12. rész

(Liz)

Ismét a galérián voltam, de most a sarokban húzódtam meg, hogy bárki jön, ne vegyen egykönnyen észre. Már rég beesteledett, és én néztem a kinti esőt. El voltam keseredve. Vissza akartam menni Berlinbe, és elfelejteni ezt az egész sajtós munkát. A régi életemet akartam visszakapni. Hallottam, ahogy valaki közeledik felém, s gyorsan letöröltem a könnyeimet. Tommi volt az. A szívem mélyén nem rá vágytam, elszomorított, hogy nem Ő az…

- Liz… hála az égnek! Már mindenhol kerestünk. – könnyebbült meg.

- Itt vagyok, nem vesztem el. – válaszoltam közönyösen.

- Hééé… ne legyél ilyen. Hidd el Seb már ezerszer megbánta, ahogy beszélt veled. Mindenhol téged keres. Felajánlottam, hogy segítek neki, és az ötletem csak egyetlen volt hol lehetsz. Ahol néhány órával előbb találkoztunk.

- Nem érdekel a megbánása…

- Liz… Seb féltékeny.

- Féltékeny???? És ugyan kire??? – kerekedtek ki a szemeim.

- Liz figyelj rám. – fordított maga felé. – Még sosem láttam ilyennek Sebet. Amióta visszajött Heppenheimből teljesen megváltozott. Mint aki nem ezen a földön jár. Mindenkivel kedves, előzékeny, segítőkész. Eddig csak azokkal volt ilyen, akik közel álltak hozzá, de most mindenkivel ilyen, és állandóan mosolyog. Nem is sejted ki miatt változott meg így? – nézett rám sejtelmesen.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz Tommi. – fordultam vissza az ablakhoz.

- Liz ne legyél ilyen csökönyös. Nézd, ahogy visszajött, másról sem tudott beszélni, mint rólad. Valahogy minden beszélgetésben előjöttél. Helmut ezért is gondolt arra, hogy te lennél Seb mellé a tökéletes.

- Persze, én ezt nem látom most annyira jó ötletnek. Kérdezek tőle valami és azonnal a plafonon van.

- Jaj Liz. Seb féltékeny volt. Azt hitte, hogy azért akarod tudni, hogy hol lakik Kimi, mert akarsz tőle valamit. – nevetett Tommi.

- Hogyisne! Már csak az hiányozna. Nem akarok erről beszélni. Különben is, én egyáltalán nem változtattam meg őt. Amúgy meg, van neki barátnője, úgyhogy kár erre még a szót is fecsérelni.

- Jó, rendben ne higgy nekem, nem kell. Majd meglátod, hogy igazam lesz… - és azzal otthagyott. Még egy jó félórát ácsorogtam ott, és emésztettem az előbb hallottakat, majd a szobám felé vettem az irányt…

A folyosó kihalt volt, nem mászkált már senki. Délután Helmut és Christian azt mondta, hogy kilenc órakor lesz a megbeszélés. Így ráérek felkelni nyolckor is. Halkan nyitottam be a szobám ajtaját. Felkapcsoltam a villanyomat, mivel az orromig sem láttam a sötétben. Ekkor vettem észre az asztalomon a kis vázában egy csokor tulipánt. Megigézve néztem, annyira szép volt. Ahogy közelebb mentem észrevettem, hogy egy kis boríték volt elrejtve benne. Remegő kezekkel nyúltam érte. Leültem a székre, és óvatosan kibontottam…

’Születésünk első pillanatától kezdve érzünk. Fájdalmat és örömöt, félelmet és dühöt. Megtanuljuk elrejteni az érzéseinket. Eleinte csak mások, később magunk elől is. Sokan úgy éljük le életünket, hogy eltakarjuk legmélyebb érzéseinket, de mindig ott a kétség, mi lenne, ha átengednénk magunkat nekik, és megosztanánk az egész világgal! Bocsáss meg! Seb’

Ahogy a végére értem már a könnyeim folytak. Újra és újra elolvastam a kis szöveget. Teljesen megbabonázott. A szívemig hatolt. Éreztem, hogy sírás átjárja a testemet, és nem akartam neki gátat szabni. Hallottam, hogy valaki kopog az ajtómon, de nem foglalkoztam vele. Lenyomja a kilincset, és belép. Az ajtó nyílódásával, a szellő felém hozta az illatát, és tudtam már ki az idegen.

- Liz… - hallottam a szívemnek oly szeretett hangot. Nem teketóriáztam sokat, felugrottam a székből, és a karjaiba vetettem magam. Szorosan öleltük egymást. - Bocsáss meg nekem… Én nem akartam… - de képtelen voltam abbahagyni a sírást. – Ne sírj… kérlek… a szívem szakad meg…

Szorosan ölelt, most erre volt szükségem. Ahogy a sírásom kezdett csillapodni, ellépett tőlem a fotelba telepedett, engem pedig az ölébe ültetett. Az arcomat a nyakhajlatába fúrtam, és mélyen szívtam be mámorító illatát. Szükségem van rá. Minden sejtemnek… de nagyon… Nyugtatóan simogatta a hátamat, és karomat.

- Köszönöm a virágokat… nagyon szépek… - mosolyogtam rá.

- Ez a legkevesebb, azok után, ahogy viselkedtem veled. – nézett a szemembe. – Meg tudsz nekem valaha bocsátani? –nézett rám kétségbeesetten.

- Már megtettem… - néztem bele a kék szemeibe.

- Nem tudom, hogy mivel érdemeltelek ki. – bújt hozzám.

- Én sem tudom. – mosolyogtam, ő meg nevetett. Újra elfoglaltam kényelmes helyemet a nyakánál.

- Helmut mondta, hogy holnap kilenckor megbeszélés lesz? – s kaptam egy puszit a homlokomra.

- Igen, még délután szólt róla. Így ráérek nyolckor felkelni.

- Na igen, milyen jó valakinek. – mosolygott. – Nekem Tommi kitalálta, hogy előtte még a kondiban kell izzadnom.

- Te szegény. – nevettem.

- Nem ér kinevetni! Sajnálni kell! Együtt érezni! –nyafogott.

- Majd együtt érzek veled a jó meleg ágyikómban. – kötözködtem vele.

- Ne is mondd! Tommi a földre parancsolt. Ma ott kell aludnom. – görbült lefelé a szája.

- Mert? –távolodtam el tőle egy kicsit.

- Hát… tudod… az úgy volt…

- Na ki vele! De semmi körítés csak a lényeget. –fenyegettem meg az ujjammal.

- Szóval az ágyamnak annyi. – nézett rám félve.

- Mit csináltál vele? – néztem rá nagy szemekkel. És akkor beugrott a délutáni akciója. - Ne is mondd, nem akarom tudni… - ő meg mosolygott.

- Sajnálom, amit délután a fejedhez vágtam…

- Én pedig a pofont. – simogattam meg az arcát, ahol megütöttem.

- Megérdemeltem. – fogta meg a kezemet, és belepuszilt, elpirultam.

- Mi lenne, ha nem kellene ma a földön aludnod? Van egy ötletem.

- Hallgatlak. Bármi csak ne a föld.

- Habár csak egy személyes az ágyam… és ha úgy gondolod… szóval… - néztem félre zavartan, pironkodva.

- Te megosztanád velem az ágyadat? – nézett rám gyengéden.

- Ha ez téged zavar, akkor…

- Hogy zavarna, amikor egy gyönyörű nő mellett tölthetem az éjszakát. Köszönöm. – puszilta meg az arcomat. Természetesen ennek megint pirulás lett a vége.

Mivel elég késő volt, így úgy döntöttünk, hogy eltesszük magunkat holnapra. Bevonultam a szobához tartozó aprócska kis fürdőbe átvenni az alvásra szánt pólót és rövidnadrágot. Ahogy visszaértem Seb már ágyban volt, és kapcsolgatta a televízió távkapcsolóját.

- Nagyon szép vagy. – mosolygott rám, eléggé zavart, ahogy nézett.

- Ne nézz így… - jöttem zavarba.

- Mert, hogy nézek? – mosolygott. Én meg legyintettem.

- Van valami a tévében? – tereltem a témát.

- Semmi különös. – kapcsolta le a készüléket. - Különben is tizenegy óra. – nézett a digitális kijelzőre a falon.

- Akkor alvás van. – állapítottam meg.

- Azt hiszem jobb lesz, ha belül alszol, mert nekem úgyis korán kell kelnem, mivel edzés van. – fintorgott. Így nem tudtam mást kitenni, mind bemászni a belső oldalra, ő pedig mindezt végigmozizta.

- Tetszik a látvány? – incselkedtem vele, mert még mindig nagyon nézett. Igazából választ nem vártam gyorsan befordultam a falhoz, és magamra húztam a takaró rám eső felét.

- Ha tudnád mennyire… - suttogta. Lekapcsolta a villanyt, és hozzám bújt. – Jó éjt Liz… - csókolt bele a nyakamba.

- Jó éjt Seb…