38. rész

(Liz)

Másnap reggel egyedül ébredtem az ágyban. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most rosszat jelent vagy jót. Komótosan, és kedvtelenül indultam el lefelé, immáron felöltözve. A konyhában találtam meg a család nagy részét, és szemmel láthatóan tanácskoztak. Seb arca, de főleg szemei gondterheltek voltak. Ahogy beléptem a nem épp aprónak mondható helyiségbe minden szempár felém fordult.

- Jó reggelt! – köszöntem félénken.

- Jó reggelt! – hangzott az egyöntetű válasz. Seb azonnal elindult hozzám, s a karjaiba zárt.

- Jobban vagy? – suttogta a fülembe, hogy csak én halljam.

- Öhm. – motyogtam a mellkasába. Felemelte a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni, majd óvatosan, egy apró pici csókot lehelt az ajkamra. Tudtam, hogy most nagy közönség előtt be kell érnem ennyivel, de minden porcikám érte kiáltott.

- Liz – kezdett bele azonnal Heikke, s mind a ketten felé fordultunk – arra jutottunk, hogy a tegnapi nap történése miatt, lehet, jobb lenne, ha a fiammal hazamennétek Svájcba. Ne értsd félre, nem vagytok az utunkban, csak nem akarjuk, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon. És talán jobb lenne, ha egy kicsit csitulnának a kedélyek körülöttünk. Egész Heppenheim attól hangos, hogy Seb itthon van, és már a telefont is ki kellett húzni, mert folyamatosan csörgött.

- Miattam zaklatnak titeket. – ölelt még szorosabban Seb. Fájt neki, ha bántják a családját. – Tényleg jobb lenne, ha hazamennénk. – nézett rám hatalmas szemekkel.

- De így is alig vagy itthon. Nem akarom, hogy a tegnap történtek elrontsák az ünnepet! Nem megyünk sehova! Én ezt nem engedem! – dühödtem be.

- Kicsim! Itt már nem csak rólad meg rólam van szó! Itt már a családom nyugalma és biztonsága a kérdés. – nézett rám fájdalmasan.

- Nem akarom elhinni, hogy nincs más megoldás! Nem tudom elfogadni! – bújtam ki a biztonságot nyújtó karok közül.

- Nem tudunk mást tenni. – vonta meg a vállát, és nézett rám úgy, mint akitől elvették az összes karácsonyi ajándékát, mert elkapták egy csínytevés miatt.

- Nekem van egy ötletem! – világosodtam meg, s mosolyogva néztem páromra, hisz annyira nem kilátástalan a helyzet, mint ahogy mi azt gondoljuk.

- Mire gondolsz Gyönyörűm? – néz rám egy apró mosollyal, de csupa lágysággal a hangjában.

- Hát arra, hogy miért nem jöttök ti is velünk Baarba? – néztem ismét Seb karjai közül a család többi tagjára.

- Hogy? – kerekedtek ki Heikke szemei. – Mi nem akarunk zavarni… csak láb alatt lennénk… - jött most ő láthatóan zavarba.

- Engem egyáltalán nem zavarnátok, és szerintem Sebet sem. – néztem páromra, aki egy széles mosollyal válaszolt. A szemeiben hálát véltem felfedezni. – Heikke, itt nincs senkinek sem nyugta, ott viszont békésen és csendben tudnánk eltölteni az ünnep hátralévő részét. – magyaráztam neki kedvesen.

- Szerinted, ha összeeresztjük ezt a két srácot – mutatott Fabira és Sebre – béke és nyugalom lesz? – nevetett.

- Ugyan – legyintettem – inkább hallgatom a veszekedésüket, mint Seb letargiáját, hogy mennyire hiányoztok neki. – néztem a szeretett férfi szemébe, ő pedig megcsókolt.

- Anya, azt hiszem most alul maradtál. Pakoljatok, még ma megyünk. - döntötte el véglegesen a kérdést az idősebb Vettel-fiú. - Felhívom Christiant, hogy miénk lehet-e a gép. – s indult is telefonálni, a többiek meg pakolni.

Már a gépen kezdtem sejteni, hogy Heikke mire is célzott a konyhában. Fabi és Seb nem bírták ki sokáig csendben egymás közelében. Heikke próbálta őket csitítani, de engem különösebben nem zavart a dolog, így a gép elejébe mentem, leültem az egyik kényelmes fotelba, majd a fülhallgatót a fülembe téve elindítottam a zenelejátszást. Hátradöntöttem az ülést, így szinte majdnem feküdtem. Seb egyik pulcsijával betakargattam magam, aminek olyan illata volt, mint neki. Hamar elaludtam…

A külvilág nagyon lassan kúszott be a tudatomba. Fordulni akartam, de éreztem, hogy valami az utamba van. Ahogy kinyitottam a szemeimet, már láttam, hogy nem valami, hanem valaki, történetesen Seb az, akit hatalmas vigyorral néz rám.

- Mit vigyorogsz? Még a végén úgy marad az arcod. – bosszankodtam. Nem szeretem, ha felkeltenek, és Seb minden repülésünk alkalmával felkelt. Egy rossz pont neki…

- Lehet, hogy úgy is marad, míg haza nem érünk. – ölelt meg szorosan, s a szemembe nézett. – Együtt fogunk lakni! Felfogtad? Én még nem… - vigyorgott tovább álmodozó tekintettel.

- Hogy mi? – jutott el a tudatomig, amit az előbb mondott. – Mi együttlakni? – húzódtam el tőle. – És ezt kivel beszélted meg? – nem tudtam, hogy meglepődjek vagy inkább bosszús legyek.

- Hát most éppen, és veled. – mosolygott továbbra is, de azonnal riadttá vált, ahogy észlelte meglepett ábrázatomat. – Vagy te nem akarod? De én azt hittem…– vált kétségbeesetté az ábrázata.

- Mit hittél? – sóhajtottam nagyot, és tettem a táskámba a zenelejátszómat, majd kíváncsian fordultam felé.

- Hogy… hogy mi, szóval… - vált teljesen bizonytalanná, és lett egyre kétségbeesett a tekintete.

- Én ebből egy kukkot sem értek Seb. – néztem rá szerintem még mindig túlságosan álmos képpel.

- Nem is kell! Vedd úgy, hogy nem is mondtam semmit! – pattant fel mellőlem, s a gép végébe csörtetett a családja tagjaihoz.

Én ottmaradtam továbbra is a fotelben, és csak néztem ki a fejemből. Nem értettem a kirohanását, hisz pár napja, jobban mondva kettő teljes napja vagyunk csak együtt. Én még nem szeretnék ennyire a dolog elé menni, hisz ember tervez. Automatikusan az ablak felé fordultam, és próbáltam megérteni az előbbi viselkedését, de nem igazán ment…