99. rész

(Liz)

Másnap reggel eléggé kótyagosan ébredtem. Az ágyban feküdtem egyedül, de gondosan betakargatva. Fülelni kezdtem, de a fürdőben is csend honolt.  Felkeltem, s magam köré tekertem a lepedőmet, mert nem volt kedvem a ruhákkal bajlódni. Mezítláb lépkedtem lefelé, s indultam a keresésére életem másik felének. A földszintre érve a konyhába neszezésre lettem figyelmes. Egy szál boxerben sürgölődött nagy gonddal az aprónak nem igazán mondható helyiségben. 

- Héééé… - tűnt kissé morcosnak, ahogy meglátott – ez így nem meglepetés…

- Sziaaaa… - suttogtam – reggelit csináltál? – boldog voltam.

- De ez így nem meglepetés… - szomorodott el.

- Akkor felmegyek… - fordultam volna meg, de azonnal megfogta a karomat.

- Jó reggelt Szépségem! – húzott magához, s csókolt meg. – Gyönyörű vagy… - nézett végig rajtam.

- Én most felmegyek, de ne várakoztass meg nagyon… Bajnok… - húztam végig a kezem a mellkasán, s a boxer dudorán.

- Eszem ágában sincs…

- Éhes vagyok… szóval siess! – sürgettem.

- A világért se váratnám meg, drága kis családomat… - simított végig a hasamon.

- Ez tetszik… - gondolkodtam mosolyogva – siess… - buzdítottam egy csókkal, majd felfelé vettem az utamat, vissza a szobába.

A lépcsőn felhaladtam, de egyáltalán nem siettem, hagyni akartam neki elegendő időt a reggeli készítéséhez. A lépcső legtetején azonban egy kicsit eltöprengtem, s úgy döntöttem, hogy kissé húzni akarom az agyát. A lepedőmet elengedtem, s hagytam, hogy szabadon a lábaimhoz essen. Már előre nevetnem kellett, az ábrázatán, így kacéran még a lábammal becsuktam az ajtót, úgy, hogy egy kis rés maradjon, és az ágy felé sétáltam, majd a takarót magamra húztam, nehogy megfázunk.

Furcsa belegondolni, hogy pár hónap múlva már négyen leszünk. Egy valaminek azonban örültem. Előbb békültünk ki Sebbel, minthogy megtudta volna, hogy útban vannak a trónörökösök. Nem lettem volna biztos abban, hogy csak azért jövünk ismét össze, mert szeret… lehet akkor már a gyerekek is benne lettek volna a békülésben, azt pedig nagyon nem akartam…

Valószínűleg elszenderedhettem, mert apró pici csókokra eszméltem fel. Kinyitottam a szemeimet, s egy szerelmesen mosolygó szőkével találtam magam.

- Jó reggelt… - suttogott.

- Szia te szőke… - vigyorogtam.

- Te is az vagy! – háborodott fel nevetve.

- És? Tán zavar? – tettem felháborodásomat.

- A világért se! – bújt azonnal hozzám – Egyébként nem ér húzni a ház urát, holmi elhagyott ruhadarabokkal…

- Elhagytam volna valamit? – kacérkodtam vele – Nem emlékszem rá… igazán emlékeztethetnél… - húztam magamhoz, hogy megcsókoljam.

-  Szeretlek!! Számomra te vagy a legszebb!!

- Kíváncsi leszek, hogy ezt mondod-e mondjuk úgy négy-öt hónap múlva is, amikor majd akkora leszek, mint egy víziló. – görbült lefelé a szám.

- Nekem akkor is a legszebb víziló leszel… - suttogta szerelmesen.

Két nap telt el, az ismételt egymásra találásunk óta, s én egyre jobban aggódtam Gina miatt. Nem jelentkezett, nem vette fel a telefont sem. Kimi annyival elintézte a dolgot, hogy Őt nem érdekli, ha nagyon izgat, nézzek rá. Én Gina miatt aggódtam, Seb pedig miattam. Szerinte egyáltalán nem egy iker terhes kismamának való a folyamatos feszültség, és idegesség. Én azonban mindezt nem tudtam elkerülni…

Miután megnyugtattam magam, hogy barátnőm jól van Seb unszolására vele tartottam a következő futamra, de csak, mint kísérője. Nem akarta, hogy dolgozzam, s ez ügyben mindent megtett, ugyanis Norbert is velünk tartott, akinek Seb kiadta, hogy tartson szemmel. Úgy gondoltam, hogy minden bizonnyal majd unatkozni fogok, azonban erről a csapat minden tagja tett, hogy ne így legyen.

A sajtó azonnal ránk szállt, ahogy kézen fogva megjelentünk a paddock csekkolló kapujában. Mint egy méhkas indultak meg felénk, de Seb azonnal felém mozdult, s a kezemet szorongatta, Tommi meg a másik irányból tett egy lépést felém. Steve, Seb egyik mérnöke is velünk tartott, ő ment hátul, közvetlenül mögöttem. Minden bizonnyal szívszerelmem beszélte meg velük, mert, ahogy felbukkantunk, ők, mint egy tánccsoportban megkoreografált lépéseket tették mindezt.

- Seb… - suttogtam neki, nagyon megijedtem, ahogy a gépek mellettem kattogtak, és a fotósok saját testi épségüket sem féltve lökődték egymást a minél jobb képek miatt.

- Nem lesz baj… - húzott magához, s karolt át, majd egy puszit nyomott a homlokomra, persze ezt azonnal a hiénák megörökítették. Tudtam, hogy neki mindez nagyon fontos, hisz a sajtónál mostanában mi voltunk a sláger, és a szakításunk…

Nagy nehezen bejutva a Homeba, mindenki úgy köszöntött, mintha nem is hagytam volna ki pár futamot. Kedvesemnek azonnal interjúkra kellett mennie, de nem unatkoztam, Helmut Marko mellém telepedett a büfében.

- Szia! – köszöntött – Leülhetek?

- Persze! – mosolyogtam azonnal rá.

- Mi újság? Látom szent a béke! – vigyorgott – Jól vagy? Hallom volt egy baleseted…

- Igen, sajnos volt egy, de már jól vagyok. – nyugtattam meg – És igen, nagyon jól látod, szent a béke.

- Ennek nagyon örülök, s mindez meglátszik Sebastianon is, most boldog. Nagyon szeret téged… - fogta meg a kezem.

- Én is nagyon szeretem Őt. – szorítottam meg a kezét.

- Örülök, hogy itt vagy… ez a pár hét, míg nem voltatok együtt maga volt a pokol, és nem csak Sebastiannak. Az egész csapat megsínylette a különéléseteket.

- Ne haragudj, hogy ennyi problémát okoztunk neked és a csapatnak is… - éreztem, ahogy az asztal alatt a kezem a hasamra kúszik. Még Seb anyukája és többi családtagja sem tudják, hogy mi a helyzet… még nem láttuk elérkezettnek az időt, majd most a Török nagydíj után mondjuk nekik el.

- Felejtsük el… - legyintett mosolyogva. – Egyébkén Seb mesélte, hogy nem dolgozol…

- Hát igen… - jöttem zavarba, fogalmam sem volt róla, hogy mennyit mondott el neki életem másik fele.

- Mesélte, hogy az orvos nem tanácsolta a fejed miatt, mivel volt egy enyhe agyrázkódásod. – csacsogott tovább.

- Igen… - mosolyogtam zavartan – egy így van, úgyhogy most csak kísérő vagyok.

- Én örülök neki, hogy közöttünk vagy.

- Ugye nem baj, ha elrabolom pár percre ezt a szépséget? – jelent meg mögöttem Seb.

- Dehogy! – nevetett – Habár, épp a családalapításról beszélgettünk… - vigyorgott.

- Hogy miről? – szaladtak magasba Párom szemöldökei, én meg kikerekedett szemekkel néztem az osztrákra.

- Jaj, látom, nem értitek a poént. – legyintett – Na, menjetek már…

Azonnal felálltam a székről, Seb pedig húzni kezdett a pihenője felé. Szinte rohamléptekben haladtunk, pár csapattag még utánunk is fordult, én pedig zavartan mosolyogtam mindenkire, de Sebet ez sem érdekelte. Ahogy odaértünk a szobája elé, lendületesen kinyitotta azt, majd azonnal behúzott maga után, és a lábával belökte. Meg se tudtam szólalni, de valahogy mégis felcsigázott a dolog. Azonnal az ajkaimra tapadt…