17. rész

(Gina)

Néhány napig igyekeztem teljesen elfelejteni a baar-i utat és teljes erőbedobással a karácsonyi előkészületekre koncentráltam. Segítettem Anyunak befejezni a nagytakarítást, majd amikor a ház már tiszta volt kívül-belül, Apuval felszereltük a karácsonyi díszkivilágítás kellékeit. Voltak pici égőkkel teletűzdelt hálók, ablakon díszelgő hóemberek, csillagok, rénszarvasok és egyéb az ünnephez köthető formák. Nem volt giccses a kivilágítás, ugyanis azt nem szerette egyikünk sem, tökéletesen el voltak találva az arányok, és így a házunk pompázatos ünnepi fényben úszhatott. Sokat sürögtem-forogtam a konyhában én is, segítettem sütit sütni, előkészíteni a húsokat, és egyéb az ünnepekre szánt nyalánkságokat, valamint, amikor lett némi kis szabadidőm, elindultam a főváros szívébe, hogy beszerezzem a szeretteimnek szánt karácsonyi ajándékokat. Imádtam ilyenkor a várost, a nyüzsgést, a piacokat betöltő sült gesztenye, narancs, fahéjas kürtőskalács, vagy éppen a fenyő illatát, amelyek érzékeket betöltő illatharmóniákat alakítottak ki egymással. Mosolyogva figyeltem a családokat, ahogy fát válogattak, vagy a gyerekekkel a Télapó ruhába öltözött bácsi felé futkároztak.  Ilyenkor mindig leültem egy padra, a kezemben egy bögre forró csokival, és elmerengtem arról, hogy én hogy is képzelem a jövőmet. Mindig szerettem volna egy szerető férjet, aki mellettem áll mindenben, aki támogat és bíztat még akkor is, ha én már feladom a reményt és aki ugyanúgy szereti a gyerekeinket, ahogy én. Egy idilli családot képzeltem el, persze tudtam, hogy ez a színtiszta valóság, és nem egy tündérmese, ahol varázsütésre válik minden tökéletessé, de én még az a lány voltam, aki hitt  a csodákban és hitt az igaz szerelemben is……

Mire Lizék 22.-én megérkeztek, már minden elő volt készítve otthon, így én nyugodtan ki tudtam menni eléjük a reptérre, ahol végre megismerkedhettem „Herr Vettellel” is. Igaznak bizonyultak Liz áradozásai, 2010 Forma-1-es Világbajnokáról, hiszen tényleg egy nagyon kedves és aranyos srácot ismerhettem meg a személyében. Igaz, amikor szóba hozta a Jégember nevét, kicsit felment bennem a pumpa, de aztán újra lehiggadtam, és kedélyesen elcseverésztem vele néhány percet.

Miután Liz részéről könnyes búcsút vettek egymástól, a barátnőmmel elindultunk a házunk felé. Egész úton be nem állt a szája, csak mondta-mondta és mondta, de én örömmel hallgattam a csicsergését, hiszen ez elárulta számomra, hogy mennyire boldog. Néhány szóval elmeséltem neki, hogy tulajdonképpen feleslegesen utaztam el Svájcba, ám ő szokásához híven ismét fel tudott vidítani és lelket öntött belém, így biztos voltam abban, hogy megint meg fogom próbálni a Kimivel való beszélgetést.

Lizzel és a szüleimmel az egész délutánt végigcsacsogtuk, majd amikor apu és anyu lefeküdtem, betettünk egy DVD-t a lejátszóba és a kanapén elhelyezkedve, a kezünkben egy bögre forró csokival a képernyőre szegeztük a tekintetünket, de aztán a filmnézés végül ismét beszélgetésbe torkollott. Olyan sok minden történt velünk, főleg Lizzel az elmúlt hetekben, hogy még hosszú órák sem voltak elegek ahhoz, hogy elmeséljük egymásnak. Már éjfél volt, amikor végre ágyba keveredtünk, így igencsak rosszul érintett, amikor „hajnalok hajnalán” megszólalt a mobilom. Morgolódva oldalra fordultam, de miután a csörgés nem akart abbamaradni, kénytelen voltam felvenni a telefont. Még félálomban, csukott szemekkel nyúltam az éjjeliszekrény felé, és sikerült is levernem néhány dolgot, mire végre kezembe akadt a készülék.

-Georgina Hamilton!-szóltam bele álmos hangon, közben elnyomva egy ásítást.

-Jó Reggelt Gina!-köszönt Steve meglepően letörten és színtelen hangon.-Ugye nem ébresztettelek fel?-érdeklődött.

-Hát ami azt illeti…..de nincs semmi gond, úgyis fel kellett volna már kelnem!-igyekeztem megnyugtatni őt, miközben a tekintetem a faliórára tévedt.

-Óhh ne haragudj kérlek, de muszáj beszélnem veled!

-Miért? Mi történt Steve?-kérdeztem ijedten és gyorsan ülő pozícióig tornáztam magam.

-Olyan tragédia történt, amiről még nekem is nehéz beszélnem!-mondta kissé akadozva, és ezzel még inkább megrémítve engem.

-Mondd már kérlek!-sürgettem kicsit és önkéntelenül megragadtam a takaróm szélét.

-Kimi édesapja, az éjszaka folyamán elhunyt!

-Óhh Istenem!-kaptam a szám elé a kezem, és nagy levegőt vettem, hogy megnyugtassam a lelkemben dúló érzelmeket.-Ez szörnyű! De hogy történt? És most mi van velük? Kimi hogy van?-árasztottam el őt a kérdéseimmel.

-Én még sajnos nem tudom a pontos részleteket, ugyanis még csak most tudtam elindulni  a reptérre, és csak délután fogok odaérni Finnországba. Kimi természetesen már hazarepült Espoo-ba. Csak néhány szót beszéltem vele, de az alapján nagyon ki lehet borulva. Matti egyszerre volt számára a példakép, akire felnézhetett, a biztos támasz, és természetesen az apuka is, akit tisztelt és szeretett, így nem csodálkozom, hogy szörnyen megviseli ez a tragédia! Igazság szerint én is igen nehezen viselem, hiszen az édesapját ismertem és elég jó viszonyban voltam vele. Igazán kedves és tiszteletreméltó ember volt.

-Egyszerűen képtelen vagyok értelmes mondatokat megfogalmazni Steve. Ez a hír még engem is sokkolt, pedig én igazándiból nem is ismerem őket.-suttogtam szinte alig hallhatóan és letöröltem az arcomon lecsorgó könnycseppeket.

-Tudom, hogy karácsony van, és tudom, hogy most  a családoddal vagy, de ha lehetőséged nyílna rá, kérlek utazz oda Espoo-ba. Bevallom őszintén, hogy attól tartok, én most nem leszek képes fellépni a média ellen, és azt hallottam, hogy már így is szép számmal jelen vannak a városban.

-De Steve, nem is ismerem őket, Kimivel még egy értelmes szót nem váltottam eddig!-ágáltam.

-Tudom Gina, tudom! De most tedd félre a munkából származó ellenségeskedéseteket és nézd magánemberként a dolgokat!-kérte türelmesen.

-Jajj Steve!-sóhajtottam, és közben összeszorítottam a szemeimet.-Nem mondhatom most azt, hogy odamegyek, de ígérem, hogy gondolkodni fogok, és megpróbálok a legjobb belátásom szerint dönteni. De kérlek, próbálj megérteni engem is!-mondtam halkan és kissé megtörten.

-Rendben! Várom a hívásod Gina!-válaszolt kissé kimérten Robertson.

-Vigyázz magadra és próbálj támasza lenni a családnak! Szükségük van most minden segítségre!

-Így már nem lesz olyan örömteli!-sóhajtottam.-Vigyázz magadra! Szia!-búcsúztam.

-Szia Gina!-köszönt el ő is és kinyomta a telefont.

A mobilt leraktam az éjjeliszekrényre, én pedig hanyatt dőltem az ágyon, a kezeimet az arcomra tettem, és stabilizálni próbáltam a légzésem, hogy ezzel visszaszorítsam a kitörni készülő könnyeket. Nem ismertem őket, mégis sajátomnak is éreztem a fájdalmukat, és úgy éreztem, hogy mellettük lenne a helyem. Mégis, olyan bizonytalan voltam.