11. rész

(Liz)

Seb olyan szorosan tartott, hogy attól féltem még a végén összeroppant, de mindez egyáltalán nem érdekelt. A legfontosabb az, hogy most itt van… velem van…

- De hogy? Mikor érkeztél? – özönlöttek a kérdések belőle, ahogy egy kicsit elhúzódott tőlem, de el nem engedett.

- Na, most már nem akarod, hogy a pincébe vigyem? – kötözködött vele Helmut.

- Szegény lány, azt hittem akkor szalad el innen… - nevetett Christian.

- Ha-ha-ha. Nevessetek csak. Akkor sem érdekel. De különben is még mindig itt vagytok? – mosolygott. – Nincs semmi más dolgotok, mint velünk foglalkozni? – vigyorgott.

- Oh, értjük. Akkor Helmut barátunkkal, mi most elmegyünk, és ti nyugodtan beszélgessetek. – nézett ránk Christian mindent tudóan. Gyorsan kispuriztak a szobából az ajtót betéve maguk után.

- Mióta tudod? És miért nem szóltál róla? Mondjuk azt sem értettem, hogy a fiúk miért nem szóltak… - gondolkodott hangosan.

- Én akartam elmondani. – hajtottam le a fejemet. – De ha nem örülsz neki, én azt is megértem. – váltam megint bizonytalanná.

- Hogy gondolhatsz ilyet, hogy nem örülök neked? – lepődött meg, és felemelte a fejem, ezzel kényszerítve engem arra, hogy a szemébe nézzek.

- Nem tudom… gondolom…

- Te csak ne gondolj semmi olyasmit, ami nincs. – simogatta meg az arcomat, majd eltávolodott tőlem, és a szemben lévő székre ült le. – És akkor drága sajtósom, mi lesz idén még a munkám??? – érdeklődött mosolyogva.

- Ööö… nem tudom, még egyeztetnem kell Annaval.

- Értem. – nézett rám mosolyogva.

- Meg igazából azt se tudom, hogy hol laksz? Mert Helmut azt mondta, hogy a közeledbe kellene költöznöm…

- Baarban lakom…

- Baarban??? – lepődtem meg – De hisz ez fantasztikus!!!! – lelelkendeztem mosolyogva.

- Úgy látom, ennek nagyon örülsz. Talán ismersz ott valakit?

- Igen. – mosolyogtam boldogan. Annyira örültem, hogy közel leszek a barátnőmhöz. Már csak azt kéne kiderítenem, hogy ez a Raikkonen hol is lakik… - Seb, esetleg nem tudod, hogy Baaron belül hol lakik Kimi Raikkonen?

- De, éppenséggel tudom… - s gyanakvóan méregetett. – Miért akarod tudni? – mért végig mérgesen.

- Mi a baj? – lepődtem meg az ábrázatán.

- Semmi!!! – pattant fel a székből. – Ugyan, mi lenne??? Minek kéne lennie??? – kezdett fel s alá járkálni a szobában.

- Most miért vagy ilyen? Bántottalak? – kezdtem kétségbeesni.

- Nem!!! Ha most nincs semmi, akkor elmennék edzeni… ha megengeded… - s azzal kiviharzott az irodából. Értetlenül néztem magam elé, talán megbántottam valamivel?

Nem érettem őt. Egész nap került. Úgy éreztem magam, mintha egy fertőző betegségben szenvednék. Annyira bántott a dolog. Azt se tudtam, hogy kivel kellene beszélnem erről, hisz az igazat megvallva nem ismertem még itt túl sok embert. A galériában álltam és néztem a naplementét. Nagyon egyedül éreztem magam, és el voltam keseredve. Nem értettem Seb kirohanását sem. Megbántottam valamivel? Túl sokat kérdeztem? Túlságosan örültem annak, hogy azon a helyen lakik, ahol a legjobb barátnőm? Teljesen tanácstalan voltam… Azt szokták mondani, hogy a legváratlanabb helyzetekben szokott jönni a segítség… Ez most is így volt…

- Ne haragudj… - szólított meg egy szőke kék szemű srác. A könnyeimet gyorsan letöröltem. Nem akartam, hogy lássa. – Te vagy Liz? – kérdezte kedvesen.

- Igen… - suttogtam.

- Én Tommi vagyok, Seb edzője.

- Nagyon örvendek Tommi. – fogtam vele kezet, és egy apró mosolyt próbáltam az arcomra varázsolni.

- Tudom, hogy mi még nem ismerjük egymást… és különben is semmi közöm hozzá… - láttam zavarban van.

- Mondd nyugodtan.

- Nem tudod, hogy mit történt Sebbel?

- Én… fogalmam sincs róla. Én nem tudom. Beszélgettünk, majd egyszer csak felpattant, fel s alá kezdett mászkálni, majd kirohant az ajtón.

- Akkor te sem tudsz többet… - nézett rám tanácstalanul.

- Történt valami?

- Hát csak annyi, hogy teljesen leamortizálta a szobáját. Egyszerűen nem lehet vele értelmesen beszélni… Nem mondja el, hogy mi a baja… így nem tudom, hogy tudnék segíteni. Azt hittem majd te választ adsz a kérdésemre, de te sem tudod…

- Jézusom! – kezdtem kétségbe esni. – De neki nem lett baja?

- Dehogy! Habár fogalmam sincs, hogy fogom mindezt Christiannak megmagyarázni… de majdcsak megoldom… - vakargatta a fejét.

- De minek álldogálunk itt? Nézzük meg… hátha már elmondja, hogy mi a baja…

Odaértünk a szobaajtóhoz, én előreengedtem Tommit, ő pedig kopogás nélkül lépett be. A szoba nem festett éppen a legjobb állapotában. Polcok, asztalok, székek felborítva. Minden szanaszét hevert a padlón…

- Te jóságos Isten! – szörnyülködtem. Seb megfordult az ablaktól, nyugodtabbnak látszott, de a szeme még mindig izzott a dühtől.

- Miért jöttél? – vetette oda flegmán.

- Seb miért beszélsz így vele?

- Tommi neked ehhez semmi közöd…

- Most mi bajod van? – kezdett Tommiba is felmenni a pumpa.

- Tommi menj ki. – szóltam a szőkére. Rám nézett. – Menj…

- Mit akarsz? Te is menj utána… biztos vele is nagyon jól elleszel. Ha akarod neki is megadom az elérhetőségét…

- Hogy te mekkora egy bunkó vagy! – odaléptem hozzá és egy hatalmas pofont kevertem le neki. – És csakhogy tudd, Raikkonen címe azért kellett volna, mert a legjobb barátnőm lett a sajtósa. Őt akartam meglátogatni. – már a könnyeim is folytak.

- Liz… Jézusom… én ezt nem tudtam…

- Hát akkor kérdezz, azért van a szád! Ahelyett, hogy ilyen kamikaze-akciókat csinálsz… És ha most nincs más, akkor elmennék… ha megbocsájtasz…

- Liz… Liz… várj…

Nem érdekelt. Egyáltalán nem érdekelt, amit mondani akart. Futottam, ahogy a lábaim bírták. Egy dolgot akartam… minél messzebb kerülni tőle…