100. rész

Sziasztok! :)


El sem tudom hinni, hogy elérkezett ez a pillanat! Drága Szabusommal,  első közös történetünk 100. részéhez érkeztünk! Már több, mint egy év közös munka van mögöttünk, több mint egy éve élvezzük a szereteteket, a bizalmatokat, és ilyen hosszú ideje halmoztok már el minket, sok-sok kedves szóval! :) Köszönjük a 99 212 oldalmegjelenítést, a több tíz, vagy talán több száz hozzászólást, az ajándékokat,  a dicsérő szavakat, építő kritikákat! :) Való igaz, hogy többször volt már olyan időszakunk, amikor úgy gondoltuk, a történet senkit nem érdekel már, talán abba kellene hagyni, de aztán mindig jöttetek Ti, és megmutattátok nekünk, hogy érdemes ezt folytatni! :) Most, a 100. részhez érkezvén, én személy szerint, nagyon meg vagyok hatódva, és őszinte szívvel köszönöm Mindannyiótoknak a támogatását! :) Már a célegyenesben van a történet, innen már nincs olyan sok a végéig, de remélem, hogy tudunk mg Nektek meglepetést szerezni, és velünk maradtok a továbbiakban is! :) Megsúgom, valamit a történet után is tervezünk, de hogy mit, azt még nem szeretném elárulni! :)
Úgy érzem, ez a 100. rész talán méltó lehet arra, hogy megünnepeljük ezt az "évfordulót" vele, mert végre olyas valamit hozott el, amire azt hiszem,  már régóta várt mindenki! :)


Szeretnénk még egyszer megköszönni mindenkinek a támoogatást, reméljük a rész tetszeni fog Nektek! :) Jó olvasást kívánunk Mindenkinek! :)


Puszi,


Szabus& Gina

Gina

Három nap telt el amióta Liz újra hazaköltözött. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy a barátnőm kibékült a szerelmével, és hogy az örömüket még az a két kis csöppség is megkoronázta, amelyek Liz pocakjában indultak fejlődésnek. Sokat hívott engem, de nekem most nem volt még ahhoz se kedvem, hogy beszéljek vele, pedig tudtam, hogy mennyire aggódik. Mégis úgy éreztem, nem vagyok képes felvenni a telefont, vagy bárkinek is ajtót nyitni. Lelkileg jobban össze voltam törve mint bármikor. Egyedül voltam, mint a kisujjam, magányos voltam abban a zürichi lakásban és a fájdalmamat még az sem mérsékelte, hogy a napok nagy részében a kisbabámról készült ultrahangképet nézegettem. Csak sírtam és sírtam hoszzú-hosszú órákon át, és bár tudtam hogy a vetélést lehetőségét maga után vonja a vizsgálat, amire bejelentkeztem, mégis meg akartam csináltatni, hogy Kimi elhiggye nekem, a szívem alatt növekvő pici tényleg az övé. Hétfő délelőtt, izgatottan, de az idegességtől remegve készülődtem össze, magamhoz vettem az összes papíromat, a táskámat, és miután a lábamra húztam a tavaszi cipellőmet, kinyitottam az ajtót, ám azt hittem, hogy rosszul látok, amikor megpillantottam a velem szemben álló illetőt.

-Kimi!-suttogtam elhalóan a hőn szeretett férfi nevét, és nagy szemekkel néztem őt, amint az ajtófélfának támaszkodva, látszólag fáradtan lihegett.

-Gina!-suttogta a nevem.-Ugye még nem késtem el? Még csak most indulsz, ugye?-hadarta.

-Mit keresel te itt?-kérdeztem akadozva és éreztem, hogy gombóc nő a torkomban.

-Ne menj el arra a vizsgálatra, kérlek, könyörgöm!-nézett rám fájdalmasan.

-Engedj ki a lakásból légyszíves, már vár rám a taxi!-kértem csendesen, eleresztve a fülem mellett az imént elhangzott mondatokat.

-Tudok mindent Gina! Tudom, hogy mégis lehet gyerekem, hogy nem csaltál meg, hogy nem hazudtál, és ez a kicsi itt a pocakodban az enyém!-lágyult el a hangja a mondat végére, és megfogta a kezem, ám én gyorsan ki is húztam azt az övéből.

-És erre most jöttél rá?-kérdeztem vissza színtelen hangon, közben a könnyeimmel küszködve.

-Voltam orvosnál, megvizsgált és azt mondta, valami tévedés, hogy a felállított diagnózis szerint nem lehet gyerekem!-magyarázta türelmesen. Éreztem, hogy a lábaim cserben hagynak, az egész helyiség forgott velem, és én ösztönösen Kimi karja után kaptam, mielőtt összeestem volna.-Jézusom! Jól vagy?-nézett rám aggódva, miközben átkarolt és a nappaliba vezetett, majd leültetett a kanapéra.

-Csak a szokásos rosszullét!-vontam meg a vállam.

-Mi az, hogy a szokásos? Miért nem mész el orvoshoz, ha nem vagy jól? Kockáztatni akarod az egészségeteket?-sorolta a kérdéseket aggodalmaskodva.

-Nem fontos Kimi. Ez Neked úgysem számít!-válaszoltam csendesen, és igyekeztem minél mélyebbeket lélegezni, hogy elmúljon az időközben felerősödő hányingerem is.

-De…..én…..

-Nem Kimi!-ráztam meg a fejem szigorúan.-Azért jöttél ide, hogy elmondd, most egy csapásra elhinnél mindent amit mondok Neked?-tettem fel a kérdést, igyekezve közben erős maradni.

-Én…tudom hogy egy hülye barom vagyok, hiszen meg sem hallgattalak, a fejedhez vágtam egy csomó szemétséget, és minden rosszért téged okoltalak. De nem gondolkodtam, ellepte az agyam a lila köd, és még csak nem is akartam hinni Neked. De én tényleg megbántam ezt, és sajnálom. Bocsáss meg nekem kélek!-suttogta maga elé a mondat végét, de aztán rám emelte a tekintetét, és a szemeiből valóban a bűnbánatot olvashattam ki.

-És nekem ennyitől a karjaidba kellene omlanom Kimi?-kérdeztem vissza felszegett fejjel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érintett meg az iménti vallomása, de nem gyengülhettem el, ezt a büszkeségem nem engedte volna.

-Nem Gina.-rázta a fejét szomorúan.-Igazad volt, és én nem hallgattalak meg, de egyszerűen annyira felfoghatatlan hogy babánk lesz, közös gyerekünk, és egy gyönyörű család lehetnénk ha  egyszer meg tudnál bocsátani nekem.-nézett rám gyengéden.-Tudom, hogy nem érdemlem meg hogy szeress engem, hogy adj nekem, nekünk még egy esélyt, de kérlek, próbáljuk meg újra. Szeretnék vigyázni rád, rátok…-lágyult el a hangja és óvatosan a hasamra tette a kezét, én pedig meglepő módon nem tiltakoztam, hagytam neki mindezt.

-Kimi!-suttogtam elhalóan.-Nem akarok minden nap úgy ébredni melletted, hogy tudom, kétségeid vannak affelől hogy egyáltalán tiéd-e az a baba. Értsd meg, ezért kell elmennem a vizsgálatra, hogy bebizonyítsam, igazat mondok.-válaszoltam csendesen, de közben már nagyon erősen küzdöttem a kikívánkozó könnyeimmel.

-Soha többet nem fogok kételkedni benned. Ez túl fájdalmas lecke ahhoz, hogy még egyszer elkövessem ezt a hibát.-nézett rám szomorúan.-Tudom hogy ez a kicsi itt  a pocakodban az enyém, és nem akarom, hogy a születendő gyermekünk életét miattam kockáztasd.-simított végig a hasamon, mire nekem remegés futott végiga testemen.

-Kims, ez olyan nehéz…..-csordultak  ki a szememből az első könnycseppek.-Néhány nappal ezelőtt, azt mondtad ott a kórházban, hogy hisztis, felelőtlen csitri vagyok, hogy már túlléptél rajtam, és se a pici, se én nem érdeklünk téged…-elcsuklott a hangom, és elfordítottam a fejem, hogy ne láthassa a könnyeimet.

-Dehogy léptem túl rajtatok!-pattant fel hirtelen a szőnyegről, amelyen egész eddig térdelt, majd odaült mellém a kanapéra, és gyengéden a kezei közé fogta az arcomat. –Nem voltam Veled őszinte, amit mondtam abból egy szó sem volt igaz, mert minden nappal egyre nagyobb űr keletkezett a szívemben. Úgy éreztem, hogy megbolondulok nélküled. De rájöttem, hogy be kell vallanom magamnak, és Neked is végre, hogy tiszta szívemből beléd szerettem Egyetlenem!-suttogta, mélyen a szemembe nézve.

-Kimi!-csuklott el a hangom ismételten.-Azt mondtad, hogy…hogy…

-Szeretlek, igen és szükségem van Rád, ahogy Leenanak is. Annyira hiányzol neki, hogy azt mondta tegnap, ha nem jössz haza, akkor nem fog enni a kotyvalékból amit elé teszek. Mióta Liz otthon van, csak náluk eszik, de azt is csak azért, mert Seb valahogyan belekönyörög egy kis ebédet, és azt mondta a barátnőd, hogy a kislányom közölte velük, odaköltözik, ha nem jössz haza. Rááadásul sokszor ébredt fel éjszaka, sírva, és téged keresett.

-Istenem!-emeltem a szám elé a kezem.-Az én okos, és ügyes kislányom…-súgtam elhalóan, aztán nem bírva már tovább tartani magam, egyszerűen Kimi nyakába borultam és zokogni kezdtem.

-Shhh…jól van Kicsim, jól van. Most már minden rendben lesz, minden rendbe fog jönni Babám!-suttogta a fülembe gyengéden és közben a hátamat simogatta, hogy megnyugodjak kicsit, de ez csak hosszú percek múlva sikerült. Annyira sok volt már nekem mindez, ami rám zúdult az elmúlt időszakban, hogy a súlya alatt teljesen összeroppantam, és hiába is akartam erős maradni, rá kellett jönnöm, hogy ehhez én túlságosan le vagyok már gyengülve.

-Tudom jól, hogy nem érdemlem meg, de adsz nekem, nekünk még egy utolsó esélyt?-kérdezte mélyen a szemembe nézve, amikor sikerült kicsit megnyugtatnia.

-Szeretlek te lökött finn. Szeretlek és szeretni is foglak bármit is tegyél!-mosolyogtam rá a könnyeim között, és megsimogattam az arcát. Kimi megfogta ezt a kezemet, a szájához húzta, és belepuszilt a tenyerembe, amitől nekem az egész testemben végigfutott az a jóleső remegés.

-Én is szeretlek téged!-ölelt meg, aztán megcirógatta az arcomat és lassan közelebb hajolt hozzám. Az ajkaink centinként lopták a távolságot, és amikor végre egy lágy csókban egyesültek, mindkettőnk mellkasából egy boldog sóhaj szakadt fel. Annyira hiányoztak a csókjai, az érintései, hogy most amennyire csak lehetett hozzábújtam és addig csókoltam, amíg levegő hiányában nem kellett egymástól elszakadnunk.

-Annyira hiányoztál Kimi! Úgy éreztem, hogy már belepusztulok a magányba, és abba a kegyetlen sóvárgásba, ami hozzátok húzott.-súgtam az ajkai közé, de a szemeimet még mindig behunyva tartottam, hogy örökre elraktározhassam ezeket a pillanatokat az emlékezetemben.

-De most már itt vagyok megint, vigyázok rátok, és ígérem, hogy soha többet nem hagylak elmenni! Nagyon szeretlek!-csókolt meg ismét, de ez most csak egy röpke pillanatig tartott.-Gina!-ejtette ki a száján a nevemet, még mindig olyan csendes, de nyugodt hangon, mint amilyenen az imént is beszélt.

-Hmm?-mosolyogtam rá.

-Lenne hozzád még egy röpke kérdésem!-cirógatta meg az arcom gyengéden, majd egy puszit is kaptam oda. Mindeközben előhúzott valamit a kabátja zsebéből, és a tenyerébe rejtette a valószínűleg aprócska tárgyat, és még az ujjait is összecsukta, hogy ne láthassam ezt.

-És mi lenne az?-kérdeztem vissza kíváncsian.

-Csupán csak annyi, hogy hozzám jönnél feleségül?-tette fel életem egyik legnagyobb kérdését számomra, majd felfedte előttem a csodát, amely egy gyönyörű eljegyzési gyűrű volt, apró kis gyémántokkal. Azt hittem, hogy egy tündérmese kellős közepébe csöppentem, egyszerűen nem tudta elhinni azt, ami történik velem. Hitetlenkedve ráztam a fejem, de akaratlanul is, kiült az arcomra az a boldog mosoly.

-Igen!-suttogtam a választ elcsukló hangon.-Igen, igen, igen, persze, hogy hozzád megyek!-sírtam el magam ismét, és a nyakába borultam. Gyengéden simogatta a hátam, én pedig a légvételéből is éreztem, hogy megnyugodott, és ez a nyugalom az én bensőmet is eltöltötte.-Óhh Istenem! Ez gyönyörű!-suttogtam teljesen megbabonázva, miközben az ujjamra húzta a gyűrűt.

-Köszönöm, hogy igent mondtál, és a feleségem leszel.-csókolt meg.-Szeretlek Gina és most már tudom, megérte, hogy vártam Rád és adtam még egy esélyt annak hogy boldog lehessek, mert így rátalálhattam arra a nőre, aki mellett végre önmagam lehetek, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, és ami a legfontosabb, hogy  kitűntet a bizalmával és a szerelmével.-mosolygott rám.

-Én is szeretlek téged!-öleltem meg őt hosszasan.-De most már nekem is lehetne egy kérdésem?-mosolyogtam rá.

-Persze Egyetlenem!-simogatta meg a karom.

-Hazamegyünk?-kérdeztem halkan, közben az alsó ajkamat beharapva.-Látni szeretném már az én kis hercegnőmet.-vontam meg a vállam egészen kislányosan.

-Hazamegyünk!-válaszolt mosolyogva, és ahogy a szemébe néztem, láthattam hogy az könnyektől csillog, és ez engem is nagyon meghatott. Összepakoltuk a holmimat, aztán kézenfogva, újra boldogan és szerelmesen indultunk el abba a házba, amelyik mindkettőnknek egyet jelentett, az otthont…