21. rész

(Gina)

-Mark, azt hiszem, hogy nem volt jó ötlet idejönni!-mondtam elbizonytalanodva, és a hátamat az ülés támlájának vetettem. Már ott álltunk a ház előtt, én azonban még mindig nem voltam képes kiszállni az autóból.

-Nyugodj meg kérlek!-fogta meg  a kezem a személyi edző.-Lehet, hogy ez így most furán hangzik, de Kimi örülni fog neked, és annak, hogy ennyire érdekel téged ő és a családja is!-mosolygott rám bátorítóan.

-Hát, ha te mondod!-sóhajtottam ismét, aztán egy pillanatra behunytam a szemem, hogy feltöltődjek még egy kis energiával, majd kiszálltam az autóból és lassú léptekkel a bejárati ajtó felé indultam. Itt, egyszerűen újra eltűnt minden önbizalmam és akárhányszor felemeltem a kezem, hogy megnyomjam a csengőt, vissza is engedtem, és megráztam a fejem. A még mindig az autóban ülő Mark felé fordultam, aki egyetlen rosszalló pillantással sem „jutalmazta” a bizonytalanságom, helyette inkább bíztatóan mosolygott rám. Egy aprót bólintottam, majd újra az ajtó felé fordultam és mostmár nem hátráltam meg, és megnyomtam a csengőt. Hosszú percekig álltam az ajtó előtt, és már majdnem megfordultam, hogy visszainduljak a kocsihoz, amikor nyílott az ajtó és szembe találtam magam Kimivel. Nem csak az ő arcáról volt leolvasható a döbbenet, hanem az enyémről is. Most nem az a férfi állt ott az ajtóban, akit legutóbb láttam. Akkor nyers volt és rideg, a tekintete úgy csillogott, mint a jég, most azonban csak a tompa fájdalmat, és megtörtséget láthattam abban a gyönyörű jégkék szempárban.

-Jó napot!-köszöntem halkan, megtörve a közöttünk beálló kínos csendet.

-Georgina!-ejtette ki a nevemet meglepetten.-Jó napot! Ön mit keres itt?-kérdezte rögtön, és egy fél lépéssel közelebb jött hozzám.

-Én csak…….szóval……Steve felhívott 23.-án reggel, és elmondta mi történt. Azért jöttem ide, hogy őszinte együttérzésemet fejezzem ki az édesapja halála miatt!-mondtam el, meglepően összeszedetten és egy apró, ám együttérzéssel teli mosolyt intéztem felé.

-Köszönöm!-nézett rám hálásan.-Ez nagyon szép Öntől, főleg, úgy, ami……

-Csss!-emeltem fel a mutatóujjam, ezzel beléfojtva a szót.-Ennek nem itt és nem most van a helye! Tegyük félre ezt az ügyet, rendben?

-Köszönöm!-bólintott.-Jöjjön be, ne itt a hidegen ácsorogjunk!-tárta szélesebbre az ajtót.

-Óhh nem szeretnék zavarkodni Mr Räikkönen, én……

-Kimi!-vágott a szavamba hirtelen.-És egyáltalán nem zavar, jöjjön be nyugodtan!-invitált kedvesen.

-Hát jó! Köszönöm!-egyeztem bele végül, aztán egy nagyot sóhajtva beléptem a házba. Egy kis előtérbe jutottunk, ahol levettem a csizmám és Kimi lesegítette rólam a kabátot.  Csendesen követtem őt, a családias hangulatú házban, ahol most azonban valami megfoghatatlan fájdalom és csendesség honolt. A nappaliba érve, egy a fejét a tenyereibe hajtó, a kanapén ülő asszonyon akadt meg  a szemem, aki a jöttünkre azonnal felpattant a és meglepetten ingatta a tekintetét köztem és Kimi között.

-Jó napot kívánok!-köszöntem a szőke hölgynek, aki ismereteim alapján nem volt más, mint Kimi édesanyja.

-Anya, hadd mutassam be neked a sajtósomat, Georginát.-tolt picit előrébb a Jégember.

-Üdvözlöm, Georgina Hamilton vagyok!-nyújtottam felé a kezem barátságosan.

-Nagyon örülök Kedvesem! A Nevem Paula Räikkönen!-mosolygott rám fájdalmasan, miközben kezet rázott velem.

-Fogadja őszinte részvétem Mrs Räikkönen! Igaz, nem ismertem a férjét, de tudom milyen elveszteni egy olyan embert, akit teljes szívünkből szeretünk.-mondtam szomorúan és nagy nehézségek árán, de visszanyeltem a kikívánkozó könnyeimet.

-Köszönöm Drágám, nagyon kedves tőled, hogy idejöttél és osztozol velünk a fájdalmunkban!-szorította meg a kezem és hálásan rám mosolygott.

-Szia Gina!-köszöntött Steve, amikor belépve a nappaliba, meglátott engem.-Rendben ideértél?-érdeklődött.

-Szia!-bólintottam.-Minden rendben volt, köszönöm kérdésed!-válaszoltam csendesen.

-Kimi, Paula, ha nem haragszotok, elrabolnám néhány percre a vendégeteket!-pillantott Steve az említettekre.

-Persze! Menjetek csak!-bólintott a „főnököm”, így aztán Steve elindult, én pedig követtem őt.

-Ne haragudj, hogy így letámadlak, de muszáj a segítségedet kérnem!-jelentette ki kertelés nélkül, amint az étkezőbe értünk, és leültünk az asztalhoz. –Rikku, Kimi másik sajtósa és én sem bírunk már a médiával. Annyira nem tisztelik a család érzéseit, hogy még az itthoni számukat is kiderítették, és a telefon szinte egész álló nap csörgött, mielőtt még ki nem húztuk azt. Megpróbáltunk már beszélni néhány újság szerkesztőségével is, de egyszerűen nem bírtuk leállítani őket. Látom Kimin, hogy iszonyatosan frusztrált emiatt is, és szeretnék neki segíteni, de egyszerűen nem tudok!-mondta Steve vehemensen és teljesen kétségbe esve.

-Nyugodj meg, mostmár a kezembe veszem a dolgokat! Ha máshogy nem megy, akkor radikálisabb eszközökhöz nyúlunk!-jelentettem ki szigorúan és ellentmondást nem tűrően. –Most visszamegyek a hotelbe, a kezembe veszem a telefont, bekapcsolom a gépemet és elintézem, hogy az összes pletykára, és képre éhes újságíró és fotós eltűnjön Espoo-ból!-mondtam, kissé felspanolva magam, aztán felálltam az asztaltól.

-Elvigyelek és segítsek valamit?-kérdezte Steve kedvesen.

-Nem kell, köszönöm!-ráztam meg  a fejem.-Majd megkérem Markot, hogy vigyen el hotelbe!-indokoltam a válaszomat, miközben visszafelé tartottam a nappaliba, nyomomban a menedzserrel.

-Elnézést kérek, hogy máris el kell rohannom, de halaszthatatlan dolgom akadt, amit el kell intéznem!-szabadkoztam rögtön, amint a megláttam a kanapén ülő Kimit és az édesanyját, akik csendesen beszélgettek.

-Nem haragszunk Kedvesem, de ha lesz időd, akkor kérlek gyere még vissza hozzánk-invitált kedvesen Paula, akinek ismét egy fájdalmas mosoly ült az arcára. Elképeztőnek tartottam, és tiszteltem őt azért, hogy még ilyen tragikus helyzetben is képes az emberekkel kedves és közlékeny lenni.

-Úgy lesz, nagyon köszönöm Mrs Räikkönen!-bólintottam mosolyogva.

-Visszavigyem a hotelbe Georgina?-ajánlotta fel Kimi a segítségét.

-Nem kell, köszönöm!-ráztam meg  a fejem.-Majd megkérem Markot, hogy vigyen el hotelbe!-indokoltam a válaszomat, miközben visszafelé tartottam a nappaliba, nyomomban a menedzserrel.

-Köszjük a látogatást! Várunk még vissza Georgina!-nézett rám szeretetteljesen Paula.-Szervusz Kedvesem!-búcsúzott.

Steve kikísért az ajtóig, ám mielőtt még kiengedett volna a házból, maga felé fordított.

-Most életbevágó, hogy le tudjuk állítani a médiát, ezért kérlek, tegyél meg te is mindent, amit csak tudsz!-mondta komolyan, mélyen a szemembe nézve.

-Úgy lesz, erre szavamat adom!-jelentettem ki határozottan.-Később jelentkezem! Szia!-köszöntem el tőle és kiléptem az ajtón.

-Hívlak, ha nekem is sikerül intéznem valamit!-bólintottam egy aprót, aztán Mark autójához mentem, beültem mellé az anyósülésre, és amint elindultunk vissza a hotelhez, elővettem a telefonom, és döbbenten láttam, hogy nekem is számtalan hívásom volt. Tudtam, most nagyon nagy munka vár rám.

20. rész

(Liz)

Döbbentem meredtem rá, Ő azonban kipattant az autóból, mert anyukája már várt ránk a teraszon. Heikke, az arcán nagy mosollyal nyugtázta, hogy rendben hazaértünk. Összeszedtük a csomagjaimat, s elindultunk befelé. Seb olyan könnyedén cipelte őket, hogy az ember azt hinné üresek, pedig nagyon nehéz mind a kettő, tapasztalatból tudom. Bementünk a házba, ahol már mindenki itt volt, és boldogan köszöntöttek maguk között. Annyira örültem, hogy nem éreztetik velem, hogy nem tartozom közéjük.

- Felviszem a csomagjaidat a szobámba. – nézett rám Seb. – Én meg átcuccolok Fabihoz. – fordult anyukája felé.

- Azt már nem!- szólt közbe Heikke. – Figyelj Sebastian. Fabian most abban a korban van, amikor fontos neki, hogy egyedül lehessen, hogy ki tudjon teljesedni. – gesztikulált Heikke nagyokat.

- Mi van? – nézett rá értetlenül Seb, s én is csak nagyokat pislogni tudtam mellette.

- Hát az van drága Fiacskám, hogy ti ketten – mutatott ránk – kénytelenek lesztek megosztani egymással a szobádat. Elég nagy mindkettőtök számára, a szoba is, meg az ágy is úgy gondolom. – nézett ránk sejtelmesen.

Seb felvette a pipacs színét mellettem, és azt hiszem az én arcom is ebben a színben pompázhatott. Felkapta a bőröndjeimet, s felvágtatott a lépcsőn. Értetlenül néztem körbe a többieken, ők azonban csak mosolyogtak rám. Felsétáltam a lépcsőn, végig a folyosón. A folyosón lévő utolsó szoba az övé. Az ajtó nyitva volt, így beléptem. Fel, s alá mászkált a szobában…

- Valami baj van? – kérdeztem félve.

- Dehogy… - állt meg és vett egy mély levegőt – Csak anyámat sem értem… mi ez a kiteljesedési dolog? – nézett rám értetlenül.

- Fogalmam sincs róla. Azt hittem te tudod. – néztem rá nagy szemekkel.

- Áh… mindegy nem is érdekel. – legyintett – Van itt, egy üres szekrény be tudsz pakolni. Ne haragudj, nem így képzeltem el a dolgokat. Megértem, ha nem vagy túl boldog. – nézett rám szomorúan.

- Hékás, én érzem magam kellemetlenül, hogy kitúrlak innen. A szerepemet ne vedd el, légy szíves… - mosolyogtam rá, ő pedig magához húzott.

- Tudod, talán mégis jó ötlet volt mindez anyámtól. Így többet lehetek veled. – ölelt meg szorosan, s belecsókolt a nyakamba. Én is szorosan öleltem magamhoz, el sem akartam engedni. Nagyon hiányzott, de csak akkor jöttem rá mennyire, amikor megláttam a reptér pakolójában. Arra lettünk figyelmesek, hogy valaki az ajtóban nagyon köhög…

- A világért sem akarom a turbékolást megzavarni… - mosolygott az ajtóban Melanie.

- Akkor ne tedd… - szólt neki Seb még mindig a nyakhajlatomhoz bújva.

- Csak azt akarom mondani, hogy kész az ebéd, és csak rátok várunk.

- Mindjárt megyünk. – szóltam neki.

- Azért igyekezzetek még idén és rendesen felöltözve megjelenni, tartózkodik lenn egy kiskorú is… - nézett ránk mindentudóan.

 

Ebéd jó hangulatban telt el, sokat nevettünk. Sebet a nővérei folyamatosan ugratták, szegényt már komolyan sajnáltam. Párszor meg is védtem, erre a célpont már nemcsak Ő, hanem én is lettem. Irultunk - pirultunk, ők meg jókat nevettek rajtunk.

Ebéd után nekiálltunk a karácsonyi vacsorának. Heikke a pulykát nem engedte át senkinek, azaz Ő feladata. Melanieval úgy döntöttünk, hogy sütünk mézeskalácsokat, végülis hozzátartozik a karácsonyhoz. Heikke, mint rutinos háziasszony segített nekünk a tészta elkészítésében, ránk már a különböző formák kiszaggatása jutott. Seb, természetesen nem bírta ki, hogy ne jöjjön oda megnézni, hogy mit is csinálunk mi. Elszomorodott, hogy a formák közt nem talált versenyautósat. Heikke azonnal hozzátette, hogy a versenyautó nem tartozik a karácsonyhoz. S ahelyett, hogy feltartja a munkát, inkább segíthetne apukájának felállítani a fát. Bánatos képpel indult megkeresni az apukáját. Természetesen Melanieval készítettünk neki egyet… a díszítéskor még rá is írtam, hogy Red Bull és az egyes számú feliratot is. Reméltem, hogy elnyeri a tetszését.

A süti készítés után, úgy döntöttünk, hogy feldíszítjük a fát. Elmondhatom, hogy ez is egy élmény volt velük. A gömböket magasabbra csak Seb tudta felrakni, én inkább azokkal nem is próbálkoztam. Adogattam neki a díszeket, ő meg szorgalmasan rakosgatta őket. Este elfogyasztottuk a karácsonyi vacsorát, ajándékosztás, és különböző történetek után, későn mindenki visszavonult a saját szobájába. Vagyis majdnem… épp indultunk volna felfelé, amikor Melanie felhívta valamire a figyelmünket.

- Hm… fiatalok… nézzetek egy kicsit a fejetek fölé. – nézett felfelé Melanie. Mindnyájan arra néztünk, s azt hittem, hogy rosszul látok. A fejünk felett egy szépen feldíszített fagyöngy volt. – Ugye ismeritek a hagyományokat? – nézett ránk mindentudóan.

Zavartan néztünk egymásra. Úgy éreztem, hogy az arcom lángba borul. Rám nézett… a pillantása a lelkemig hatolt. Felém fordult, s két keze közé vette az arcomat. Meg szólalni sem mertem, de még lélegzetet venni sem. Az arca, ahogy közeledett az enyém felé, én lehunytam a szemeimet. Az ajka először az arcom egyik oldalára, majd a másik oldalára adott egy óvatos puszit. Csalódott voltam, hogy Ő így értelmezte a „fagyöngyös akciót”, míg meg nem éreztem az ajkait az enyémen. Mindössze egy röpke ideig tartott, de lábaim így is majdnem felmondták a szolgálatot. Kinyitottam a szemeim, s rá mosolyogtam. A kezei az arcomról a derekamra kúsztak, s szorosan magához ölelt…

Lefekvéskor nagyon szótlan volt. Míg Ő zuhanyozott, addig Melanie átjött, hogy mi lenne, ha holnap kimennénk a karácsonyi vásárba. Jó lenne egy kicsit „együtt lenni”. Neki is itt lesz már a barátja, Brandon, és négyesben elmehetnénk, ha nekünk is jó. Abban maradtunk, hogy megbeszélem Sebbel…

Frissen és illatosan kilépett a fürdőből, majd én mentem elvégezni a szükséges teendőimet. Láttam rajta, hogy valami nyomasztja, de nem mertem rákérdezni. Miután rendeztem soraimat, csatlakoztam hozzá az ágyba. Nagyon hallgatag volt, és távolságtartó. Rettegtem attól, hogy azaz aprócska csók tönkretett mindent kettőnk között…

- Történt valami? Látom, hogy bánt valami… - néztem rá. Nagy soká rám emelte tekintetét, s a szemeiben csak fájdalmat és szomorúságot láttam. Megijedtem…

- Csak Kimire gondoltam… elképzelni sem tudom, hogy min megy keresztül. Tudod, ha ez az én Apummal történik… - de nem tudta befejezni. Az arcát a kezeibe temette.

- Seb… - bújtam hozzá, s átöleltem. Szorosan bújt hozzám, és éreztem, hogy mélyeket lélegzik. – Ilyesmire ne is gondolj. Nem szabad… Kiminek most nagy szüksége van rád.

- Tudom… - suttogta a nyakamba. – El kellene mennem a temetésre… - távolodott el tőlem. – Elkísérsz? – nézett rám fájdalmas szemekkel.

- Én nem is ismerem Kimit…

- Én szeretném, hogy el gyere… velem… hogy mellettem legyél… szükségem van rád.

- Ha szeretnéd, elmegyek… elkísérlek.

- Köszönöm. – puszilt meg. A mellkasára fektettem a fejem, s hallgattam a szívverését. Így, ezen melódiát hallgatva ért utol az álom…

19. rész

(Gina)

December 25.-e, karácsony este volt, ilyenkor hagyományosan a  Mamáméknál voltunk a szüleimmel. 23.-án Liz, az unszolásomra elutazott Sebastianhoz Heppenheimbe. Tisztában voltam azzal, hogy Sebnek olyan nagyon szüksége van Lizre, mint  az oxigénre és ezzel a legjobb barátnőm sem volt másként. Tudtam, hogy nem akar egyedül hagyni, nem akarja, hogy egyedül kelljen döntenem az Espoo-ba való utazásról, nekem viszont most karakánnak kellett lennem, a sarkamra kellett állnom és azt mondani Liznek, hogy menjen Végre egyszer tényleg muszáj érett, felnőtt nőként, egyedül döntést hoznom. Mindig azon volt, hogy segítsen, hogy megkönnyítse  a dolgom, de mostmár el kellett engednem a kezét, és hagynom, hogy ő is a saját útját járja, és nekem is rá kellett lépnem a sajátomra.

Ott ültem a családom körében, hallottam a vidám nevetésüket, a boldogság megcsillanását a hangjukban, és volt ebben a csillogásban valamiféle köszönet is, talán éppen azért, hogy ma este így együtt ünnepelhetjük a karácsonyt. Egy nagy, boldog családként. Nem tudtam figyelni rájuk, nem ragadtak meg a szavaik a fejemben, hiszen folyton Kimiéknél jártak a gondolataim. Még mindig nem tudtam, hogy mit csináljak. Az énem egyik része arra hajlott, hogy ne menjek oda, hiszen nem is ismerek senkit  a családban és semmi keresnivalóm nincsen ott, a másik felem és a lelkiismeretem viszont azt sugallta, hogy legyek mellettük, hogy „fogjam a kezüket” és ha szavak nélkül is, de biztosítsam őket a támogatásomról, arról, hogy van még egy olyan ember, akire számíthatnak ebben a tragikus helyzetben is

-Kincsem! Ginuskám! Figyelsz te rám Kicsikém?-lengette az arcom előtt a kezét a Mamám.

-Óhh persze, bocsássatok meg, csak elgondolkodtam!-szabadkoztam pirulva.

-Valami nyomja a lelkedet, igaz  Kincsem?-nézett rám mindenttudóan a Papám.

-Igen, valóban!-válaszoltam, sírástól fojtott hangon.-Ne haragudjatok kérlek, de most el kell mennem! Muszáj egyedül maradnom kicsit!-álltam fel az asztaltól. Megöleltem a nagyszüleimet, és fájdalmasan néztem rájuk.-Köszönök mindent, csodálatos vacsora volt, most azonban nem tudok tovább maradni, mert úgy érzem szétmegy a fejem, és tisztáznom kell magamban néhány dolgot!-magyarázkodtam szomorúan és letöröltem az arcomról a könnyeket. –További kellemes estét és boldog karácsonyt nektek! Sziasztok!-köszöntem el, és a táskámat felkapva az előtér felé indultam.

-Kincsem!-fogta meg  a kezemet a Mamám, amint utolért.-Előttünk nem kell magyarázkodnod, rendben? Tudjuk, hogy sok dolog van, amit mi nem tudhatunk, és csak neked kell elrendezned, így hagyunk, hogy járd a saját utad!-mosolygott rám szeretetteljesen. Ismét megöleltem őt majd adtam egy puszit az arcára.

-Vigyázzatok magatokra! Sziasztok!-köszöntem el még az ajtóban állva.

-Te is vigyázz magadra! Szervusz Kincsem!-integetett, aztán amikor kiléptem a járdára ő visszament  a házba, hogy folytathassa  a vacsorát és a beszélgetést a család többi részével.

A hó nagy pelyhekben, de csendesen hullott a német fővárosra, ahol most karácsony este lévén nem bolygott túl sok ember. Csak néhány családot, párocskát láttam sétálgatni az utakon. Mindenki nyugodt, és minden békés volt. Szükségem is volt most erre a hangulatra ahhoz, hogy végig tudjak gondolni mindent. Zaklatott voltam mióta Steve felhívott és az érzelmek a lelkemben úgy hányódtak, mint a bárkák a viharos tengeren. Féltem attól, hogy Kimi rám csapja az ajtót, ha meglát, és erre minden esély meg is volt, azok után, hogy még beszélni sem volt hajlanndó velem. Ugyanakkor mégis azt éreztem, hogy most nem, mint sajtós kellene odamennem, hanem mint Gina, mint egy lány, aki úgy érzi, hogy segítő kezet kell nyújtania, hogy ott kell állnia egy család mellett, akik most nehéz időket élnek át. Mire odaértem a házunk bejáratához, nagynehezen, de meghoztam a döntésemet. A szívem legmélyén már akkor tudtam, hogy így határozok, amikor beszéltem Steve-vel, de mostmár sikerült letisztáznom a dolgokat magamban ahhoz, hogy kimondhassam elutazom Espoo-ba. A házba érve visszazártam az ajtót, aztán felmentem a szobámba és a laptopomat beizzítva, rögtön megpróbáltam repülőjegyet keresni egy másnap reggeli járatra. Nagyon sok oldalt végignéztem, rengeteget telefonáltam, és aztán óriási mázlimra az egyik társaságnál lemondtak egy helyet, így kaptam jegyet egy másnap reggel fél 9-kor induló járatra. A szállással nem volt gondom, hiszen Steve már előre lefoglalt egy szobát, mintha csak tudta volna, hogy arra a döntésre jutok, odautazom Espoo-ba. Tudtam, hogy reggel már úgysem lesz túl sok időm, ezért előhalásztam a bőröndöm a szekrény mögül és elkezdtem belepakolni néhány ruhát és a számomra szükséges és nélkülözhetetlen dolgokat. Egy farmert hajtogattam éppen, amikor hallottam, hogy nyílott a szobám ajtaja. Azonnal megpördültem és szembe találtam magam anyukámmal.

-Szia!-köszöntem halkan.

-Elmész?-kérdezte Anya kissé szigorúan, ám a hangjában rengeteg féltéssel.

-Úgy érzem, nem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha itthon ünnepelnék, amikor tudom, hogy mi történt!-hajtottam le a fejem, hogy ne láthassa a szemeimben megjelenő könnycseppeket.

-Tudom Kicsim, tudom!-suttogta megértően, aztán magához ölelt és a hátamat simogatva igyekezett megnyugtatni.-Ismerlek már annyira, hogy tudjam, milyen érzések vívnak most harcot a lelkedben!-simogatta meg az arcom, amint kicsit eltávolodtunk egymástól.

-Köszönöm, hogy megértetek engem!-pillantottam rá hálásan és letöröltem a sírástól nedves arcomat.

-Ne köszönj semmit!-mosolygott rám ismét anyukám.-Mikor indulsz?-érdeklődött kedvesen, miközben lecsüccsent az ágyamra, és az ott heverő ruhákat kezdte hajtogatni.

-Fél 9-kor indul a gép Helsinkbe. Hatalmas szerencsém volt, ugyanis az egyik járaton visszamondták a helyet, én pedig gyorsan le is csaptam arra.-hadartam el egy szuszra, közben egy újabb nadrágot hajtva a bőröndbe.

-Akkor segítek neked, hogy előbb végezz a pakolással, és ne olyan későn kelljen lefeküdnöd!-puszilta meg az arcom.

-Szívesen veszem a segítséged, köszönöm!-öleltem meg őt gyorsan, majd újra a cuccaim felé fordítottam a figyelmem.

A repülőút alatt csak nagyon keveset aludtam, ugyanis szinte egész végig az járt a fejemben, hogy miként fogok én odamenni Kimiékhez, és mit fogok mondani neki, ha majd ott állunk egymással szemben. Teljesen kétségbe voltam esve, holott ez a fajta „káosz” nem volt jellemző rám. Általában sikerült összeszednem a gondolataimat, és értelmes szöveggé formálni őket, most azonban majdnem biztos voltam abban, hogy nem leszek képes összefüggő mondatokká összerakni a mondandómat.

A helsinki reptéren nem kellett sokat keresgélnem, szinte egyből kiszúrtam a tömegben Markot, aki integetve indult meg felém. Jó volt újra látni őt, és úgy üdvözöltük egymást, mintha már régi ismerősök lennénk. A szálloda felé vezető úton nagyon sokat mesélt nekem az elmúlt napokban történt eseményekről, annak ellenére, hogy láttam, ő is rosszul viseli ezt  a tragédiát. Úgy fél óra kocsikázás után meg is érkeztünk a barátságosnak tűnő hotelhez, én pedig gyorsan kipattantam az autóból, kivettem a csomagomat, majd besétáltam az épületbe. A szobámban csupán annyi időt töltöttem, míg gyorsan lezuhanyoztam, ruhát cseréltem, és kicsit rendbe szedtem magam, aztán már rohantam is vissza Markhoz, akivel együtt indultunk Kimi szüleinek háza felé……..

18. rész

(Liz)

Gina unszolásának engedtem, s most ismét repülőn ülök, Mannheim felé tartok, hogy Sebbel és a családjával együtt töltsem az ünnepeket. Ő majdnem kiugrott a bőréből örömében, amikor elújságoltam neki telefonon, hogy beleegyeztem, együtt karácsonyozzunk. Felajánlotta, hogy foglal nekem jegyet a másnapi gépen, és kijön elém a repülőtérre.

Tegnapi napot egyáltalán nem úgy képzeltem el, ahogy az megvalósult. Korán reggel Steve, Kimi Raikkonen menedzsere telefonált, hogy a finn versenyző édesapja az éjjel meghalt. Gina megszólalni sem tudott annyira megdöbbent. Még felocsúdni sem volt időnk, pár percre rá Seb hívott, hogy tudjuk-e, mi történt… nagyon megviselte a hír. Mondhatni teljesen összetört… Egész nap a lelkét ápolgattam, s Gina nem bírta tovább, közölte, hogy menjek el Sebhez. Jobb lesz így, hisz mind a kettőnknek a másikra van szüksége.

Barátnőm azon vacillál, lehet, hogy elmegy Espooba, de még nem tudja eldönteni, hogy ez a lépés helyes lenne-e. Láttam rajta, hogy tolakodó sem akar lenni, nem akar belefolyni Kimi családi életébe. Én nem tudtam neki tanácsot adni, hisz elképelni sem tudom, hogy a finn pilóta most min megy keresztül…

Lassan haladt a tömeg a terminálban, nézegettem körbe, de nem láttam ismerős embert. Kezdtem kétségbe esni, hogy lehet nem is tudott kijönni elém. Gyorsan bekapcsoltam a telefonomat, s tárcsázni kezdtem Őt. Az első búgás után felvette…

- Szia Gyönyörűm. Ne ijedj meg, itt vagyok kinn egy fehér BMW-ben. Gyere ki az épület elé, s akkor már látsz, de vigyázz, mert eléggé csúszik… - azzal letette.

Úgy cselekedtem, ahogy mondta. Sokan voltak, tekintve, hogy ma este szenteste lesz, s rájöttem, hogy nem akarja, hogy megismerjék. Megértettem, hisz így év vége felé szeretne egy kis nyugalmat maga körül. Örültem neki, hogy ebbe a nyugalomba én is beletartozom, s a családjával és vele tölthetem az ünnepeket. Habár egy aprócska kérdés azonban felmerült bennem… Miképp fogom Hannát elviselni ezekben a napokban?

Összeszedtem a csomagjaimat, s elindultam kifelé az épületből. Ahogy kiértem, nagy nehezen, rájöttem, hogy Seb miről is beszélt. Nagyon sok hó esett, és pár helyen rá volt fagyva az útra. Óvatosan próbáltam lépkedni, nehogy egy zakózás legyen a vége. Mondjuk ebben a két bőrönd, amit magam után húztam segített, mert azokra valamelyest tudtam támaszkodni.

A parkoló felé vettem az irányt, s szemeimmel kerestem a megfelelő autót. Láttam, ahogy egy fehér telepjáró mellett áll. A szívem meglódult, s legszívesebben futva tettem volna meg azt a kis távot, ami köztünk volt. Nála a sapka és a csukja most sem hiányozhatott. Megpróbálta magát minél jobban „elrejteni”. Lépteimet sietősre vettem, s ennek az lett a következménye, hogy megcsúsztam egy apró jégfolton, és szinte a karjaiba estem.

- Szia Gyönyörűm! – ölelt meg szorosan – Tudtam, hogy hiányzom, na de ennyire? A karjaimba is omlasz… ha tudtam volna, el sem engedlek, erre a pár napra.– nevetett.

- Szia Seb! – bújtam hozzá – Legalább elmondhatod, hogy kecsesen csináltam!

- Az biztos. – mosolygott, s kaptam egy puszit az arcomra, amit aztán viszonoztam neki. – Na gyere, mert még a végén megfázol. Elég hideg van, a kocsit befűtöttem, ülj be, én addig bepakolok hátra.

Eleget tettem a kérésének, s beültem előre. Olyan jó meleg volt, s az egész utastérbe Seb-illat terjengett. Minden idegszálamra jótékony hatást gyakorolt. Nem tudtam volna megmondani miért, de elég feszült voltam, amíg meg nem láttam a parkolóban. Titkon attól rettegtem, hogy meggondolja megát, s nem jön el. Tisztában voltam azzal, hogy nem tette volna meg velem, de akkor is. Levettem a kabátomat, s kényelmesen elhelyezkedtem, bekötöttem magam, s vártam rá. Miután sikeresen bepakolt hátra, ő is beült, s elindultunk.

- Ugye nem baj, ha a pár kilométerrel hosszabb útvonalon megyünk? Nem akarom, hogy a városon keresztül kelljen menni – nézett rám.

- Nem akarsz tömeghisztériát, megértem. – mosolyogtam rá.

- Túl megértő vagy velem. – nézett rám nagy szemekkel.

- Ugyan, ne beszélj butaságokat. – hátrébb döntöttem egy kicsit az ülésemet, hogy kényelmesebb legyen.

- Milyen volt az út? Tudtál pihenni?

- Nem volt olyan jó, mint veled. – mosolyogtunk össze az emléken – Pihenni sem nagyon tudtam, mert az idős öregúr mögöttem végighorkolta az egész utat. – húztam el a számat, ő meg nevetett.

- Hazaérünk, akkor majd tudsz pihenni, jó? – simított végig az arcomon.

- Annyira nem vagyok fáradt. – simogattam meg a kezét az arcomon.

Bekapcsolta a rádiót, amiben egy kellemes karácsonyi dalocska szólt. Így kezdtem igazán érezni az ünnep közeledtét. Úgy éreztem magam az út alatt, mintha minden érzékszervem betompult volna. A meleg az autóban, a zene, Seb jelenléte és illata… ennél több nekem nem is kell a karácsonyhoz. Úgy helyezkedtem, hogy vezetés közben is tudjam figyelni. Kész tanulmány volt. Csillogó szemek, rutinos mozdulatok… a szívem őrült tempót diktált a mellkasomban. Sokszor nézett rám, de a mosoly nem hiányzott, egy-egy futó érintés… olyan természetessé vált már mindez kettőnk között.

- Mi újság van nálatok? – törtem meg a csendet.

- Mindenki nagyban készül a karácsonyra. Stephék is megjöttek, szóval mindenki itt van. Mel azt mondta, hogy mivel múltkor ők nyertek activityben, így ad nekünk lehetőséget ma este a visszavágóra. – mosolygott.

- Milyen rendes. – nevettem.

- Ugye? Azt hiszi, nyernek megint, de tévednek. Most mi leszünk a befutók. – mondta büszkén.

- Milyen magabiztos vagy. Én azért ennyire nem látom derűsen a dolgot, tekintve, hogy én vagyok ebben a párban a gyenge láncszem. – szomorodtam el.

- Hékás! Nem szabad csüggedni, és egyáltalán nem vagy gyenge láncszem. Ezt verd ki abból a gyönyörű buksidból, rendben? – nézett rám elszántan.

- Talán az lenne a legjobb, ha párt cserélnél… - kanyarodott be a ház elé, s leállította a motort.

- Ezt hogy érted? – fordult felém, s nézett rám értetlenül.

- Hát, mondjuk úgy, hogy gondolom, mivel karácsony van, itt lesz Hanna is. Mondjuk vele… úgysem fogja jó szemmel nézni, hogy veled vagyok egy csapatban… - szomorodtam el.

- Ebben a mondatban csak egy hiba van, de az nagy. – nézett rám a kék szemeivel – Már nem vagyok együtt Hannával…

17. rész

(Gina)

Néhány napig igyekeztem teljesen elfelejteni a baar-i utat és teljes erőbedobással a karácsonyi előkészületekre koncentráltam. Segítettem Anyunak befejezni a nagytakarítást, majd amikor a ház már tiszta volt kívül-belül, Apuval felszereltük a karácsonyi díszkivilágítás kellékeit. Voltak pici égőkkel teletűzdelt hálók, ablakon díszelgő hóemberek, csillagok, rénszarvasok és egyéb az ünnephez köthető formák. Nem volt giccses a kivilágítás, ugyanis azt nem szerette egyikünk sem, tökéletesen el voltak találva az arányok, és így a házunk pompázatos ünnepi fényben úszhatott. Sokat sürögtem-forogtam a konyhában én is, segítettem sütit sütni, előkészíteni a húsokat, és egyéb az ünnepekre szánt nyalánkságokat, valamint, amikor lett némi kis szabadidőm, elindultam a főváros szívébe, hogy beszerezzem a szeretteimnek szánt karácsonyi ajándékokat. Imádtam ilyenkor a várost, a nyüzsgést, a piacokat betöltő sült gesztenye, narancs, fahéjas kürtőskalács, vagy éppen a fenyő illatát, amelyek érzékeket betöltő illatharmóniákat alakítottak ki egymással. Mosolyogva figyeltem a családokat, ahogy fát válogattak, vagy a gyerekekkel a Télapó ruhába öltözött bácsi felé futkároztak.  Ilyenkor mindig leültem egy padra, a kezemben egy bögre forró csokival, és elmerengtem arról, hogy én hogy is képzelem a jövőmet. Mindig szerettem volna egy szerető férjet, aki mellettem áll mindenben, aki támogat és bíztat még akkor is, ha én már feladom a reményt és aki ugyanúgy szereti a gyerekeinket, ahogy én. Egy idilli családot képzeltem el, persze tudtam, hogy ez a színtiszta valóság, és nem egy tündérmese, ahol varázsütésre válik minden tökéletessé, de én még az a lány voltam, aki hitt  a csodákban és hitt az igaz szerelemben is……

Mire Lizék 22.-én megérkeztek, már minden elő volt készítve otthon, így én nyugodtan ki tudtam menni eléjük a reptérre, ahol végre megismerkedhettem „Herr Vettellel” is. Igaznak bizonyultak Liz áradozásai, 2010 Forma-1-es Világbajnokáról, hiszen tényleg egy nagyon kedves és aranyos srácot ismerhettem meg a személyében. Igaz, amikor szóba hozta a Jégember nevét, kicsit felment bennem a pumpa, de aztán újra lehiggadtam, és kedélyesen elcseverésztem vele néhány percet.

Miután Liz részéről könnyes búcsút vettek egymástól, a barátnőmmel elindultunk a házunk felé. Egész úton be nem állt a szája, csak mondta-mondta és mondta, de én örömmel hallgattam a csicsergését, hiszen ez elárulta számomra, hogy mennyire boldog. Néhány szóval elmeséltem neki, hogy tulajdonképpen feleslegesen utaztam el Svájcba, ám ő szokásához híven ismét fel tudott vidítani és lelket öntött belém, így biztos voltam abban, hogy megint meg fogom próbálni a Kimivel való beszélgetést.

Lizzel és a szüleimmel az egész délutánt végigcsacsogtuk, majd amikor apu és anyu lefeküdtem, betettünk egy DVD-t a lejátszóba és a kanapén elhelyezkedve, a kezünkben egy bögre forró csokival a képernyőre szegeztük a tekintetünket, de aztán a filmnézés végül ismét beszélgetésbe torkollott. Olyan sok minden történt velünk, főleg Lizzel az elmúlt hetekben, hogy még hosszú órák sem voltak elegek ahhoz, hogy elmeséljük egymásnak. Már éjfél volt, amikor végre ágyba keveredtünk, így igencsak rosszul érintett, amikor „hajnalok hajnalán” megszólalt a mobilom. Morgolódva oldalra fordultam, de miután a csörgés nem akart abbamaradni, kénytelen voltam felvenni a telefont. Még félálomban, csukott szemekkel nyúltam az éjjeliszekrény felé, és sikerült is levernem néhány dolgot, mire végre kezembe akadt a készülék.

-Georgina Hamilton!-szóltam bele álmos hangon, közben elnyomva egy ásítást.

-Jó Reggelt Gina!-köszönt Steve meglepően letörten és színtelen hangon.-Ugye nem ébresztettelek fel?-érdeklődött.

-Hát ami azt illeti…..de nincs semmi gond, úgyis fel kellett volna már kelnem!-igyekeztem megnyugtatni őt, miközben a tekintetem a faliórára tévedt.

-Óhh ne haragudj kérlek, de muszáj beszélnem veled!

-Miért? Mi történt Steve?-kérdeztem ijedten és gyorsan ülő pozícióig tornáztam magam.

-Olyan tragédia történt, amiről még nekem is nehéz beszélnem!-mondta kissé akadozva, és ezzel még inkább megrémítve engem.

-Mondd már kérlek!-sürgettem kicsit és önkéntelenül megragadtam a takaróm szélét.

-Kimi édesapja, az éjszaka folyamán elhunyt!

-Óhh Istenem!-kaptam a szám elé a kezem, és nagy levegőt vettem, hogy megnyugtassam a lelkemben dúló érzelmeket.-Ez szörnyű! De hogy történt? És most mi van velük? Kimi hogy van?-árasztottam el őt a kérdéseimmel.

-Én még sajnos nem tudom a pontos részleteket, ugyanis még csak most tudtam elindulni  a reptérre, és csak délután fogok odaérni Finnországba. Kimi természetesen már hazarepült Espoo-ba. Csak néhány szót beszéltem vele, de az alapján nagyon ki lehet borulva. Matti egyszerre volt számára a példakép, akire felnézhetett, a biztos támasz, és természetesen az apuka is, akit tisztelt és szeretett, így nem csodálkozom, hogy szörnyen megviseli ez a tragédia! Igazság szerint én is igen nehezen viselem, hiszen az édesapját ismertem és elég jó viszonyban voltam vele. Igazán kedves és tiszteletreméltó ember volt.

-Egyszerűen képtelen vagyok értelmes mondatokat megfogalmazni Steve. Ez a hír még engem is sokkolt, pedig én igazándiból nem is ismerem őket.-suttogtam szinte alig hallhatóan és letöröltem az arcomon lecsorgó könnycseppeket.

-Tudom, hogy karácsony van, és tudom, hogy most  a családoddal vagy, de ha lehetőséged nyílna rá, kérlek utazz oda Espoo-ba. Bevallom őszintén, hogy attól tartok, én most nem leszek képes fellépni a média ellen, és azt hallottam, hogy már így is szép számmal jelen vannak a városban.

-De Steve, nem is ismerem őket, Kimivel még egy értelmes szót nem váltottam eddig!-ágáltam.

-Tudom Gina, tudom! De most tedd félre a munkából származó ellenségeskedéseteket és nézd magánemberként a dolgokat!-kérte türelmesen.

-Jajj Steve!-sóhajtottam, és közben összeszorítottam a szemeimet.-Nem mondhatom most azt, hogy odamegyek, de ígérem, hogy gondolkodni fogok, és megpróbálok a legjobb belátásom szerint dönteni. De kérlek, próbálj megérteni engem is!-mondtam halkan és kissé megtörten.

-Rendben! Várom a hívásod Gina!-válaszolt kissé kimérten Robertson.

-Vigyázz magadra és próbálj támasza lenni a családnak! Szükségük van most minden segítségre!

-Így már nem lesz olyan örömteli!-sóhajtottam.-Vigyázz magadra! Szia!-búcsúztam.

-Szia Gina!-köszönt el ő is és kinyomta a telefont.

A mobilt leraktam az éjjeliszekrényre, én pedig hanyatt dőltem az ágyon, a kezeimet az arcomra tettem, és stabilizálni próbáltam a légzésem, hogy ezzel visszaszorítsam a kitörni készülő könnyeket. Nem ismertem őket, mégis sajátomnak is éreztem a fájdalmukat, és úgy éreztem, hogy mellettük lenne a helyem. Mégis, olyan bizonytalan voltam.

16. rész

(Liz)

Sokan azt gondolják, hogy a pilóták élete mennyire könnyű dolog. Részt vesznek kéthetente a versenyeken, a három szabadedzés, a szombati időmérő, a vasárnapi verseny és ennyi. Akik így gondolják, azok közel sem járnak az igazsághoz. Rengeteg rendezvény, sajtótájékoztató van, amin kötelező a megjelenés a különböző szponzorok miatt.

Bízom benne, hogy erre az évre vége van a hajtásnak, és pihenhetünk egy kicsikét. December 22-e van, és a Red Bull magángépén ülünk Sebbel, vagyis én fekszem az egyik kanapén, és csukott szemmel próbálok még egy kicsit pihenni. Berlin felé tartunk, mind a ketten végre a szeretteinkhez karácsonyozni, vagyis én Ginához és a családjához. Már második évet töltöm velük a karácsonyt. Sebnek már tegnap este odaadtam az ajándékát, egy saját készítésű album volt, ami az eddigi sikereiből készített fotókkal és újságcikkekkel volt illusztrálva, a gokartos időktől kezdve, egészen a világbajnoki címig. Nagyon örült neki, és közölte, hogy ez a legszebb karácsonyi ajándéka. Én egy párfülbevalót, és egy nyakláncot kaptam tőle, bukósisakos medállal, de először nem is akartam elfogadni, tekintve, hogy ez nagyon drága, de hajthatatlan volt.

18-án Baden Badenben megtartották a Sportler des Jahres gálát, ahol Seb megkapta az Év sportolója díjat. Szüleivel ment el a rendezvényre, de már 17-én hazament, mert „sürgős elintéznivalója akadt”. Nem mondta meg, hogy mi ennyire fontos, én meg nem faggattam. Neki is van magánélete, amiről nem köteles elszámolni nekem, még akkor is, ha a sajtósa vagyok.

21-én aztán Zürichben volt egy megjelenése egy jótékonysági teniszmeccsen. Most onnan tartunk másnap haza. Tegnap későn este értünk vissza a szállodába, és nem tudtam eleget aludni, így próbálkozom a gépen. Érzem, hogy valaki egy takarót terít rám…

- Seb? – pillantok fel félig nyitott szemmel.

- Aludj csak… nem akarom, hogy megfázz. Lehet én is megpróbálok egy kicsit aludni, míg Berlinbe érünk, csak ne lennének olyan kényelmetlenek ezek a fotelek alvásra. – húzta el a száját.

- Húzzuk ki ezt a kanapét, és akkor mind a ketten tudunk aludni. – ültem fel.

- Nem kellett volna felkelned ezért.

- Ugyan… - legyintettem.

Kihúztuk a kanapét, és megpróbáltunk kényelmesen elhelyezkedni rajta, de az első percben láttam, hogy ez csak akkor lesz kivitelezhető, ha szorosan összebújunk.

- Gyere ide Gyönyörűm… - vont a mellkasához szorosan. Imádtam közel lenni hozzá. Imádtam az illatát… és ebben a boldogságban jutottam el Álomföldjére…

 

Arra ébredtem fel, hogy valaki cirógatja az arcomat, és megpuszil. Tudtam, hogy ki lehet az elkövetőm, hisz félig rajta feküdtem, és körbeölelt az illata is. Megpróbáltam még jobban hozzábújni, ő pedig még szorosabban húzott magához.

- Ugye nem kell még felkelni? – kérdeztem a mellkasába mormolva.

- De azt hiszem muszáj lesz. Nemsokára landolunk. – puszilta meg a fejem búbját. – Gyere Gyönyörűm. – húzott fel magával. - Be kell kötnünk magukat.

- Én nem akarok. – hisztiztem.

- Én sem szeretek távol lenni tőled, de most muszáj, különben a pilóta keresztbe le fog minket nyelni. – emelt fel, és az egyik fotelhez vitt, ahol bekötött. Mellettem foglalt helyet, majd becsatolta az övét. A fejemet a vállára hajtottam, szinte még aludtam. Átkarolt, s megpuszilt.

Leszálláskor Seb a fejébe húzott egy sapkát, és a kabátjának a csukja részét is felhúzta. Sokan voltak a reptéren és nem akarta, hogy felismerjék. Gyorsan összeszedtük a csomagjaimat, hogy mielőbb távozni tudjunk a terminálból. Sebet a gép még továbbviszi Mannheimbe, és onnan kocsival megy Heppenheimbe. A szememmel barátnőmet kerestem, mert megígérte, hogy elém jön, hogy végre megismerhesse Őt. Egyből kiszúrtam a tömegben, és megfogtam Seb kezét, s Gina felé kezdtem húzni.

- Szia!!!!! – ugrottam a barátnőm nyakába.

- Sziasztok világjárók! – köszönt ő is mosolyogva. – Milyen volt az út?

- Liz, nem sokat tud erről mondani, szinte végigaludta az egészet. – mosolygott rám Seb.

- Úgy beszélsz, mintha te nem aludtál volna. – háborodtam fel.

- Hé, nyugi. Nem ám összevesztek itt nekem. – csitított minket Gina.

- Mi veszekedni? Ugyan már. Azt sem tudjuk mi az, ugye Seb? – gonoszkodtam vele, Ő meg mosolygott rajtam, és végigsimított az arcomon. – Jaj, milyen faragatlan vagyok, még be se mutattalak titeket egymásnak. Gina Ő itt Seb. Seb Ő itt Gina a legjobb barátnőm.

- Sebastian Vettel. – nyújtotta felé Seb a kezét.

- Georgina Hamilton. – fogadta el mosolyogva barátnőm. Seb ekkor hatalmas nevetésben tört ki. Ahogy elnéztem még a könnyei is folytak, annyira nevetett.

- Valami baj van? – nézett rá Gina nagy szemekkel.

- Dehogy! – legyintett, és próbálta a nevetését abbahagyni. – Csak most már értem, hogy min akadt ki annyira Niceman. – kacagott tovább.

- Hogy ki? – lepődtem meg.

- Te tudod mi baja van velem? – lepődött meg Gina.

- Azt nem tudtam, hogy te vagy az, de igen, felhívott és elmesélte, hogy kapott egy új embert maga mellé.

- Örülök, hogy veled, legalább beszél. – morgolódott barátnőm.

- Nyugi, Ő nem az a fajta, aki véka alá rejti a véleményét. – nyugtatta meg háborgó lelkét barátnőmnek Seb.

- Hahó! Én is itt vagyok, ám! Vagy akár el is mehetek… - durcáztam.

- Ugyan, ne duzzogj, árt a szépségednek. – puszilt meg Seb, Gina meg csak mosolygott rajtunk. - Egyébként Kimiről beszéltük. – adta meg a választ.

- Ennek nagyon örülök. – durcáztam tovább. Seb odahúzott magához, és szorosan megölelt.

- Ne légy ilyen, hisz mindjárt mennem kell. – nézett rám gyengéden.

- Tudom… - szomorodtam el. – Hiányozni fogsz. – bújtam hozzá szorosan, s próbáltam visszatartani a könnyeimet.

- Te is nekem Gyönyörűm…