, hogy a tesztelések megkezdésével nem sokat fogunk itt a gyárban tartózkodni. Szorgalmasan jegyzeteltem, feljegyeztem, memorizáltam. Megkaptam Anna határidőnaplóját, és céges telefonját is. Elmondta, hogy a fontos szponzorokat már értesítette a személycseréről, és ők már engem fognak keresni. Sebnek lesz még idén egypár megjelenése idén, de nem olyan sok, így megnyugodhatok, de januártól beindulnak a dolgok. Azért ezen a héten lesz még egy gála a Sportler des Jahres Baden Badenben, és az egy hét múlva lévő jótékonysági teniszmeccs Zürichben. Még mindig sokan kíváncsiak a világbajnokra… és még ott van a reklámforgatása is… de az már csak a jövő év…

Öt óra környékén döntöttünk úgy Annaval, hogy mára befejezzük, holnap is nap lesz. A fejem az már zsongott, és nagyon fájt. Rájöttem az okára is, dél óta nem ettem és nem ittam semmit. Anna gondoskodott magáról, vagyis magukról, de én teljesen megfeledkeztem róla. Mikor ezt a nézetemet megosztottam a kismamával elrángatott a büféhez, és kért nekem kaját. Épp a gyümölcstortával hadakoztam, amikor megjelent Seb…

- Neked szabad olyat enni? – nézett a tortámra éhes szemekkel, és helyet foglalt mellettünk.

- Miért ne szabadna? Én nem vagyok pilóta, nekem nem kell vigyáznom az alakomra. – néztem rá ártatlanul.

- Ez igazságtalanság… - durcáskodott.

- Nem az, hanem tény. – kacsintottam rá, Anna meg nevetett rajtunk.

- Na jól van galambok, én most megyek, vagyis megyünk – simított végig a pociján – pihenni. Fárasztó volt ez a nap. Sziasztok! – integettünk neki.

- Azért ki kell jelentenem, hogy meg vagyok sértődve rád. – néztem Sebre.

- De miért? – nézett rám ijedten.

- Úgy hallottam, hogy pénteken kaptad meg a világbajnoki trófeát… és még meg sem mutattad nekem. – szontyolodtam el.

- Ha végeztél megmutatom azt a gyönyörűséget, jó? – csillogott a szeme.

- Kérsz? – szúrtam a villámra egy falatot. Szinte lecsapott rá.

- Láttam ám!!!! – kiabált Tommi a pult felöl. Mi meg csak nevettünk…

 

Este szinte úgy ájultam be az ágyba. Már félig álomországban jártam, amikor valaki kopogott az ajtón.

- Szabad! – szóltam az ágyból, s villanyt kapcsoltam.

- Szia… aludtál már? – lépett be a szobámba.

- Szia, te hontalan. Nem tudtam rájönni, hogy ki hiányzik… - nevettem.

- Ha zavarlak, akkor elmegyek… - toporgott a szoba közepén.

- És szerinted én hagyom, hogy a földön aludj??? Na igyekezz, mert már takarodó van. – mosolyogtam rá. – Még az ágyat is bemelegítettem… - húzódtam a falhoz, míg Seb levetkőzött és bebújt mellém. Átkarolt és a mellkasához húzott.

- Jó éjt Bajnokom…

- Jó éjt Gyönyörűm…