69. rész

(Gina)

Nem olyan sokára már Kimiéknél voltunk ismét, és miután lepakoltuk a csomagjaimat, letelepedtünk a szobámban az ágyra és egymát ölelve, néztük a másik arcát, váltottunk néhány hosszabb, rövidebb csókot és csak élveztük ezt a nyugalmat, ami végre körülvett minket. Megsimogattam Kimi arcát, mire ő lehajtotta a fejét, és lassan, puhán megcsókolt engem. Óvatosan a hátamra fektetett, majd fölém hajolt, és a kezét a pólóm alá csúsztatva, simogatni kzdte a hasam, aztán a hátam is.

-Gyöyörű vagy!-suttogta az ajkaim közé, kicsit elhúzódva tőlem, de én nem bírtam nélküle és újra megcsókoltam őt. Felbátorodott a rekacióm hatására, és most már a simogatásnál nem állt meg, feltűrte a felsőmet, és aprócska csókokkal borította be a hasamat, majd haladt egyre feljebb, ezzel egy halk sóhajt előcsalogatva a mellkasomból. Az ajkai már a dekoltászomnál jártak, ekkor azonban hirtelen abbahagyta a kényeztetést, és zavaros tekintettel ült fel az ágyban. Lehúztam a pólómat, aztán a karjaimra támaszkodva, kicsit megemeltem magam. Értetlenkedve fürkésztem az arcát.

-Gina…..-suttogta a nevemet zihálva.-Ez nem fog menni!-rázta meg a fejét.

-Micsoda? Mi nem fog menni?-kérdeztem vissza teljesen ledöbbenve.

-Ez az egész…….te és én.-dadogta.

-Kimi!-néztem a szemébe könnyektől csillogó tekintettel.-Az előbb még te akartál mindent újrakezdei!-suttogtam reményvesztetten.

-Tudom, de kérlek, értsd meg, ez nekünk nem fog működni. Idősebb vagyok nálad 8 évvel, egyszerűen te még kislány vagy hozzám képest.

-A korom miatt, csak azért nem adsz nekünk egy esélyt sem?-suttogtam elhűlve.

-Kicsim, még előtted áll az egész élet, álmaid vannak, vágyaid, építeni akarod a karriered, és ez így helyes. Na de én? Amire annyira vágytam, azt megkaptam, és most még versenyzek, de ki tudja, néhány év múlva én már lehet, hogy visszavonulok. Te pedig akkor már valószínűleg a csúcson leszel, és nem akarom, hogy azt miattam kelljen elhagynod.-magyarázta türelmesen, de nekem egyre zavarosabbá vált a dolog.

-De nekem attól nem kellene feláldoznom a munkámat, mert a párom visszavonul. A kettő nem függ össze Kimi!-akadékoskodtam.

-Lehet, de attól még fiatalabb vagy, sokkal, és erre az évek múlásával fogsz rájönni, amikor te még vígen élnéd az életed, de nem tudod, mert én magamhoz láncollak. És nem akarom, hogy a párom miattam szenvedjen. Jobb lesz mindkettőnknek, ha elfelejtjük egymást, és megpróbálunk új lappal kezdeni, valaki más oldalán.-a mondat végére elhalkult a hangja, és az ágyról felállva, az ajtó felé indult, én pedig sírva néztem utána.

-De Kimi, én……-rájöttem, hogy felesleges lenne befejezni a mondatot, már nem számítana neki.-…….szeretlek.-suttogtam magam elé, ekkor azonban megfordult és reményteljes pillantásokkal nézett rám.

-Ismételd meg, kérlek!-mondta halkan, és lassan közelebb lépett.

-Szeretlek!-néztem mélyen a szemébe, és letöröltem a könnyeket az arcomról.

-Ezt…..ezt miért nem mondtad nekem eddig?-kérdezte kissé akadozva, de azért némi vádaskodást is éreztem a hangjában.

-Mégis mikor, vagy hogyan? Mondtam volna hogy szeretlek, amikor te csak játszadoztál velem?-hajtottam le a fejem szomorúan. Néhány másodperc múlva a mutatóujját az állam alá csúsztatva óvatosan felemelte a fejem, és egy gyengéd csókot kaptam tőle, majd magához ölelt.-Mondd el, hogy miért nem akarod velem újrakezdeni?-súgtam a fülébe a kérdést.-Tudom, hogy amiket felhoztál, csak üres kifogások.-eltolt magától, és rám mosolygott.

-Túl jól ismersz már. Könnyedén átlátsz rajtam!-cirógatta meg az arcom, aztán egy nagyot sóhajtott, és megfogva a kezemet, az ágyra húzott, majd átkarolta a vállam. Nekidőltem az ágy támlájának és kíváncsian pislogtam rá.-Nem akarom, hogy velem maradj, mert ha egyszer úgy döntesz, hogy családot akarsz, én…..én ezt nem tudom megadni neked.-hajtotta le a fejét szomorúan. Szíven ütöttek a szavai, és hirtelen nem is tudtam mit mondhatnék, csak bambán néztem rá.-Tudom, a következő kérdésed a miért lenne.-folytatta.-Így hát elmondom azt is. Egy orvosi műhiba miatt nem lehet gyerekem.-suttogta, és láttam, hogy könnyesek a szemei.

-Óhh Kimi!-súgtam szomorúan, és vigasztalóan simogattam a mellkasát, majd hozzá bújtam.

-Érted már, miért nem akarom, hogy velem maradj?-kérdezte olyan elkeseredetten, hogy nekem abba majd a szívem szakadt meg.

-De attól lehetünk boldogok Drágám, és azok is leszünk. Itt vagyunk egymásnak, és ez a lényeg!-próbáltam meg őt bátorítani.

-Most ezt mondod, na de mi lesz 5 vagy 10 év múlva, amikor már anyaságra fogsz vágyni? És nekem a szívem sajog majd, hogy látom, mennyire fáj neked, hogy nem kaphatod meg  a legcsodásabb dolgot, amit nő megkaphat az életben.-mondott ellent ismételten.

-Kims, mindenre van megoldás, erre is. Ha úgy döntünk, hogy családot akarunk, akkor fogadunk örökbe egy kisbabát, és a sajátunkként fogunk rá tekiteni, ugyanúgy szeretjük majd és óvjuk minden rossztól!-magyaráztam neki türelmesen, közben pedig megsimogattam az arcát.

-Hogy vigyázhatnék más gyerekére, amikor még az enyémre sem tudok?-kérdezte felháborodottam, mire én odakaptam a pillantásom és láthattam, hogy beharapta az ajkát, így biztos voltam abban, hogy ez a mondat csak kicsúszott a száján.

-Mit mondtál?-kérdeztem akadozva, és tágra nyílt szemekkel néztem őt.

-Nekem van egy lányom!-nézett rám kissé félénken, de mosolyra húzódott a szája, a mondat végére érve.

-De-de hogy, hol, hány éves és…..és én ezt nem értem…..-hadartam teljesen összezavarodva.

-A neve Leena Anélia Räikkönen, tavaly október 16.-án lett 3 éves, és az édesanyjával él Finnországban.-foglalta össze tömören, én pedig tátott szájjal hallgattam ezt.

-Óhh Istenem!-mosolyodtam el.-Akkor ő 2007-ben született a születésnapod előtt egy nappal, igaz?-kérdeztem vissza lelkesen.

-Igen, így van!-bólintott.-Olyan boldog voltam, emlékszem, mintha valami rózsaszín felhőn ültem volna, amikor Lau felhívott, hogy lányunk született.-nevetett boldogan.-Én sajnos nem lehettem ott vele, mert akkor már Brazíliában voltam, de október 21.-én a lányomért nyertem meg a versenyt és a világbajnoki címet!-mesélte távolba révedő tekintettel, én pedig éreztem, hogy legördült egy könnycsepp az arcomon.

-Nagyon szép neve van, és biztosan tündéri kislány!-mosolyodtam el.

-Egy tünemény, az életem! Próbálok minél többet utazni hozzájuk, és azért volt az a sok telefonhívás is, mert egyszerűen nem bírom ki, ha nem láthatom őt.-rázta a fejét szomorúan.-Tudod, ő nem Jennitől, a volt feleségemtől van, és nem is tudott róla szerencsére, azt meg főleg nem akartam, hogy a média is kiszagolja a dolgot, mert féltem, hogy akkor szétszedik Laut és Leenat is. Az édesanyjával csak egy futó kalandom volt, soha nem voltunk egy pár, nem volt a szeretőm, de amikor elmondta, hogy gyereket vár tőlem, nem haboztam, és biztosítottam arról, hogy velük leszek, és mindent megkapnak tőlem, amire csak szükségük van. És hát ezért jártam én Porkallába……-fejezte be nagyot sóhajtva, és rám mosolygott.

-Hűű,, én nem is tudom mit mondjak. Olyan butának érzem most magam.-pirultam el csöppet.

-De ne érezd magad annak, mert nem vagy az!-nevetet egy aprót, és megpuszilta az arcom.-Csak tudod, még most jön a rossz része a történetnek.-szomorodott el pillanatok alatt.

-Mi van még, amiről nem tudok?-kérdeztem egy kicsit türelmetlenül.

-Azért nem tudtam előbb menni hozzád Sebékhez, mert csak ma délután jöttem otthonról.-sóhajtott.

-Te Finnországba utaztál?-nyíltak tágra a szemeim.

-Igen!-bólintott.-Oda kellett utaznom, mert Laura sürgősen beszélni akart velem. Éreztem a hangján már a telefonban is, hogy valami nincs rendben, de amikor elmondta, hogy miért hívott, egyszerűen lefagytam.-suttogta.-A lányom édesanyja beteg….

-Óhh ne!-kaptam a szám elé a kezem.-És mi a baja?-kérdeztem óvatosan, félve a választól.

-Rákos.-ettől féltem, hogy ezt fogja mndani, és azt hiszem, lesápadva dőltem neki ismét az ágy támlájának.

-Melyik stádiumban van? Gyógyítható? Mit mondtak neki az orvosok?-soroltam a kérdéseket idegesen.

-A végsőben!-hunyta le a szemeit és nagyokat lélegzett.-Túl későn derült ki és már nem tudnak semmit tenni ellene, már csak hetei vannak hátra.-mondta erőtlenül, majd gyorsan letörölte azt  a könnycseppet ami véggurult az arcán.

-Istenem, miért ilyen igazságtalan az élet?-suttogtam értetlenkedve, és nekem is eleredtek a könnyeim.-Kimi!-szólítottam meg hirtelen, mire felém kapta a fejét.-Magunkhoz kell vennünk Leenat, hiszen te vagy az édesapja.-egy pillanatra elmosolyodott és nem egészen értettem miért, de szorosan megölelt engem.

-Erre kért Lau, hogy viseljem gondját a lányunknak, neveljem fel, és próbáljam meg betölteni kicsit az űrt, ami az ő távozásával keletkezik.Túl kilátástalannak tűnt  a helyzet, hiszen hogy tölthetném én be egy anyuka szerepét, de azzal, hogy te itt vagy mellettem, sokkal könnyebbnek érzem ezt  a terhet ami a vállaimra nehezedik.-támasztotta a homlokát az enyémnek.

-Soha nem pótolhatom az édesanyját, és nem is akarom, de ha szeretnéd, akkor lányomként fogom őt szeretni, és mindent megtanítok neki, amit én Anyukámtól tanultam!-suttogtam az ajkai közé.

-Mondd Gina, mivel érdemeltelek én ki téged?-fogta a kezei közé az arcomat és egy gyengéd csókot lehelt az ajkaimra.

-Szeretlek!-suttogtam a fülébe, magamhoz ölelve őt. Gyengéden eldöntött az ágyon, aztán fölém hajolva forrón megcsókolt. Csak ízlelgettük a másik ajkait, ráérősen csókolóztunk, hiszen még mi is csak ismerkedtünk egymással, és ehhez más mód nem is volt, csak ha lassan, türelmesen kerültünk egyre közelebb egymáshoz. Boldog voltam Kimivel, noha rengeteg legyőzésre váró akadály állt is még előttünk, de ezekkel most bátran néztem szembe, mert ott volt mellettem a férfi, akit teljes szívemből szeretek, és akinek a közelében mindig biztonságban érezhetem magam...